VADÁSZAT A GYÉMÁNTOK UTÁN.

Pálmának is minden idegein végignyilalt a rémület; de ő azért perczig sem veszté el lélekjelenetét: hirtelen becsukta az üres ládát, s belökve azt a helyére, rácsapta a rejtek-ajtót. – Temetvényi azzal a vak rémülettel, a mivel az égő házból menekülnek, a mikor nem tudja az ember, hogy oltáshoz kezdjen-e, vagy segélyért kiáltson, tántorgott az ajtó felé, szótagolatlan kiáltásokat hallatva. Pálma megelőzte őt az ajtónál s megragadta a kezét.

– Térj magadhoz! suttogá fülébe, a ház tele van idegenekkel.

E szóra határozatlanul állt meg helyében a gróf.

– Ülj vissza a pamlagra, kérlek; a cselédeket hallom jönni.

A gróf nem ült le, hanem asztalához támaszkodott.

A szomszéd teremben gyorsan közeledő lépések hangzottak.

A titkos csengetyü jeladására hárman is siettek: Cousin úr, a komornyik és a hajdu. Valamennyinek útját állta a grófnő az ajtóban s nem bocsátá be őket a szobába.

Mr. Cousinra rá sem nézett, hanem a komornyiknak mondá szokott szelid mosolyával:

– Atyám kéreti a vendég-urakat, hogy ha a kedveért egy kis barátságos kártyakört rendeznének itt a játszóteremben. Már kipihente magát. – Ő nagyon szeret tarokkozni.

No ez a kivánsága legkönnyebben teljesülhet.

A házi nép visszatért megnyugtatva, Mr. Cousin úr ugyan megtette a maga észrevételeit, hogy nagyon különös ötlet a comtessetól, a kártyaasztal felterítésére a vészharanggal adni meg a jelt.

A gróf még mindig ott állt, az asztalhoz támaszkodva, s összevont szemöldökkel és vértől átfutott szemekkel bámult a kitalálhatatlan rejtélybe. Mikor Pálma visszajött hozzá, azt mondá neki száraz fahangon:

– Te most azt hiszed, hogy én az anyád gyémántjait eladtam.

Pálma odaborult a keblére s átszorítá mind a két karjával, melegen, őszintén.

– Ennyire rossznak hiszed-e a leányodat?

– Hm! De hát hova lettek? Ott kell nekik lenni! Nyisd fel még egyszer a ládát! Talán csak káprázott a szemem? Megállj! megállj! Hiszen én magam dugtam azokat máshová. Tudom már! A családi okiratok szekrényébe. Ne bántsd! – Csak gondoltam erre; de nem tettem meg. Miért nem tettem, ha gondoltam? Hova lehettek? Mit hiszesz hát?

– Azt, hogy ellopták őket.

– Kik?

– A multkori vendégeid. Hisz egy egész rablóbandát tartogattál itt a házadnál hetekig.

– Ah! Az Orol Krivánszki? De hogy juthatott a rejtekajtó titkához, meg az én kulcsomhoz?

– Meg fogjuk azt tudni. Légy most nyugodt. A gyémántjaink vissza lesznek szerezve.

– Ki szerzi vissza?

– Az a nagy buksi fej, a kit én nem akarok odaadni a kegyetlen istenségeknek. Semmi kétség, hogy ő nyomukba jő. Szedd össze kedélynyugalmadat. Vendégeink jönnek. Eredj ki hozzájuk.

– Játszani? most? mikor a fejem tele van rémalakokkal.

– Majd én ott leszek mögötted és segítek. Nem szabad észrevenni senkinek, hogy bajunk van.

S azzal atyja kezét a vállára téve, kivezeté őt a játszóterembe: ott kemény ellenfelek vártak reá; a tábornok, a ki a tarokkban is oly vakmerő, mint a hadviselésben, a plébánus, (tudva van pedig, hogy egy apa testamentumban hagyta meg a fiának, hogy soha plébánussal le ne üljön tarokkozni), meg a lutheránus tiszteletes, a ki a traditio szerint «nagy Drucker». Pálma odaült az atyja mellé, s ő dirigálta, hogy mint játszszék, s megverette mind a hármat.

