A «STELLA».

És az nem költői agyrém; az történelmi adat, hogy a tótok maguk verték szét a panszláv szabadcsapatot. Olyan arany betűkkel felirandó történelmi fénypont, mint a minő volt az, mikor Kapisztrán rongyos emberei megverték a fényes török szultán hadait Nándorfehérvár alatt. A szegény magára hagyott tót, vezér nélkül, fegyver nélkül, bottal, kaszával, vasvillával verte ki az országból a minden szláv népeket egy «vasgyűrűbe» foglaló csábítót.

A szabadcsapatban volt egy összetartó csoport, mely a vezér táborkarát képezte; ez egy külön szövetség volt, a mit majd később még jobban megismerünk. Ugyanaz a szövetség ez, a mely minden európai nagy háboru alatt nyiltan üti fel a fejét, máskor csak lopva működik; de akkor harczol. Hajdan Baklovagoknak hítták őket. A napoleoni hadjáratok alatt a Németalföld és a Rhénus vidék volt a főtanyájuk; de beszáguldozták onnan egész Európát, mindenütt magukhoz szedve a főtábortól elmaradt marodeuröket, minden ország kalandorait, szökevényeit s szabadcsapat czíme alatt, kerülve a nyilt harczot, zsákmányoltak szabadon, sarczolva urat és parasztot. Ezek ragadták magukhoz a Szwornoszt beküldött csapatjánál a vezérszerepet, s befészkelték magukat a gargóvári kastélyba, úgy, hogy csak az ő híveik voltak a várban, a Szwornoszt fegyveres hada a helységben tanyászott.

Legfőbb ideje volt, hogy Pálma segélyt kiáltson: «mentsen meg a barátainktól».

Megtörtént: tervszerűen és szabályosan. Ezzel a tót néppel lehet összebeszélni: nem fecseg ki többet, mint a mennyit egymásnak el kell mondani. A délelőtti népgyülés csak arra való volt, hogy majd a «pap» lázító beszédére – (a mi mindennapi imádság volt) s a szolgabiró megjelenésére (az embernyúzóéra) a nép felzendül s egész csoporttal tódul a várkastély udvarára: halálra keresve urat, magyart, szolgabirót. Ezek a kiabálók pedig épen Illavay kiválasztott férfiai voltak, a kik aztán az első jelszóra neki fordultak a dorong végével a meglepett kalandoroknak s véresre vert fejekkel űzték ki őket a várkastélyból. Szerencséjük azoknak, hogy jól tudtak futni. A rablóbandánál az a szokás, hogy kiki magát védelmezi, nem egymást.

Egy gondolat alatt, egy riadás alatt, kirohant az egész horda a dobogóhidon, átkozódva, káromkodva, – a megbajusztalanodott vezérrel az élén; – nyomában a csépelő tótság. Hanem odakinn kezdődött azután az igazi harcz. A lármakürt recsegésére előrohantak a fegyveresek százankint s a piaczot elállták egész tömegben: szuronyt szegezve és lövöldözve, s aztán akármilyen vitéz legyen is a paraszt: a puska csak puska, a dorong nem sül el.

– Hát csak gyüljenek össze, annál jobban megverjük őket, hangzott fel Illavay szava.

Pálma ott állt a rondella ablakában és onnan nézte a szép színdarabot. A gróf kétségbeesetten járt fel s alá a teremben, mr. Cousinnak könyörgött, hogy hozza ki a pisztolyait a szobájából s azután huzassa fel a csapóhidat.

Pálma pedig gyönyörködött e látványban! Mennyire széppé tesz egy embert az a villogó kard a kezében! Milyen más alak lett belőle egyszerre! A Pan torsoból Achilles-szobor! Nincs már az arczon egy rút vonás sem; az mind lelket hirdet. – Mily ösztönszerű bátorság, mily férfias hév, nyugalom, tűz, együtt! – Parancsszavára a tömegek sorakoznak, az ellenfél puskaropogása közül kihallik kaczagó megvetésének szava. A golyók ott fütyölnek a feje fölött. «Cserebogarak!» oda se néz nekik. – Most ő is jelt adat a hosszú pásztorkürttel, s arra a hegyek közül három, négy helyről visszhangzó jel felel: «no most aztán hajrá!» az erdőkben elrejtett csapatok minden oldalról előtörnek, a kalandor-csapat elől-hátul megtámadva, eszét veszti, s fut, a merre még nyilást lát, eldobál fegyvert, kalapot, hogy rá ne ismerjenek s menekül erdőnek, bozótnak, a hány, annyifelé. Félóra nem telik bele s tiszta az egész tér, a szétvert gyülevészt «zabi hore» ordítással üldözi a paraszthad, messze az erdők közé.

