«ŐRKÖDJÉK FÖLÖTTE…!»

A szép, meleg tavaszszal egyszerre minden kibujt a földből.

Nemcsak a füvek és virágok, hanem a magyar seregek is.

Megfordult a világ sorja. Új fejezet kezdődött a históriában.

A futó táblabirák, a hadnagyokból lett vezérek visszatértek, mint győztes hősök. Hihetetlen dolgok mentek végbe.

Egy szép napon ismét Gorombolyi nevével ébredt fel a szép Vágvölgye. Itt lesz holnap! Nem őrnagy most, hanem tábornok. Csodákkal határos, a mi mindent elkövetett. Egész hadoszlopokat göngyölített fel maga előtt. Némelyek azt mondják, hogy van harminczezer embere, mások, hogy csak háromezer, ismét mások, hogy csak háromszáz, hanem ezek aztán nem is emberek, hanem táltosok. Annyi igaz, hogy fényes délben rohammal foglalt el egy várost, a mit ágyúkkal, lovas és gyalog csapatokkal megszállva tartott az ellenfél: azt kiverte, szétszórta, ágyúit elvette, tisztikarát az ebédnél elfogta, olyan rémületet gerjesztett maga előtt, hogy a generalissimus egy egész hadosztályt detachirozott a feltartóztatására.

Abban az elfogott tisztikarban a többek között ott volt a gróf** vezette szabadcsapat tiszteivel együtt, a mi barátunk: Opatovszky Soma is. A fogoly tiszteket Pestre küldték. A főváros jobbparti része már akkor magyar kézben volt.

Hiszen az ellenfél fogoly tiszteivel a magyarok igen udvariasan bántak. Soha jobb dolga nem volt annak a két muszka tisztnek, a kiket Bem Brassónál elfogott, mint Debreczenben. Minden nap lakomára voltak híva s úgy megszerették itt, hogy alig akartak elválni. Azóta vagy tábornokok lettek, vagy nihilisták.

De annál kevésbbé volt megnyugtató Kornél úrfi sorsa, mert a magyarok nem követték ez esetben azt a jelszót, hogy «mitgefangen, mitgetrunken» – hanem mikor a traktára került a sor, azt mondták, hogy a többi csak hadd legyen «getrunken», te magad pedig – tanuld meg, hogy mi az a márcziális törvény.

Biz annak azóta hirét sem hallotta senki. Azt sem tudja a mai kor, hogy a «márcziális» sör-e, vagy szagos ibolya.

Ott termett az Debreczenben. Most is emlékezem még reá, mikor egy zúzmarás februári reggel felolvasták abban a rideg külsejű szőnyegtelen nagy teremben az 1-ső §-t: «a honvédelmi bizottmány felhatalmaztatik, hogy ott, hol a körülmények megkivánják, rögtönitélő hadi s polgári vegyes biróságot alakítson». Láttam a mostani kormánypárti embereket keményen harczolni azon elv mellett, hogy ily biróságok helyett a vármegyék esküdtszék útján itéljenek a vádlottak fölött s előttem a tűzlángarczaik, a most már ősz, még akkor koromfekete szakállú szélsőbali szónokoknak, a kik azt az eszmét vitték diadalra, hogy ne esküdtszék legyen a biró, ne is az országgyülés nevezze ki a birákat, hanem a kormány.

Még most is borsódzik bele a hátam, mikor visszagondolok arra a paragraphusra, hogy ha egy ujságiró álhireket, pletykákat közöl, a márcziális biróság elé állíttassék. Szerencsére ezt az egyet leszavazták. Mert ha ez érvényben volna, mai nap úgy vadásznának az ujságirókra széltében, mint augusztus tizenhatodikán a nyulakra a mezőn! – Mert a márcziális törvény csak egy büntetést ismert: halált; az itéletnek, a kimondás után három óra mulva végre kell hajtatni, minden appelláta nélkül.

Tehát Soma úrfinak a dolga semmi sem volt kevésbbé, mint tréfás. Szerencséje volt, hogy a kerület illetőségénél fogva a pesti vészbiróság elé tartozott az ügye, az pedig még nem alakult meg – bizonyos elháríthatatlan akadályok miatt, s ezzel egy kis bitóhaladékot (galgenfrist) kapott a jámbor.

A mint megtudta Soma úrfi fátumát Ferencz bácsi, természetes, hogy rögtön félbeszakította a boldog pásztorórák ábrándjait Gargóváron, csak úgy uti köpenyegben búcsúzva el Pálmától, rögtön vágtatott le Pestre; vitte magával a vármegye, meg a doktorok decretumait és paréreit, a melyekben constatáltatik, elhatároztatik, hogy Opatovszky Kornél elmeháborodott, s ilyen formán beszámítás alá nem eső. Sehol a világon az őrültet ki nem végzik. És szerencsére a vésztörvényszék elnöke humánus, törvénytudó ember volt; Illavaynak régi jó ismerőse.

Alig távozott el a jegyese, Pálma kap egy levelet az ismerős női kéztől: a szokott szinű papiron, a gyászfecskével.

Ezuttal csak ez a két szó volt beleirva:

«Őrködjék fölötte!»

Pálma nem tudta mire magyarázni ezt az intést.

Hiszen hogy őrködhetik egy nő egy férfi fölött? A mi hatalmában áll, azt különben is megteszi, nem kell rá figyelmeztetés. Mindenüvé csak nem kisérheti, hogy vigyázzon rá. S kivált egy olyan férfira, mint Illavay. Annál van az ész, az erő; és mégis ő vigyázzon rá, a megtestesült gyámoltalanság? S minő veszély lehet az, a mi ellen őt Pálma megvédheti! Ok nélkül pedig ilyen levelet nem írnak.

Nem tudta elképzelni; – pedig mindenféle bajra gondolt a világon.

Tehát ezek a napok voltak azok, a mikben a Vágvidéken arra ébredtek az emberek, hogy «jön Gorombolyi!» A hős, a dicső ember! Nem volt már senki megrémülve a közeledtétől: várták, mint a Messiást. Deputatiókat küldtek eléje, kaptak rajta, hogy melyik város nyerje meg vendégének egész dandárával együtt? s csinálták eléje a diadaliveket minden város, minden falu végén, a hol keresztül fog vonulni.

Ezuttal Temetvényi Ferdinánd is kidugta a csigaszarvait a házból. Elküldé magát mr. Cousint egy lekötelező levéllel a diadalmas hős elé, meginvitálva őt Gargóvárra.

Gorombolyi azt válaszolta, hogy különben is szándéka volt a grófot meglátogatni, bárha szállásra ott nem maradhat is; de egy rövid ebédre, a hol egyről-másról majd elbeszélgetnek.