Éjfél után két óráig elmulattak, nagyon sokat nevettek a játék furcsa változatain. Reggel aztán útra kerekedtek a vendégek s ment kiki, a merre sorsa vitte.

Másnap megérkezett Illavay.

Sietett fel a grófhoz: jöttének hírére Pálma is bejött atyja szobájába. A gróf és Ferencz még akkor csak a szokásos üdvözléseken estek túl. A gróf kérdezte, hogy szerencsével járt-e Illavay úr?

– Csak félszerencsével, védenczem ügye fel lett függesztve, a míg a kormány Budapesten elfoglalja ismét székhelyét. Ez még félveszély.

– No hát idehaza meg egész veszély van: vágott közbe Pálma. – Ellopták a gyémántjainkat.

Egymás szemébe néztek egy pillanatig. Visszaemlékeztek arra a bizalmas beszélgetésre ott az erdei úton.

– A szekrénynyel együtt? kérdé Illavay.

– Nem. Azt itt hagyták üresen.

– Ezt a Zsiborák bandája tette.

– Az Orol Krivánszkié! mondá a gróf.

– A ki nem más, mint Zsiborák.

– De hogy tudhatta meg, hol állnak, mikor kettőnkön kívül a rejtekről senki sem tud. Töprengett a gróf.

– Talán még egy harmadik is tudta?

– Ön monsieur Cousinre gondol? Az lehetetlen. Olyan hű emberem, hogy az életemet rá merném bízni. Tűzpróbákat kiállt jellem. Gondolja meg ön: Bécsben, a proletárlázadás napján, mikor lélekvesztve futottunk el mind a háztól, ő rá bíztam a pénztáramat, elszökhetett volna vele. Visszatértemkor hiány nélkül találtam a pénztárt.

(– Igen, gondolá, de nem mondta ki Ferencz; mert azok a proletár-lázadók őrt állítottak a pénztár mellé, hogy az ő köpönyegük alatt valami «tolvaj» ne nyulhasson bele!)

– Hát ez az egész gyémántszekrény nem volt-e az ő kezére bízva, mikor Bécsből menekültünk. Nem elsikkaszthatta volna-e útközben, ha ezekre számított volna?

(– Nem ám, gondolá ismét Ferencz, mert történetesen én álltam el az útját.)

– Aztán, ha ő is ezekkel a rablókkal játszott volna egy kézre, ugyan mi oka lett volna arra, hogy miután azok már a gyémántokat elrabolták, tovább is itt maradjon, s ne siessen utánuk a zsákmányban osztozni?

Illavaynak erre is volt valami gondolatja, de azt sem mondta el.

– Nem tudja ő még, hogy a gyémántok eltünése fel van fedezve?

– Nem.

– Akkor legalább arra kérem a grófot, hogy ne tudassa azt vele.

– Ön tán vadászni akar az eltünt gyémántokra?

– Ha a gróf megbíz vele. A gyémánt nem olyan zsákmány, mint az arany, ezüst, a mit be lehet olvasztani, fel lehet aprózni; az enged magára találni. Önöknél az ékszerészek árjegyzékei szerint megvan a leirása az eltünt ékszereknek, én ennek a nyomán hiszem, hogy azokat kézrekeríthetem.

– Ön elvállalna ily nehéz feladatot?

– Egész szenvedélyem az ilyen nyomozás. Angol-, Frank-, Némethonban tanulmányoztam a rendőri eljárást; s most hasznát fogom venni. A ki annyi értékű gyémántot ellopott, az nem maradt vele itt Magyarországon, a hol arra három vevő sem találkozik: Bécsbe sem ment vele; mert ott most nincs aristocratia; Párisban a munkásforrongások miatt szintén nem találhat gyémántpiaczot. A rablóknak egyedül Angliába lehetett a zsákmányukkal menni, a mit már Hamburgban vagy valamelyik más németországi kikötőben a személyleirásaik nyomán megtudok; s ha egy nyomot megtalálok, az a többire rávezet. Lehet, hogy ezek a nyomok Amerikáig is elcsalják az embert, a mi várható abban az esetben, ha a bűnrészesek szimatot kapnak a felől, hogy valaki üldözi őket: azért kérem, azt az egész megindítandó nyomozást titokban tartani.

