SALTO MORTALE.

Kornél másnap reggelig aludt; addig nem lehetett belé lelket verni, akkor pedig nagyon rossz kedvű volt. Talán délig is elaludt volna, ha a mellék-szobában vaczkoló elválhatatlanját, Koczurt fel nem kelti az éhség. Annak a csengetésére bejött a komornyik s megkérdezé az uraságoktól, hogy mit parancsolnak reggelire: theát, kávét, csokoládét, hidegsültet? a mire Koczur azt felelé, hogy «olez!» (irva: «Alles».)

Most azután mind a két fiatal úr fekete frakkba és fehér nyakravalóba vetette magát s azzal ismét eltéveszté az etiquettet, mert a többi uraságok meg mindenféle otthonias öltözetben vártak rájuk, illetőleg csak Kornélra, mert Koczurra nem volt semmi szükségük; azt felbiztatták, hogy menjen addig le az écuriebe a lovászmesterrel s mutogattassa meg magának az angol paripákat. Kornél pedig úgy érezte magát Koczur nélkül, mint a kezdő uszó a kötél nélkül. De hát nélkülöznie kellett arra az időre, a míg a hivatalos ténykedés végbe megy, melynél csak a delegált személyeknek kell jelen lenniök.

Illavay jött beszámolni.

A hivatalos közegek, a kik előtt ez végbement, a részletes kimutatások után, egyhangú magasztalásokban törtek ki a tíz évi gondnoki kezelés fölött, mely által az apátvári uradalom kétségbeejtő szétzilált vagyonmérlege annyira súlyegyenbe lett hozva, hogy most már a consolidált adósságok maradványait a jövedelemből könnyen lehet törleszteni, s az okszerűen berendezett gazdaság a mellett még uri kényelmet is biztosít a földesura számára. Tiz év elég volt rá, hogy egy becsületes és hozzáértő ember kezében századok bűneinek és esztelenségeinek átokmaradványát kiheverje az áldott föld.

A hálaérzet Kornélra is elragadt. Egészen megértette, hogy nagybátyja mily nagy jót tett vele. Elérzékenyült. Örökösen a percz benyomása alatt élt. Elfeledte azt a dühöt, a mit annyiszor éreztetett Koczur hátával, mikor gondnoka nem akart neki pénzt küldeni; hányszor felfogadta, hogy megöli azt a zsarnokot, mihelyt emberré felnő. Most aztán nem győzte simogatni a vállát, s «kedves bácsikájának» nevezte.

– És most következik a fődolog, mondá Illavay, egy kis vasládikót nyitva fel. Itt vannak az apátvári uradalom urbéri kárpótlási kötvényei. Ezek az állampapirok évenkint hatvanezer forint kamatot hoznak. Nagyon tanácsolom önnek, hogy ezeket a papirokat soha el ne adja. A földbirtokosra sokszor jönnek rossz évek: néha elemi csapások az egész jövedelmét tönkre teszik, olyankor nagy nyugalom egy ilyen biztos tőkepénz, a mi soha sem veszhet el, s jó-rossz évben egyaránt meghozza a maga jövedelmét. A mi a földbirtokán lesz önnek jövedelme, azt tekintse a véletlennek s azt fordítsa olyan kiadásokra, a miket nemes szenvedélyek követelnek; de a háztartását alapítsa e papirok jövedelmére. Hatvanezer forintból még Magyarországon is meg lehet élni.

Kornél úgy elérzékenyült e szavakra, hogy zokogva borult Illavay nyakába, a ki hagyta ezt magán megtörténni.

A computus be lévén fejezve, az azt vezető megyefőnök megérinté a gondnoki fáradságért megszabandó tiszteletdíjat.

– Rokonok közt ennek nem szokott helye lenni. Ezzel vágta ketté Illavay a kényes kérdést.

A minek következtében kimondatott, hogy bizonyára e szerint Opatovszky Kornél úr holta napjáig adósa fog maradni Illavay Ferencz úrnak, olyan nagy tartozással, a mit nem lehet letörleszteni.

Sietett is legalább a kamatokat lefizetni neki számtalan csókokban.

A hivatalos aktus után is ott maradt Illavaynak a nyakában. Tökéletes gyermek volt, belecsimpajkozott, vitte magával: nem birt az örömével. Olyan kedves lett neki egyszerre a Ferencz bácsi. – Mit adjon neki?

Hát épen szembetalálta a corridoron a menyasszonyát, a míg Ferencz bácsit karjánál fogva vitte magával.

Pálma grófnő ilyen korán délelőtti időhöz szokatlan nagy toiletteben volt. Két szint játszó moire antique ruha volt rajta, valencienne csipkékkel, hajában gyémántrezgők.

Azonban hát az urak is elég grand tenueben voltak, hogy vele szóba állhassanak. Illavay attilában, Kornél fekete frakkban.

Kornél rohanva állta útját mátkájának; Illavayt is magával remorquirozva.

– Ah, grófnő. Én a legboldogabb ember vagyok a világon. Egészen rangeirozva van a vagyonom. Palotám fénye, lovak, equipázs! Minden lesz! Ecuriet tarthatok. Gazdag vagyok. S ezt mind ennek az én kedves, dicső nagybátyámnak köszönhetem. Grófnő talán nem is tudja, hogy Ferencz bácsi az én nagybátyám? Drága nagybátyám! Micsoda ember ez! Ha meg fogja ismerni grófnő, bizony Isten, beleszeret. Nyujtsa neki kérem, kézcsókra a kezét. Csókolja meg a kezét Ferencz bácsi, a kezét! Az én menyasszonyomét. Hija őtet is majd úgy, hogy «hugocskám!» Ugy-e, ön sokszor meg fog bennünket látogatni Apátváron? Lakjék ott nálunk, velünk együtt! A grófnő nagyon meg fogja önt szeretni.

Ilyenkor Pálmának csak a szemei, meg a szemöldökei játszottak. Illavay csak egy perczre tekintett rá, aztán félrekapta róla a szemeit. Sajnálta szegényt.

Mind a ketten: ő is, Pálma is, olyan nagyon ismerték egymást, hogy egymás gondolatait hitték kitalálhatni. Pedig épen azért nem találhatták ki.