A grófot ez az izenet egészen kihozta rendes apathiájából. Minden előkészületet megtett nagyhirű vendége méltó fogadására. A helység végén építették a diadalivet a fenyőgalyakból, piros bazsarózsákból rakva ki a homlokzatán e szókat: «Isten hozott!» A piaczon emelvényt állítottak fel, a hol a plébános fogja őt üdvözölni, becsületes tótországi magyar szónoklattal: ellenben a vespilló latin ódával fogja őt megtisztelni. Sőt a gróf maga is eléje fog lovagolni pompásan felcsojtározott paripán, s nagy tanakodás folyt a fölött, hogy vajjon teljes mágnási díszpompában rukkoljon-e ki? vagy nagyobb megtiszteltetésnek fogja venni a demokrata hadvezér, ha egyszerű polgári magyar viseletben, kerek, fekete strucztollas kalappal a fején üdvözli őt a vár ura? Az utóbbiban állapodtak meg. S volt kinja egy tenyérnyi papiros darabnak, a miről a gróf egy öt soros szónoklatot betanult előtte való este, minden étel után felkelt és kiment a szomszéd szobába, még egyszer átolvasni a beszédet s egész akadémiai discussió folyt a fölött a plébánossal, hogy vajjon helyesen lesz-e e szó mondva: «szerencséltet?» Mert az ő ifju korában ez a szó annyit jelentett, hogy «valami veszedelembe visz». Hanem aztán szavazattöbbséggel el lett döntve, hogy ez a mai nap fogalmai szerint annyit tesz, hogy «boldogít». A gróf mégis jobb szerette volna azt mondani, hogy «megboldogít».

Pálmára az a hatása volt ennek a nagy előkészületfitogtatásnak, mintha ennek a kivitelében valami hibának kellene történni.

Az ember azért mutogatja, hogy szörnyen menni akar, hogy ha történetesen elmarad a menetele, azt mondhassa: «ej milyen nagyon sajnálom! Pedig hogy készültem rá!»

Csakugyan az is lett belőle. Mikor már korán reggel készen álltak a hintók, a banderium nyeregben ült, a huszonnégy szűz felállítva a diadaliv két oldalán; a mozsarak elhelyezve az óvár parkján, meg a piaczon; már a gróf is felvette a polgárias szabású fekete bársony Zrinyi-dolmányt, a minek még egy, válltól könyökig érő második kurta ujja volt, a hozzá illő fekete strucztollas kalábriaival, s a magyar öltözetet még polgárias minőségében is kiegészítő kardot is felkötötte hozzá, a minek oxydált ezüst tokja volt, hát akkor az a véletlen baleset történt, hogy mikor már a lóra fel akart ülni, a jobb lába lecsúszott a kengyelről s azzal a bal térdével oly szerencsétlenül esett a kövezetre, hogy úgy kellett őt fölvinni a szobájába; nem tudott a lábán állni. A szerencsére jelenlevő járási sebész rögtön megvizsgálta a sérülést s hideg borogatásokat rendelt. Cousin úr titokban megsúgta mindenkinek, hogy a gróf veszedelmes csontrepedést szenvedett a térde kalácsában, de ezt nem kell tovább adni, s különösen a comtesse előtt titokban kell tartani. Annál fogva ezt Pálma két percz mulva már megtudta, s rögtön, a toilette-asztala mellől, azon módon, szétbontott hajjal rohant az atyja szobájába. Azt már a nyugágyon fekve találta; a sebész zsindelyről meg gypszről beszélt, a sérült láb be volt polyálva erősen.

– Az Istenért! Nagy bajod történt? kérdé Pálma.

– Tudod, hogy én sziszszenés nélkül szoktam tűrni a fájdalmakat.

Az igaz, ha nagy baja volt a grófnak, azt el tudta titkolni, mikor már ő elkezdett hangosan nyögni, akkor csaknem bizonyos volt, hogy semmi baja sincs.

Azonban még most is rajta volt a dupla ujjas bársony Zrinyi-dolmány.

– Ágyba kellene feküdnöd! Mért nem vetkőzteted le magadat s nem veszed fel a hálókabátot?

– Majd később, mondá a gróf fanyar képpel. Pálma kezdett érteni. Csak te siess a magad toilettejével elkészülni. Ő excellentiája a tisztelt – hős – nem sokára megérkezik. Hogy elfogadhasd. Vezessétek egyenesen ide hozzám.

Most már egészen értette Pálma. A magas vendégnek látni kell, hogy egész a jelmez fölvételéig készen volt az üdvözletére minden! Csak az a sajnos baleset! Milyen kár!

Vissza is ment aztán nyugodtan a toilette-szobájába Pálma s hagyta a komornájának a hajával azt csinálni, a mit legjobbnak lát.

Az ünnepélyességekben nem történt semmi hiba. A taraczkok pompásan elsültek, a szónoklatok még pompásabban; Gorombolyi szintén kitett magáért, a magyar, tót és latin szónoklatokra ugyanazon idiomákban felelt meg ex tripode s azok mind monumentális beszédek voltak. Külső pompát ugyan nem hozott magával, ha csak azt az attilája könyökére varrott két öreg foltot nem veszszük annak. A gonosz nyelvek ugyan azt beszélik, hogy nem volt az az attila a könyökein kiszakadva, hanem a tábornok csak azért varratta azokat oda, mert a jó katonát legjobban diszíti a foltos ruha: a hadakozás közben nem ér rá az ember costumeöt változtatni. Az arany gallér sem volt uj az attilán, a pléhgallérban az ócskaság teszi meg a pompát. Mellén ott volt a piros szalagos érdemrend.

Hanem azért macedoniai Nagy Sándor nem viselt büszkébb arczot, mint a milyennel ő beköszöntött a gargói kastélyba. Látszott minden vonásán az az önérzet, hogy ez az az ember, a ki minden szembejövő ellenséget megver, minden szónokot ledisputál, s minden asszonyfélét meghódít.

Már hírül adták neki útközben a gróf balesetét.

Annálfogva kiséretét az elfogadási teremben hagyva, egyedül keresé föl Temetvényit hálószobájában.

Pálma fogadta a vendéget.

– Nézze, szegény atyámat, milyen nagy baj érte.

Gorombolyi egyike volt a legigazhivőbb embereknek.

Egész részvéttel járult a gróf fekvőhelyéhez, kinek a megszenvedett lába egy fauteuilre volt téve, míg maga egy bőrcauseuseön feküdt.