Az az egy ember, a ki nem hadvezér, se nem hős, csak szolgabiró: polgári hivatalnok: maga vezeti a harczot, közé is vág a karddal, a hol ellenállásra csoportosul az ellen, s szétriasztja azt, mint héja a csirkét. Nincs varázspálcza, mely olyan változást tegyen, mint az a kard a kézben.

Pálma elfeledte a félelmet, a veszedelmet; ő csak gyönyörködött. A donjon ablakából még a szavait is kellett hallania.

Az öregek nemsokára jöttek az elvett zászlókkal. Volt annak a hadnak minden ötven emberre egy zászlója. Biz azokat eldobták. Vége volt a hadjáratnak. Az egész hadjáratnak vége. A délczeg daliás alak feltartá kardját az égre. Ilyen arczczal festik Hofer Andrást! Az öregek, kik körüle csoportosulnak, leveszik kalapjaikat. Istenhez szólnak, ugy-e? Pálma sóhajtása is az ő hálaimájuk közé vegyül. – Akkor ez a délczeg férfi, mintha a hattyúlovagok eszményképe helyett megint vissza akarná váltani mindennapi prózai alakját, eldobja kezéből azt a kardot s ruhája oldalához feni a tenyerét, arczát olyan furcsa torzképpé fintorítva, mint mikor a gyermek valami ronda tárgyba markolt bele.

De ez a csunya, nevetséges torzkép olyan szeretetre méltó volt, hogy Pálma… mit tett volna, ha közel van hozzá?

Nem volt szüksége a tündérnek a légen át hívni, jött fel maga a hős hozzá, nehézkes lépteivel, a mikért azzal szokták gúnyolni, hogy bizony behorpad alattuk a föld.

Pálma kijött a donjonból s azt mondá atyjának:

– A nyomorultak szét vannak verve. Ez az «ember» összetörte őket.

Ennek az «embernek» valamit kellene mondani.

Cousin úr előre szaladt. Ő neki kellett a jó hírt legelébb meghozni. Futottak a ficzkók, mint a nyulak. Hiszen gyáva had ez! Cousin úr régen ki akarta őket innen veretni a vadászok segélyével, csak az uraság iránti tekintet tartóztatta.

Most aztán a gróf is rájött, hogy milyen oknélküli volt az egész nagy félelme. Hisz a hogy a szolgabiró kifüstölte ezeket a sehonnaiakat innen, azt ő maga is megtehette volna: ha olyan nagyon «jó ember» nem volna.

A veszély semmivé törpült; most már csak az volna az aggodalma, hogy hova lett hát a Stella? Kinek a kezében maradt az a nagy dulakodás közben? Nem taposták-e össze? Szemei azt keresték a földön, midőn Illavay eléje toppant.

Ferencz a felhevüléstől jogosult szemrehányás hangján szólt a grófhoz:

– Gróf ur! Ön a legveszélyesebb rablóbandát fogadta be vendégül a házába; jobbágyaitól félt: amazoktól várt védelmet. Most a jobbágyai keltek az ön védelmére, azok szabadították meg önt és családját. Ezt a népet önnek becsülni kell. Nem! Szeretni kell! Mondja meg ezt nekik.

– Valóban, nagy hálával tartozom, mondá a gróf. Meg fogom nekik köszönni. Cousin úr, a pinczémet nyissa fel.

A gróf a rondellába akart lépni, hogy majd onnan tart diktiót. Egyúttal a Stellának is utána nézhet, nem esett-e ott el?

– Nem úgy, gróf ur! (Illavay most parancsol a háznál.) Ne a pinczéjét, a szivét nyissa ön fel. Menjen le a néphez s szorítson kezet minden emberrel egyenkint. Soha becsületesebb emberek kezét nem szorította ön meg.

– Megteszem, megteszem, mondá a gróf. Derék jó emberek. Hűséges jobbágyok. Lemegyek közéjük.