Pálma azt hitte, hogy a mit ez a hóbortos ember itt most indítványoz, az Ferencznek is tetszik. Talán történt is már ilyen dolog valaha.

Nevetett hozzá. Kezét nyujtá Illavaynak s elfogadta a látszólagos kézcsókot.

Aztán beszélt vele, mint valami olyan emberrel, a kivel most kezd közelebbi ismeretségbe jönni.

– Ön még nem is látta, ugy-e bár, a mi kastélyunk termeit?

Valóban nem látta azokat Ferencz. Azokat a műkincsekkel, drágaságokkal rakott termeket, a miknek a kirablásáért érdemes volt Belgiumból, Oroszorországból összebeszélni a hirhedett kalandoroknak. A fecskehordó levélkék utasítása az volt, hogy Ferencz gyűlöli a pompát, hogy annak a látása a lelkét lenyomja, elkedvetleníti: a hajdani Pálma minden ragyogványt száműzött azokból a szobákból, a mikben egykor az ő szivének választottja, lelke gazdagságával tudott sokkal nagyobb pompát elővarázsolni, a mivel sem Rothschild, sem Napoleon nem rendelkezik.

– Most nyitva vannak a termek, a mai nap diszére, szólt Pálma uri nyájassággal. Ha tetszik önöknek, én leszek önöknek ciceronéjuk.

– Oh az derék lesz. Nagyon derék! nevetett Kornél. Vegye a karját Ferencz bácsinak, kérem, grófnő. Ő a «mi» vendégünk. Nyujtsa a karját, kérem, Ferencz bácsi.

Azok egymásra néztek. Meg kellett tenni.

– Hiszen ugy is Ferencz bácsi az esküvőnknél az én násznagyom. Már megigérte.

Pálma aztán Ferencz karján sétálta végig a büszke termeket, a miknek fénye azt a harmadikat a mennyországba ragadta.

Pálma tudott magyarázni.

A gentryhez tartozó embert ez erősen boszantja. Hogy van egy tudomány, a mit ő soha nem képes megtanulni. Pedig tudomány az. Csak hogy épen kétféle embernek hozzájárulható: vagy egy sokat utazott szaktudósnak, vagy egy dúsgazdag aristocratának. Még gazdagnak sem elég lenni, aristocratának is kell lenni hozzá. Ez a műkincsek tudománya. Nem lehet azt megtanulni; azzal együtt kellett felnőni.

S itt egyik terem a másik után tárta fel a ritka becsű műkincsek egész muzeumát. Pálma igen jó magyarázó volt. Illavaynak pedig az arczán látszott, hogy szeretné már a következő ajtónál azt az indítványt tenni, hogy elég volt már ebből; mind szép és dicső dolog ez, Adieu!

Az inas azonban még folyvást új termek ajtajait tárta fel, s vége-hossza nem akart szakadni a faragott butoroknak, a selyem baldachinoknak, az elefántcsont szekrényeknek, a gobelinnak és majolikának, a vertművű tálaknak, és a vésett billikomoknak: – a diszfegyverek és pánczélok, a hímzett lótakarók, és a drágaköves ereklyetartók, órák, – aztán a festmények, a porczellánok, az ékszerek, mind követelték a látogatótól az őket értéküknél, régiségüknél, műbecsüknél fogva megillető hódolatot, bámulatot. Megannyi bálvány ez, a ki előtt meg kell hajtani a térdét az ilyen szegény laicus embernek.

És Pálma grófnő oly ismerősen értekezik mind valamennyiről, akár egy muzeumi director.

Ferencz pedig gondolta magában, lám, én előttem ezt a tudományát hajdanában nem mutogatta.

Talány volt előtte az egész megváltozott Pálma s rosszul fejtette meg a talányt.

Jobban szenvedett az a leány, mint ő, mikor mind azt kigondolta, a mivel őt elűzheti magától.

Űzni akarta olyan messze, hogy többet ne láthassák egymást! Olyan egyszerű volt pedig a megoldása a talánynak. «Ha már meghaltunk egymásnak, legyünk egymásnak el is temetve; – jobban eltemetve, mint a kit hat láb föld takar.»

Ferencz nem értette őt meg: különben nem találta volna ki számára azt a kínzást, hogy feljárjon hozzá nappali kisértetnek, s insultálja azt a nőt, a ki őt szerette, a ki őt még most is szereti, azzal, hogy jóakaró nyájas képet csinál előtte, mint a kinek nem is fáj az a seb, a mibe bele kell halni, s még jótéteményeivel halmozza el annak a jövendő férjét, a kit az utál és megvet. Még násznagya is akar neki lenni. Fitogtatni akarja előtte, hogy neki milyen aczél szive van!

A túlboldog vőlegény pedig egészen el volt ragadtatva a pompa által, a mit Aladin lámpája elé varázsolt. Dehogy hallgatott Pálma előadására. Bánta is ő, milyen tálakat csinált Della Robbia? s igazi Bernard Palissy-e az a füles kancsó? ő csak azután szaladt, a mi arany és ezüst, meg drágakő és czifra himzet: mindent kezébe vett, megtapogatott, megszagolt, s aztán mikor valami nagyon megtetszett neki, akkor félbeszakítá Pálma magyarázatát: «úgy-e kedves Feri bácsi: az én apámnak is volt ilyen ni! Még sokkal szebb! Kétszerte szebb, meg nagyobb is! Emlékezik rá kedves Feri bácsi!»

Pálma egyszer aztán valamit gondolt. Mikor egyszer megint azzal került vissza Kornél, hogy: oh a mi kastélyunkban annál sokkal nagyobb aranytálak voltak! azt a kérdést ejté el egész hidegen:

– Megvannak még?

Kornél nyitva feledt szájjal tekinte Ferenczre. Az pedig nem adta a szájába a szót, csak a feje bolintásával mutatta a választ, hogy nincsenek.

De Kornél úrfinak ez nem volt elég: ő még azt is akarta tudni, hogy:

– Hát hová lettek?

– El lettek adva.