– A legnagyobb részvéttel hallottuk mindnyájan a gróf balesetét. Reménylem, hogy nem lesznek komolyabb következései. Rögtön küldtem a tábori törzsorvosért. Oh az egy Galenus!

A gróf bágyadt hangon beszélte el, hogy hogyan történt ez az eset s kifejezte arczával, hogy mennyi önuralkodásába kerül metsző fájdalmait leküzdeni.

– Legyen e fájdalmaknak meggyógyító írja azon tudat, hogy ön ezeket hazája szolgálatában nyerte. Ez a seb oly drága érdem lesz a haza előtt, mintha az ütközetben érte volna önt. Ezt sem mulasztandom el mindazokkal tudatni, kiknek feladatuk leend a hazafiui érdemeket egykor megjutalmazni. Még ma megirom Debreczenbe, hogy Temetvényi gróf a kivonulás alkalmával a baltérdén sebet kapott.

(«Hü, teringettét! szepegett magában a gróf, ez sok lesz a jóból. Mire ez a hír Debreczenbe eljut, már akkorra tizenkétfontos ágyugolyó hordta el a lábát. Jó lesz ezzel alább hagyni.»)

– Oh kérem, szót sem érdemel, mondá, egyszerre nekiderülő arczczal. Egy kis bőrhorzsolás, semmi egyéb; két nap mulva nyoma sem marad. Ne is beszéljünk róla. Én azért részt fogok venni a barátságos lakomában, a mire excellentiátok kegyes volt szíves meghívásomat elfogadni.

– Bocsánat, gróf úr, én önt nem «excellentiáztam».

– Ah, az engem nem is illet meg. Én csak egyszerű polgártárs vagyok. Én tudom, hogy semmi sem vagyok. De ön egy tábornok. Azt megilleti az excellentia.

– No, ha nem akarjuk egymást polgártársnak nevezni, hát nem bánom, exczellentiázzuk egymást mind a ketten.

Aztán addig komplimentiroztak egymásnak, míg Pálma kinevette mind a kettőjöket. – A mi Gorombolyinak nagyon megtetszett.

Odanyujtá a kezét a grófnőnek.

– Megengedi a gargói hősnő, hogy hódolatom adóját egy kézcsókban lerójjam?

Megengedte, de nagyot bámult.

– Hogy jutok én a gargói hősnő czímhez?

– Hát hisz önt az egész világ így hivja. Azt hiszi ön, hogy nem zengi az egész ország négy sarka vissza a gargói hősnők nevét, a hogy az egri hősnőkét örökre fentartá; a kik ama dicső ütközetben a férfiakat lelkesítő buzdításaikkal ösztönzék a győzelemre.

– A tábornok úr tréfál. Azt a mi kis csetepaténkat érti? Szólt közbe a gróf.

– Mit? Kis csetepaté? Uram! Az egy világtörténeti momentum volt! A mit mi többiek tettünk, az mind semmi. Mit Bem erdélyi hadjárata? Mit Perczel Mór bánáti harczai? Mit ennek a patikáriusnak az egész hadviselése? az én portyázásomat nem is emlegetve; – mi ez mind ahhoz a hős tetthez, a mit ez a szolgabiró itten véghez vitt? Amazoknak mind hadseregek álltak a rendelkezésére; ágyúpark, lovassági dandár: ez meg itt puszta kézzel, kaszás, vasvillás néppel neki megy az ellenségnek s elveszi a fejünk fölül azt a nagy veszedelmet, mely egész Felső-Magyarországot fenyegette. Uram! Ez a név a honmentők sorába lesz felirva s én nagyon örülök rajta, hogy excellentiátok neve együtt emlegettetik vele.

– Igazán? Kérdezé érdekelten a gróf. Ez csakugyan valami nevezetes cselekedet volt?

– Annyira nevezetes, hogy nem tudunk a megjutalmazásra elég nagyot kigondolni. Hol van ez a dicső férfiu? Én azt hittem, hogy itt találom.

A gróf leányával egy jelentékeny pillantást váltott.

– Igen. Illavay úr a mi családunk legbensőbb barátjai közé tartozik. Mi «mind» nagyon szeretjük őt. Sajnálni fogja nagyon, hogy nem élvezheti személyesen e magas elismerést, ő kénytelen volt hirtelen elutazni Pestre; – úgy gondolom, az unokaöcscse miatt.

– Tudtam! Ez az ember keresztyénebb szent Péter apostolnál! Most másodszor is ki akarja szabadítani azt a semmiházit; de ezuttal mondhatom, hogy hiába jár. Az áruló számára nincsen mentség.

Pálma szánakozott rajta. Olyan furcsa volt szegény fiu, mikor abban a kifordított piros bélésü ruhában itt ült az asztalnál s két kézzel tömte a szájába, a mi ennivaló volt, s közben lesunyt fővel kaczagott a saját bolondságán. Hogy ezt főbelőjjék.

– De tábornok úr, csak nem lehet megöletni egy bolondot.

– Ejh, grófnő, most mindnyájan bolondok vagyunk. Hát én nem vagyok bolond, a ki oda állok az ágyú elébe s lövöldöztetek magamra, – azért, hogy egy darab telefirkált papirost valaki összetépett. Hát az a honvéd, a ki féllábbal kerül haza, nem volt bolond, hogy az alkotmány kedveért sántává lövette magát. Mi is bolondok vagyunk, az ellenfeleink is azok, s a melyikünk a másikat megkaphatja, azt teszi vele, hogy okos embert csinál belőle! a minek egyedüli módja az, hogy elküldjük egymást egy más plánétára. Mindnyájunk között azonban az én Illavay barátom a legnagyobb bolond, a ki meg akar szabadítani egy embert, a ki azonkívül, hogy a hazának, az egész emberiségnek nyüge, még azonfelül neki is végzetszerü ellensége; s a ki, ha elpusztul, jól jár vele a haza és minden ember, de különösen Illavay.

– Talán épen azért szabadítja meg.

– Dejsz abban ugyan hiába fárad. Mehet Pestre, ott meg sem hallgatják, s ha Debreczenbe szalad, ott meg galléron fogják Illavay barátomat azonnal; de még csak lélekzetet venni sem engedik, hanem extrapostán, vagy léghajón kergetik vissza; otthon a helyed barátom! ki vagy nevezve Felső-Magyarország kormánybiztosának: siess!

– Kormánybiztosnak? szólt elámulva Temetvényi, Pálma megdöbbenve hajolt közel az atyjához s ettől fogva mindig talált valami igazítni valót a vánkosán, tán sugott is a fülébe valamit. Gorombolyi felől tehette. Az, mikor benne volt a beszédben, annyira el volt foglalva saját magával, hogy se látott, se hallott.

