OROL KRIVÁNSZKY.

A fergeteg elvonult a vidékről.

Villámlott, dörgött a Tisza, Duna partján: az nem látszott, nem hallatszott ide.

Ferencz szerencsésen hazaérkezett a védenczével s otthon aztán föltette magában, hogy többet nem ereszti ki a szárnyai alól, akármit határozott is a vármegye.

Azt hitte, hogy majd megszoktathatja szép szóval, jó bánással, szelidebb mulatságokkal, attól sem restelte a fáradságát, hogy egy-egy tudományból – úgy sétálás közben – ebéd fölött, peripatetikus módon valamit verjen a fejébe, a mi azonban nehezen ment, mert olyankor Soma urfira mindjárt ráért a dudolási kedve s utoljára is azzal végezte a leczkét, hogy «úgy se lesz én belőlem se pap, se doktor, se mérnök, se prókátor, hát minek tanuljam én ezeket?»

De hát igazi úr sem akart belőle lenni. Ahhoz meg lusta volt. Vadászni csak úgy szeretett volna, ha a vaddisznó előbb összehagyta volna kötni a négy lábát, meg ha a kályhát is utána vitték volna, hogy neki vethesse a hátát; ha meg lóháton indult el valaha, vagy a ló jött haza sántán, vagy ő maga. A képe mindig össze volt karmolva a szolgálókkal való hanczuzástól; ezen tul nem ment a szenvedélye. Hanem a helyett naphosszat eltörte a fejét azon, hogy lehetne valakit bolond módon feltréfálni? A gyámjának minden nap volt valami hallatlan nagy galiba elintézésével dolga, a minek az uraöcscse volt a mestere. De hát ráért most. Tél volt az idő, útcsináltatás, határjárás pihent s ebben az esztendőben nem pörölt senki. Szükség sem volt biróra.

Ezalatt Illavay bizony arra is ráért volna bőven, hogy Gargóvárát meglátogassa, hanem ennek az a talányos levél Pálma grófnőtől, egészen útját állotta: «Ne jöjjön, a míg én nem hivom».

Nem sokára hazaérkezte után ez a talány félig-meddig meg lett oldva. Az alszolgabirája tudósítá róla, hogy Gargóvára helyőrséget kapott; császári csapatokat, a miknek egy része a faluban, más része benn a városban van elszállásolva.

Ferencz kezdte most már érteni a dolgot. Pálma grófnő azért irta, hogy ne jöjjön oda, mert félt, hogy valami kellemetlenség fejlődhetik ki a kétféle vendég között. Pedig kár volt ettől tartani. A szolgabiró a császári seregre nézve is csak úgy szolgabiró, mint a parlament seregeire nézve, az egy neutrális közeg, a kinek kötelessége a háboru közepett védeni a rendet s a két hadviselő között a népet. A mit azok meggyújtanak, azt az ő dolga eloltani.

Hamar kitalálta azt is, hogy ez a gróf saját akaratával következett így. Ezért volt az a megrettentés az U. S. S.-től, hogy indokolva legyen a védelem kényszerüsége. A gróf fél a rettenetes Szwornoszttól. Úgy tesz, mintha félne.

S ezúttal Illavay egészen igazságtalan volt a gróf iránt. Temetvényi valóban félt.

A félés, gyanakodás különben normális állapota volt kedélyének. Mindenkitől tartott s minden rosszat lehetőnek hitt.

Egyetlen egy embere volt, a ki teljes bizalmát birta.

Egyszer már találkoztunk vele: ez a háznagy; valami középlény a komornyik és titkár között. A gróf külföldön laktában, diplomatiai pályafutása alatt szerezte őt, franczia volt; monsieur Cousin volt a neve, a mi aztán igen kellemesen hangzott, mikor a gróf így szólt hozzá: «mon chér Cousin», azt hitte az ember, hogy valami «unokaöcs»-ről van szó, kivált a ki nem tudta, hogy «Cousin» annyit is jelent, hogy «szunyog».

Ez az ember intézte az egész háznak a sorsát évek óta. Más ügyvéd nem adhatott tanácsot a grófnak, ha pere volt, más orvos nem rendelhetett neki gyógyszert, ha beteg volt, csak a ki Cousin urnak a placetumát birta.

Kereste is a kedvét minden ember: a tiszttartóktól kezdve a cselédekig. Tudták a nevenapját, születésnapját, s olyankor meg karácsonykor, újévkor se kicsiny, se nagy el nem mulasztá ajándékaival kifejezni mélységes rokonszenvét iránta.

Egyedül Pálma grófnőnek volt bátorsága nyiltan is tudatni vele azt az ellenszenvet, a mit titokban minden ember osztott. Soha sem tűrte el, hogy mikor ő az atyjával beszélni akar, Cousin is a szobában legyen. Ez azonban lehet, hogy ismét csak Pálma grófnő különczségeihez tartozik; hisz ő még csak egy társalkodónőt sem türt el maga körül soha. Próbálta, de egygyel sem tudott megférni. Annyi követelései voltak egy társalkodónő irányában, hogy a gróf azt mondta neki: «jaj kedvesem, ha én egy ilyen, ennyi erénynyel és tökéletességgel felékesített némbert találok a földtekén, azt én rögtön elveszem feleségül». – Tehát meglehet, hogy Pálma ellenszenve Cousin iránt csak az ő kedélyének alapszine volt.

Hanem annál nélkülözhetetlenebb volt a grófra nézve. Az ordinarius nem ismeri úgy a megszokott betegét, mint Cousin úr az ura kedélyének hypochondriáit.

A gróf legelőször is véghetetlenül unta magát. Vén embernél uralkodnak a reminiscentiák. Ilyenkor tél idején uri cercle, jours fixes, konferentiának nevezett hirhordás, diplomatiai intrikalátogatások és receptiók, concert spirituell és szinházlátogatás s aztán éjfélután reggel öt óráig magas pénzben játszott tarokk-partie szokta kiegészíteni az életrendet; most az mind eltünt. Nincs se szinház, se udvar, nem lehet komédiát se nézni, se játszani. Esténkint úgy jön, mintha fel kellene venni a fekete frakkot s menni a megszokott társaskörökbe – hol vannak azok hát! A környékbeli apró földesurak magok is otthon ülnek e szívnyomasztó időben, a mikor még ujságot sem lehet kapni, se Pestről, se Debreczenből. A külföldi lapok is egészen arra valók, hogy felbontatlanul heverjenek az asztalon. Az egyetlen zenehang Pálma zongorajátéka; de az is, mikor atyját közelítni látja, egyszerre a skálákat kezdi eljátszani. Nincs egyéb rendes dolog, mint reggel a várkápolnában meghallgatni a misét páter Kiripolszkytól, a kinek a nevét a gróf soha sem tudja megtanulni. A páter ugyan tarokkozni is jól tud, s a partiet ki lehet egészíteni a tiszttartóval, a ki szintén celebritás e szakmában s azok el is játszanak szivesen délutáni két órától reggeli hétig, – egy századrész krajczárban pointjét, csakhogy olyan mesquine modoruk van a játszásnál, bizonyos stereotyp bundaszagú kifejezésekkel: «habeat sibi!» ha a pap veszi fel a talont; «birja békével!» ha a tiszttartó «ugrik be;» «non fuit militum», ha a jobb talont otthagyta. – «Padra vele», mikor kontrát izennek; «fogom a fülit», mikor a királyt elütik; «mint a kijáró kutyát!» mikor felülütnek; minden kártyának van náluk valami gúnyneve, aztán minden játék végén összevesznek, a gróf megunta őket az első rencontrenál s azontul csak a végső kétségbeesés birta rá, hogy ott maraszsza őket egyszer-egyszer.