– Hát miért? Annyi drágaság! Olyan fényes drágaságok! Családi drágaságok! szólt panaszhangon Kornél.

Ez szemrehányás volt s azt Illavay nem tűrte.

– Azért, szólt ridegen, mert az Opatovszky-családnak van egy mindennél féltettebb drágasága, a mit meg kellett a többiek árán váltani: a becsülete.

Kornél arcza lángvörös lett e szóra. A gyönge elméjűek dölyfösök szoktak lenni, s a megsértett dölyf egy percz alatt elfeledtet velük minden szívbeli gyöngeséget, a mi a jó indulatokhoz hajlik. Az a szó, a mivel őt az Opatovszky név becsületére figyelmeztették (és épen Pálma előtt) egyszerre minden atyafiságot, barátságot elrontott közötte és a kedves bácsi között. Lehetett az már százszor jóltevője egész életére: ezt az egy szót nem fogja neki elfelejteni, késő vénségükig soha.

A kitörés talán nyomban bekövetkezett volna, ha szerencsére a komornyik közbe nem ront, ki mindenütt keresi már az uraságokat; a többi urak mind rájuk várnak a teremben, s kéretik, hogy siessenek: különösen Opatovszky urat kéreti ő excellentiája, hogy öltözzék át.

Opatovszky úr pedig attól az egy szótól nagyon házsártos kedvű volt már.

– Minek öltözzem most? kérdezé boszusan.

– Hát a «lovagság» ünnepélyéhez.

– Jól van.

– Ne segítsek méltóságodnak az öltözésnél? kérdezé a barátságos komornyik.

– Nem kell. Ott van Koczur.

S azzal duzmadtan előre ment: azt sem bánta, hogy az a másik kettő folytatja-e a régészetet, vagy utána megy?

Utána mentek. Ferencz karján vezette Pálmát egész a czímerteremig, hol az úri társaság volt egybegyülve.

Mielőtt az ajtót kinyitotta volna Ferencz, azt kérdé tőle halkan Pálma:

– Tehát ön csakugyan násznagy akar lenni az esküvőmnél?

– Igen.

– Mához egy hétre tartjuk az eljegyzést.

– Itt leszek.

– Tudja ön, micsoda ötletem van? Nem itt a kastélyban, hanem odafenn az ősi várromok közt akarom az ünnepélyt rendezni; ha jó idő lesz hozzá. Mit gondol ön?

– Azt hiszem, hogy jó idő lesz.

Azzal benyitotta az ajtót Pálma előtt.

Mindenki ott volt már nagy várakozásban.

Roppant nagy ceremónia készült. A vidéki notabilitások, az új tisztviselők, papok, katonatisztek, a mennyi csak kapható volt. Ünnepies öltözetben mind, az inasok díszruhában; maga a gróf a legújabb szabású hivatalköntösben, zöld frakk, arasznyi széles arany himzéssel, az összecsapható három árboczos, azzal a kappantoll-bokrétával, a hóna alatt, a frakk zsebleffentyűjéből kikandikál az egyenes koszperd aranyos markolatja. Hozzá fehér pantallon, arany paszománttal.

Most fogják Apátvár ifju urának hivatalosan átadni a lovagi diplomát, és a lovagkeresztet, s azontúl «lovag úr» lesz a czíme, Isten és ember előtt.

Ugyan váratott is magára, (urak így szokták) a míg átöltözködött.

De végre mégis csak megérkezett s ha váratott magára nagyon, hát meg is lepte megjelenésével a társaságot nagyon.

Hozott a testén ehhez az ünnepélyhez egy fél czombig érő dókát, a mi valami igen nagy koczkájú kelméből volt készítve, a koczkák egyik sávja zöld volt, a másik barna, a harmadik veres: volt abban minden szín, hozzá térden felül érő gombos kamáslik, a kezében pedig egy nagy lovagostor, a minek a végén csontfütyülő volt.

Hát ő neki a komornyik «lovagsági» ünnepélyről beszélt, a miből ő azt következtette, hogy valami cavalcade, vagy caroussel van készülőben, s ehhez ő ezt a costumeöt találta a legalkalmasabbnak, kiválasztva azt Koczurral együtt, egyesült észszel és tanácscsal.

A gróf majd a bőréből ugrott ki ijedtében. Pálma ajkán ismét kiszabadult egy hangja annak az áruló nevetésnek, a minek a zsebkendő csipkéi közé kell elfojtatni.

Opatovszky maga is észrevette, a mint ebbe a társaságba belépett, hogy megint valami nagy bakot lőtt az öltözködésével: ez már valódi kőszáli vadkecske, a mit most lőtt, de már nem volt kedve meghátrálni. Azzal az egy szóval fel volt serkentve a májában az az ott alvó dæmon. «Az Opatovszky név becsülete!» S neki igen hamis fogalmai voltak a becsületérzésről.

Egyet csapott a kamáslijára a lovagostorral s a gróf felé lépett.

– De ugyan, édes Opatovszky; tiltakozék boszúsan a gróf, hiszen izentem önnek, hogy öltözzék át.

– Hát hiszen átöltöztem, felelt Opatovszky, bemutatva a tarka bonzsurt.

– De hiszen most nem megyünk vadászni! ünnepélyes jelenetről van szó. Most akarom önnek átadni a lovagi diplomáját s a lovagkeresztet. Önnek ez alkalommal dzsidás egyenruhát kellett volna felvennie. Hiszen erre a harlekin-mondurra csak nem akaszthatom rá a rendjelét!

Dejszen nem lehetett már ezzel beszélni!

Az Opatovszkyak becsülete! Ohó!

Megállt, poziturában, az egyik lábát előre tolva, korbácsos kezét csipőjére nyomta s fejét magasra emelve, mondá:

– Egy Opatovszky mindenkor és minden öltözetben Opatovszky marad!