– De talán az igen nehéz feladat is lesz egy olyan egyszerü emberre nézve, mint Illavay, a hogy nekem van szerencsém őt ismerni, mondá a gróf.

– Mit? szerény tehetség! Egy Pitt, egy Canning magyar kiadásban! Óriási talentum! És minő gazdag tanulmány! Csakhogy nem szokott vele kérkedni. Mikor a fiatal óriások henczegnek és beszélnek a maguk utazásairól Pozsonytól Wiesbadenig, ő csak meghúzza magát és hallgat. Senki sem gondolná róla, hogy ő már fiatal korában egy évig tanulmányozta a helyszinén az angol administratiót, a londoni rendőrintézményt. Még csak azt sem árulja el, hogy angolul tud, a kis ujjában van minden államtudomány s az egész markában a praxis. Csak fel kellett őt fedeznünk, hogy az értékét megismerjük. Az pedig ecclatanter megtörtént ama hirhedett ütközetben, a hol pusztán administrativ úton contracarrirozta a legveszedelmesebb stratégai maneuvret. Ha félévig a Felvidék kormánybiztosa lesz, a fejemet teszem egy fületlen gomb ellen, hogy belügyministerré fog kipattanni a gubójából.

Gorombolyi egészen neki vörösödött, annyira át volt hatva annak az igazságától, a mit mondott.

Pálma idegein valami reszketés futott végig. Úgy fázik az ember, mikor valakit, a kit szeret, úgy magasztalnak, hogy félteni legyen kénytelen. Ő már tudta a titkot, hogy Ferencznek a szíve mélyén vannak rettenetes indulatok, a miket lángra lehet lobbantani. Ha valaki meggyújtja őket! Kezdte már sejteni, hogy mit tesz az az intés:

«őrködjék fölötte».

Valamit sugott az atyjának.

A gróf ismét megszólalt.

– Mi nagyon jó barátjai vagyunk Illavaynak. Azért azt hiszszük, hogy az ilyen magas aspiratiók nem valók olyan középszerü sorsban levő embernek, mint ő.

– Hogyan? Középszerü sorsu! Hisz egy hét nem telik bele, hát Illavay épen olyan hatalmas dynasta lesz, mint excellentiátok; az apátvári rengeteg uradalom birtokosa.

– Hisz az Opatovszky Kornélé; szólt közbe hirtelen Pálma, nem lévén türelme a hang továbbadó főnek sugni meg elébb ellenvetését.

– Az nincs már. Szólt Gorombolyi hidegen.

– De ő még él, erősködék Pálma.

– Ha él, sincs többé. Birtokát eljátszotta: az törvényeink szerint az államra esett vissza. Most már nem örökség, hanem donátio útján fogja azokat megkapni Illavay.

A gróf ez alatt beletalálta magát leánya eszmejárásába, maga vette át a szót. A mit erre mondani kellett, azt Pálma is gondolta ugyan, de neki nehéz lett volna azt kifejezni.

– Ne felejtsük el, excellentia! hogy az Opatovszky-birtok olyan állapotban van, hogy annak a rendezését, aztán meg Magyarország belügyeinek a rendezését egy és ugyanazon ember, ha még oly óriási nagy tehetség is, meg nem birja.

– Én bizony nem tudnám elképzelni, hogy mért ne birná meg? Hogy sok adósság fekszik rajta? Hát aztán kap egy millió úrbéri kárpótlást az uradalma, s azzal kifizet minden tartozást, még beruházásokra is marad.

A gróf mosolyogva szippantott egyet az arany burnótszelenczéjéből, mely kinyitás közben a sevillai borbélyból játszott egy áriát.

– De hol van az az egy millió?

– Hol van? Hát ott van a debreczeni városházának a pinczéjében. Tél óta négy sajtógép egyebet sem csinál, mint azt préseli, ott áll készen, satinirozva, száz egész millió, s még jön utána valami ötven: a mi e kárpótlásra van szánva. Csupa százas-bankjegyek. Nem látott még excellentiád magyar százasokat?

A gróf a fejét rázta.

– Mutatok. Nálam van valami kétszáz darab. – Azzal előhuzta a tárczáját s kivett a csomag közül egyet s odanyujtá Temetvényinek azt az ezüst-szürkével nyomatott, ropogós papirlapot, a mit az bámulva nézett agyon a lorgnonján keresztül.

Ez már tény! Egy százforintos bankjegy. A mely állam már százforintos bankjegyeket mer kibocsátani, az már nemcsak maga bízik a jövendőben, de másoknak is bíznia kell benne. Ez már egészen más tünemény, mint a Rákóczy-féle «libertás» rézforint.

A gróf concret alakot akart adni tamáskodása megszüntének.

– Nem engedne át nekem ezekből excellentiád beváltás végett vagy ötven darabot; – osztrák bankjegyekért?

(Szerelmi vallomás a hazának!)

Gorombolyi büszkén felkaczagott.

– Nem, excellentiás uram! annyit nem. Ötöt igen. Mutogatás végett; de azt sem osztrák bankjegyekért: nem tudom, mit csinálnék velük? Hisz a hová már én leteszem a lábamat, ott még borravalónak sem veszi el a pinczér az osztrák bankót, ezt még kártyán sem lehet elveszteni. Ezt az ötöt is csak kölcsönképen adom, mint érdekes olvasmányt; majd ha megkapja excellentiád pár hónap mulva a maga tízezer darab százasát, megküldi belőle az én öt példányomat.

S nem fogadott el semmi egyenértéket.

– De hátha e pár hónap alatt el találják veszíteni az értéküket? Scrupulosuskodék a gróf, nemes aggóskodással.

Erre nem lehetett elég nagyot felelni szavakkal.

Itt csak a pantomimica mondhatott megfelelő sulyosat.

A grófnak az olvasó-asztalára ki volt terítve Magyarország térképe s azon a korábbi hónapokból kék és veres irallal megjegyzett pontok jelölték, hol áll az egyik, hol a másik tábor. Gorombolyi felvette a kettős színű iralt s a kék és veres végével új vonalakat húzott a térképen; s aztán néma büszkeséggel odamutatott e pontokra.

Nem kellett ahhoz több magyarázat.

A gróf maga is átlátta, hogy nagyon megváltozott a helyzet.

– De hátha megint rosszra fordulhatna minden.

De már e szóra kitört Gorombolyi kebléből a visszafojtott vezuvius!

– No, ha még azt is megengedné az öreg Isten, hát akkor felrontunk egyenesen a mennyországba s ott is kikiáltjuk a respublikát!

