ATALANTA.

Temetvényi Ferdinand azt hitte már, hogy befejezte a nagy sysiphusi munkát. Minden kövét felhengergette már a tetőre az egykori nagyságnak. Előtte állt, kiemelkedve a mult romhalmazából, a hajdani fényes őscsarnok, a királyokéval vetélkedő uradalom! Hogy a hengerített kő hány szivet zúzott össze? az nem jön kérdésbe.

Hanem e közben egy kicsiny kis, figyelemre sem méltó kövecskét talált a lábával megrugni, a miről azt hitte, hogy az nem érez.

Ez a felrugott kő volt Koczur.

Mikor már Kornél a lovagi czímmel egész emberré lett téve s e fölött mindenki sietett neki gratulálni, egy ilyen szót talált előtte elejteni a gróf:

– Aztán majd ennek a jó Koczurnak is találjunk ki valami nyugodalmas állomáskát, a hol tőlünk távol eddigi fáradalmaitól kipihenhesse magát.

Természetesen: a gróf nem osztotta Kornélnak azt a hajlamát, hogy ha egyszer visszakapja az uraságát, hétféle udvari bolondot fog tartani a háznál. Ő kettőt is sokalt egy háznál, Koczur cynicus bolond volt; nem úri társaságba való. Ennek ki kell tenni a szűrét.

Ez pedig veszedelmes kisérlet volt.

Az egyik félbolond nem engedi olyan könnyen elválasztatni magától a másik felét. Az olyan ránézve, mint a dæmoniacusnak a megszálló lélek: makacsul ragaszkodik hozzá; nem engedi magából kiexorcisalni könnyen. A siami ikreket könnyebb lett volna rábeszélni, hogy választassák el magukat egymástól. Ők gyermekkoruktól fogva össze voltak szokva. Ez az egy ember volt, a ki az ő bolondságainak megfelelt, a ki fölött uralkodott: testestül, lelkestül az övé. Nem szeretett senkit, csak azt a pajtást, a bohó czimborát. Félt az egész világtól, csak ebben az egyben bízott. Ennél tartotta az eszét.

Mihelyt egyedül maradhatott Koczurral, semmi sietősebb dolga nem volt, mint tudatni vele az ipamuram jó szándékát.

Koczúr csak nevetett és a fogait csikorgatta hozzá. E fogcsikorgatással párosult nevetésben ilyenformák voltak mondva: – Ohó, nagy uraim! hát ti ki akartok engem dobni az ajtón? A míg nyomorogni kellett, nem bántátok, hadd legyek oda nőve az úrfihoz; a míg csak ütlegeket kellett kapni tőle, jó voltam én, a míg a hátamra kellett venni, jó voltam lónak én: most aztán urakká lettünk, pusztulj bolond, félre csacsi: nincs rád semmi szükség többé! Hohó! kegyelmes uraim! Nem úgy verik a czigányt! Én nem vagyok Illavay Ferencz tanítványa! El kell verni a bolondot? – No hát lássuk, hogy melyikünk a nagyobb bolond? melyikünk kergeti el a másikat?

A legelső következés az volt, hogy Kornél felment Koczúrral Bécsbe, s ott (Illavay tanácsának daczára) beváltotta az úrbéri kötelezvényeit. Kapott értük – prédamódon elárusítva – egy kerek milliót.

Koczúr volt az, a ki e pénzművelethez kikereste a számára Diadém bankárt.

Hogyan választhatta ezt ki Koczúr? a ki soha börzekörökben nem forgott; a simplex mendikáns diák? Oh sok természetes furfang lakik az ilyen borzas fejben, a miben eltörik a fésü foga. Nem ment ő a börzére bankárt keresni; hanem elment a balletbe, s aztán arra vigyázott, hogy melyik bankár páholyának a lakosára kacsingatnak fel a ballerina assoluták? az a neki való ember. Nem is csalta meg a logikája. Arra, a mit keresett, különb embert nem is találhatott Diadém urnál.

Diadém úr is egyszerre keresztül ismerte az első üzleti tárgyalásnál a maga emberét.

Igaza volt Illavaynak.

Diadém lenyomta a tehetségeivel Zsiborák egész bandájának az értékét. Ezek a nyomorult rablók elviszik, a mit a helyéből kimozdíthatnak: talán meg is ölik az embert, ha dühbe jönnek; – de «ez» kihúzza a földet, a hegyet a kiszemelt áldozatnak a lába alól, s megöli a lelkét is, hidegvérrel, kiszámítva, nevetve.

Az első találkozás után el volt készülve Diadém úr az egész tervvel. Ő egészen szükséges embernek találta Koczúrt Kornél mellett. Egész tüntetéssel beczézte őt a társaság előtt, a nélkül, hogy összebeszéltek volna, értették egymást tökéletesen.

Az eljegyzés után rögtön felmentek a császári székvárosba együtt.

A menyegző jövő farsang utoljára lett kitűzve, a meddig az apátvári kastélyt ismét meg lehet népesíteni az egykori pompával, a min a gondnok tuladott «a ház becsületéért».

Még ma is emlegetik Bécs városában azt a fiatal magyar földesurat, a ki egy-egy butorkereskedésbe, egy diszműárus-raktárba, egy porczellántárlatba ezzel a szóval lépett be: «hogy ez a bolt, így a hogy áll»? Nem mondta, hogy mi kell neki belőle? Az egész! Nem kérdezte, mire tartják? Majd ott lesz a számlán.

Melegítette az oldalát az az egy millió. Nagy szó is az. Készpénzben ezerszer ezer forint. Egy olyan embernél, a ki ahhoz volt szoktatva, hogy minden hónapra kijárjon a havi pénze s azt forintonkint zsarolja ki takarékos markok közül. Hányszor elnyerték a hátáról a kabátot hatosos hazárdjátékban! S most egyszerre egy millió jutott a kezébe. Azt sem tudja, mit vegyen meg rajta? Még hozzá Diadém úr fényes tervei, a mik birtoka jövedelmét megtízszerezik!

S aztán ott van előtte a nagy császárváros: mind azokkal az érzékmámorító élvezetekkel, a mik addig, mint egy pecsétes könyv voltak előtte lezárva. Vége a tilalomnak! Minden szabad, és minden megvehető már!

Az idő is hozzá való.

A császárváros egész élete nagyot változott a forradalom óta.

A 48 előtti Bécset senki se keresse már.