És ment. De Illavay látta, hogy minden lépésnél keres a gróf valamit a földön s a lábával minden fénylő üvegcserepet megtapint; olyan kicsinyes volt a nagy dolgokban, mint a milyen nagyszerű a kicsinyekben. Illavay kitalálta, hogy mit keres.

Mindenki eltávozott, csak ő maradt Pálmával egyedül.

Illavay a bal kezét, a mit ökölre szorítva tartott, mosolyogva nyujtá Pálma felé.

– Nézze, grófnő, az egész tusakodás alatt a kezemben tartottam ezt a gyűrűt.

Tehát csak félkézzel harczolt, a másik öklét elő sem vette.

Pálma arcza visszaadta a mosolygást. Szép, tündérekhez illő mosoly volt az, a kik azért mosolyognak, hogy virágbimbókat csaljanak megnyilásra vele.

– Én kérem önt, hogy tartsa meg ön ezt a gyűrűt.

Most aztán eltünt a mosoly Ferencz arczáról.

– Anyjának talizmánját? mondá szomoruan.

– Nem ajándékba adom. Azzal önt nem szabad senkinek megsérteni. Cserébe adom – azért a gyűrűért, a mit ön az órazsinórján visel.

Az volt a visszautasító menyasszony jegygyűrűje. Illavay ott hordta azt a mellén, mint a hogy viseli az ember a két tenyerén a két M betűt, a mi azt jelenti, hogy: «Memento Mori». És jó azt mindennap látni. Ezt a kevélység-lerontó jelvényt.

– Ez pedig az én talizmánom; szólt mély, halk hangon.

– Tudom: azért kérem «cserébe».

Az a kifejezés, a mi e szónál Illavay arczán elborult, valóban olyan volt, a melytől az a vastag lárva a lélek előtt, ez a durva, idomtalan arcz – megszépül: fölségessé idomul át; oly valami az, a mi még a néger fekete arczát is világossá teszi: az elfojtott férfikeserv léleklobbanása. Ebben bűbáj van, mely magához ragad és megigéz.

– Grófnő, mondá olyan hangon, mint a harangszó utóringása. Ez a gyűrű nekem többe került, mint a mennyit a Golkonda minden gyémántja ér.

– Tudom. Keservekbe, a miknek nincsen ára! sietett a grófnő sebesen kiegészíteni a mondást.

– S ezt a gyűrűt nekem a lábamhoz dobták.

– Szerencsétlen volt, a ki azt tette!

– Szeretett, a míg nem ismert, s jól tette, hogy kimondta, mikor megtudta, hogy nem igaz.

– Ön fél, hogy ezt a gyűrűt még egyszer ilyen áron fogja visszavásárolni?

– Tudom azt.

– Miért sért meg engem?

– A grófnő most álmodik.

– Akkor álom az egész életem! Egész hajadonkoromig arra neveltek, hogy soha ne lássak férfit; s mikor aztán egyszerre betaszítottak a világba, azt mondták: itt van egy sereg «beszélő majom», a kik közül egyet ki kell választanod, hogy szerencsétlenné tedd élte világáig! Én is mondtam magamban, hisz ez csak álom! Hát az is álom volt, hogy egyszer elém hoz a sors, nem! Én hiszek Istent! Imáim hozták elém. Egy férfit. Nem tudok mellé más nevet adni. Férfit. Hát ez is álom volt? Nem láttam-e őt itt – és ott – és amott – egyedül, egymagában, egy pokol ellenében védelmére kellni annak, a ki tehetetlen, mert alszik, álmodik? Nem láttam-e azt a gyönyörteljes tüneményt, a mi most is betölti egész lelkemet, hogy reszketek miatta!

Ferencz szomorúan mosolygott. Hisz itt van a veszélyes tévedés! A leány oly pillanatban látja a férfit, a mikor az egy hős szerepébe jutott; a bámulat bearanyozza annak alakját s azt hiszi, hogy ez a káprázat: szerelem. Aztán mikor lemegy a nap, az aranyozás eltünik: a szobor rozsdás és fekete.

Hallgatott.