A gróf kedélyesen elnevette magát: egészen elfeledkezett a szakgató fájdalmakról a térde kalácsában. Gorombolyi is kaczagott.

Csak Pálma nézett oly szobormereven a dicsekedő hős arczára. Épen ilyen volt az a láng, az a villogás Illavay arczán, mikor hasonló kérdésre csaknem hasonló kitöréssel lövelt fel minden indulatja az égre.

Tudta már, hogy mire kell őrködnie.

– Legyen a felől megnyugtatva a gróf, szólt ismét visszatérve büszke nyugalmához Gorombolyi, «Nec portæ inferi!» többé. Én nem szoktam senkit ok nélkül fellovalni. Nekem Illavay régi jó barátom. Mikor a veszedelmes napjaink voltak, egy szóval sem mondtam neki, te is közénk tartozol; gyere velünk. Azt mondtam, maradj itthon. Szolgabiróra is van szükség a világon. Gargóvárra se jöttem el. Minek compromittáljam a gróf házát, mikor aztán nem tudom megvédelmezni. Arról én aztán ugyan nem tehetek, ha Gargóvár ura és úrnője, meg az a csendes lelkű tisztviselő a maguk lelke fellángolásából, kéretlen, hivatlan olyan hősi merényletre buzdultak fel, a mely őket legderekabbjaink arczvonalába sorozta. Ha most ide jövök, nem nyomoruságunkat, nem veszedelmünket, hanem dicsőségünket megosztani jövök önök közé. Nem félek már azoknak, a kiket szeretek, azt mondani: légy fegyvertársam! Bizonyos vagyok a dolgunk felől. Egész Európa mellettünk áll. – A kormánytól hozom az elismerő, magasztaló oklevelet annak a derék fiunak, a mit a grófnak is ki kell fejeznem élő szóval. De a legfőbb ok, a miért ide jöttem, az volt, hogy útközben hallottam, hogy Illavayt sehol a világon nem találom meg, hacsak Gargóváron nem. Pedig kinevezési okmányát biztosan kezébe kell juttatnom.

– Hol hallotta ön ezt? szólt közbe merészen Pálma.

– Dolnavárott, felelt gondtalanul Gorombolyi.

– Ah, ön volt Dolnaváron?

Most már tudta egészen Pálma, hogy mit jelent az a két szó.

E beszélgetés hevében Temetvényi gróf egészen megfeledkezett róla, hogy a térdkalácsa milyen veszélyes zúzódást szenvedett. Most már arra is képesnek érzé magát, hogy hős vendégei tiszteletére adott lakomáján maga is helyet foglaljon. Az egész nyugágyat kivitték a szenvedővel együtt az étterembe s a jégtartó vederben az ő sérült lábára való borítékok helyett inkább a pezsgős-palaczkokat hűtötték be, a nélkül, hogy valaki észrevette volna a tévedést.

Volt is nagy áldomás! Hat vagy hét honvédtiszt vendégen kívül ott volt még a helybeli plébánus is és a szomszédfalubeli lutheránus lelkész, a jószágigazgató és egynehány vidéki celebritás, a megyei seborvos és több tisztelgő deputatio honoratior vezértagjai: igen nagy asztal volt.

S mint ez már nálunk ősi jó szokás, hogy a mennyei adományt, a bort, nem iszszák csak azért, hogy igyanak; de minden pohárhoz egy felköszöntésnek is kell járulni, a miben kell elmésségnek is ragyogni, jóleső hizelgésnek ékeskedni, lelkesedés superlativusának lángolni, mint magában a borban. Ilyenformán fel lett köszöntve Gorombolyi tábornok, mint a hadjárat leendő Napoleonja; ezt a toasztot a házi gazda robbantá el; rá visszaröppentyüzött Gorombolyi, éltetve a grófot, mint nagy államférfi ősének méltó utódát s Magyarország præsumtiv külügyminiszterét. A plébános urat felköszönték, mint leendő esztergomi érseket és herczegprimást; a lutheri tiszteletest, mint az ujjáalakítandó felsőháznak superintendensi minőségben a római prælatusokkal egy sorban ülendő tagját, Pálma grófnőt, mint második Rozgonyi Cziczellét (Pálma föltette magában, hogy a mint megérkezik Ferencz, rögtön megkérdezi tőle, ki volt az a Rozgonyi Cziczelle?) Miután a jelenlevők ekkép fölosztották egymás között a legfőbb dignitásokat, azután megemlékezés történt a távollevőkről is, azok közt elsősorban a mi derék szolgabiránkról és hősünkről, a bibliai Gideonról (ezt az áldomást még csak a szerény lutheránus pap mondá). De már a plébános magasabbra emelte őt a poharával; mert az már hallott valamit a dörgésből: ő éltette a távollevőt, mint Felső-Magyarország megszabadítóját, megyénk lumenét, a leendő főkormánybiztost, a kit annyira szeret ez a nép, hogy ha egész Magyarország respublica lesz is, az ő kedveért legalább ezt a kis darab részt meghagyjuk «tót királyságnak» s benne Illavay Ferit «tót királynak». De már ily nagy mondásokkal nem engedheté magát elhomályosítani Gorombolyi: ő még nagyobbat lódított rajta: éltette barátját, mint Magyarország leendő belügyminiszterét. Az elért siker végre a legszélső merényletre tüzelé fel a jelenlevő gargóvári uradalmi igazgatót: rég a nyelve hegyén ágaskodott ez a toaszt, végre elszakítá a kötőfékét: ő poharát a távollevőért akkép emelte, mint a ki által a hajdani Bercsényi alatt egy úrnak hódolt, aztán kétfelé szakított gargóvári és apátvári uradalmak ismét egyesülendők lesznek! S a merész toaszt teljesen sikerült. A gróf maga is édesdeden mosolygott és megbocsátott az árulásért, neki is az volt az álma! S az átalános pohárösszecsöndülésben láthatta Pálma, mily népszerü ez a gondolat! A vendégek mindegyike odasietett ő hozzá, poharát az övéhez koczczintani. Ferencz nagyon kedves embere lett az egész uradalmi tisztségnek, a mióta lemondott a számadásvizsgálás alávaló hivataláról. Hisz ez nagyon jó uraság lesz! «Élni és élni hagyni!» ez az igazi nemesi jelszó. Olyan ember lesz itt megint, a ki nem aprólékoskodik; egy igazi úr. Az ilyen úr a «kicsinyeket» engedi csipegetni, a «nagyobbakat» engedi markolgatni; ő maga csak nyalábol, – ha hozzájut.

Ime milyen szépen elnyalábolja a roppant apátvári uradalmat.