A hirhedt «Gemüthlichkeit» – a bécsi «kedélyesség» megégett a rémnapok vésztüzében s a hamujából egész más valami támadt fel.

Hajdanában is kultiválták a Magyarországról felkerült földesurak a bécsi népmulatságokat, eljártak a fiakkerbálba s a mosónék tánczvigalmába s nem sajnáltak egy piros kendővel bekötött fejű kaczkiás menyecskével egy dreischrittest eljárni; nevettek nagyokat a vak hárfás csintalan versein s beledaloltak a «dulliä»-ba; a forradalom után a népmulatság is mind megváltozott, a leeresztett czopfot felváltotta a chignon, a «jódler»-eket a chansonett-dalárnők, s a dreischrittet a cancan. – Ez volt az általános örökös.

A népmulatságokból elmult az ősnémet magvas, dúrva de őszintén tréfás kedély s inficiálta azt a rosszul travestált érzékinger, az eredetinek a genieje nélkül.

Hanem hát azért divat maradt az elegans világ urainak «polgárjogot» szerezni az olyan mulatságok népeinél, a minőket az ujabbkori Sperl, Dianaterem, Walhalla nyujtanak.

Itt aztán minden szabad és minden megvehető.

Kornél tapasztalhatta azt.

S ha csak az lett volna vele a czél, hogy rövid idő alatt testben, lélekben és vagyonban tönkre legyen téve: egy ilyen collegiumi asceta-életben tartott kedély, egyszerre beleszilajulva a phanthasia megelevenült mámor-világába, igen hamar eljutott volna a végére.

De nem erre volt ő kiszemelve.

Hiszen annál semmi sem együgyübb mesterség, mint egy hóbortos ifjut tele zsebbel beleereszteni a gyönyörök katakombáiba s a másik kijáratnál kihozni, mint halottat.

Hanem ezzel csak egy harmadiknak tennének hasznot.

Nem azt akarták, hogy valaha még Illavayra szálljon Kornél birtoka – és olyan állapotban, hogy az ismét rendbehozható legyen. Szebb terv volt annál készen.

A gyönyör spelunkái csak iskola voltak számára. A magasabb akadémia következett.

Kezdett apródonkint bolondos kalandjairól s őrült pazarlásáról hirhedett lenni a székvárosban.

Ez kellett neki.

Hogy széltére beszéljen a világ arról a magyar mágnásról, a ki a vendéglőben az első és második emeletet kibérli egyszerre szállásul, azért, hogy az orgiáinak a zaja fölött meg ne botránkozzanak a szálloda többi vendégei, a ki százasokat oszt borravalónak s a ki a hozzáküldött rendőrrel, midőn az őt jobb magaviseletre inteni hozzá jön: alkudni kezd, hogy mennyiért engedi magát felpofoztatni? S a rossz világ hozzá teszi, hogy a rendőr elvállalja azt ezer forintért. S aztán annyiszor, a mennyiszer eljön, fölvenni a pofont és az ezer forintot. Lehet, hogy nem igaz, de beszélik. Végre Koczúr fölvilágosítja a bőkezű vigadót, hogy sokkal jutányosabb lesz, ha vesz magának egy nagy házat, a miben egyedül lakik s a hová a rendőrségnek nincs semmi köze beütni az orrát. Megvetet aztán vele egy nagy kétemeletes palotát a Tábor-utczában háromszázezer forintért; de csak százezeret fizetnek, a többit törlesztésre hagyják. Abból aztán minden lakót kiszállásolnak: ott marad nekik, meg az ő czimboráiknak az egész palota.

De hát minek az ilyen dolgokért megitélni a fiatal embert? Egyszer ki kell neki tombolni magát. Azt tartják az okos emberek. Mások is végigjárták azt az iskolát csikóéveikben. Annál szolidabb lesz majd férfikorában. Aztán egy okos asszony minden hibát helyrehoz. Nem képzelni, milyen hatalma van egy okos asszonynak egy férjre, a ki bolond. Azért nagyon okosan teszi a bolond, ha addig, a míg az okos asszonyt hazahozza, iparkodik minden kellemetes oldalát élvezni a bolondságának. Ez az életphilosophia.

Ez időben egy új phœnomenon hozta izgalomba a császári várost.

A nagy catastropha legjobban szétzilálta a művészvilágot. A költők azt hitték, hogy most már örökre el kell hallgatni s a szinigazgatók nem tudták, hogy mit játszassanak, a miért vagy a rendőrség, vagy a közönség meg ne haragudjék. A Próféta-epocha még nem nyilt meg. A mi a cancan uralmával versenyzett, az volt egyedül a circus.

Ennek is állandó lakója volt Kornél: páholyt tartott s ismert minden lovat, clownt és lovarművésznőt benne; otthon volt abban egész az istállóig s birt az öltözőszobákba juthatás bűvészetével: ide mind kedves barátja, Diadém úr vezette be. Annyira szerette a műlovarokat, hogy kedve lett volna magának is föllépni egyszer. Talán a parforce steeple chasseben. Szerelmes is volt minden művésznőbe, egy nap az egyikbe, másnap a másikba. S voltak vivmányai, a mikkel aztán mindenkinek eldicsekedett. Hanem azért nem volt hűtelen a menyasszonyához. Oh nem. A legboldogítóbb pásztoróra élvezetei közepett is elmondta akár a Fiakker-Millynek, akár a Warzen-Káthlnak, hogy van neki egy csodaszép menyasszonya s ennek milyen nagy szemei, milyen sűrű szemöldei, milyen hosszú haja, milyen fehér bőre van! «A mellett ti mind kis kutyák vagytok!» – Elég ám ennyi a hűségre.

Egyszer aztán jött a nagy tünemény, a mi arra volt hivatva, hogy még a szép menyasszonyt is túlragyogja.

Már hetekkel elébb hirdették hirlapok és falragaszok, hogy «Ő» jön. A világ nyolczadik csodája: egy más csillagzat lakója: Atalanta! – Donna Atalanta, leánya don Manuel de Pelargoniosnak: a valódi spanyol grandnak, a kinek az ősei a saracenokkal harczoltak.

De hát nem elég az hozzá, hogy don Pelargoniosnak az ősei hány saracént vertek agyon? hanem min dolgozik a leánya? Lovon dolgozik-e vagy kötélen? vizben-e vagy a levegőben? – Egyikben sem. Ő a porond hősnője. Egy női viador, a ki elé nem állhat férfi, hogy a földhöz ne vágja.