Walter Scott lovagjai nem tekintettek szét nagyobb diadalérzettel a torna nézőin, mikor ellenfelüket a porba verve, sisakrostélyukat föltolták ábrázatjuk elől, mint a minővel Opatovszky «lovag» nézett szét a meglepett társaságon; az igaz, hogy ezzel a szavával tökéletesen a porba vetette átellenesét. Ő excellentiája nem tudott erre mit mondani, a saját devise alatt rohanták meg. Attól tartott, hogy még többet is találnak mondani. Mit tehetett? Mosolyogni törekedett savanyú képpel s aztán rövidebbre fogva a szónoklatát, hogy hamar átessék rajta, csak arra kérte a délczeg ifjut, hogy legalább addig ne fütyüljön azon a csontsípos lovagkorbácsnyélen, a míg a rendszalagot a nyakába köti.

A lovag úr engedte azt magával történni, olyan arczkifejezés mellett, mint a ki arra gondol, hogy az tartsa szerencséjének, a ki az ilyeneket osztogatja, hogy kaphat egy Opatovszkyt, a ki az effélét kegyeskedik elfogadni.

Nem is mosolygott aztán többet senkire.

A milyen nyájas, mosolygó, kézszorongató, csókolózó jó fiu volt idejövetelével, olyan senkit észre nem vevő, fejfennhordozó, minden lábat és szoknyát letaposó kamasz lett belőle egyszerre.

Az Opatovszkyak becsülete!

Ezt semmivel sem lehet olyan jól fentartani, mintha az ember mindenkinek rátapos a lábára.

– Jó napot, Illavay úr!

Így köszönté most már Ferencz bácsit, a mint mellette elhaladt, Pálma grófnővel a karján, a ki nagyon igyekezett neki udvarolni. A leány – neki.

Pálma rendkívül meg volt elégedve a fordulattal.

Most már csak nem jön ide vissza Illavay, a mához egy hétre tartandó eljegyzéshez?… Oda fel, a romok közé!… A hol a kövek beszélnek… régi és új történetekről… s a ki azokat megérti, hogy mit beszélnek?… Az csak nem fog odajönni újra.

– Tehát mához egy hétre, grófnő! mondá Ferencz, meghajtva magát a büszkén tova lejtő szép kisértet előtt.

Nagyon hosszú időtartamot szabott Illavay az emberi háládatosságnak, a mikor azt képzelte, hogy az még egy hétig is eláll. Tapasztalhatá, a mint egy hét mulva megjelent még egyszer, szavait beváltandó, a gargói kastélyban, hogy az az egy hét milyen képtelen nagy idő. Nem tud már arról senki ennél a háznál semmit, hogy ő neki csak egy futó mosolygással is tartoznék. Várták is, nem is. Az eljegyzés nála nélkül is megeshetett volna. Hisz a házassági szerződést csak az esküvő napján irják alá, s akkor kérdezi meg a pap, hogy kik voltak a násznagyok?

Mikor Pálmával találkozik, a szép delnőnek az a szava hozzá, hogy «lám, mégis szép idő lett erre a napra, a hogy ön megjósolta».

Az ám. Szebb időt megrendelésre sem lehetett volna kapni. Egészen kedvező ahhoz a bizarr gondolathoz, hogy a családi ünnepélyt az ősök romfalai között tartsák meg.

Igazán jó ötlet volt Pálmától, odavezetni még egyszer Illavayt azokra a tündéri ihletű magányos szent helyekre, a hol egykor olyan boldog órát töltöttek együtt, s aztán e hallgató tanuit az édes önfeledség álmainak felriasztani dévaj lármával, üres fecsegéssel, pohárcsörgéssel. Ott aztán, ha apróra nem törik a megkínzottnak a szíve, hát vasból van.

Kornél báró is sokat tanult egy hét alatt; megtanulta azon nyafogó beszédmódot, a mivel az elegans körök megkülönböztették magokat; a mi úgy hangzik, mintha mindig valami panasz rína ki az emberből.

Azalatt Bécsben is járt s barátságot is kötött egy kitünő úrral, a kit magával is hozott. Most már ez még kedvesebb barátja, mint Koczur. Diadémnak hivják. Más embernek elég, ha gyémántot, rubint vagy zafirt foghatott el nevének, ennek már egy egész diadém kellett.

Hirhedett celebritas: börzebáró Bécsben. Maga állítja, hogy Rothschildéknek antagonistája: az ő Bécsben, a mi Párisban Pereire vagy Soubeiran. Hiszen ismeri mindenki jól! A Diadém-házat ne ismerné?

Elegans jelenség. Lyonja az operának és czirkusznak. Műértő és meczenás.

Hanem azért nem büszke, nem aristocrata. Tudja méltányolni az érdemet mindenkinél. Mikor Opatovszky báró bemutatja őket egymásnak, rögtön felvilágosítja Illavayt az iránt, hogy már van szerencséje őt nagyon jól ismerhetni. Megdicsérte azt a patriarchalis modort, a mivel az Opatovszkyak birtokát rendbehozza. A régi táblabiró-világban csakugyan nem lehetett más modorban nagyobb birtokokat kezelni, mint a hogy ő tette. Mindent kicsiben kezdve és takarékoskodva. De most már új æra kezdődik a gazdaságban. Nagy beruházásokon kell kezdeni. A föld szomjazza a tőkepénzt, s a tőkepénz vágyik megittasítani a szomjú földet. Csodatervekről beszélt a börzefejedelem! Opatovszkynak csak úgy nőtt szemlátomást a taraja, mikor ezeket hallotta. Az apátvári uradalomnak Diadém tervei szerint százezereket kell jövedelmezni.

Illavay nem szólt rá sem igent, sem nemet. Nincs itt már kivel beszélni.

Hajdani gyámoltja példálózásaiból azt is kivehette, hogy Bécsben több főúri előkelő családdal kötött már ismeretséget, azok mind igérkeztek lejönni a menyegzőre, a mi a télen fog megtartatni. Akkor elmegy a menyasszonyával Olaszhonba, s mire visszajön, a kastélya a régi fényben lesz ismét helyreállítva. Koczur fog felügyelni mindenre. Diadém kitünő embernek nyilvánítá Koczur urat.

Illavaynak elég volt ebből ennyi.

Az idő tehát eléggé kedvező volt a szabadban tervezett ünnepélyhez: az úri társaság mind együtt volt már s készült az induláshoz: egy része gyalog, más része lóháton. Gyalog rövidebb az út a várromokon egyenesen fel a hegynek, a csinált úton nagy kerülőt kell tenni.