Mert ez a világ dicső rende: a szegény béres hadd húzzon a tiszttartó kazalából; a tiszttartó hadd rakjon kazalt a földesúr dominiumából: a földesúr aztán kanyarítson magának egész dominiumot: ott az ország, az elég nagy úr.

Tehát ittak sokat és nagyokat Illavay egészségeért; a míg ő maga valahol egy útféli csárdában üldögélt egyedül, várva az előnemkerülő forspontra s hogy milyen evés-ivásnak mehetett végére, azt elképzelheti minden ember, a ki megtudja, hogy az egész útja hosszában már öt nap óta gyalog- és lovas-dandárok vonultak előtte végig.

A díszlakoma közmegelégedésre végződött. A fekete kávét már a nyitott terraceon költötték el; ott jobban lehetett szivarozni. A finom erős rostopsinból a hány poharat kiürítettek, annyiszor mondták, hogy «így fogyjon el a muszka!»

A gróf csontzuzódása már akkorra annyira megjavult, hogy egy fogantyus pálcza segélyével maga lábán is tudott biczegni, sőt a vendégekhez is ki akart menni a terracera; szerencséjére, mr. Cousin (a sugó) még emlékezett a szerepére s figyelmezteté, hogy a hideg-borogatás után a sebesült lábával könnyen orbánczot kaphat, ha a szél megfujja; sokkal jobb lesz, ha a szobájába megy s egy kis félórai pihenést enged magának. De Temetvényi nem akarta magának elengedni azt a gyönyörüséget, hogy a vendégeit fájós lábbal is mulattassa.

– Hátha ütközetben volnánk együtt! mondá Gorombolyinak. Emlékezik ön arra a muszka hadvezérre, a kinek a csatában ellőtték a lábát, s azután szánkóra tétette magát, úgy vezényelt tovább az ütközetben? Hogy is hivták csak?

– Muszka volt? Nem létezett rám nézve! Utasítá el a kérdést magától Gorombolyi. De valóban nem engedjük meg a grófnak, hogy tovább velünk időzzön. Helyt állunk magunk is a további harcz folyamában. A kik megálltunk a bronz-ütegekkel szemben, az üvegből öntött ütegek elől sem futamodunk meg. Kényszerítse Pálma grófnő ő excellentiáját a nyugalomratérésre, önnek egy tekintete hegyeket képes kimozdítani a helyeikből. Én is tartozom még a gróffal egy megbízást rendbehozni, a mihez magány kell.

Ez végre döntő indok volt. Temetvényi ráengedte magát bírni, hogy egyfelől Gorombolyi, másfelől mr. Cousin vállára támaszkodva, hálószobájába átsántikáltassa magát. Pálma előre ment, kerevetén a tigrisbőr-takarót és a szarvasbőr-vánkost megigazítani. Ő is ott fog már maradni.

A mint a grófot lefektették, Cousin úr eltávozott; Gorombolyi pedig kigombolta az attiláját s kebléből kivonva egy hosszúkásan összehajtott s lepecsételt csomagot, azt letette az asztalra.

– Kénytelen vagyok excellentádat felkérni, hogy hős bajtársam távollétében sziveskedjék ez iratot tőlem átvenni. E kérésre jogosít azon többé senki előtt sem titkolt gyöngédség, a melylyel derék barátomat e várkastélyban fogadják, de egyenesen kötelez rá megbizóim utasítása, mely úgy szól, hogy ha Illavaynak személyesen át nem adhatnám e fontos államokmányt, mely az ő személye iránti elismerésen kívül, igen nevezetes intézkedésekre való titkos megbizásokat is tartalmaz; ezt az iratot hagyjam itt nagyméltóságodnál, fölkérve, hogy a mint Illavay visszakerül, azt neki rögtön kézbesítse. Én tovább e vidéken nem időzhetek. Hogy merre fordulok, az az én rejtélyem. Magammal sem hordhatom ez iratot, mert a holnapi napról sem vagyok bizonyos. Azért kérem excellentiádat, hogy őrizze meg ezt, a míg Illavay idejön s akkor adja át neki – a kormány megbizása folytán.

– Nagyon megtisztelőnek találom rám nézve ezen bizalmas feladatot, mondá a gróf, átvéve a lepecsételt irást. Megértettem a megbízás fontosságát s nem fogok késni annak teljesítésében. És most kérem excellentiádat, sziveskedjék bajnoki társaihoz visszatérni és őket nevemben felkérni, hogy mentül tovább kedvük szerint mulassanak.

Azt tehették is. A várkastély lakosztályai oly messze voltak egymástól, hogy a czigányzene és a tábori dal hangjai alig révedeztek el a gróf hálószobájának szőnyegektől, függönyöktől süketített alcovejáig. Dalolhatták azt a nótát, a mivel végig harczolták a nagy hadjáratot. Furcsa nóta volt az: mai nap már azt hiszik, hogy népdal:

«Ég a kunyhó, recseg a nád!
Szorítsd hozzád azt a barnát!
Míg a barnát szorongatom,
Azt a szőkét elszalasztom!»

Mi volt az az «égő gunyhó?» mi volt az a «ropogó nád?» mi volt az a «szorongatott barna?» – meg aztán az «elszalasztott szőke?» ejh! hadd legyen már mind elfelejtve.

Künn folyt a bor, szólt a zene; benn a magányos szobában pedig egyedül volt az apa a leányával.

A mint magukra maradtak, Pálma felkapta az atyja gondjára bizott levelet az asztalról, s felszakítva a boriték pecsétjét, kivette belőle az iratot.

– Pálma! Mit cselekszel? Kiálta rá elhüledezve a gróf. Te feltörted az «ő» levelét.

– Fel bizony. És fel fogom törni minden levelét, a mi az én kezembe kerül. Ez csak természetes!

– De ez államtitok.

– Hát annyival inkább. Nekem csak kell tudnom, hogy mi az, a mivel őt meg akarják bízni? – Ehhez nekünk jogunk van.

– Különös jog! Én nem ismerem.

– De én birom.

Azzal szétnyitotta az egész hosszú teleirt ív papirost s elkezdte azt olvasni magában. A papir reszketett a két keze között. Eleinte az ajk-szegletei mosolyra kezdtek gödrösülni, arczán valami kéjérzet világolt. Ott bizonyosan «őt» magasztalták; azok a megérdemlett elismerés kifejezései voltak, hanem aztán nemsokára eltünt az arczról az örömláng, a megrémülés márványkeménysége merevíté meg a vonásokat; az ajk megnyilt, kigömbölyült s hangtalanúl utána látszott rebegni az olvasottakat; a szemek nyugtalanul kisérték a sorokat, a kezek gyürték a papirt, a mint elfordították a lapot: az nem egy szerető leány számára való olvasmány volt. Mikor vége szakadt, türelmetlenül veté oda az asztalra az iratot.