Vadászattal ugyan mulathatta volna magát, de ettől meg mr. Cousin vette el a kedvét, folyvást ijesztgetve őt a rémhirekkel, hogy az erdők tele vannak orvvadászokkal, a miben lehetett is valami igaz.

S mégis itt kellett ülnie, mert az országgyülésen erősen vellicálták, hogy az «absentisták» vagyona az állam részére elkoboztassék.

Kedvencz olvasmányait a franczia és angol forradalmakról pedig mind elvitte magával a szolgabiró. Pálma mind kiszedte azokat a kisebb könyvtárból. Volt ugyan az irószobai könyvtáron kívül, a miben a modern művek álltak, még egy nagyszerű pompás könyvtár is a kastélyban, nemcsak látványnak pompás, gyönyörű díszkötésű foliánsaival, de valóban ritka, belbecsre értékes munkák tárháza. Csak volna, a ki kikeresné közülök, a mi az unatkozónak a kedélyállapotához a legjobban hozzáillik. – Ilyen is akadt. – Nem kétkedünk rajta, hogy Cousin úr volt az a gyöngéd-figyelmű házibarát, a ki egy napon odaescamotirozta a kis könyvtárba a nagyból Schlüsseln von Suderburg ritka könyvét a német parasztlázadásról, aztán meg Pistoriusnak Berlichingeni Götzről irt művét s ezeket nagyhamar megtalálta a gróf. És azután egészen beléjük veszett.

«Egészen azok a viszonyok, a mik akkor voltak, mondá Cousin urnak, egy-egy nevezetes szakasznál, akkor is a «bocskor» volt a jelvény, a mely alatt a parasztok harczoltak: hát itt nem minden ember viseli-e ezt a symbolumot. Nem valóságos «Käsebruder» szövetség-e ez itt? Mind sajtot esznek. Így osztották fel a földbirtokot a «Hungerbergnél», a «Bettelrainnál», mint most mi nálunk. Hát a Hans Müller 12 artikulusa! Itt van mind a szemünk előtt! szóról-szóra! – Még arra is rájött a gróf, hogy ennek a Berlichingeni Götznek az arcza, termete tökéletes hasonmása – Illavay Ferencznek, a hogy a Sartorius munkáját illustráló rézmetszetekből kitünik. Ez az a parasztok élére állt vaskezű nemes: izről-izre ugyanaz! Ezt beledisputálta magába a gróf s Cousin úr segített őt e véleményében megerősíteni. A bocskoros parasztok úgy hallgatnak Illavayra, mint a prófétájukra.

Azt a vasgyűrűt is Cousin úr praktizálta a gróf megszokott sétautjába. A gróf tehát komolyan félt.

Azt gondolta, hogy már a nyakán van a «stauromachia».

Jól kifőzte a dolgot Cousin urral.

Egy napon a háznagy elutazott valamerre: csak a gróf tudta, hová? A császári dandárparancsnokot kereste fel egy közel eső városban, a kivel közölte azt a bizalmas titkot, hogy a gargói várkastély ura igen szivesen elfogadna téli szállásra egy detachirozott csapatot, ellátva azt minden szükségessel.

A dandárparancsnoknak épen semmi oka sem volt a rendes hadcsapatai közül akármelyiket is magától elhagyni, a téli hadjárat el volt határozva, neki előre kellett nyomulni, hanem azt mondta, hogy ha olyan nagyon utolérte a grófot a vendéglátási vágy, más szóval, ha a parasztjaitól olyan nagyon fél, meghívhatja a kastélyba a morva határszélen portyázó szabad csapat vezérét; a ki valószínüleg igen derék ember; – s ezzel aztán mind a hármukon segítve lesz, a grófon is, a szabadcsapat vezérén is, meg a generálison is, a ki legjobban fog rajta örülni, ha ezt a «derék embert» távol tarthatja a testétől.

Cousin úr már a bevégzett ténynyel jött haza a várba. Megérkezik a derék lovagias Orol Krivánszky szabadcsapatja Gargóra.

Pálma grófné nagyon boszus volt, mikor ezt meghallotta.

Azért irta Illavaynak azt a levelet, hogy ne jöjjön addig hozzájuk, míg ő nem fogja hívni.

A míg Illavay odajárt az unokaöcscsét visszavinni a végveszély torkából, az alatt meg is érkezett a mentőcsapat, el is helyezkedett részint a várkastélyban, részint a faluban. Lehetett a számuk valami háromszáz.

Mikor Illavay visszatért, nem sokára hallá is hirüket a környékbeli biráktól, a kik feljöttek hozzá panaszt tenni, hogy micsoda garázda nép került most közéjük, ki tudja honnan keveredtek ide? Hogy nem jó járatban vannak, az bizonyos. A mit a szemük meglát, azt a kezük ott nem hagyja. Papot is hordanak magukkal, de a mit az prédikál, azt nem jó meghallani emberi füleknek. Legjobban meglehet velük akadva maga a gróf, mert a kastélyban olyan dorbézolást visznek véghez, hogy nincsen az a kocsma.

Illavay szép csendesen összeszedte a bejelentett adatokat, hogy megismerje, miféle természetű bajjal van dolga, s aztán épen olyan csendesen megtette az intézkedéseket, hogy ezen a bajon segítsen, mihelyt a beavatkozásra illetékes helyről fel lesz szólítva.

Egy reggel aztán kapott egy levelet Pálma grófnőtől.

«Jöjjön! És szabadítson meg bennünket – a barátainktól.»

Olyan rövid és kategorikus volt a felszólítás. Pálma grófnő nem is kételkedett benne, hogy Illavay tökéletesen bír azzal a hatalommal, hogy alkalmatlan hadcsapatokat egyik helyről a másikra dislokáljon.

Illavayban volt annyi emberi rossz indulat, hogy előbb jót nevetett magában ezen a dolgon. Az ember nincs csupa lépes-mézből. Még a messiásokról is vannak olyan legendák, hogy azok is szerették az olyan embereket feltréfálni, a kik maguk keresték maguknak a bajt s ez valóban olyan eset volt. Temetvényi gróf maga hivta be a kastélyába a «svornostot», a mitől, úgy mutatta, hogy fél. Most aztán szeretné a «fölvett talont leskártolni». Így mondják azt a tarokjátékban. S ilyenkor bizony minden ember nevet a játékoson, a ki «matadort» keresett, aztán «Pub»-okat kapott. Erre mondhatná páter Kiripolszki, hogy «habeat sibi!»