Temetvényi Ferdinánd észrevette egyszer Illavayt, mikor az indulásról volt szó.

– Elhozta ön a lovát? Kérdé tőle.

– El ám. Itt van a zsebemben.

A gróf magasra emelte a fejét. Micsoda tréfa ez?

– Hogyan, a zsebében?

– A térítvény attól az úrtól, a ki a lovamat requirálta. Most valahol Olaszországban jár vele.

A gróf ezt nagyon parasztos élcznek találta. Loyalis alattvalónak nem kell az ilyen tárgyról glossákat csinálni a kerületi főnök előtt.

– Hát majd rendelek önnek egyet a saját paripáim közül.

– Köszönöm. Én a gyalogjárókhoz csatlakozom. Így hamarább odaérek. Majd széttekinthetek, hogy minden rendben van-e az ünnepélyhez?

– Ön nagyon jó.

S hagyták menni; senki sem biztatta tovább, hogy tartson a cavalcadedal.

Nem is csatlakozott semmi társasághoz: egyedül tört fel a legközelebbi bozóton keresztül a romokhoz. Jól ismerte annak minden ösvényét. Elébb ott volt, mint a társaság eleje.

Rendben talált mindent. Ügyes rendező kéz járt előtte. Azok a nagy kövek el voltak hárítva az útból, azok a bizonyos nagy kövek, az éles kövek is félre voltak kotorva, a miknek nem szabad a szép tündér lábait megsérteni. A tizenkét lépést jelölő «terminus»-ok eltüntek már. A fülkéhez való feljárás meg volt könnyítve egy hevenyészett deszkahágcsóval, a minek korlátja is volt; nem kellett a hölgyeknek senki karjába kapaszkodni, hogy le ne szédüljenek.

A huszita templombolt is igen czélszerűen volt felhasználva: az volt a buffet. Tálak, palaczkok az oltáron.

Hanem aztán a mi valódi meglepetés szándékozott lenni az úri vendégekre nézve: arra volt büszke az egész lakoma berendezője, az igazgató úr. Illavaynak megmutatta azt előre, hogy gyönyörködjék benne. Ez volt a kert. A romok kertje. Annak a völgyében ütötték fel a sátort az úri vendégsereg számára, zöld fákból és drága szőnyegekből. Az ó-kút fölé mesterséges szökőkút volt alkalmazva. Azt a nagy parasztvirágot, a levendulabozótot kivágták tőből, s helyébe regényes csoportot állítottak össze kaktusokból és agavékből, meg mindenféle keleti növényekből, a miket az üvegházból hoztak ide. Szegény pacsirták! hová fészkeltek a jövő tavaszszal?

Illavay nagyon meg volt elégedve mindennel. Annál jobb, mentül kevesebb tárgyat talál itt, a mi valamire visszaemlékezteti.

Kegyetlen gondolat volt Pálma grófnőtől ezt a helyet választani ki ehhez az ünnepélyhez. Még ezek közül a csendes romok közül is kikergetni a visszafájó emlékezetet! Kipróbálni az emberét, hogy kiállja-e végig itten? Dicsekszik-e fakir-érzéketlenségével, mikor lassan a szivébe szúrnak minden tövist?

S ilyen tövise volt annak a szép fehér rózsának sok.

Azért választotta ezt a helyet erre az ünnepélyre, hogy ugyanazon a szép pázsitos folton, a hol egykor azt mondá: «bolond vagy! a magadét loptad meg!» most nevetgélve, enyelegve álljon meg új vőlegénye karjába kapaszkodva, s költögessék a viszhangot, egymás nevét kiáltozva a zengő falaknak.

Csupa gyöngédség, érzelem volt Kornél iránt.

Az úri nászsereg lassankint körüle csoportosult, s mindenki az ő neveiket kiáltá a viszhangnak.

Illavay ott volt a közelükben, s azt gondolta magában, «ha én most csak egyszerre megbolondulnék s elkiáltanám magamat: édes öcsém, Kornél báró, én ezen a helyen egyszer loptam valamit, a mi a tied volt: tartsd ide a pofádat, hadd adom vissza!» De csak még sem tette azt, hogy megőrüljön.

Végig tudott nézni szertartást és vendégséget. Felelgetett a kiváncsiak kérdésére, s koczintott poharat a vőlegényre és menyasszonyra áldomásozókkal. Pálma grófnő is ivott és igen jó kedve volt.

Az volt az ünnepély programmja, hogy a szép őszi délutánt a romok között fogja tölteni a társaság: este aztán ki lesznek világítva a romok; ködfátyolképek fognak megjelenni az üregekben, elrejtett orgonahang, mélyből jövő kar-dal varázsolja vissza a régmult időket, végül nagyszerü tűzijáték rekeszti be a mulatságok sorát, s aztán a vendégek fáklyafénynél térnek vissza a kastélyba.

– Nem fél ön a kisértetektől? kérdé Kornél menyasszonyától.

– Szeretem őket.

– Pedig ennek a várnak lehetnek olyan regéi, a mikben kisértetek fordulnak elő.

– Én tudok olyant. Arról a török ifjúról, a ki ezt a mély kutat ásta, a mibe mi most a törött poharainkat belehajigáljuk.

Kornél kiváncsi volt, mint egy gyermek, a mesékre.

– Ugyan mondja el.

– Vers is van róla. Igen szép ballada.

– S ön tudja azt? Ugyan kérem szavalja el.

Pálma Illavayra nézett. Az ott ült a kút párkányán s pálczája végével a kavicsokat turkálta.

Vajjon lesz-e bátorsága Pálmának még ehhez is?

Megteszi-e még azt is, hogy profanálja azt, a mi nem volt a világ számára teremtve? Hogy elszavalja egy jól lakomázott víg társaság előtt azt a költeményt, a mi nincs leirva, a mit száj tanított szájnak, hányszor elmondva, lelkével együtt átadva. Minden strófája egy fájó emlék… Lesz-e elég hidegvére elmondani azt, ezen a helyen? elég kegyetlensége elvenni azt, a mihez semmi joga többé?