A gróf és leánya jelentékteljesen tekintettek egymásra.

– És ön magára vállalná ezt a nehéz feladatot?

– Ha a gróf meg akar vele bízni!

– Önnek hosszú időre el kellene innen távoznia.

– Mert ez a távollét ideje reám nézve kétszeresen hosszú, annál bizonyosabb, hogy sietni fogok annak minden perczét felhasználni.

– De most innen kijutni is nehéz.

– Tudni fogom a módját.

– Nem jó lenne, ha én adnék önnek ajánlólevelet az osztrák külügyministeriumhoz, útlevél elnyerése végett.

– Nem lenne jó. Lehet, hogy adnának útlevelet, de elébb kikérdeznék utazásom czélját s bizonyos, hogy akárhová mennék, a helyett, hogy én nyomoznám a magam embereit, magam volnék körülvéve kémkedőkkel, a kik minden lépésemet őriznék. – Nekem van annál jobb módszerem.

– Hogyan? szólt Pálma.

Illavay adós maradt a felelettel.

– E szerint ön rögtön útra kelne? Kérdé a gróf És senkinek sem volna szabad megtudni, hogy hová tünt el?

– Valóban: a titoktartás az első föltétele a sikernek.

A gróf csendesen dobolgatott az ujjaival azon a sandalfa szekrénykén, a miben napirenden levő iratai álltak. Válogathatott benne, hogy miféle módszerrel változtassa át ezt a kedves jó emberét porrá, levegővé, párázattá? A meghatalmazást vegye-e ki a szekrénykéből s engedje őt azzal futni, futni az ó-világon, az új világon keresztül, míg elolvad, mint a folyóban úszó jégdarab; vagy a kormánybiztosi kinevezést vegye-e elő a rejtekből; a mitől aztán az el fog felejteni mindent, a mi gyémánt, cserében azért az egy darab rögért, a minek neve «haza» s akkor aztán engedje őt elégni szépen, mint a meggyujtott alkoholt, mely után még hamu sem marad?

Az előbbit választotta. – Átadta neki egyikét azoknak a kellően felszerelt meghatalmazványoknak, a miket mindig készletben tartott magánál. Ő majd ki fogja azt tölteni belátása szerint.

Azután az ellopott gyémántok leirását kellett még neki átadni, a miket a tolvajok nem tartottak érdemesnek magukkal vinni, pedig az is ott volt a szekrényben: azzal minden készen volt az útra. Jutalomról nem volt szükség beszélni. Hiszen övé volt már a Stella, a viselőjével együtt.

A Stella viselője utána ment Ferencznek, mikor az már búcsut vett a gróftól, és tőle is.

– Ön egy kérdésemre adós maradt. Hogyan akar ez országból kijutni? Én meg nem engedem, sem a gyémántokért, sem az ég minden csillagáért, hogy ön az életét koczkáztassa. A kijutás most veszélylyel jár: én tudom.

– Legyen ön nyugodt. Angol útlevelem van. Egész biztossággal utazhatom.

– Nem látom önt még egyszer eltávozása előtt? Nem jön fel egy szóra?

– Nem lehet.

– Mi akadályozza?

– A hiuságom.

Pálma elértette a választ. Ferencznek angolt kell csinálni az arczából elébb, az angol útlevélhez, s fél, hogy azzal Pálma kikaczagja.

Szerette volna őt megölelni a búcsuvételkor, de sokan néztek rájok, s azok nem voltak olyan értelmes állatok, mint a Gargó omladéki szemtanu. Be kellett érni egy forró kézszorítással.

– Irni fogunk egymásnak.

– Mihelyt lehet.

– No hát eredj, Isten vezéreljen! Suttogá alig hallható szóval. De egy pár ragyogó köny Pálma szemében mégis csak megjelent tanubizonyságnak, a szív mélységéből küldve.