Ha megfogta őket magának, hát már most mulassa magát velük. – Megbocsáthatjuk Illavaynak azt a kis gonoszkodó nevetést e tréfa fölött; annyival inkább, hogy azért ő nem vette tréfára a dolgot, hanem a mi tudományában állt, azt alkalmazásba illeszté: felhivatta a környékbeli falvak előljáróit, értekezett velük, utasításokat adott nekik, minden intézkedést megtett s másnap délre bejelenté hivatalos látogatását a gargói várban. Nem is csinált belőle valami különös nagy titkot, hogy Orol Krivánszky úrnak a szabad csapatját szándéka van a maga járásából eltávolítani; a szomszéd járás szolgabirója aztán adja tovább «per schub», aztán majd csak kitolják a határra. Így szokás az. Van a szolgabirónak brachiuma is: meglássuk, hogy mekkora?

Ha ő merte arra a szóra: «a szvornost sok», azt felelni: «én több leszek!» hát már most váltsa be a szavát.

– No, barátom Soma, mondá Ferencz henyélő úröcscsének este, mikor a másnapi úthoz készült, most van ám itt az alkalom megmutatni az embernek, hogy milyen nagy a bátorsága a hazáért. Ön mindig azt veti a szememre, hogy elhurczoltam önt a dicsőség mezejéről; hát már most gyerünk vissza, én is megyek. Itt az ellenség, a kit szét kell verni, még pedig egy bájos szép hölgynek a megszabadításával összekötve, a kinek a szemeláttára fogjuk elkövetni lovagi hőstetteinket. De hát én tartok tőle, hogy majd én magam, mint afféle civilista, nem imponálok eléggé az ellenséges hadfiaknak; azért nagyon jól esnék a kezemre, ha ön is velem jönne vitéz bajtársával együtt. Ha önök ebben a zsinóros ruhában, kardosan, veres sipkásan felvonulnak velem, az ellenségnek mindjárt nagyobb respektusa támad.

Lehet, hogy ez is csak gonoszkodás volt Ferencztől, de az is feltehető róla, hogy komolyan gondolt arra, hogy unokaöcscsében a férfiasság önérzetét fölébreszsze, olyan alkalommal, a hol ha lesz is egy kis komoly tusa, azért mégis csak nagyobb lesz abban a lárma, mint az életveszedelem. Talán még az is lehető lesz, hogy ilyen bevezetés után, egy olyan eszményi alakkal való találkozás, mint a lovagkaland megszabadítandó hősnője, az ifju ember egész lelkületére megnemesítő fordulatot fog képezni.

Ő tehát a tréfás indítványban valami komolyat is gondolhatott.

Soma úrfi pedig azt egészen komolyan fogadta. A járó-kelő parasztoktól (a tót szeret dicsekedni) megtudott annyit, hogy az atyafiak készülnek erősen megrakni a betolakodókat, csak azt várják, hogy a szolgabiró közéjük menjen, s megjelenésével törvényesítse önvédelmüket. Olyan csata lesz, a melyikben az ellenség fog szaladni. Itt még vissza lehet szerezni az elvesztett hősi hírnevet. – Koczur barátunknak egész napestig töltényeket kellett csinálni a pisztolyokba. Soma úrfi tömérdek szwornosztot meg akar lőni. Aztán a kardot kellett segítenie kiköszörülni. Meg a vívóleczkét is végig kellett próbálnia az úrfival, neki természetesen plastron nélkül. Alig akart lefeküdni a Soma úrfi, olyan verekedő kedve támadt egyszerre. Hanem Koczurnak volt annyi essze, hogy lefekvéskor reszelt tormát kötött a saját talpára, mitől reggelre olyan hólyag támadt a lábán, hogy nem huzhatott rá csizmát. Ez nagyot lohasztott Soma úrfinak a harczi tüzén. Koczur nélkül nem érezte magát egy egész embernek. Miért kellett már neki épen most megsántulni. Haragjában jól végig kardlapozta a hű bajtárst ott az ágyban.

Azután nagyon meg volt akadva a harczi toilettel. Nagy baj volt, hogy a piros zsinóros attilát nem lehetett a köpönyeg fölé fölvenni. A szürke köpönyeg nem imponál annyira a népnek. Ellenben a piros sipka megteszi: az már akkor nagy respectust szerzett magának. Ő ugyan ezt nem a III-ik zászlóaljnál kapta, hanem még huszár korából maradt nála. Elindulás előtt elkezdett alkudozni a nagybátyjával:

– Hallja maga: én nem ülök maga mellé a szánkóba. Én lóháton akarok fölvonulni. A huszár imponál a népnek.

– Jó lesz biz az.

– Hát maga nem hoz magával kardot?

– Minek? Hiszen nem megyünk ma megyegyülésre.

– Hátha verekedni kell?

– Majd kérek kölcsön az ellenségtől.

– Maga mindig csak bolondozik. Hát még ki jön velünk?

– A János.

– Ez az egy szál hajdu? Aztán mi hárman támadjuk meg az egész tábort? Tréfál maga. Bizonyosan előre küldte már a fegyveres népet. Csak volt annyi esze.

Akkor aztán tartott Illavaynak praktikus előadást, hogy mikép kell a haditervet megcsinálni; ő ezt már mind tudja hosszú tapasztalásból. Illavay megköszönte neki, s igérte, hogy majd hasznát veszi a jó utasításnak.

Soma úrfinak előhozták a lovát, mire aztán ő büszkén előre nyargalt s mindig messze megelőzte az utána csilingelő szánt. Ez addig tartott, a míg a gargói határt el nem érték.

Itt a sűrű erdő közé mélyedt az út s abban nem tudhatja az ember, hogy mi lakik? Itt kezdett Soma barátunk csendesebben léptetni s aztán a szánkó mellett tartotta magát, s nagyon nézegetett jobbra-balra.

– Ferencz bácsi!

(Jaj, mikor már a katona azt kezdi mondani, hogy «bácsi!»)

– Gondoskodott-e arról Ferencz bácsi, hogy ezeket a mellékutakat egy-egy figyelő hadcsapat tartsa megszállva? Nehogy az ellenség a hátunkba kerülhessen: s elvághassa a visszavonulási utat?

– Gondoskodtam róla öcsém.

Arra aztán elkezdett dalolni. Azt is megbánta nagy hamar; mert az erdő viszhangos volt, s valami félelmes érzés az, mikor az ember a saját hangját megtízszerezve hallja visszatérni.

– Ferencz bácsi!

(A Gargó vár ormai kezdtek már az erdős hegyhát fölött kiemelkedni.)

– Én azt gondolom, hogy még sem jó lesz nekem ezt a veres sipkát a fejemen föntartani, mert erről az ellenség messziről meglátja, hogy hol van a táborkar? Nem volna-e jobb, ha a maga süvegét feltenném: magának van kalapja is.

– Osztom a nézetét, szólt Illavay, s azzal a kalaptokból kivevé a karimást, a fehér báránybőr süveget odaadta Somának, maga meg feltette a kalapot.