Volt neki. Egy kicsit kérette magát, egy kicsit mórikázott, mintha restelkednék; hanem aztán, mikor nagyon sokan megkérték, hogy mondja el azt a verset, hozzá fogott és elszavalta.

Illavay nem mozdult meg a helyéről, az egész szavalás alatt a szemei égtek; majd kiszökött belőlük a köny. El tudta titkolni. A tövis minden hegye beletört a szivébe.

Mikor vége volt a versnek, mindenki tapsolt a szavalónak, de ő nem.

– Ki irta ezt a verset? zaklatá érte Kornél.

– Nem tudom, nincs kinyomatva.

– Hát ki tanította önnek?

Ekkor Illavay fölkelt a helyéről s Pálma szemébe nézett. Vajon megmondja-e még azt is?

Pálma dévaj nevetéssel védte magát.

– Azt nem mondom meg.

– Ha meg nem mondja ön, unszolá Kornél, én is úgy teszek, mint az a török herczeg: leugratok a lovammal a bástyáról. Becsületemre mondom.

Elég volt!

Illavay elfordult onnan s odament, a hol Ferdinánd grófot látta.

– Gróf úr, mondá neki. Én a mai nappal bevégeztem azt, a mi feladatom volt. Igen köszönöm önnek, hogy megtartá azt, a mire kértem; nem szólt Pálma grófnőnek semmit arról, a mi azon rossz éjszakán történt.

(Mert ha elmondta volna azt neki, Pálma nem bánhatna azzal az emberrel így, a ki őt egy gyehennától szabadította meg.)

– És most már elmehetnék az utamra, a nélkül, hogy több szót váltsunk egymással. Opatovszky Kornél észrevetette velem, hogy talált valami előkelő cseh mágnásra, a kit esküvőjénél szeretne násznagyául megnyerni. Helyesen teszi, s így én rám nem lesz többé szükség. De még egy szót kell önnek mondanom. Rosszul teszem ugyan, hogy elmondom; mert csak az lesz belőle, hogy megint csinálok magamnak egy ellenséget, ön pedig megint nem fogja elhinni azt, a mit mondok. De már nem tudom magamban leküzdeni azt a rosz hajlamot, hogy mikor valami nagy veszedelem közeledtét látom, elkiáltsam magamat: vigyázzatok magatokra! Tehát azt mondom önnek gróf úr, s emlékezzék rá, hogy ez előtt a gránit pillér előtt mondom, a min az ön czímere van még töredékben, hogy ez az önök legujabb barátja, ez a Diadém úr, egymaga külömb legény, mint az egész Zsiborák bandája, Cousint is odaértve, s ha ezt el nem űzik önök innen, húsz év mulva az egyesült Opatovszky és Temetvényi uradalmakból ez a kőpillér sem lesz az önöké többé. Isten világossága legyen önökkel!

Azzal otthagyta a bámuló grófot, s elment valamerre a romok között, sok kijárását ismerte ő annak. Senkivel sem közölte, hogy hova megy. Haza ment. Szép gyalog séta esik a hegyeken keresztül addig a kis völgyig, a honnan a tornáczos ház ide látszik.

A gróf visszatért a társasághoz. Sugva mondá Pálmának:

– Elment végképen, bucsúzatlanul.

– Jól tette.

– Ezt te űzted el innen.

– Én.

– Gondoltam.

Kornél pedig már egyszer a fejébe vette, hogy ő neki meg kell tudni annak a nevét, a ki azt a balladát irta.

– Mondja meg grófnő, kitől tanulta azt a verset?

Most már megmondhatta volna a nevét, mert már nem volt itt, nem nézett rá. Most már nem mondta meg.

Vállat vont daczosan s másfelé akarta terelni a figyelmét az unszolónak.

– Nézze csak, mit hoznak ott a parasztok.

A volt jobbágyok egy óriási mátkatálat hoztak, vállravett rudakon, a mi erdei virágokból és gyümölcsökből volt készítve, s azt letették a mátkapár elé. Szónokul jött velük a vespillo.

A diákos paraszt latin epithalamiumot olvasott fel a társaság előtt: a mit a régi emberek még megértettek. Tele volt az éktelen magasztalásokkal a vőlegényre és menyasszonyra.

Mikor elolvasta, átnyujtotta azt Kornélnak. Nem sokat értett az belőle; de azért megajándékozá az auctort fényesen.

– Szemtelen hizelkedő! sugá a gróf Pálma fülébe. Annyi magasztalást felhalmozott vőlegényedre, hogy az egy ideálnak is sok. Ilyen a paraszt.

– Szeretném azt a verset látni, mondá Pálma Kornélnak.

– Hiszen nem tud a grófnő diákul.

Diákul, az igaz, hogy nem tudott, hanem azt egy futó tekintettel ki tudta venni a distichonokból, hogy azoknak a kezdő betűiből ez e név kerül elő: «Franciscus Illavay!» Ilyen a paraszt.

Pálma nem közölte a felfedezést senkivel.

– Adja nekem azt a verset; mondá Kornélnak.

– Ha megmondja ön, ki irta azt a másikat?

– No hát tartsa meg magának.

Most aztán azzal az indítványnyal költé új lendületre a társaságot a grófnő, hogy nézzék meg a toronyerkélyről azt a szép kilátást, a naplementekor. Az indítvány nagy tetszéssel lett fogadva s mindenki ott hagyta az asztalokat; kivonult az ősi kertből a nagyszerü romok másik szakaszába, a honnan a kaputoronyba lehetett felmenni. Most már biztos feljárás volt odáig; a nagy ablakrésekből mind a négy oldalon zászlók lobogtak alá. Mind a négy ablakból más-más panoráma tünt a szem elé; nagyszerü, elragadó, festői.