Mikor Pálma visszatért atyjához, a gróf azt mondá neki:

– Hát meg vagy-e elégedve velem? Most már nem lesz belőle se kormánybiztos, se minister, se főbelőtt ember. A míg a gyémántjainkat kergeti, az alatt eldől a koczka.

– S ha nem talál is rájok, a legdrágább gyémántom meg lesz mentve: ő maga.

És ezt igazán szíve szerint mondta Pálma comtesse, a gargóvári bűbájos kisértet.

Sietett ki a donjon erkélyére, kendőjével utána integetni a távozónak.

Illavay uramnak tehát megint csak elő kellett keresnie a megboszorkányozott tükrét. Biz ahhoz az angol útlevélhez nem való ez a Bendeguz-pofa. Annak egy átidomításon kell keresztül menni. És nem csak azért, hogy az osztrák rendőrök és vámosok elhigyjék neki, hogy ő angol; de még inkább, hogy a külföldi «baldower»-ek száz lépésről meg ne ismerjék benne az idegent.

Mikor neki fente a borotváját ennek a munkának: a bűvtükör megint el kezdett hozzá beszélni.

«De nagy bolond vagy, édes barátom. Hogy a bajuszod le akarod az ajkadról vágni. Ezt az egyetlen egy alkatrészét a pofádnak, a mi megtekintésre érdemes. Egyéb szépség sincsen rajtad. Hát ér annyit a világ minden brilliántja, mint ez a két szép felkunkorodott bajusz? Azt mondtad mindig, hogy nem adnád oda egy millióért. Most már félért is oda adod. Na, meg aztán ráadásul egy pár szép ragyogó szemért. De hát olyan bizonyos vagy a dolgod felől? Itt tudod hagyni azokat a szép szemeket, azért, hogy a gyémántokat keresd? – Barátom, bolond az, a ki vőlegény korában előbb körül akarja hajókázni a földet. Ugyan mit mondanál az olyan emberre, a ki így szólna a menyasszonyához: várj csak egy kicsit kedvesem, mindjárt itt leszek; csak előbb részt veszek a Franklin éjsarki expeditiójában, mihelyt feltaláltuk az éjsarki szabad tengert, rögtön folytassuk a szerelmeskedést. Azt mondanád rá, hogy bolond! Pedig te nagyobb bolond vagy. Mert az éjsarki expeditio egy közhasznú czél után tör: az átjárót keresi; te pedig dibdáb fényes kavicsok után szaladsz, a miktől a kedvesed se szebb, se jobb nem lesz. Nem okosabb lenne, ha keresztet vetnél Zsiborákra, meg a gyémántjaira s azt mondanád: bírja békével! a bajuszodat pedig tartanád meg magadnak?»

Ferencz védte magát a goromba tükör ellen.

«Ő azt mondta, hogy «ezek a gyémántok az én becsületem».

A tükör gúnyolódott.

«Phrasisnak elég szép volt, de te magad nagyon jól tudod, hogy ez csak sophisma. Ha egy tönkrejutott dynastának a gyermeke nem tudja az apja adósságait kifizetni; azért bizony nem veszti el becsületét, kivált, ha az összement vagyonból semmit sem tartott meg magának. Hát mi lesz, ha nem lesz? Egy csoport uzsorás kénytelen lesz beérni azzal, a mit eddig nyúzott az áldozatán. Ezért ugyan kár olyan nagy pathost vesztegetni el a kérdésre. No dobd el azt a borotvát! S aztán eredj vissza s mondd meg a grófnak, hogy ha ellopatta a gyémántjait, hát küldje utánuk monsieur Cousint, hogy keresse fel az, te pedig maradj a menyasszonyod körül, s ha vőlegény akarsz lenni, ne menj Columbus Kristófnak».

Okos ember volt az a tükör; de ezuttal hiába beszélt annak a nagy buksi fejnek; az a ragyogó két könycsepp azokban az esdekelve tekintő szép szemekben tönkrevert minden logikát, hermeneutikát. A bajusz áldozatul esett.

Biz az pedig nagy áldozat.

Igaz, hogy Angliában, Amerikában senki sem viseli. Németországban is kevesen: Európa minden civilisált népe irtja; de mi ázsiaiak annyira szeretjük azt a férfi arczon, hogy abban találjuk a Sámsonerőnket.