– Ezt csak nem fogod neki átadni? suttogá indulatosan.

– Hogy hogy nem? Hát miért nem?

– Én nem akarom, hogy átadd.

– Hát mit tegyek vele?

– Elzárod a fiókodba s nem szólsz felőle senkinek.

– Az lehetetlen. Hisz erre vagy «bűt» vagy «bát» csak kell neki mondani.

– Az az én gondom lesz, hogy mit mondjon ő rá.

– De hát mi van abban az irásban? – Azt meg fogod nekem engedni, hogy én, a ki a jogot másképen ismerem, mint te, ne nyuljak hozzá az olyan levélhez, a mi nem nekem van czímezve.

– Igen. Nekem van jogom ezt tenni, másnak nincs. Azért tőlem nem fogod azt meghallani, hogy mi ennek az iratnak a tartalma. Csak annyit mondhatok meg, hogy a ki e megbizást elvállalja, az a fejével játszik.

– Hát aztán? Ezt könyv nélkül is tudom, a nélkül, hogy belenéznék az iratba. Játszik biz az. Rá van bizva tizenkét vármegye fölötti kormánybiztosság. Korlátlan hatalom négy millió ember élete és halála fölött. Rendelkezik mindenkinek a vagyonával. A mire rámutat, hogy ez az államé, azt szó nélkül oda kell adni. A kinek azt parancsolja, hogy keljen fel és kövesse, annak kelni és mennie kell: nagy emberek és kis emberek nagy tömegének, a hová ő vezeti. S ha győzni fog az ügy, a melynek szolgálatában mind ezt megteszi, jutalma lesz az ország legmagasabb hivatalainak egyike s az ország vagyonává lett apátvári birtok.

– És ha elbukik az ügy?

– Akkor főbelövik.

– Te mondod!

– No ez természetes. Mais, c’est la guerre. Háborúban vagyunk. Az emberek vagy èpaulettel a vállukon vagy fej nélkül a vállukon kerülnek onnan vissza. Ez koczkajáték, vagy hatot vagy vakot! Előtte áll a nagyság útja, lehet belőle főúr, minister, herczeg vagy nem tudom én minek hijják a köztársaságban az aristocratákat? de mindenesetre első birtokos és első államférfi az országban, azért csak érdemes egy olyan buksi fejet koczkáztatni.

– De ha én nekem többet ér ez az egy fej, mint az egész dicsőség, hatalom és valamennyi erdő meg szántóföld van a világon még ráadásul.

– Hát akkor nem tudom, hogy kezdesz hozzá, hogy ezt megakadályozd. Én most eldughatom ezt a levelet, ha tetszik te magad szét is tépheted; a te jogphilosophiád ezt is megengedi; de két hét mulva megint itt lesz Debreczenből a másik küldött, a ki fel fogja őt személyesen keresni, s átadja e most eltitkolt megbizást.

– Ez a két hét nekem elég idő.

– Ugyan mire?

– Arra, hogy tervemet kivigyem.

– Neked van valami terved?

– Régóta fűzöm azt. Mindig féltem ettől, a mi bekövetkezett. A mint Illavay visszatér, rögtön megesküszünk.

– Olyan kész vagy rá?

– Te nem mondtál ellent.

– Nem. Sőt helyeseltem. Egy ilyen embert hozzánk lánczolni nincs nézetem ellen, a ki, ha a szabadságharcz győz, legnagyobb befolyású emberré lehet az országban.

– S ha pedig veszt, akkor főbelövetik s nincs útban többé; kereshetünk más liaisont.

– Egészen így gondoltam.

– Én pedig egészen máskép. Én nem értem a napok jelszavait. Miért harczolnak? Kinek van baja a másikkal? Szabadságért ontják a vérüket? Hát minek azért vért ontani? A kinek szabadság kell, ott van számára Svájcz, ott Észak-Amerika, megkaphatja ingyen; nem szükség érte se magát megöletni, se mást megölni.

– De mikor ezek olyan bolondok, hogy a szabadság mellé még egy kis haza is kell nekik.

– Hát hisz ott is találnak helyet, a hová tűzhelyet rakjanak, s a mely földet felszántanak, az kenyeret ád nekik.

– Hahaha! Pálma leányom! Ezek nem Rozgonyi Cziczelle szavai.

– Ki volt az?

– Egyik ősanyád, a ki maga is vért ontott ezekért a tréfaságokért. Voltak és vannak emberek, a kik előtt ez a két universel istenség «szabadság és haza» specialis bálvány; a kik odavetik magukat a «Krisna» szekér kerekei alá, s attól idvezülnek. De hát hagyjuk azt! – Hiszed, hogy ezeket a te nézeteidet Illavay osztani fogja?

– Nem hiszem. De majd találok ki valamit. Hogy mit? Azt még magam sem tudom. Csak azt érzem, hogy erősen akarom, s sejtem, hogy van valami erő bennem, a mi azt véghez viszi. Majd megtalálom azt az erőt. Csak egyszer egy hajó födelén legyek vele. Csak egyszer egy svájczi, vagy olaszországi völgybe elvihessem magammal. Hogy ott mit teszek, nem tudom, de azt tudom, hogy engemet nem fog elhagyni. Elzárom-e előle a külvilággal való érintkezést, minden összekötő fonalat eltépve; leveleket, hirlapokat elsikkasztva, a mik kívülről jönnek? vagy kitalálom a mesterségét, a mivel az asszonyok ki tudják csalni a férfi szivéből a lelket és maguk lelkét lopni át belé. – De nem adom őt oda ezeknek a vérszomjazó istenségeknek!

– Nem veszed észre, hogy az esztelenség, a mit beszélsz?

– Nem vádol érte a lelkem.

– Egy ilyen elhatározással úgy döntenéd össze azt az egész alkotványt, a minek Temetvényi-család a neve, mint egy szinpadi szinfaltömeget. Nem értesz meg engem? Nem látsz oda, a hova én?

– Egészen értelek. Látom, a mit te látsz. Szegény anyám egy napon elmondta nekem, hogy mi az a nagy alkotvány, a minek Temetvényi-család a neve? Új oszlopok kellenek hozzá. Most itt van egy. Talán hitte azt valaki, hogy minden ok nélkül, csak a mai napok democraticus áramlatának sodra alatt történt az meg, hogy a büszke ősökkel dicsekedő Temetvényi-család, a melynek ősei vajdák, bánok, leányágról herczegek és őrgrófok voltak, megengedje egy egyszerű nemesnek, egy magyar «schlachtziz»-nak, hogy az utolsó leányivadékhoz felemelje szemét s még vele ábrándozzék? Oh nem! Ebből nagy ember lehet még. Főúr és minister. Akkor vele együtt ő általa a mi alkotványunk is újra megerősödik. Ha pedig elbukik, akkor holt ember lesz a bukottból; semmi közünk hozzá, keressünk más oszlopot a győztes fél soraiból. Jól látom-e ezt?