– De nem! Szólt Pálma. Ez nem volt álom. Hát «ő» nem árulta-e el magát? A férfi. Hisz mi baja van azzal a szolgabirónak, hogyha egy contest egy őrnagy megcsókol? Ki adott neki jogot arra, hogy e csók helyett egy ökölcsapást adjon egy katonának! egy biró! egy tisztviselő? Hogy kifacsarja annak a kezéből a kardot s szétverjen maga körül mindenkit, a ki e jelenetnek szemtanuja mert lenni! Hát «mi» jogosította őt fel erre?

Illavay homlokára ütött az öklével, hogy így rajtakapták valamin, a mit nem lett volna szabad elárulni soha.

Pálma most kaczagni kezdett, dévajon, pajkosan, mint egy gyermek.

– Haha! ön «mindent» kérdezett: s most azt akarja, hogy ne válaszoljanak rá.

– Grófnő, szólt Ferencz komolyan. Gondolja meg, hogy mi vagyok én! és mi ön?

– Ön egy férfi, és én egy leány. «Jobb» neveinket nem tudom.

– Gondolja meg, hogy minő távolság van közöttünk!

– Távolság? szólt Pálma keserűen. Az igaz. A leány egy lehanyatló család utolsó elátkozott sarjadéka; a kinek azt mondják, mikor a gyémántjait a hajába tüzik: «ez a te szegénységed! Ragyogó koldus vagy». A férfi pedig egy nagy úr, a ki maga keresi meg a kenyerét, s nem könyörög sem embertől, sem sorstól soha. De hát hisz azért vagyok én a kérő; önhöz, a ki olyan magasan áll fölöttem, azért az én dolgom a kérés, hogy felejtse el emberen kívüli származásomat, hogy azok közül való vagyok, a kik aranyat esznek és gyémántokat és keserű dicsőséget és megátkozott örökségét hazajáró kisérteteknek, s ha ez elfogyott, akkor éhen vesznek; hogy oszsza meg velem azt az édes kenyeret, a miről dajkám mesélt valaha, hogy van egy «kakastéjjel, varjuvajjal sült» kenyér, a mit a szegény ember visz haza a gyermekeinek. Oh én az ilyen kenyéren elélek.

Illavay meg volt rendítve. A leány szavaiból a keserűség igaz szenvedélye beszélt. A leánynak hitt; csak ő maga magának tudott volna hinni!

Félrefordítá arczát s kezét nyujtá Pálmának; de e kézszorításban egyúttal a gyűrűt is visszaadta neki a Stellával.

– Ön tehát nem adja nekem azt a gyűrűt – még cserében sem? – szólt Pálma szomoruan. Jól van! Hát tartsa meg addig, a míg érdemes leszek rá! Én meg fogom azt szolgálni.

Ferencz most egyszerre egész arczával odafordult Pálmához, egészen közel hozzá, szem szembe nézve.

– Látott-e ön valaha a világon nálamnál rútabb férfit?

– Az nem igaz! kiálta Pálma indulatosan s egész szenvedélylyel, mely már a haraggal ittasult; átölelte egyszerre azt a bozontos fejet s egy csókot égetett az ajakára, egy valódi, édeslángú, szívig lövő csókot, s azután elfutott onnan; a liliomarcz piros volt, mint a rózsa.

Ferencz ott maradt egyedül: reszketve, mint a gyermek, a ki kincset talált. Mi történt vele? Csakugyan szeretik őt itt? Hitvesi hűséggel, hajadoni vágygyal, vad alakján belül rejtőző lelkéért? vagy talán tündércsók volt ez; arra való, hogy a szellemek órájában kóborló férfinak a lelkét kicsalja? a villi csókja, a ki szép kisértetalakját hozzátapasztja a férfihoz, míg ölelésével halálra szédíti.

De ez igaz volt.

A szó hazugság, a beszéd álom, de a csók élő lény.

Vissza lehet kérni a jegygyűrűt, a fogadást, az esküt; de a csókot nem lehet visszakérni.

A csók a sphinx talánya, a mi meghazudtolja az egyedüli tudományt, a mathesist. Mi az: «egyet az egyből ha kiveszünk = lesz kettő?» – A csók.

Ferencz metamorphosison ment keresztül.

A torztükör nem gunyolhatta őt többé saját arcza előtt: mint álom csalkép, ott lebegett a csókadó tünemény arcza, mely azt mondta: nem igaz! nem vagy rút! Én látlak! Szeretlek. Olyan vagy.