Első hallásra ez nagyon izetlen biztatás. A nő hatalma a báj, nem az erő. Nő, a kinek az izmai oly kifejlettek, mint egy férfié, megjárja természeti különösségnek, de hidegen hágy, mint a hottentotta Venus. Nem is lehet abban semmi poézis, semmi æsthetikai élv, hogy egy női alak, neki gyűrkőzött jelmezben egy férfialakkal küzdeni kezdjen, minden fordulatnál megsértve a plastica és a decentia szabályait.

Hanem hát az volt a hire, hogy az egy csodaszépség a mellett; Páris, London el volt ragadtatva általa: a kirakatok tele voltak az arczképeivel s nagy reklám járt előtte.

Az sem tréfa dolog, hogy a don, a ki maga a leányának az impresariója, előre egész kis emeletes házat kibérelt a művésznő számára az Elendbasteion, a melyben egyedül maga akart lakni. Ez nagyon titokszerű kezdet volt. Azt mondták, hogy minden városban, a hol vendégszerepekre szerződik, ilyen lakást szokott kibérelni s a fáma nyelve sokfelé tévedezett a magyarázataival. Egyik szerint a zárt magányos lak titkai maguk az eleusi mysteriumok; a másik szerint pedig a művésznő valódi zárdai életet él; s a hidalgó, a ki ó-castiliai becsületére büszke, zár alatt tartja a leányát a csábítók ellenében.

Végre eljött a nagy nap, a melyre első föllépése volt hirdetve.

Ezen a napon a circus habituéit kizárták a próbáról. S este az öltöző-szobák egyikének bejárata előtt minden berontó gavallér egy magas termetű, bronz arczszinű úrnak a pitykés dolmányába ütötte az orrát, a ki ezzel a szóval förmedt rá: que buscas? (Mit keressz itt?) s ha a nevét mondta neki, azt kiáltá vissza: qualesquiera sei! (Akárki fia vagy!) S eltolta az ajtótól, hosszú karjában olyan erő volt, mintha egy gőzgép rudja lökné meg az embert. S el nem mozdult arról a helyről mindaddig, a míg a sor rá nem következett. Az pedig legutoljára volt hagyva, mint piéce de resistance. Türelmetlenül várta az egész közönség.

Végre le volt játszva az egész programm. A szolgák jöttek a gereblyékkel helyreigazgatni a lovaktól felkapált porondot. A zenekar elhallgatott: a közönség zaja várakozásteljes mormogásra csillapult le. Minden lorgnon kézben volt s a kijáratot leste.

Az első dobütésére a zenekarnak aztán előlépdelt legelőször is a «szép Achilles», a társaság legügyesebb acrobatája, a közönség kedvencze, gladiatori jelmezben; ez lesz az ellenfél. Az meghajtá magát a közönség előtt, a tenyereit megdörzsölte homokkal, s aztán a leggracieusebb positurába vágta magát s kiszámított hátralépésekkel egész a korlátig vonult vissza.

A zene megint szünetelt.

Most jön ő.

A hidalgó vezeti.

Ez nem olyan spanyol, mint a milyennek Kornél ismeri a spanyolokat; («Ernani» és «Sevillai borbély» után); nem hordja a keresztjelvényező bajuszt és hegyes szakállt, ellenben simára van borotválva s a mai világbeli spanyolok pitykés dolmányát viseli. Inkább hasonlít egy toreadorhoz, mint egy grandhoz. Csak büszke magatartása bizonyítja, hogy Iberia szülötte és kék vér.

A hősnő atyja karján lépdel előre. Termetét sarkig takarja a fekete selyem-mantilla s fejét arczával együtt, a csipke-reboso.

A mint az arena közepére érnek, a hidalgó lekapja a leány fejéről a rebosot s válláról a mantillát s ott áll a lámpák fényében Atalanta.

Az egész közönségen, mint egy borzongás fut végig a bámulat «áh» sóhajtása. Az alak csodaszép.

Semmi eléktelenítő izomzat, semmi tultengő intömeg nem rontja meg a szoborszépségű tökélyt, mely egy classicus márványideál, megelevenülve. S az arcz maga valóban az, a mi névtársáé lehetett, a férfilegyőző Atalantáé; fehér és piros s nem a festéktől, vonásaiban inkább a görög, mint a spanyol typusra emlékeztető, a mihez erősen keleti kifejezést kölcsönöz villogó nagy fekete szemei fölött az a két fekete félhold, a sűrű szemöldök; rózsaszin orrlyukai lüktetnek a belső hévtől s felvetett ajkai közül kivillog a fehér fogsor; mosolyában gödröcskék támadnak az arczán. Szétnéz, mintha keresné az ellenfelét, s mikor meglátja azt, egy rózsa van dugva a feltüzött hajába, azt kihúzza onnan s a fogai közé szorítja s aztán egyszerre széttárja mind a két karját, keblét előre feszítve, mintha mondaná: «itt van! Tied ez! Ha el tudod venni!»

A felharsanó zeneszóra és erre a kihivó attitudere a szép Achilles előrohan a korlát mellől s megkezdődik a küzdelem s a párharczban a legmesteribb csoportozatok fejlődnek ki a nézők előtt, miknek minden változata egy művészremek. Látszik, hogy ez nem birokharcz, hanem összetanult plastica. Mind a két eszményien szép alak idomzata összhangzásba jön a mesteri fordulatoknál. A görög szobrászok vésője nem teremtett ennél szebb remeket, mint ez a két alak együtt. S a nőalak még a küzdelemben is nő marad, s midőn szép testét nem takarja más, mint a vékony selyemtricot, egy mozdulatával sem lesz disztelen soha; mintha csak a török nő feredzséje burkolná be tetőtől-talpig. Egy mesteri fordulatnál aztán, midőn mindenki azt hiszi, hogy mindkét alaknak a földre kell esni, sikerül neki a karját kirántani ellenfele kezéből s a másik kezével ezt előre rántani, mi által a szép Achilles térde a poronddal érintkezésbe jön s ezzel a küzdelem sorsa el van döntve; – a kinek a térde vagy a háta a fövenyt megüti, az a vesztes.

A szép Achill megadja magát, halálnak adva fejét, (Atalanta, mint tudjuk, a legyőzött ifjakat le szokta nyakazni.) A győztes amazon pedig ragyogó arczczal tekint végig a közönségen: a rózsa még most is ott van a fogai között. Két keze keresztbetéve a vállain.