– Jól.

– No, hát ehhez én nem leszek elég jó. Hogy születtem, abban megnyugszom, hogy meghalok, abban is megnyugszom, de, hogy még egyszer ujjászülessek, egy másik, még nyomorultabb életre, ahhoz az én akaratom is kell s az nem áll rá. Vagy hagyjanak élni, vagy temessenek el.

– Frázisok!

– Érthetők. Vagy helybenhagyod azt a szándékomat, hogy ahhoz az emberhez, a kit magad is szivesen látsz vődül, ha hatalmas és gazdag lesz – nőül menjek, akkor, a mikor én eljöttnek látom az időt s aztán én intézzem annak a sorsát, úgy, a hogy jónak látom; – vagy pedig – visszaküldesz a kolostorba.

– Más szavakkal, röviden és világosan mondva, te nem bánod, akármi történik azzal a hánytvetett hajóval, a minek a rostrumát a Temetvényiek halfarkú syren czímeralakja diszíti; az hadd sülyedjen el, ha akar, az utolsó kormányossal együtt: te összeszeded, a mi a tied rajta s az utolsó hajóslegénynyel kievezel a legközelebb talált szigetre. Anyád gyémántjai árán vehetsz egy kis gazdaságot a Bodensee mellett s ott eltöltheted napjaidat, senkinek a világon, egyedül magadnak élve, Gargóvár, haza, nemzet és apa – éljenek tovább, – meddig Isten akarja!

Pálma szomoruan hajtá le fejét. Fájt neki e keserű szemrehányás, mert nem volt megérdemelve.

– Oh nem, édes atyám! Soha de soha nem mehetek el olyan távolba, hogy mindennap fel ne keressem az Istent és ne ostromoljam imáimmal, hogy éltessen téged soká, tartsa meg ezt a szegény jó Magyarországot, adjon jobb napokat neki! Szeretni foglak mindenütt. Pedig te azt nem viszonozod. Nem szeretsz engem és nem ismersz. A midőn azt hiszed, hogy én csak önző, kényelmes örömökre gondolok. – Nem. Szegénység vár reám. Szegénynyé teszem még azt a férfit is, a kit magamnak megtartok, mert azzal, a mire ráveszem, neki is el kell vesztenie a vagyonát. És élni fogunk mindennapi munkánk után, idegen országban, a hol a munka nem szégyen. Mert én a te gyémántjaidat nem kérem; – nem anyámnak semmi hozományát. Azokra mind szüksége van a Temetvényi halfarkú syrénnek. Ennek az arcza ne piruljon szégyen miatt soha.

A gróf felszökött helyéből, nem volt már semmi fájdalom, a mit e szóra el ne felejtett volna.

– Hohó! Pálma grófnő. Ezen a hangon még én velem nem beszéltek! Nagyon téved ön, ha azt hiszi, hogy Temetvényi Ferdinand a büszkeségben felülhagyja magát mulatni bárki által, még ha az a saját leánya volna is! Ön engem meg akar ajándékozni anyjának a gyémántjaival, hogy fizessem ki belőlük az adósságaimat. – Itt van az aczélszekrény kulcsa! ön tudja, hol áll? Vigye magával.

– Atyám!

– Más nevem is van. Gyámja is vagyok önnek. Az ön kincse kezemhez letett hitbizomány. Ön árva. Az anyja rám bizta a vagyonát. Az ősi törvény kötelezett annak a megőrzésére: kötelez annak a kiadására, a mikor a gondjaimra bizott árva férjhez megy. Itt van. Vigye el!

– Én nem kivántam.

– De én kivánom. Oh annyira még nem hanyatlottam alá. Egy bukott bankár, egy bankrott üzér teheti azt, hogy az asszonyai nyakából leszedje a gyémántriviéret s lejárt váltókat fizessen ki vele; de nem egy nemesember, nem egy Temetvényi gróf. Itt van a kulcs: vegye át.

– Atyám. Az égre! Ne jöjjön ily indulatba. Én nem akartam önt sérteni.

– Megtette! – nem teheti jóvá. Én önnek a vagyonát nem őrzöm tovább. Feloldom a kezét.

– Nem. Nem, atyám.

– Kérem… Kivánom… parancsolom.

Haragosan dobbantott a lábával: épen azzal, mely meg volt sérülve; e miatt visszahanyatlott a kerevetre. Pálma odaugrott hozzá ösztönszerű vonzalommal. Akkor aztán megfogta a gróf kezét, a csuklóján átszorítva erővel, ismét felállt a lábára, s odavitte őt magával a rejtett fali szekrényhez; Pálmának engednie kellett neki, hogy a sérültet kimélje.

A fali szekrény ajtaja ügyesen el volt rejtve a szoba falait takaró mahagoni táblázat közé: annak a nyitját kevesen ismerték. A gróf felnyitá e rejtekajtót. Azon belűl volt elhelyezve az a kis aczélláda, a mit egykor Illavay hozott el a gyapjus szekérről.

Annak a rejtekajtónak olyan szerkezete volt, hogy a mikor azt felnyitották, egy titkos gépezet mozgásba hozott egy csengetyüt a földszinti szobában, a hol az őrt álló hajduk laktak: a kiknek a jelre azonnal sietniök kellett fel a gróf hálószobájába.

Temetvényi gyorsan vette elő a szekrényt, hogy felsiető cselédei ne lássanak meg többet semmit, a mit nem szükség látniok.

– Tartsa ön a kezében, míg felnyitom.

Pálmának engednie kellett.

A gróf aztán azzal a kis remek kulcscsal, a mit neje mindig a karpereczén viselt, felnyitá a ládát s keserű szemrehányással mondá:

– Győződjék meg ön róla, hogy gyémántjai mind megvannak.

A következő perczben mély ijedelmes hördüléssel kiálta fel; nem emberi, de vadállati hangon: arcza zöld lett és sárga az elrémüléstől, szemei üvegfénynyel meredtek ki üregeikből; arczvonásait galvanicus vonaglás torzítá el; egy kezével a torkához kapott, mintha meg akarná valami fojtani, a másikkal fogózni készült valamibe, a puszta légben, hogy el ne essék…

… A láda üres volt…