A vendégsereg legnagyobb része a déli ablakokat kereste, a honnan a bécsi szent István tornyát lehetett meglátni, voltak távcsövek is, a ki még közelebbről akar benne gyönyörködni. Pálma a keleti nyiláson merengett a végtelen hegyváltozatok fölött. Egyik tisztás hegyoldalon gyalogösvény kanyargott. Azon egy férfi haladt egyenlő gyors léptekkel hegynek föl. Pálma a távolból is ráismert arra az alakra. Milyen messze eltávozott már! Milyen jól kellett neki innen elsietni. Estére hazaér gyalog s aztán otthon lesz egyedül. Sokáig kisérte őt a szemeivel. Egészen elfeledé, hogy a háta mögött áll a vőlegénye.

– Mondja csak, grófnő, rezzenté őt fel merengéséből Kornél, hol van az a bástya, a honnan az a török herczeg leugratott, a mit úgy hivnak, hogy mátkaugró?

Pálma odavezette őt az északi ablaknyiláshoz, s megmutatta neki azt a bástyát. Több ölnyi magas fal, felül kőtörmelékkel fedve, alatta a mély sánczárok, a mit benőtt már a mindenféle bozót.

– A monda azt tartja, hogy ez volt.

– Ejh, ezt a szökellést én is meg merném tenni.

Pálma nevető szemekkel meredt rá.

– Hogyan? ön is el akar ugrani a mátkájától?

– Bizony leugratok arról a bástyáról, ha ön meg nem mondja azt a nevet.

Pálma elnevette magát.

Pedig már akkor az ifjunak az arcza ki volt gyuladva s a szemei keresztbe álltak.

– Én nem szoktam ám tréfálni. A mit kimondtam, azt megteszem.

– Én is.

– Én azt igértem, hogy leugratok lóháton arról a bástyáról.

– Én meg azt igértem, hogy azt megnézem.

Kornél daczos járással lépett ki az erkélyre s lekiáltott a vároldali romok közt tanyázó lovászokhoz.

– Hej, Louis! vezesd elő a lovamat.

– Gyönyörű szép telivér. Jegyzé meg Pálma.

– Eszterházy aklábul vettem. Nyolcz ezer forinton.

– Kár érte.

A lovat odavezették a várudvarra.

– Mi lesz ebből? Kérdé Ferdinánd gróf.

– Hát majd én megmutatom, hogy nem csak a török herczegnek volt bátorsága leugratni lóháton arról a bástyáról, két szép szem kedvéért; hanem nekem is.

– Azt csak nem fogja ön tenni? szólt a gróf, elállva előtte a kijárást.

– De megteszem! Akkor aztán Diadém úr fogta el.

– Hagyja őt! sugá Koczur a gróf fülébe. Ereszszék őt. Ismerem én jól a természetét. Ha ellenkeznek vele, csak azért is megteszi: ha pedig eresztik, hogy menjen hát, tegye meg: akkor majd fellovagol a bástyára, odaléptet a párkányig, lenéz a mélységbe, meggondolja a dolgot; akkor én hirtelenében mondok neki valami rossz élczet, a min elneveti magát, akkor megfordul, a nyakam közé szed a lovagkorbácsával s azzal helyre van állítva a normalis állapot. Mindig így megy az, a mióta mi ketten egymáséi vagyunk.

Opatovszky csakugyan nem hallgatott semmi szóra. A lovásznak megparancsolta, hogy kurtán csatolja a kengyelszárat s a terhelőt még egygyel szorítsa meg jobban. Azután odament Pálmához.

– Szép Istennőm! mondá neki szeles bátorsággal. Most meg fogja ön ismerni, hogy ki vagyok? Ha kitöröm a nyakamat, önt teszem meg átalános örökösömnek. Itt van az albumom. Vegye gondviselése alá. Ha meghalok, ezt önnek hagyom.

S azzal az oldalzsebéből egy albumalakú marokin-tokot vett elő s azt Pálmának nyujtá.

Diadém úr jónak látta azt a commentárt ragasztani hozzá, hogy őrizze meg jól a grófnő azt az albumot, mert abban igen becses dolgok vannak.

– Mik vannak benne? kérdé Pálma.

– Hahaha! Az én nótáim, nevetett Kornél.

– Hogyan? önnek is vannak nótái?

– De még milyenek! Szebbek, mint Vörösmartyé, mint Petőfié; szebbek mint az, a mit ön elszavalt, s a minek a szerzőjét nem akarja kivallani.

Ez a szó értékessé tette Pálmára nézve azt az albumot,

Miért ne lehetne úgy? Hisz minden költőnek joga van bolondnak is lenni, hát ha a reciprocitás is áll?

Lehet, hogy a versek rosszak: de mégis csak versek mégis egy nemesebb vágya a szívnek, mely utat keres a föld sarából fel az égbe. Ez volt az első illuzió, a mit vőlegénye iránt érzett.

Kornél aztán daczosan rontott keresztül a társaságon a hágcsóig, azon lefutott s felkapott a lovára. A hölgyek fenmaradtak az erkélyteremben, melynek nagy romnyilásán keresztül az udvart és bástyát be lehetett látni.

Lehetetlen volt azon nem nevetni, a mi oda alant az udvaron végbement. Az összetódult vendégsereg apraja nagyja oda csődült a lovag köré, kérlelték, csillapították, megfogták a lova zabláját, a kengyelét huzták, vonták, lovát hátrafelé faroltatták; egyszer aztán kiragadta magát a kezeik közül s elkezdett trappolni az udvar ellenkező oldala felé: akkor aztán vidáman nevettek utána, volt nagy hújjahó! Arra megint «hű-hopp»! megfordult, visszavágtatott a vendégcsoport közé, s lett megint sivalkodás, szétiramodás, orrabukás, míg újra elfoghatták, s megint rákezdhették a capacitatiót, a melyből különösen Diadém úr szava hangzott ki élesen. Ez így ment egy ideig: akár csak egy cirkuszi productió, mikor a clown lovagolja az «iskolát». Egyszer aztán «hű-hopp»! olyan iramodást vett az udvarról a lovag, hogy senki sem birta elfogni, s egyhuzamban felkaptatott a bástyatetőre, a minek az a neve, hogy «mátkaugró».

Ott azután egy pillanatra visszarántotta a lovát. Odafordult az erkély felé.

– Azt a nevet, Pálma grófnő?

Várt egy perczig.

– Nincs? Jó!