Egyszer aztán a hegyi patakhoz értek, mely már Gargó vár alól jön s négykerekű malmot hajt. A malom előtt nagy csoport paraszt állt, vasvillákkal, hosszú nyelű baltákkal és egyenesre ütött kaszákkal; fahid vezetett át a patakon.

Ezen a hidon Soma úrfi lova sehogy sem akart átmennni.

– No mi baj? kérdé Illavay, a szánból visszafordulva.

– Nem akar ez a ló a hidra rámenni.

– Dehogy nem akar! Jámbor állat az; csak csettentsen neki a nyelvével. Vágjon a fejére, ha visszahőköl.

De a ló csak nem akart sehogy sem a hidra menni.

– No megálljon, majd átvezetem én, mondá végre Ferencz, s kiugorva a szánból, segítségére sietett a szerencsétlen hőslovagnak; alig fogta meg a ló zabláját, az mindjárt szelid lett, mint a bárány s hagyta magát vezettetni, jókedvün prüszkölve. Nem is a ló volt az, a ki a hidtól félt, hanem a lovas.

Most már nem Ferenczbácsizott többet: kifakadt egész haraggal.

– Hallja az úr! Engem nem tesz bolonddá! Látom az egész plánumát. Csak azért hozott ide, hogy felkonczoltasson a dühös parasztokkal! Ilyen riha néppel egy Opatovszky nem harczol. Ágyúk ellen igen, de vasvillák ellen nem megyek!

Azzal leugrott a lováról s markába kapva a kardját, hogy keresztül ne bukjék benne, neki iramodott a sűrű erdőnek, a hol legnagyobb volt a bozót: – hasztalanul kiabált utána Illavay, hogy ne féljen semmit: ezek a mi saját embereink! – Nem hitt neki, nem is hallgatott rá: lóval sem lehetett volna utolérni, úgy elpályázott a cziherbe. Illavaynak nem volt mit tenni, mint a gazdátlan lovat kantárnál fogva vezetni a malomig, s ott rábizni a molnárra, hogy ha megkerül valahonnan az úrfi, ültesse fel rá s aztán vezettesse Gargóvárra.

Szégyenlette a dolgot a parasztok előtt.

Azok mind az ő derék tótjai voltak, többnyire katonaviselt ember, azokkal rövid haditanácsot tartott s felosztva közöttük a teendőket, maga előre indult a szánnal: a népcsapatnak csak később kellett utána indulni.

Mikor a helység közelébe ért, egy szénégető putri mellől feléje szaladt nagy lelkendezve egy némber alak. Ismerte jól. A falu némája volt. A rongyos leány egy levelet dobott a kocsijába s aztán tartotta a tenyerét a garasért. Az járt neki, ha útban találhatta a szolgabirót.

Illavay felbontá a levelet, abban latin nyelvben az volt röviden megirva, hogy őrizkedjék felmenni a várba: mert Orol Krivánszky czimborái elhatározták, hogy megölik, ha közéjök mer lépni. Az irás szándékosan el volt változtatva.

A levéliró nagyon ügyesen vélte elrendezni a dolgát, a mikor levélvivőnek a néma koldusleányt választotta ki: nem is képzelte, hogy a szolgabiró még a némát is ki tudja vallatni, s hogy az a két kezével, a szemeivel úgy le tudja őt irni, mintha beszélne, s a néma beszédéből rájön a szolgabiró, hogy ezen anonymus jóbarát nem más, mint a gróf háznagya.

Most már egygyel többet tudott Illavay. Azt, hogy Cousin úr keze is benne van ebben a tréfában.

Abból aztán következtetett egyébre is.

A néma kapott ezuttal egy huszast. Ferencznek pedig eszeágában sem volt, hogy visszatérjen a vett intésre; hanem inkább levétette a csörgőket a lovairól, hogy előre ne hallják a közeledtét, mikor a faluba behajtat.

A kocsma és a templom közötti téren nagy sokadalom volt. Ott egy rögtönzött szószéken, a minőt Úrnapján szoktak használni, prédikált valaki az összegyült népnek. Reverendás úr volt; de az a reverenda nem az ő hórihorgas termetére volt szabva: bokáig sem ért neki, s a kéz csuklói csülökig ki voltak belőle: az ábrázatjával pedig beülhetett volna bátran a viaszkkabinetbe, a hol a hirhedett rablógyilkosokat mutogatják, senki sem kérdezte volna tőle, hát az úr hogy került ide? Az a prédikáczió is valami gyönyörű keveréke volt az istenes mondásoknak s a lázító szitkozódásoknak; hosszú nagy karjait roppant tenyereivel hol kiterjeszté, mintha a földet osztaná ki, hol az égre dobálta fel, nagyokat ütött az öklével a mellére, hogy csak úgy döngött s a két tenyerével a pulpitusra, hogy csak úgy recsegett. A textus az volt, hogy ki kell irtani a magyarokat a világból.

A mint azonban a papforma ember onnan a kathedráról meglátta a szolgabirót a szánkóval közeledni, egyszerre a szó közepén megváltozott a textus, hang és gesticulatio; lett belőle jámbor tanácsadás, hogy kerülni kell a részegséget és dobzódást, de különösen a káromkodást, s mikor a szolgabiró közelebb ért, akkor egész alázatosan beneventálá az uraságot, félbeszakítva a sermot: «bonum mane præcor domine perillustrissime».

Illavay leszállt és odament hozzá közel, hogy szemébe nézhessen. Gyanus pofa volt ez előtte.

A prédikáló onnan a szószékből nyájasan nyujtá nagy izmos tenyerét Illavaynak kézszorításra, s megmondá a nevét: «Baranecz Mathusalem, legalázatosabb szolgája».

Illavay észrevette, hogy ez most azt akarja kipróbálni, hogy vajjon kiállja-e a kezének a szorítását? Egy darabig hagyta neki, akkor aztán visszaszorította neki a kezét úgy, hogy az csak úgy emelgette egyik lábát a másik után a kurta reveranda alul. Hanem mosolygott pulykavörössé lett arczczal.

– No csak folytassa páter a szent beszédet tovább. Majd ebédnél találkozunk odafenn a kastélyban.

A mint a szolgabiró odább ment, Baranecz Mathusalem még dühösebben rágyujtott a lázításra, a szónoklatba lassankint a nép szava is belevegyült. Csupa férfi gyülekezet volt, mind tótok, némelyik fegyverrel, mások csak dorongokkal ellátva; hogy idegenek is vannak közöttük, azt csak a különböző fövegek gyaníttaták; a gargóiak mind széles karimájú gomba forma kalapot viselnek, a jövevények hegyes, karimátlan, felgyűrt szélüt, meg mindenfélét az ethnographiai kiállításból. A szónoklat vége az általános népriadalban veszett el, a melyből az hangzott ki leginkább: «üssük a szolgabirót!» Baranecz Mathusalem szónoklatának tökéletes sikere volt ma. A gargóvidéki, mely eddig nagyon hidegen viselte magát az ő szabadcsapatja iránt, ma egészen megtért; összeölelkezett a szuronyok bajnokaival, utoljára vállára emelte a népszónokot, úgy vitte fel nagy lármával a várudvarba.