Mikor aztán készen volt vele, akkor azt mondta neki a csúf tükör.

– No most már tökéletes gorilla vagy!

Körül szakáll, az ajk fölött sima: – Amerikában yankee, Afrikában majom: – nálunk mind a kettő.

Ez volt az a «hiúsági» indok, a miért Ferencz elutazása előtt nem látogathatta meg még egyszer menyasszonyát.

Nagyon valószinű, hogy az elválás után számtalan leveleket irtak egymásnak Pálma comtesse és Ferencz; az utóbbi szerteszéjjel a világból, az előbbi pedig szerteszét a világba, a hol csak osztrák követség van, egy bizonyos angol nevű úrhoz czímezve, a mikben egy részt Pálma közölte az itthon történt nagy változások minden peripetiáit, másrészt Ferencz tudatta, hogyan érkezett meg Hamburgba, hogy talált rá a legelső gyanujelre; annak az útmutatása szerint mint sietett át Londonba s ott ismét ügyes detectivek s koronatanuk segélyével hogyan sikerült neki az ellopott gyémántok egy részét magában Londonban felfedezni, azokat lefoglaltatni, az osztrák követség felügyelete alatt birói kézbe letéteményezni. A legszebb gyémántékszerek azonban még hiányzottak. Egy nyakfüzér magányos gyémántokból, értékben százezer forint; s a legrégibb családi diadém, száz gyémánttal; ezeket az elárusító tolvaj nem is mutogatta még Londonban. Ez utóbbi a személyleirás szerint nem lehet más, mint az, a ki a szvornost csapatnál Baranecz Mathuzsálemnek neveztette magát s a papot játszta. Ez azonban, a mint neszt fogott a gyémántok nyomozásáról, rögtön abba hagyta a további csaklizást, pofát, nevet változtatott s gőzhajóra ülve, elmenekült Amerikába. Ferencz nem érte be az eddigi sikerrel. Nagy szenvedélye volt ehhez a sporthoz. Három ötödét az elrabolt félmilliónak már visszavadászta, a másik két ötödét sem hagyhatta ebadóba. – «Pálma becsülete» volt még abban részes. Utána vágtatott egy másik gőzhajón a szökevény tolvajnak; egy kitünő angol detectiv kiséretében, azt nagyhirtelen kézre is kerítették New-Yorkban. Hanem azért, hogy «meg» volt fogva a gonosztevő, nehéz volt őt «el» is fogni. Nagyon jól ismerte az új világban divó szokásokat. Kifogást tett az üldözői ellen. Politikai szint adott az üldöztetésének, ügyes prókátorra bízta az ügyét, a ki minden competentiát elvitatott az üldözőktől. Utoljára nem volt más mód: szépen alkura kellett lépni a derék becsületes emberrel, a ki csakugyan maga volt Baranecz Mathuzsálem. S miután az a gyémántok kézrekerítéseért kitűzött jutalmat megkapta: olyan igazlelkű ember volt, hogy nem csak a solitairekből álló colliéret adta elő, hanem még azt is megmondta, hogy a még hiányzó utolsó darab hol található meg: a száz-gyémántos diadém. Nagyon furcsa fölfedezés volt! Ez ki sem jött Magyarországból, most is ott van elrejtve. Elmondta Illavaynak, hol és kinél? Nagyon ismerős név volt az előtte. «Jó» ismerős. – Ennyire csalódott volna az emberében? Eleinte nem akart a felfedezőnek hinni. Akkor azután az annyi összetaláló részlettel ismerteté meg, hogy meg kellett róla győződnie, hogy az most valót mond.

Nevezetes fölfedezés volt.