A hidalgó oda siet hozzá s zsebkendőjét nyújtja neki. Atalanta letörli vele arczáról az izzadságot; most láthatják, hogy nincs kifestve.

A közönség tapsol és lármáz. Különösen nagy zaj van a proscenium-páholyokban.

A hidalgó fel akarja adni a mantillát az amazonra. Ez azonban visszatartja azt. Valamit észrevett: nagyon éles érzékei vannak. A közönség egy része nem tapsol, a helyett a kezeivel hadonáz s ezt a nevet kiabálja: «Currer!»

Egy páholyból egy fehér körszakállú öreg úr deklamál és hevesen gestikulál hozzá.

– Mi bajuk van? látszik a leány kérdeni.

Az igazgató ott értekezik a páholy előtt azzal a tekintélyes urral, a ki irányadó személyiség lehet a circusban s aztán szörnyű perplexus képpel korcsolyázik oda a spanyolokhoz, mutogatva két kézzel s magyarázva szemmel és szájjal, hogy mi veszedelem van.

«A közönség azt hiszi, hogy ez csak betanult productio volt. Hozzák elő a Currert, tessék a kisasszonynak azt földhöz ütni, ha tudja.»

Az amazon int a kezével, hogy hozzák hát ide! Ki az a Currer?

Az apa, don Manuel di Pelargonios visszavonul a mantillával és a rebozóval: donna Atalanta pedig ott marad a középen, várva, hogy ki hát az a Currer?

Az pedig senki se más, mint az amerikai Hercules. – Nemsokára megjelenik a porondon: viadori jelmezében. Egy berzerkeri alak, kinek az izmai mint az egymáson fekvő kigyók, úgy játszanak össze, széles vállain hatalmas állkapcsú fej daczol. Czombjai megannyi oszlopok. E lábak, e karok, e vállak, e bölényi fő ahhoz vannak szokva, hogy emberpyramidokat hordjanak körül. Az a pofa is hozzá! Ezek az apró szemek! No hiszen ezeket nem lehet elkápráztatni egy szájba dugott rózsával. Köztudomású adat, hogy a herculesi alakok nem fogékonyak a női bájak iránt. Currer urat ugyan nem fogja Atalanta kisasszony a szemei villámfényével elkábítani, mint a szép Achillest.

A Hercules (a nép üdvriadalától fogadva) odaplántálja magát a porond közepébe s cserágalakú karjait szétnyujtva, várja ellenfelét, hogy mint akar hát belékötni.

A zene ujra megharsan, a közönség figyelme feszül. Atalanta most ovatosan, mint a bengáli tigris, lopózva sikamlik ellenfele közelébe s mint a bengáli tigris, egy szökéssel veti rá magát. A két samsoni kar feléje kap, hogy magához ölelje, de már az akkor kisiklott alóla s csak egy megtántorodó lépése a Herculesnek tanusítja, hogy megtámadójától egy ellenőrzetlen oldallökést kapott; mire ő is féloldalt torpan felé. Most a nőalak új rohamot próbál, de most már a Hercules jobban vigyáz s a közelébe érőnek elkapja a karját félkézzel, a másik kezét hirtelen a dereka alá veti s egy pillanat alatt keresztül hajítja a fején. De Atalanta azzal a légbukfenczczel nincs legyőzve. Talpra esik s abban a pillanatban mindkét kézzel olyat taszít a Hercules vállán, hogy az előre bukik s féltenyerével a földre tapos.

A közönség egy része tapsol, más része tombol: «nincs legyőzve! csak a tenyere érte a földet!»

Atalanta int a kezével, hogy jól van, folytatni fogja.

A rózsa még most is a szájában van.

A Hercules most már komolyan fel van ingerülve. Az ő hazája Pensilvánia, a leányé pedig – talán Columbia. Versenytársak ők.

A férfi ismét a védő, a nő a támadó. Currer ezuttal mind a két karját elkapta Atalantának s azzal az óriás erővel, mint egy macskát kapva fel a légbe, egyet csóvált rajta s úgy vágta le a földre. A néző sereg borzadt. A leány minden csontjának össze kellett törni. De az most is csak talpra esett, mint a tigris s a térde nem érte a földet, sőt, mint a kaucsuk lapda, visszaugrott egész ruganyossággal hátrafelé.

Most aztán szikráztak a szemei, az arcza csupa tűz volt. A légbehajítástól hosszú szénfekete haja szétbomlott s egész a térdhajlásáig omlott le. Vadállati szenvedély lángolt tekintetében. Kikapta szájából a rózsát, széttépte azt és elszórta maga körül két kézzel. S azzal, mint a vijjongó sas, tépésre görbített körmökkel rohant ellenfelére ismét s ezúttal egy gondolat gyorsaságával megelőzve annak a mozdulatát, jobb lábával gáncsot vetett neki, s két kezével megragadva annak a karjait, a térdén keresztül dönté azt, úgy, hogy a nagy herculesi alak egyszerre ott hevert a porban. Ezt «Rappo-fogásnak» nevezik az athletikában s csak úgy lehető az, hogy a támadó a jobb lábával dupla lépést tesz, kívül és belül. Nincs koloszsz, a kit az meg ne döntsön.

Most aztán átalános tapsvihar zendült fel a circusban. A siker tökéletes volt. Bokréták özöne hullott a hősnő lábaihoz. Ő egyet sem vett föl. Éles szemei észrevettek egy alakot, a ki a földszinti karszékek egyikére felugorva, onnan kiabál torkaszakadtából. Ő maga ment oda hozzá, s látszott a mozdulataiból, hogy meg akarja tudni, mi baj van még? A bécsi közönség kiváncsi. Az az egy ember, a ki parapléjával hadonázva, separatum votumot adott, imponált neki. Elcsendesültek, hogy meghallják, mit akar a polgártárs?

– Ez mind semmi! Kiáltott hernalsi kiejtéssel a szónok. Ez mind betanult komédia! Jól ismerjük ezt! Én az egy forint harmincz krajczáromért magamat bolonddá tenni nem hagyom. A Hercules úr douceurt kapott a mamseltől azért, hogy le hagyja magát teríteni. Ilyen nincs. Tessék megbirkózni Krautsuppen Tónival; aztán akkor tessék visszamenni a spanyolviaszkországba azzal a szóval, hogy a császárvárosban nem akadt ember, a ki egy leányt le tud kapni a tíz körméről.

Irtóztató hujjahó követte ez indítványt.

«Hohó! a Krautsuppen Tóni.»