No gyönyörű képet mutatott most az a várudvar! Mikor Illavay behajtatott a szánjával, a lovai majd elragadták, úgy megijedtek. A szép szökőkútból vágó-hid volt rendezve, azon konczoltak fel épen egy szép nagy dámvadat, s a hajdani puskaporos torony bejárása előtt pörköltek egy óriási vadkant. A szép tágas köröndből pedig, a hol máskor művészek szoktak hangversenyezni, valami részeg társaság nótája hangzott ki, a nyitott ajtón dült ki a pipafüst, az udvarra nyiló emeleti ablakokból feltett kalapokkal könyököltek ki marczona-pofájú alakok, s az egyik ablaktól a másikig áthúzott kötelen száradt mindenféle gúnya, a mit nagy visszaélés volna fehérneműnek nevezni. Az udvar közepén pedig volt egy nagy veres tócsa: vértengernek nevezhetné az ember, ha veres bor nem volna; egy szétdült hordó tartalma ömlött ott szét, s abban feküdt hanyatt egy ember: halottnak nevezhetné az ember, ha részeg nem volna: az úgy látszik, hogy ki akarta inni a bortavat s belebukott a vállalatba.

Ez az udvar; hát még odabenn a kastélyban mi lehet?

Illavay megmondta a hajdujának, hogy forduljon vissza a szánkójával s szállásolja be a kasznárhoz. Maga egyedül felment a főlépcsőn, s egyenesen a gróf lakosztálya felé tartott.

Szembe jött rá mr. Cousin. «Jó» ismerősök voltak már.

– Odabenn van a gróf?

– Nem lehet vele beszélni. Ajtatosságát végzi.

– Hát a grófnő?

– Azzal sem lehet. A toilettjét végzi.

– Hát önnel lehet beszélni mr. Cousin?

– Szolgálatjára állok.

– Ki mondta azt «önnek», hogy engem meg akarnak ölni, ha ebbe a házba belépek?

– Nekem? szólt mr. Cousin. S szétnézegetett, mintha azt keresné, hogy kihez beszélnek itt?

– Igen. A mit ön ebben a levélben irt hozzám.

– Én irtam? levelet?

– Igen. A küldöncze megmondta.

– Hiszen az néma.

Elszólta magát. Arra aztán jó képet kellett csinálni a tréfához.

– No hát én irtam.

– Köszönöm. Én hát szeretném megismerni azt az urat, a ki engem meg akar ölni, kérem, vezessen oda hozzá.

– Csakhogy az nagyon nagy úr, szólt gúnyos mosolylyal mr. Cousin. Ha meg akarja ön ismerni, sziveskedjék velem ide a folyosó ablakához lépni.

A corridor szélső ablakából el lehetett látni a piaczra és a fasoros útra, a melyen a néptömeg vonult fel a vár felé, kaszákat, vasvillákat emelve magasra, s közepén a népszónokot hozva embervállon.

– Ez az az úr! szólt meghajtva magát a háznagy. Hallhatja ön, mit kiáltanak: «halál a szolgabiróra!» ha kivánja ön, felhuzathatom előttük a vonóhidat.

– Nagy kár lenne, csak hadd jöjjenek be. Láttam én már ilyen szindarabot.

A közeledő lármára megnyilt egy ajtó a folyosón s kilépett rajta egy délczeg magas férfi; kék uhlánus dolmányban, veres plüsgallérral és hajtókákkal, oldalán hatalmas széles kard; napbarnított arcz volt, keselyü orral, s ajkai fölött hatalmas lengyel bajuszszal; a mi nincs kipödörve, hanem torzomborzul előre bodorítva. Kemény, sarkantyúpengős léptekkel közeledett a két beszélgető felé s úgy tett, mintha Illavayt meg sem látná.

– Odabenn a gróf?

– Igen. Ájtatosságát végzi.

– Na majd segítek neki benne. Hát a grófnő?

– Toilettjét végzi.

– No majd segítek neki benne.

«Ez nem osztrák katonatiszt» mondá magában Illavay. «Azok híresek az udvariasságukról». S elébe lépett a kardos úrnak.

– Én Illavay Ferencz főszolgabiró vagyok.

– Nagyon örülök. Én pedig cs. kir. őrnagy vagyok és szabad csapatvezér: Orol Krivánszky.

– Ez igen szép harczi melléknév. «Kriváni Sas!» hanem én szeretném őrnagy úrnak azt a nevét is tudni, a mely a katonai schematismusba be van irva.

– Uram!

– Szükségem van erre a névre, mert nekem tudósítást kell küldenem a főparancsnokhoz a járásomban történtek felől, hivatalosan.

Orol Krivánszky e szóra a kard markolatára csapott, s egy lépést tett Illavay felé; – hanem aztán csak maradt a szemforgatásnál. Sipkája ernyőjét még mélyebben rántotta a szemére, s azzal megfordult a sarkán s berontott a gróf lakosztályába vezető ajtón.

Nem ette meg Illavayt, a hogy Cousin úr várta.

– Már most arra kérem, Cousin úr, hogy a mai ebédet rendelje déli tizenkét órára, s azt tudassa a gróffal is. Mert ezeknek az uraknak igen sürgetős útjok lesz. Még ma elmennek innen.

– Nem hallottam, hogy készülnének.

– Higyje el nekem. Különben étlen fognak odább menni, a mi megint nem az én gondom.

Cousin úrnak voltak okai, hogy mindent elhigyjen, a mit ez az ember beszél; még a legvalószinütlenebbet is. Meghajolt a jó tanács előtt s sietett a konyhamestert felkeresni.

Illavay pedig ezalatt átballagott a nagy étterembe, mely nagy vadászatok alkalmával egész vendégsereget birt befogadni.

Ez egy szöglet-terem volt, a miből egy kiugró rondella nézett ki az udvarra. E rondellából egész a piaczig és a falu végeig le lehetett látni, mint egy madártávlatból.

Középen egy hosszú asztal volt megterítve, rendesen több személyre, mint a hány volt a hivatalos vendég.

Illavay onnan a rondellából nézte, mikor megérkezett a fellázított néptömeg a vár-udvarra. Azok is meglátták őt ott állani s hatalmas «zabije!» kiáltásokat küldtek fel hozzá, a mi körülbelül annyit tesz, hogy «üsd!» A várban levő primipilusok, tiszti egyenruhákban siettek le a nép elé s összecsókolóztak, ölelkeztek vele s hangoztatták annak jelkiáltásait s azután feljöttek az étterembe s ugyanazok az emberek nyájas mosolygásokkal siettek Illavayval kezet szorítani s megkérdezni tőle, hogy mint szolgál az egészsége.