Azzal a lovagostorral rávágott a lóra: «hű-hopp»! S abban a perczben a nemes telivér repült a bástyatetőről a mélybe alá.

Ezt nem várta senki.

A kaczaj, a nevetés egyszerre átváltozott az elszörnyedés zsivajává: a hölgyek ott fenn az erkélyen jobbra-balra ájuldoztak. Pálma megdermedve támaszkodott a rom falának, alábámulva a mélységbe, melynek bokrai a lovat és lovast elnyelték, s nem mozdult semmi odalent, mintha mind a ketten szörnyet haltak volna. Lenn az udvaron mindenki ordított, s egymásba ütötte a homlokát a szaladás közben. «Létrát! Kötelet»! «Ezer forintot annak, a ki egy orvost hoz»! sikoltá Diadém úr, a ki ijedtében a cilinderét is elvesztette, s a helyett az egyik lovászának a szalmakalapját csapta fel a fejére; a legszerencsétlenebb volt Koczur, az levetette magát a földre s úgy hempergette alá a testét a bástya meredekén az udvarra, ordítozva a kedves egyetlen gazdája után. Temetvényi Ferdinánd gróf pedig kirohant a kapun, szétszórt hajjal, s a lovászoknak odakiáltott: «hol van Illavay? Keressék fel Illavayt»!

Ugyan mi kellett neki Illavayval? Tán azért kiáltozott utána, hogy megszokta őt minden bajban segítségül hívni, mint valami védszentet? talán az ötlött az eszébe, hogy az tudja legjobban a lejárást a romok között? Vagy talán messzebb tájat világított be nála a rémület villáma. Ha Opatovszky a nyakát törte, akkor Illavay az egyedüli örököse! s akkor «le roi est mort: vive le roi»! Vagy talán csak kiáltott eszme nélkül, mint ijedt ember szokott?

Pálma tartotta meg legjobban önuralmát. Ő onnan a torony magasából nézett le az árokba.

– Valami mozog odalenn a bokrok közt! Kiálta le az eszeveszetten futkozók közé. Emberhangot hallok. Ne kiabáljanak önök odalenn annyit! hadd figyelek! A ló bizonyosan nyakát törte s a lovag alája szorult. Mászszon le valaki a falon s segítsen rajta.

Ez a valaki Koczur volt első sorban. Ő koczkáztatta a nyakát a falon lemászással. S a mint a katasztrófa színhelyére ért, üvöltő örömordítása jelenté, hogy semmi baj sincs! Kornél úr él és semmi csontja sem tört.

Úgy volt, a hogy Pálma mondá. A nemes mén kitörte a nyakát, meg a két első lábát s a lovagját az egyik lábszáránál fogva maga alá szorítá. A mint onnan kihuzták, talpra állt, semmi baja sem volt. A bolondnak külön gondviselése van.

Az ároknak a tulsó oldalon menedékes partja van, azon ki lehetett belőle jutni gymnastikai művészet nélkül. Mire a hős előkerült, akkorra már a násznép is mind kitódult a várból, a megmenekült üdvözlésére.

Tulajdonképen jól össze kellett volna őt szidni. Vagy jót verni rajta, a hogy megijedt gyermekekkel szokták, hogy ki ne törje őket a nyavalya. Azonban hát általános volt az öröm, hogy a salto mortale után az apátvári uradalmat gazdástól együtt el nem vitte az ördög.

Csoda módon nem történt neki legkisebb baja sem, még csak a képét sem karczolták össze a tövisek, a mik közé lebukott: a szegény ló rést tört azok között a maga testével.

Úgy hozták őt a vállaikra emelve, mint egy hérost egész Pálma grófnőig. Ott letették.

– No úgy-e, hogy megtettem a mit kimondtam? Az arcza büszke volt; de nagyon halavány.

– Ön nagyon megijesztett; szólt szemrehányólag a hölgy.

– Már most ismer ön! Pedig ha ott vesztem volna: ön örökölt volna utánam. Nem nézte meg, mi van abban az albumban, a mit önnek adtam?

– Hogy néztem volna?

– Nyissa fel kérem.

Pálma kihuzta a tolaszt a tokjából, s a mint annak a tábláját felnyitá, meglepetve kapta hátra a fejét. A kezdő lap egy ezres bankjegy volt.

– Mi az? Egy ezeres?

– Lapozza tovább.

Pálma nem tette.

– Ön azt mondta, hogy a nótái vannak benne.

– Igen, az én nótáim, a mik többet érnek Petőfi nótáinál. Ezeres banknóták. Ezer ilyen lap. A mit a grófnő kezében tart, az egy millió forint. Egy szűz millió, a mi még senkinek a kezén keresztül nem ment.

Pálma kedvetlenül adta vissza neki az egészet.

– Önnek rossz tréfái vannak!

– Csinálja valaki utánam!

Pálma elfordult tőle s ismét a völgy felé nézett. Azon a kanyargó ösvényen még most is látható volt a távozó alakja. Olyan kicsinynek látszik már most Az nem csinálja ezt utánad. Az a lelkét bizta rá a hölgyre: ez meg a millióját. Kiki azzát, a mije van.

A nap lement a hegyek közé; hűs kezdett lenni.

– Én fázom, mondá Pálma. Kilelt a hideg. Térjünk haza.

S valóban egészen elkékültek az ajkai, tagjai dideregtek. Haza kellett menni a kastélyba.

Kárbaveszett a szép kivilágítás, a tűzijáték, a ködfátyolképek s a földalatti chorus. Pálmát kilelte a hideg. Úgy kellett hordágyon haza vinni.

Kornélt sem engedték mai nap többet lóra ülni; Koczur vette a nyakába s úgy vitte a la nubien hazáig.

Hanem azért a bengali tűzeket csak elgyujtották a romvár bástyaormán s a rengeteg nagy kőkisértet a méla éjszakában zöld, piros és kék ragyogványban tündökölt nagy messzeségre.

Egy magányos vándor botjára támaszkodva nézett vissza a fényes romokra távol hegyoldalból, s magában dörmögé:

– Húsz év mulva egy kő sem lesz belőle a tiétek!