A nőalak vállat vont, azután megkereste a fejéből kihullott fésüjét, hosszú zászlóhajzatát összecsavarta, feltüzte a búbjára, s aztán a porond közepére haladva, megállt és szétnézett, hogy no hát ki az, a ki még meg akar vele mérkőzni.

Most lett aztán még csak az igazi nagy heczcz. A közönség egy része szaladt a Krautsuppen Tóniért. Az egy széles körökben ismert fiakkermester volt, első nyertes a koczogó versenyen, a legizmosabb férfi a Spittelbergen; a «kőoroszlány» és a «bodzafabokor» zsarnoka, a ki egymaga képes volt egy egész kocsmát kitisztítani, ha kedve szottyant. Meg is tette akárhányszor, hogy holmi dicsekedő nyegle olasz acrobatákat, a kik Herkulesnek merték magukat nevezni, fogadásból úgy földhöz teremtett, hogy azok még az unokáiknak is meghagyták, hogy soha Bécs városát útba ne ejtsék.

Most is itt volt a Krautsuppen Tóni szolgálatban s nem nagy biztatás kellett neki, hogy megmutassa a közönség előtt a virtusait. Miután megmagyarázták neki, hogy a város becsülete forog kérdésben, hogy diadal esetére öt ezüst forint üti a markát s főleg miután azt megértette, hogy ellenfele csak egy megvetésre méltó «Gschwuf», elszánta magát a hősi feladatra.

Neki nem kellett tricotba öltöznie, csak épen a jankliját vetette le, s feltürte az ingszárait karjain, a mik félelemgerjesztő izomerőt árultak el, s aztán a korláton keresztül beugrott a porondra.

A karzatok üdvriadala biztatta a vállalkozót. Ilyen harcznál mindig a nép viadoráé a karzat rokonszenve.

A páholyok pedig már kizárólag mind Atalantának voltak megnyerve.

Az istennői alak ott állt, karjait összefonva, a középen, s megvető mosolygással tekintett le a feléje közeledő koloszszra. Ez már csak játék volt rá nézve. Meg sem erőtette magát érte. Olyan gyors volt, mint a gazella. Ellenfele csak a levegőt fogta meg helyette, s a hány rohamot kisérlett meg ellene, annyiszor feküdte meg a homokot. Alig lehetett észrevenni a villámgyors mozdulatot, a mivel az amazon karja és lába taszított és gáncsot vetett; még csak az arcza sem hagyta félbe a mosolyt. Egyszer aztán a Krautsuppen Tóni dühbe jött: «no ha te rúgsz, hát én is rúgok!» s azzal ő is hasznát akarta venni az egyik lábának; de azzal lelte meg a végveszedelmét, mert Atalanta, mint a gondolat, oly sebesen megkapta a kirúgó lábát bokában, s azzal odadobta őt mindenestül a fövényre, csak úgy döngött a hátától a föld.

S a míg aztán a levert viador elkábultan tápászkodott fel a földről, törülgetve szeméből, szájából a homokot, az alatt a diadalmas hősnő, most már az összes néző sereg eget szaggató tapsaitól követve, szökellt a hidalgóhoz vissza, a ki aztán hirtelen ráveté a fejére a rebózót s a vállára a mantillát, s aztán valahányszor kihítták (tizenháromszor egymásután), mindig mellette volt a hidalgó, s beburkolva az egész termete.

A páholyok gavallérjai mindenünnen siettek az útját elállani az öltözőkig, s egy tekintetét elorozhatni, vagy legalább hozzáérhetni; de azt mind meghiusítá a hidalgó, a ki kézzel dobálta félre a leánya útjából az «Ustedes»-eket, minden nyájaskodást csirájában elfojtva, s tisztává seperve az utat a bámulatra méltó donna Atalanta előtt.

A kinek legjobban elvette ez a productio az eszét, az Kornél báró volt.

– Barátom! mondá Diadém úrnak, ez nem leány, hanem valami tündér.

– Az a legnagyobb baj. Szólt Diadém úr felsohajtva.

– Mondjad csak, hogy lehetne ezt a nőt meghódítani?

– Birkózással bajosan.

– Ne tréfálj. Én nem tréfálok.

– Annál rosszabb rád nézve. E miatt a leány miatt már sok ember elvesztette az édes eszét. Ne nézd meg többet. Nem neked való az.

– Micsoda? Hát koldus vagyok-e én?

– Nem azt mondtam. Nem az van itt. Más van itt. Itt nem kezdheted azzal, hogy «hogy adják ezt az egész boltot?» Én nagyon jól ismerem donna Atalantát. Fájdalom, hogy tapasztalásból beszélek. Ennek a nőnek nagyobb jövedelme van, mint egy nábobnak. Vendégszereplését mesés díjakkal fizetik; s mindezt magának köszönheti. Épen azért aztán erre a «magára» nagyon jól vigyáz. Hidd el nekem, hogy a mai kor legszigorúbb ascetái az acrobaták. Ezek kénytelenek olyan életmódot folytatni, a mi az izmokat edzi, a főt tisztán tartja, a vért csillapítja, nekik nem szabad a gyönyört, a mámort, a mi lankaszt, megismerni. Te most hiába versz itt gyökeret a circus öltözőszobái előtt; két óráig a te istennőd elő nem jön, mert azt most rögtön hidegvizes pokróczba burkolják s abban kell neki maradnia, s mikor abból kikel, beleugrik egy kád négyfokú vízbe, azután férfiruhát vesz, s gyalog megy hazáig, a mozgás végett; de oly sebes léptekkel, hogy te futva sem éred utól; otthon aztán a szállásán készen várja a vacsorája. Egy nagy darab marhahús, a mi még azon véres; rá egy palaczk hideg víz. Tíz percz alatt készen van vele. Akkor aztán nyitott ablaknál, a minek a redőnye között bever a hó, lefekszik egy szőrderekaljra, vánkos nélkül; a komornája ismét bepólálja vizes lepedőbe, pokróczba s úgy alszik. Reggel megint jön a vizes kád; onnan aztán a testgyakorlatok iskolája, a próba az esti előadáshoz; közben egy frugális reggeli tojással, egyebet ez napközben nem ehetik. Valóságos remete-élet ez. Ezt nem lehet vendégségre meghívni, mint a te kis ballerináidat. Ez a művészetének az örök rabja.

– Eh, ezt én nem hiszem.

– Az a te dolgod.

– Ha te olyan jól ismered a szokásait, akkor már ismeretségben kell vele lenned.