Illavay az első ránézésre megtudott annyit, hogy ezek nem császári tisztek. Először is a hány, annyiféle egyenruha, szinpadias rendkívüliségekkel kitünővé téve, mintha egy vándor komédiás trup ruhatárát rabolták volna ki. Azután ezek az ábrázatok. Ez a társalgási modor! Ha ezek katonatisztek, hát csak olyanok, a kiket egyenkint mind «infam cassirt» etiquettel bocsátottak a világba. – Mikor aztán beszédbe eredt velük (mindegyiknek olyan czifra neve volt, a milyet ember soha sem viselt), ekkor rájött, hogy ezek nem is igazi tótok. A hány, annyiféle tájszólással beszélt. A társalgási modorukból, sunynyogó félreszólásaikból, durva ötleteikből, miket nem vettek egymástól sértésnek, elvégre arról is meggyőződött, hogy ezek nem is a szwornoszt tagjai. – Ez nem a politikai fanatizmus rottája, ez még annál is rosszabb banda. Mind olyan ember, a kinek ha a szemébe néznek, a szeme jobbra-balra tánczol. – És gyávák, mint bizonyos osztálya szokott lenni az embereknek. – A legvitézebb szószátyár közöttük a pap, a ki Baranecz Mathusalemnek nevezi magát.

Abban mindnyájan megegyeztek, hogy az ebéd felhozataláig minél nagyobb mennyiségű szilvoriumot és fehér czipót fogyaszszanak el s nyugtalanul várták az ebédet, a mi pedig különben is korábbra volt téve a szokottnál. Illavay azt is tudta már, hogy az ő jelenléte az oka annak a kéjelmetlen fészkelődésnek.

A második csengetés jelenté, hogy fel van tálalva az ebéd. Az inasok széttárták a szárnyajtókat; a mellékszobából előléptek a főfő uraságok: a gróf fekete frakkban, fehér nyakravalóval, karján Pálma grófnő, egészen feketében. Az a komorság valami sérelemérzet, a mi nem tud magának elégtételt szerezni, tekintetét még hidegebbé tette, mint egyébkor. Szemeit fel sem ütve, senkit nem üdvözölve, jött atyja karján, mint egy szép fantom. Mögöttük az Orol Krivánszky.

Hanem a mint Illavay mellett elhaladt Pálma, felveté a szemeit. Véletlen volt-e az? Sympathikus sejtelem? Vagy bizonyos volt felőle, hogy itt kell őt találnia ma, a tegnapi levél után? S e tekintet alatt úgy fellángolt azokban a kitalálhatlan szinű szemekben; a piros ajkak vonaglottak, az alabástromarcz mosolygott. Heves mozdulattal nyujtá kezét Illavay felé s úgy megszorítá annak a kezét, hogy egész tündéralakja reszketett belé. Azután odamutatott a gróf balján levő első székre, a mire pedig már megszokás szerint Mathusalem úr akart leereszkedni. A gróf sápadt volt és az arcza mint egy epileptikusé, ideges rángatózásokkal árulá el lelke szorongattatásait. – Illavay el tudta azokat képzelni. A büszke Temetvényi megalázva érezte magát, megszállva, insultálva, fenyegetve saját kastélyában, – és még hozzá a saját cselszövényéből. Rettegett a következő pillanattól. Sejtette, hogy ezt az Illavayt a leánya idézte ide. De hát mit tehet ez egy maga annyi goromba ember ellen, a kik minden társadalmi szabályon túltették már magukat s a kik csak addig nem harapnak, a míg az ember czirógatja őket. Mi fog történni most, mikor egy olyan ember került a társaságba, a ki nem türelmes? Azt is hírül hozták már neki, hogy a nép fel van lázadva az urak ellen; csak a fegyveres erő jelenléte gátolja, hogy be nem tör a kastélyba: legelőször is a szolgabirót agyonverni. A gróf válogathatott benne, hogy melyiktől féljen inkább: a lázadóktól-e, vagy a védelmezőktől; – vagy ettől a megtestesűlt Berlichingeni Götztől itt az oldalán?

Az apa és leánya az asztalfőn ültek egymás mellett; a grófnő jobbján az Orol Krivánszky; e szerint Illavayval szemközt. Látszott rajta, hogy nagyon kéjelmetlenül érzi magát Illavay tekintete alatt; mindenféle grimászokat csinált a képével, a félszemét hunyorgatta, a pofáját felfújta, a homlokát leránczolá s beszéd közben a száját különösen iparkodott szokatlan kifejezésre idomítani.

(«Hasztalan fintorgatod a pofádat; mondá magában Illavay, azért mégis rád ismerek én. A nevedre is rátaláltam már, de nem a katonai schematismusban.»)

A többi urak is mind galvanizálva érzék magukat, ha Illavay valamelyiket szemügyre vette.

Orol Krivánszky németül és francziául társalgott a grófnővel. Illavay megjegyezte, hogy a németje plattdeutsch zamatú, a francziája pedig auvergnat-izű. Bókokat is mondott a vezér a herczegnőnek; de azok meg olyanok voltak, a minőkkel a matrózok mulattatják a hamburgi csapszékben a – herczegasszonyaikat. Pálmának tűrnie kellett azokat. Az egyenruha mindent jóvá tesz. Mikor pedig egy végrehajtott hőstettet adott elő a vezér, a grófnő mulattatására, olyankor (nem is számítva a rossz fantasiát) olyan genrebe csapongott át az ékesen szólása, a mit közönségesen akasztófahumornak neveznek s ilyenkor aztán, daczára a torzonborz bajusznak, egy sajátszerű vigyorgás lepte meg az ajkait, a mi épen visszataszító volt.

A grófnő szemei pedig az alatt folyvást Illavay arczát nézték. Mintha vonásról-vonásra tanulmányozni akarná azt. Valami csodálatos nyugalom ült annak minden vonásán; az több volt, mint bátorság: az megvetés volt. Sámsonnak a szamárállkapocsra sem volt szüksége, hogy szétverje filiszteusait, a szemeivel elsepri őket.

Hogy Illavay a mellette ülő házi gazdához az egész asztal fölött egy szót sem szólt, az meg azt jelezte, hogy boszankodik rá, és méltán.

A vendégsereg ez alatt oly mohón tömte magába az ételt, mint a kik attól tartanak, hogy minden perczben félbeszakíthatja valami az ebédet.

A lárma pedig egyre növekedett odakünn az udvaron; a gróf könyörgő aggodalommal nézegetett Orol Krivánszky felé.

A bramarbas elérté a szánalomra méltó áhítozást. Kapott az alkalmon, hogy nagyszerű legyen.

– Ugyan, háznagy úr, mit kiabálnak odalenn a parasztok? szólt az asztal végén ülő Cousin úrhoz.

Az nem látta czélszerűnel fennhangon felelni; hanem odament hozá s a fülébe súgta a választ. A szavakat nem lehetett hallani, hanem láthatta, a ki figyelt rá, hogy Cousin úr a vezér füléhez tartott tenyerének mutató ujjával egyszer a gróf felé, másszor meg a hüvelykujja mozdulatával Illavay felé mutat.

Orol Krivánszky egész applombbal kelt föl a helyéről, a rondellába lépett és felnyitá annak szárnyablakait.