Egy egész organisalt rabló-státus itt Magyarország és Ausztria határán. Egy egész falu, Z...a, melynek minden háza: orgazda-tanya, az emberek, minden társadalmi osztálykülönbség nélkül, vagy rablók, vagy orgazdák. A mit csak a Rajna mellett, a Németalföldön, nevezetes rablófogást tesznek, annak a szálai mind itt futnak össze a fehér Kárpátok egy kis völgyrejtette falujában, itt jönnek össze jeladásra a hirhedett kalandorok, a kiket Közép-Európa minden csendőre üldöz, – megpihenni, s új terveket koholni; a miket azután egyesült erővel visznek keresztül, ravaszul összetartva, álczákba bújva, s mikor a rablókaland sikerült, akkor megint mind azt a kincset, a mit rögtön nem lehet vásárra vinni, idehozzák Z...ára, itt senkinek nem jut eszébe keresni, innen azután apródonkint szállítják szét nagy elővigyázattal olyan piaczokra, a hol veszély nélkül értékesíthetik. Nincs az a nagy kereskedés, az a bank a világon, a mely kiterjedtebb üzlethatárral birna, mint a Z...a-i félkézkalmároké.

Baranecznek nem volt már szüksége a szövetségükre, a jutalomvágy és a büntetés félelme elmondatott vele mindent.

És Illavaynak Newyorkba kellett menni, hogy megtudja, mi történik az ő vármegyéjében; a járása székhelyétől alig egy napi járóra.

Ez a felfedezés is megérdemelte ezt a nagy hajtóvadászatot.

Valóságos cause celebre volt ez a crimináltörténetek közt. Csak az vette el a hirét, hogy ugyanaz évben sokkal nagyobb események foglalták le maguk számára a világ figyelmét.

Ezekről meg Illavay nem tudott semmit.

Még akkor nem volt tengeralatti táviró az ó- és újvilág között. Az amerikai utazó nem tudhatta, hogy mi történik ott a lábai alatt a tulsó félgömbön? Hat hét kellett rá egy hirlapnak, hogy Európából Amerikába átjusson s keresztény lélek kellett hozzá az olvasónak, hogy mindazt elhigyje, a mit nyomtatva lát maga előtt. Magyarországról épen annyit lehetett megtudni, mint Eldorádóról vagy a Hyperboræokról. A legutolsó hirlapból, a mit New-Yorkban olvasott, azt tudta meg Ferencz, hogy Constantin nagyherczeg Debreczenben megkoronáztatott magyar királynak, ellenben Ledru Rollin kétszázezer franczia élén kikötött Triesztnél.

Pálma leveleiből egyet sem kapott meg, a mikből megtudta volna az igazat. Azok valahol ott vesztek a bécsi rendőrség cabinet-noirjának a fiókjában, sőt talán össze is kerültek boldog társas együttlétben a Ferencz leveleivel.

És ez nagy szerencse – különösen a tisztelt olvasóra nézve, hogy nem kénytelen most sem a harczok kimenetelének, sem a detectivek fáradozásainak recapitulatióját végigolvasni, a miket úgy is elég bőven megismertettek már vele – a szaktudósok.

Mikor Triesztben kiszállt Ferencz, ugyanazokat az alakokat találta maga előtt a málhái átvizsgálásánál, a kiket elutazásakor tisztelhetett; az útlevelét is ott láttamozták, a hol fél év előtt.

Tavaszszal ment el, őszszel került vissza.

Nem talált egyéb különbséget, mint hogy akkor narancsot árultak a piaczon, most meg szőlőt.

Még mindig olyan ábrázatja volt, mint egy yankeenek.

A tükre ugyan eleget figyelmeztette rá, hogy ezzel a pofával nem jó lesz Pálma comtesse elé kerülni, mert bizony megijed tőle, de a speculativ ész azt mondta, hogy csak hagyni kell azt még egy kissé. Az útlevelek országában nagyon tanácsos, hogy az embernek a czifferblattja tökéletesen kvadráljon az útlevélben foglalt arczképvázlattal.

Aztán a meghozott gyémántok bőven kárpótolják az elvesztett bajuszt. Négy ötödrésze már itt van biztos zár alatt az elrabolt «becsületbeli» kincsnek. Az ötödiken is rajta tartja a kezét.

Első dolga azt is fölvenni a rejtekéből.

Még Triesztben sem állt szóba senkivel. Hirlapot sem vett a kezébe. Nagyon szája izében volt még Ledru Rollinnak a kacsája. Sietett Z...ára eljutni minél elébb.