– De milyen éleseszű fiú vagy te, hogy kitalálod! Természetes, hogy régen ismerem. Londonból, Párisból. Magam is sokat futottam utána s elég vetélytársam volt, s a ki megelőzte a másikat egy lófejjel, hát azé maradt a lófej; de a pályadijat senki se hozta még el.

– Én elhozom. No ne nevess. Megteszem.

– Hiszen nagyon jó lesz. De hogy kezdesz hozzá? Az isteni Atalanta nem tud más nyelven beszélni, mint spanyolul és angolul; te pedig mindent tudsz a világon, csak ezt a kettőt nem. Hogy érteted meg vele magadat? Azt már mondtam, hogy az universal nyelven: a pénz nyelvén nem lehet vele beszélni.

– Megtanulok angolul. Koczur, hozz nekem rögtön egy angol nyelvmestert! Nyolcz nap alatt megtanulok angolul.

És csakugyan megtörtént Kornéllal az a csoda, hogy neki feküdt a tanulásnak és magolta az Ollendorfot, a nélkül, hogy valaki által fenyegetve lett volna, hogy nem kap ebédet, a míg a leczkéjét fel nem mondja. Ez az egy jelzi legjobban szenvedélye veszedelmes nagyságát. Leczkét tanulni egy nő miatt! Ez még a salto mortalénál is nagyobb valami!

Harmadnapra azonban már beleszakadt a fejszéje ebbe a nagy fába. Ez az angol bolond egy nyelv. Könnyebb lesz a spanyol. Az hasonlít a diákhoz s ebből ragadt még valami. Az angol mestert eleresztették, szereztek spanyolt: aztán neki feküdtek ketten Koczurral a castiliai nyelvtannak, úgy magolták fenhangon, órahosszat. Két nap múlva azt is megunták mind a ketten.

– Valami jutott eszembe! Kiálta fel Kornél, földhöz csapva a grammatikát. Nem kell nekem se angol, se spanyol.

– De nekem se, kontrázott Koczur.

– Eredj el, tudd meg, melyik kertésznél vásárolja Atalanta a rózsákat?

Koczur kitudta azt rögtön.

Akkor Kornél leült levelet irni.

«Istennő!

Én egy hét óta kínzom magamat azzal, hogy nyelveket tanulok, a miket ön megért. Mentől tovább tanulom, annál kevesebbet tudok. Ahhoz a nyelvhez folyamodom hát, a mit ön is megért: a virágnyelvhez. Ezek a virágok mondják meg önnek, hogy én önt imádom. Ha megsértettem ezzel a szóval, mutassa meg a levelemet az atyjának, hadd öljön meg érte. De ha azt akarja ön, hogy még többet is mondjak önnek: akkor tanuljon meg ön németül, a hogy én tudok.

Báró Opatovszky.»

– Zseniál! ordíta föl Koczur, mikor ezt a levelet elolvasta. Így csak egy Opatovszky irhat!

Azt a levelet aztán lefordíttatták a nyelvmesterrel spanyolra.

Akkor aztán elmentek ahhoz a bizonyos műkertészhez, a ki a rózsákat szállítmányozta Atalantának.

«Hogy ez az egész bolt?»

Azt kifizették alku nélkül, s meghagyták neki, hogy minden virágját, a mint van, szállítsa el Atalanta bérházába s az ő szobáit díszítse fel velük, az alatt, míg az istennő a próbán van: ezt a levélkét pedig csempészsze bele egy cameliabokorba.

Így jár az okos ember túl valamennyinek az eszén!

Aztán vártak az eredményre. A hidalgó csak nem jött el, két meztelen kardot hozva a köpenye alatt, Kornéllal megvívni, a vakmerő kisérletért, s ez biztató előjel volt. Ez alatt pedig minden nap eljártak a circusba. Jó dolga volt embernek és lónak, mert Kornél az egész czukrászboltot megvásárolta a játszó személyzet számára s traktálta, a kit csak megkaphatott. A játék alatt pedig folyvást Atalanta öltözőszobája előtt ácsorgott, s igyekezett egy-egy pillantást vethetni a szini lepel alá, ha az ajtó megnyilt; a mi mind hiábavaló volt, mert az ajtón túl még egy szőnyeg is következett. Megkísérte az őrt álló hidalgóba is belekötni: megkinálta az arany tubákos szelenczéjével (hiszen abban is spanyol van), de a grand olyan szemeket szúrt rajta keresztül, mint két hegyes tőr, s nem fogadta el a a burnótot; pedig a szelenczét is neki akarták adni.

Donna Atalantának igen változatos repertoirja volt. Abban különbözött leginkább a közönséges akrobatáktól, hogy soha sem ismételt egy productiót; minden estére volt valami új látványa, a mivel a közönséget meglepte: ez által folytonosan fentartotta azt a káprázatot, hogy ez mind nem betanult mesterfogás, hanem ötletszerű vadonnat természet. Nem számítgathatta a néző, mint más művészeknél, a kiket mindig ugyanazokban a fordulatokban látott, hogy no most ez jön! Most kell oda nézni! Ez lesz a szép! Ennél mindennap új volt, minden váratlan és minden szép.