– Emberek! Derék emberek! Szvatopluk ivadékai! Hallgassatok rám! A ti földes uratok derék, jó ember, a ki minden kivánságtokat teljesíteni fogja. Azért kiáltsátok neki, hogy «vivát!» Vivát a gróf úr! háromszor. – Tetszik hallani! Most már vivátra fordult a kiabálás! – Szólt visszafordulva a társasághoz a vezér. (Az ugyan most is csak olyan lárma volt, mint az előtt, rá lehetett fogni akármit.) Orol Krivánszky újra szólt a sokasághoz.

– A szolgabiró urat is hagyjátok békével, ő nem jött ide most portiót behajtani, sem fiaitokat katonának elhurczolni s nem sokára el fog távozni: engedjétek utazni békével! (A nép azért csak bizony kiabált.)

Pálma elégületlen tekintettel nézett Illavayra. Hát az engedi magát védelmeztetni? Elfogadja az oltalmat attól az embertől, a kiről ő azt írta neki, hogy szabadítsa meg tőle?

Orol Krivánszky magas protektori ábrázattal tért vissza az asztalhoz; mikor leült a székre a feketekávéhoz, azt mondá neki Illavay csendesen:

– De hát honnan tudja ön, hogy én miért jöttem ide s meddig maradok itt?

– Nos? Hát a népnek csak kell valamit mondani.

– Igazat.

– S mi volna ez az igaz?

– Az, hogy én vizsgálatot tenni jöttem ide azon panaszok miatt, a miket előttem ön és társai ellen emeltek, s akkor fogok innen elmenni, a mikor önök e vidéket elhagyták.

Orol Krivánszky a kard markolatára ütött; ő és társai mind odavitték magukkal a kardot az ebédhez, katonatiszti szokás ellenére.

– Ön biráskodni akar a katonák fölött, hahaha!

– Nem úgy. Én vizsgálatot teszek. Annak az alapján a földesúr, mint a nép kegyura, beterjeszti a panaszát a hadparancsnokhoz Pozsonyba; az előtt azután megjelenünk ön is, én is, s elmondjuk, a mit egymás felől tudunk.

A vezér mind a két könyökét feltette az asztalra, s olyanformán hányta fel a fejét, mint a ki ahhoz van szokva, hogy a haja a szemébe lóg.

– Hát próbáljon ön ilyen vizsgálatot megejteni.

– Az mindjárt meglesz. A gróf kegyes engedelmével.

Illavay felkelt s most már ő lépett ki a rondella ablakába. Nem is erőltette meg a hangját.

– A birák jöjjenek fel a palotába; a többiek pedig legyenek csendesen.

A külső lárma egyszerre elnémult. Melyik hát a nagyobb hatalom, az-e, mely a tengert felháborítja, vagy a melyik lecsendesíti?

A gróf azt súgta Pálmának, hogy jó lesz neki most innen eltávozni. A grófnő szemei Illavay arczától kérdezősködtek.

Orol Krivánszky azonban vette észre a szándékot s vakmerő bizalmaskodással ragadá meg szomszédnője kezét.

– Én kérem a grófnőt, hogy maradjon itt és legyen tanuja annak, hogy ez az úr milyen hiábavalóságokért fárasztotta ide magát. Csupa tréfa lesz az. Hát mit? A vitézeim egy pár ludat, pulykát, gazdájuk előleges megkérdezése nélkül, boldogabb jobblétre szállítottak. Én kifizetem a bevallott kárt készpénzzel s ezzel készen vagyunk.

De nem pulykákról és ludakról szólt a panasz csupán, hanem arról, hogy a gargóvidéki leányok és menyecskék igen szépek s a férjek és vőlegények féltékenyek a becsületükre. Azt pedig a szabad-csapatárok nem igen veszik tekintetbe. Orol Krivánszky számított rá, hogy az ilyen fajtájú panaszt nem fogják elmondani Pálma grófnő jelenlétében, vagy ha hozzákezdenek, hát a gróf az első esetnél kikergeti a parasztokat a teremből. Azért marasztá ott a grófnőt.

Pálma pedig maga is ott akart maradni. Valami varázs volt ő rá nézve ebben a küzdelemben; a mit meg mer indítani egy ember tíz ellen, száz ellen, puszta kézzel, a míg azok mind tele vannak fegyverrel. S ő hitte azt, hogy annak sikerülni kell.

Néhány percz mulva beállított a terembe a parasztküldöttség, három öreg ember; de mind szálas, óriás alakok, széles kalapjaikat becsülettudóan két kézre fogták s megálltak egymás sorjában az ajtó mögött.

Orol Krivánszky konfidenter kiáltott eléjük:

– No hát, édes atyámfiai, mondjátok el, hány kacsát, hány libát sikkasztottak el tőletek a vitézeim? Megtérítem az árát.

– Ha csak kacsáról, libáról volna a szó, válaszolt az egyik öreg.

– Nos hát birkát, malaczot is vittek el? Ej a gonosztevők! Mért nem jelentették fel nekem?

Most már kettő is felelt rá.

– Nem birkáról, nem malaczról panaszolunk itt! No hisz ugyan jó helyre jöttünk volna panaszolni!

– Hát mit bántottak még egyebet? Kérdé Orol, azzal a fertelmes vigyorgással szájszegletén, s gonoszul tekintve Pálma arczára.

Ekkor megszólalt Illavay.

– «Veszpilló!»

E szóra előlépett a harmadik öreg, vállaira omló ezüst fehér hajjal, a szokott népviselet darócz-czondrájában, derekán bőrtüszővel, lábain bocskorral, tenyerei kérgesek a munkától, arcza barna, mint a kordován és a szakálltarlótól borostás.

– Loquatur Veszpilló, mondá Illavay latinul.

És erre elkezdett a czondrás vén paraszt a legtisztább válogatott latin nyelven beszélni, a hogy csak Cicero beszélt és Tacitus irt valaha. A gróf, ki maga is nagy tanulmányozója volt a római klasszikusoknak, eleinte a bámulattól volt meglepetve, hol veszi magát ily magas fokú műveltség egy közönséges parasztnál, a kinek a hivatala Veszpilló, sirásó? Később aztán elszörnyeszté a stylgyakorlat tartalma: vérlázító gonosztettek, merényletek lánczolata, a miket fényes nappal és sötét éjjel elkövettek az ő meghívott barátai: oly undok meggyalázásai az emberi jobb érzéseknek, hogy azoknak hallatára aggódva nézett a gróf leányára: nem sérti-e halálra annak a lelkét e szavak hallása; bárha nem értett nyelven hallgatja is azokat végig.

A sirásó szép concis tropusokban és periodusokban adá elő a felpanaszolt sérelmeket; nem vétett sem az ornata syntaxis, sem a prosodia ellen s mikor elvégezte szónoklatát, visszalépett társai közé.

– Mit tetszik ehhez szólni? kérdé Illavay átellenesét.

– Ejh, én nem tudok diákul! Kiálta az fel hevesen.

– De a tisztelendő úr csak tud?

Az oldalán ülő reverendás igazán megharagudott ez interpellátióért.

– Tudok! De nem ilyen stylus culinarison, mint ez a paraszt.

– Stylus culinaris (dörmögé hüledezve a gróf) nec Seneca eloquentius. (Seneca sem szólt ékesebben.)

A pap se tudott deákul. Furcsa pap lehetett.

– No majd megértik ezt a haditörvényszék előtt, szólt Illavay, a hol találkozni fogunk.

A fegyverhordó urak az asztal körül szemre-főre kezdtek nézegetni, úgy látszott, mintha semmi kedvük sem telnék az ügy ilyetén folyamatában.

Most mindjárt kipattan valami! Hiszen a szwornoszt tagjai többnyire iskolavégzett tanulók; a tót diáknak pedig második anyanyelve a latin s «ezek» között egyetlen egy sem akad, a ki a latinul elmondott panaszra egy védelmet, egy czáfolatot tudjon felhozni a patronus úr előtt, a ki most már maga is kezdi igazán nem tudni, hogy miféle emberekkel van dolga?

Mintha «hivták» volna, jött be e nehéz pillanatban a háznagy úr s egy levelet sietett kézbesíteni Orol Krivánszkynak, a mit most hozott egy lovas futár. A vezér felszakítá azt s a csinált meglepetés szörnyűködésével ütött az átfutott levélre.

– Itt van ni! Bajtársak! Épen most irja a főparancsnok, hogy azonnal útra keljünk és dispositiói szerint vegyünk részt egy fontos diversióban a felföldön. Semmi haladék! Kiki csapatjaihoz siessen azonnal! Fél óra mulva indulnunk kell a hadjáratba, vitézeim!

A vitézeknek soha jobbkor nem jöhetett volna ez a parancsolat; kiki abban serénykedett még csak, hogy a mi bort a kezeügyében talál, azt szégyenszemre megivatlan ott ne hagyja.

– Cousin úr, szíveskedjék a málháimat összecsomagoltatni, szólt a vezér bizalmasan, s aztán Illavayról is kegyeskedett megemlékezni: Szolgabiró úr pedig gondoskodni fog a hadtestem podgyászai számára kirendelendő forspontokról.

– Már gondoskodtam, felelt rá Illavay, s a helyéről sem kelt föl. (Hanem azok furcsa forspontok voltak.)

Arról, hogy a libákban, malaczokban – és egyebekben emelt kárt ki téríti meg? természetesen szó sem volt többé. – Kérdezi is azt valaki, mikor a katonák masiroznak?

Orol Krivánszky hozzáfogott a búcsúvételhez. Előbb a grófon kezdte; mondott neki mindenféle üres phrasist, a milyent búcsúzáskor szokás mondani. Hanem a gróf kezét nem sikerült parolázásra elkaphatnia; mert arra épen nagyon ráért a köhögés s szüksége volt a kezére, hogy a száját eltakarja vele. Temetvényi gróf nem nyujthatta a kezét annak az embernek, a ki az egyenruha oltalma alatt annyi galádságot tett és engedett tenni, mint a mennyivel őt egy jobbágya itt e helyen bevádolá.

Hanem Pálma nem értett azokból semmit. Nem volt csoda, ha meghagyta fogni a kezét, azt a szép fehér kezet, a minek a kisujján a Stella ragyogott. Hisz az is megengedett szokás, hogy a szívesen látott vendég a család legszebb, legbájosabb tagjának a kezét, búcsúzáskor, a két keze közé fogja, s áhitatosan ajkaihoz emelje.

Az ilyen merészségért legfeljebb Illavay uram ránczolja össze szemöldeit s közelebb kezd furakodni a búcsúvevőhez. S mi köze neki hozzá?

A kézcsók hosszan tartott, ismétlődött; egy szivélyes, forró kézmegrázáson végződött, s mikor annak vége volt, Pálma ijedten tekinte Illavayra s mutatta neki az elbocsátott kezét: – hiányzott róla a gyűrű a Stellával!…

Azzal bosszusan fordúlt a vezérhez.

– Uram! Ön a gyűrűmet lehúzta.

Orol Krivánszky kedélyesen nevetett.

– Örök emlékül az ön bűbájos alakja közelében töltött boldog órákra.

– Eh! adja vissza!

Orol Krivánszky enyelgősen szétterjeszté a két fölemelt karját, összeszorított öklökkel.

– Találja ki, melyik markomban van.

A gróf most már kezdte tudni, hogy micsoda társaságba került.

– Hagyd nála! sugá leányának.

A grófnő azonban nem sejtett semmit; haragosan dobbantott a lábával.

– Nincs kedvem hozzá. Azt nem adom senkinek; nem az értékeért, de mert az anyám talizmánja.

– No hát visszaadom önnek, ha kiváltja tőlem, visszaadom – egy csókért.

E szótól úgy megijedt a gróf, hogy hanyatt esett a székébe, s arcza elkezdett vonaglani, az álla reszketett: itt vége van mindennek.

Pálma haraggal lépett hátra s arczán istennői büszkeség fehér lángja tündökölt; más elpirult volna, ő még fehérebb lett. Az egész arcza átlátszóvá lett a haragtól.

Hát egy «ilyenért» nem adod vissza? ordítá közbe egy oroszláni hang. S vele egyidejüleg úgy csapott Illavay ökle Orol Krivánszky arczába, hogy annak – rögtön leesett a két bajusza az ajka fölül.

Most már egészen «ő» volt.

A grófnő ajkain egy olyan örömsikoltás tört ki, mely tele volt elszabadult szenvedélylyel, míg a gróf bénultan hebegé «most megölnek bennünket!»

A mint az álczázó bajusz leesett, s ott állt a fölismert alak, az első pillanatban az a lefegyverző rémület bénítá meg, a mi meglepi a gonosztevőt, birájával szemben, forró tetten kapva; hanem a másik perczben már helyébe szállt a megszorított fenevad dühe, s ádáz hördülést taszítva ki véres ajkain, kirántá a kardját.

A küzdelem nem tartott egy villámlobbanásig. Illavay mind a két öklét megragadta az embernek s egy facsarintásra kard és gyűrű az ő kezében volt: mire a lefegyverzett férfi feldöntve egy széket kettőjük közé, oly ügyesen és ruganyosan, mint a cserényen átszökő farkas, egy ugrással a rondellába s a másikkal az ablakon keresztül az udvarra kilódult. A kardcsapás, a mit Ferencz utána küldött, a rondella mennyezetéről lecsüggő függönyben fennakadva, nem találta el a menekülőt.

Azzal Illavay egyszerre visszafordulva a szobába, s megforgatva feje fölött a kardot, rivallá: «ki van hát még idebenn?»

De már akkor senki sem volt odabenn.

A silány Krethi és Plethi, a mint a vezérét az ablakon át menekülni látta, törte magát egymás hegyén, hátán az ajtó felé, ott pedig legelőször is a három öreg birák uraiméknak a keze közé jutott. Azok vasemberek voltak. Mindegyik három kapitulácziót szolgált ki a katonaságnál. Csak mindjárt az ablakon át dobálták le őket. Illavay utánok rohant, s azután fölzendült a várudvaron a csatakiáltás, a melyből az ő oroszlán ordítása hangzott ki, mint vezényszó. A tótparaszt neki fordult a szabadcsapatoknak s elkezdte verni!