Egyszer az indiánt mutatta be, a ki a vad ménes közül egy szilaj csikót kifog pányvával. Ötven lovat tereltek be a fövényre s azokat összezavarták. Don Manuel oda inte egy zsemlye-sárga csődörre, s abban a perczben kirepült a szőrpányva Atalanta kezéből s hurokra szorult a mén nyakában. Ez volt a gyönyörű látvány! A mint a vad mén, a szőrhurkot érezve a nyakában, elkezdett szökelni, ágaskodni, nyerített, rúgott, kapált, a nyakát csavargatta. De nem nézte senki a lovat, hanem azt a másik alakot, a ki azt fogva tartá. Minő játéka az izmoknak! Mily eszményi tökély a legrögtönibb mozdulatokban! Milyen fölénye az emberi erőnek a vadállati düherőszak fölött! Némelykor olyan volt, mintha érczből volna öntve; máskor meg oly gyors, oly szilaj, mint egy dæmon. Lassankint odavonta a pányvánál fogva a mént magához. Az már ki volt fáradva, reszketett, akkor megczirógatta a ló fejét, a fülébe sugdosott, az orrába lehellt, a mén mozdulatlan lett. Leoldotta a ló nyakáról a pányvát s aztán a derekát körítő selyemkötőfékkel felszerszámozta. A ló engedte a kötélhurkot a szájába szorítani. Akkor aztán egy vad kiáltással felszökött a ló hátára s megragadta azt a kötőféknél és a sörényénél fogva. A mén erre minden tudományát végig próbálta, hogy lovagját levesse magáról! körülforgott, felrugdalt, ágaskodott; neki iramodott s egyszerre megtorpant, szügyébe vágva a fejét. Mind hasztalan. Úgy csimpajkozott belé az a nőalak, mint a jaguár, ha az antilope hátára szökhetett, csak a térdei szorították a ló oldalát, nem ült rajta, s ha a bőszült állat levágta magát a földre, talpon maradt, s mikor az felugrott, már ismét hátán volt. Egyszer elszakadt a kötőfék! A közönség elszörnyedve kiálta fel: «most mindjárt leesik!» a ló vágtatni kezdett, mint egy versenyparipa, orrlyukaiból forró gőzt fúva. Donna Atalanta lefordult róla. Nem kell sikoltani tisztelt publikum! Így szoktak a vad indiánok, mikor a bölényt üldözik: az egyik lábszárával tartja magát a ló hátán s az egyik kezével a sörényébe kapaszkodik, a ló oldalán nyargal most. A mint a másik kezével a vágtató mén orrlyukát befogja, az elkezd lassudni, futása lépéssé változik; prüszköl, megrázkódik, nyakát hajtogatja, délczegen bókolva. Most a lovag ismét a hátára veti magát, fekve, féloldalt, a ló nyakára könyökölve. Ő is ki van fáradva, pihen. Ez nem nőnek való munka volt. Elájult. Vizet! Segítség! kiabálják a naiv nézők. Az alak fejével és karjaival csügg; semmi erő sincs már benne: annál több a szépség. Egészen nő már. Ha a ló egyet szökik, maga alá fogja gázolni, hanem az szép csendes léptetve megy körül a porondon egész a kijáratig. Ott az alélt termet egyszerre talpra szökik s nevetve int búcsút a nézőknek. Ez is csak játék volt.

– Aber Madonna, so uns erschrecken! kiált eléje szép német szóval Kornél, útját állva egy pillanatra.

A művésznő ránéz s önkénytelenül elneveti magát. A báró úrnak minden hajszáláról csepeg a veríték. Ő izzadt meg jobban az előadás alatt. Arczának rémülettel vegyült hódolata a legnagyobb diadaljel a művésznőre nézve.

– Ich bin der Opatovszky Kornél…

Donna Atalanta megbólintja a fejét. De ugyanazon perczben a hidalgó vaskarja félretolja az útból az udvarlót s ló és lovas eltünnek előle.

– Te! Már ismer! mondja hazatértében Koczurnak.

És Kornél nem vesz részt többé semmi mulatságban. Otthon süttet magának a szakácsával olyan nyersen hagyott beafsteket, a milyennek hírét hallotta s a komornyikjával vizes pokróczba göngyölteti magát éjszakára.

Donna Atalanta megint más szerepet hozott a játékrendre. Előre soha sem volt jelezve a szinlapon, hogy mi lesz? Csak az, hogy donna Atalanta föllép s hozzátéve egy olyan idegen szót, a min a közönség törhette a fejét. Legyen meglepetés. Mit fog legyőzni? embert, vadállatot? Miben fog uralkodni? légben, tűzben, vízben? Emberi szivekben mindenesetre.

Opatovszky megint ott lábatlankodott a manegeben, mikor donna Atalantára került a sor. A hölgy ezúttal is mantillájába burkolva jött elő, de a rebozo, mely magas fésüre tűzött kontyáról aláhullt, arczát nem burkolta be: kezében nagy teknőczhéj-legyezőt tartott, míg a sennor, kinek karján léptetett, hosszan aláomló skarlátpiros köpönyeget viselt félvállra vetve.

Mikor Opatovszky mellett elhaladt a donna, elejté a legyezőt. Ketten egyszerre kaptak utána: az apa és az imádó s kegyetlenül egymásba csapták a homlokaikat.

– Ai perro desdichado! dörmögé a spanyol.

Kornél azt is megköszönte. Azonban hüledezve vette észre, hogy a spanyol köpönyege alól egy hosszú kardnak a meztelen hegye kandikál ki: ennek valami gonosz szándéka van.

A donna pedig kecsesen léptetett ki a porondra, folyvást kisérője karjába kapaszkodva, s végig sétált vele, tréfálkozva, fecsegve, legyezőjével játszva. Ezúttal nem a szobormintához alkalmas viadori jelmez volt rajta, hanem pompás spanyol öltözet: a szokottnál ugyan rövidebb, de tökéletes. Minő productióhoz lehet az alkalmas? A közönség ráért találgatni, mert kétszer-háromszor is végig sétáltak a circuson, enyelegve, nevetgélve: donna Atalanta olyan tökéletes nő volt minden mozdulatában, minden tekintetében, hogy el lehetett volna őt így nézni, mint szinésznőt Hanem hát a közönség mégis mást várt tőle! A zenekarban ezalatt mandolint pengetnek, serenada hangzik, castagnetta csattog. Csak nem fognak talán egy bolérót tánczolni? vagy tán épen Elólét?

Most egyszerre egy dobütés vág közbe, s az arra megzendülő trombitaharsogás közé mély bömbölés hangja vegyül: a manege csarnokából elővezetnek egy bikát. Gyönyörű andaluzi állat, lelóggó kövér tokával, előre álló szarvakkal. A szinlapon ez áll: «lidiados a la portuguesa», ezt senki sem értette. Azt jelenti, hogy bikaviadal, portugál szokás szerint. Még akkor nem ismerte ezt a közönség Doré remek rajzai után: egészen új volt a mutatvány. A circus clownjai és yongleurjei toreadoroknak öltözve kergetőztek a bikával, mely igen szelid kedélyű állatnak mutatta be magát. Lehetett rajta kaczagni. De a közönség nem ahhoz volt szokva, hogy mikor donna Atalanta szerepe következik, olyankor nevetés legyen a vége. Mindenki várta, hogy fog következni valami, a miben az elszörnyedés gyönyörét fogja élvezni. Maga donna Atalanta úgy sétált folyvást a hidalgó karján a zsivajgó tömeg között, mint a ki tudomást se vesz az egész hajszáról, csak a legyezőjével játszott. Egyszer aztán elkérte a kisérője égő szivarát, s ruhájának bő volantjai közül elővett egy tarka szalagokkal repkedő banderillot; a minek az egyik végén horgas szigony van a másik végében pedig röppentyü van elrejtve. A banderillo repülve talált a nyargalászó bika oldalába s beleakadva, elkezdte a sziporkát szórni. Ekkor kezdődött aztán az igazi mulatság. A circusi személyzet talán maga sem volt rá készen. A bika egyszerre megdühödött s szétöklelt az ingerkedők között. Azok menekültek ki a korlátok mögé: a fövényen nem maradt más, csak donna Atalanta és a hidalgó, meg a bika. A bájos «la pegadora» egyedül játszott a colossalis nagy állattal: folyvást hajigálva az oldalába a tűzköpködő banderillokat, s félre szökve az útjából a bömbölő állatnak. A közönség lélekzetét is visszafojtá. Ah nem így szokott a látványban részt venni a lissaboni corridák közönsége! Az közbekiabál s biztató szavával segít dühíteni vadállatot és viadort. Az már türelmetlen volna, hogy vért lásson. Itt meg ideges borzadály fut végig a szíveken, mikor a bika egyszerre meglátja a veres köpenyeges hidalgót s neki szegezve a két szarvát, rárohan szökellve. Az pedig még csak meg sem mozdul előtte. Felemeli a félkarját, oldalt hajlik s elhagyja a bikát futni a hóna alatt: a szarvak a levegőbe döfnek s az állat a korlát-falnak rohan vak dühében.

Most lekapja a válláról a veres köpenyt a hidalgó, kibontja redői közül az espádát, – s odaveti mind a kettőt – donna Atalantának. S maga ott marad, két karját összefonva.

A bika megfordul, széttekint vérben forgó szemeivel, a hátába akadt banderillok röppentyüi nagyokat pattannak: csak a vörös posztót látja. Most ezt a leány lengeti előtte. Másik kezében tartja a kardot. Vajjon meg fogja ölni a bikát? Ez drága requisitum egy előadáshoz. Az pedig azzal a szándékkal rohan rá, hogy felöklelje. S a szép «pegadora» ott áll, felemelt arczczal, fogsorai kitündökölnek megnyilt ajkai közül; a vörös posztót lobogtatva, s a kardot magasra emelve, várja áldozatát. Mikor aztán az már csak egy ugrásnyira van hozzá, akkor eldobja a köpenyt és a kardot, s előre szökve, megkapja a két kezével a bikának a szarvait. Ezek a «pegadorok» s akad néha egy «pegadora» is, a kik nem szúrják le a bikát, hanem megragadják a szarvait s kényszerítik azt csupán karjaik erejével a megállásra.

De ez csak egy pillanatig tart. A szörnyeteg bestiális erejét nem paralizálhatja semmi emberi izom hosszú időre. A bika hátralép s aztán félre farolva, neki fordítja ellenfelét a páholy tribun-falának, hogy azt egyenesen oda nyársalhassa a deszkához.

A vér meghül a néző seregben.

– Jézus Mária! sikolt egy férfi hang; ne engedjék neki megölni!

Donna Atalanta ráér fölnézni a feje fölé s rámosolyog a részvétteljes kiáltozóra. Az csak Opatovszky volt bizonyosan. Most a bika rekedt bömböléssel tör előre; de mielőtt ellenét a deszkához szoríthatta volna, az hirtelen a két kezén fölfelé emelte az egész termetét, összefont lábaival az ég felé, fejével a bika homlokán, selyem volantjaival, csipke felhőjével olyan, mint egy kinyilt teljes mákvirág s ott marad a vadállat magasra emelt fején.

Erre aztán kitör a frenetikus tetszészaj. A clownok előugrálnak a korlát mögül s belekapaszkodnak a bika uszályába. A páholyokból bokrétazápor hull alá. Opatovszkyt alig birják visszatartani, hogy ő is oda ne rohanjon a bika sallangjába csimpajkozni. A legyőzött vadállat pedig mogorva majestással lépdeli körül a circust, gyönyörű bokrétáját meghordva minden páholy előtt. Donna Atalanta lefelé fordított arcza úgy nevet a – felfordúlt világra vissza. Igazán, csak az ő feje van a helyén, a többieké van elfordítva.

De senkié annyira, mint Opatovszkyé.

Már azt mégsem engedte el magának, hogy oda ne rohanjon a kijárathoz, mikor Atalantát leemelik a bika szarvairól.

– Princes! kiálta, összegyürt kalapját feléje nyujtva. Das war schrecklich schön!

S a megszólított pegadora, mialatt a senor mantilláját és rebosoját ráadta, hogy a tomboló kihívásra megjelenjen a közönség előtt, mosolyogva fordult oda hozzá s azt mondá neki – németül:

«Guten Abend, senor!»

Opatovszkyt csak az gátolta e szóra, hogy a pegadorával együtt ki nem röpült a középre, hogy elkapták a frakkja szárnyát. Magánkívül volt ettől a szótól: «Ő beszél németül! – ő megtanult németül! Hallották ezt?» Örömében lecsókolta a bohóczok képéről a piros szívet. Útját állta a visszatérő donnának. A hidalgó keresztbe tette előtte a lábát. Azt mellbeütötte vakmerően. «Elmenj spanyol! az apádat! (Ez már magyarul volt.) Mert megeszlek!» s nem volt visszatartható donna Atalantától: «Sie sprechen deutsch! Ein Wort noch deutsch!» senki el nem tudta gondolni, miként hozza ilyen nagy exstasisba ezt a magyar főurat Adelung nyelvének ily elsajátítása. A szép pegadora pedig eltakarva arczát a legyezőjével, hogy csak Opatovszky hallja szavait, ezt sugá neki:

«Morgen – fünf Uhr, – bei mir.»

Ezzel aztán ő volt ledöfve, nem a bika.

Futott haza a diadalával. Vendégeket hítt. Elmondta mindenkinek a dicsőségét. Bevett vár, megnyert ütközet, meghódított ország ily örömficzánkolást nem idézett még elő. Minden ablakát kivilágíttatta a palotájának. S maga végignézte az egész lakomát, a mit czimboráinak adott, elhült előtte az étel a dicsekedés miatt s nem volt étvágya, úgy jól volt lakva örömmel.

– Isteni madonna! hogy állt ott: az égben tánczolva a lábaival; két kezével fogta az ökör szarvát. Így ni!

Hozatott két széket s meg akarta mutatni, hogy hogyan csinálta a madonna? Az lett a vége, hogy betörte az orrát.