VAGY «URAM», VAGY «BOLONDOM».

Hiába keresné valaki mai nap azt a kis emeletes házat az Elend-Basteion, a hol a donna Atalanta lakott. Az egész vidék, bástyáival együtt, egész utczaszámra, áldozatul esett a városszépítésnek; nem is látni már olyan házakat többé Bécsben, mint az volt, az emeleten rococo-stylű kőerkélylyel; a nehéz kapu mellett egy kisebb utczaajtó. Az előtt rángatják a csengetyüfogantyut Kornél báró és Koczur, fölváltva, pontban öt órakor.

Opatovszkynak a fogata ott várt a kapu előtt. Két óriás szürke volt a hintó elé fogva, a minél nagyobbat a birodalomban nem lehetett találni: a sörénye, farka meg volt festve cochenillával rózsaszínűre. A hintó maga narancssárga. Ismerte azt már minden ember Bécsben.

– De tulajdonképen minek is jösz te ide is velem, mikor én légyottra jövök egy szép leányhoz? kérdi a báró.

– Hát én az alatt, a míg a nemes báró a donnával értekezik, elfoglalom a senort valami discursussal.

– De hogyan beszélsz vele? Nem tudsz te spanyolul.

– Hogy ne tudnék? Hát nem vettem belőle hét leczkét? A ki hét leczkén meg nem tanul spanyolul, az – legyen báróvá. Csak rám kell bízni.

Azalatt előkerült valahonnan a podagrás házmester s beeresztette az urakat a kis ajtón.

Az urak átadták a névjegyeiket a cerberusnak; azzal az fölvezette őket az emeletbe, még egynehány vasrácsajtót nyitogatva föl előttük, furfangos ugrózárak segítségével. Az ő kezéből aztán egy gyanus külsejű komorna vette át az urakat és névjegyeiket.

Opatovszky bevezetésül egy százpengőst nyomott a kapus markába, kettőt pedig a komornáéba, a miért a felső-kabátját lesegítette vetni. Koczur is adott az utóbbinak egy sokáig zsebben hordozott czukedlit, az előbbinek pedig egy papirosba göngyölt kétkrajczárost, a miről azt lehetett hinni, hogy huszas, a míg ki nem bontotta az ember.

Akkor bebocsátották őket az elfogadó terembe; tessék helyet foglalni! a névjegyeiket bevitték az urasághoz a mellékszobába.

Kornél nagy megelégedéssel látta, hogy mindazok a megtanulhatatlan nevű virágok, a miket ő a műkertésznél összevásárolt, itt vannak, és pedig nagyon megbecsülve, drága virágedényekbe vannak elhelyezve. Azt már elfeledte, hogy ezeknek is ő adta meg az árát: vagy tán meg sem nézte a számlát.

De különben is összhangzó volt azzal a terem pompás fölszerelése. A falakon remekművű aranyozott ezüst tálak: akkorák, mint egy paizs, sőt talán valóságos vért volt az valamennyi, a mit a tornában viseltek. Mindeniken ugyanaz a nemesi czímer. Heraldikai remekmű, öt paizsra osztva, a mikben levágott fejek, úszó gályák, delfinek és griffmadarak szerepelnek, napokkal és holdakkal vegyest. Ugyanaz a czímer nagyban is ki van függesztve egy nielloművű ezüstrámában, a mely alul góth betükben ez évszámot viseli: 1235. Fölül pedig a családi jelszót: «si non: non». Azonkívül látható a falon, egyszerű, de antik és füstös rámában egy egészen megbarnult pergamentre festve az ősi családfa, melynek egyes leveleire ily nevek vannak aranybetűkkel fölirva: II. Campeador! – Pizarro! – Dias del Castro! A lapis lazulival kirakott asztalon roppant ezüst medencze, a mi tele van hányva függőpecsétes levelekkel; a szögletben egy vasember áll őrt, leeresztett sisakrostélylyal, a mi alul a csontkoponya fogsora kivillog. Lángalakú kardokból, szaraczén szablyákból és harczi szekerczékből ellenben egész trophæum van kirakva a kandalló fölött. Egy valódi spanyol grandnak a vendégvárakoztató terme ez.

A megnyiló oldalajtón kilép ő maga: – a hogy spanyol grandhoz illik, elől, a háta mögött bocsátva a leányát.

Idehaza ő is szokott divat szerint van öltözve, európai gentlemannek; úgyszintén a donna is. Alig lehet rájuk ismerni. Don Manuel mellőz minden szinpadi spanyolkodást; nyájasan szorít kezet a vendégeivel: míg donna Atalanta helyet mutat egy gobelin szövésű kereveten Opatovszkynak s maga átellenében telepedik le egy grifflábú asztal mellé, melyen nagy zománczozott kapcsos könyvek állnak s azok között egy karcsunyakú japánedény, egy szál pompás, soha szem nem látta virággal.

Donna Atalanta a legszerényebb egyszerűséggel van öltözve, nyakig érő izabellaszín cashmir ruhát visel, melynek volantjai fekete csipkével vannak diszítve; haja egyszerűen fésülve; egész alakja, tekintete egy elegáns, de házias kisasszonyé; e rendes hölgyöltözetben oly gyermetegnek tűnik fel, semmi sem árulja el a rendkívüli testerőt. Alig hinné el az ember, hogy ez az alak hajigálja a földre a Herculeseket, s ez küzd meg szilaj lóval, vad bikával. A szemei sem árulják el azt a szilaj tüzet, mely gyújtogatni szokott. Itthon, közelből, nőruhában oly szelid és okos tekintete van.

Koczur rögtön karonfogta a hidalgót s elkezdte magának magyaráztatni vele a családfa történetét, a mi hosszú és nevezetes história, az alatt az ifju pár beszélhetett – németül; a mit a hidalgó úgy sem ért meg.

– Uram! kezdé a szót donna Atalanta: ön nekem egy levelet irt, a mi engem meglepett. Elismerem, hogy ez a levél rendkívüli volt rám nézve. Én sokféle nyilatkozatoknak vagyok kitéve, nem kerülhetem ki. De ilyennel, mint az öné, még nem találkoztam. A többiek mind ajánlatokat tesznek. Szivét, vagyonát, életét kinálja minden ember. Igyekszik bebizonyítani, hogy mennyire elvettem az eszének nagyobb részét, s még a maradékot is nekem ajánlja fel. Ön pedig elém áll, és nem kinál, hanem követel. – Tőlem kivánja, hogy én hozzak önnek áldozatot; tanuljak meg egy nyelvet, a mire semmi szükségem nincs; csak azért, hogy önnel beszélhessek rajta. – Ez engem meghatott. – Ez valóságos ember; nem fabáb, mint a többi. – Ennek lelke van. – Én még nem láttam eddig igazi embert; ohajtottam egyet látni.

Még ennél nagyobb hizelkedést Opatovszky Kornél nem hallott magáról: csak úgy szédült bele.

És daczára annak, hogy egyedül neki volt lelke ebben a házban, sőt talán ebben az egész városban, még sem akadt meg a fejében az a gondolat, hogy de ugyan mi módon tudott megtanulni ez a hölgy oly rövid idő alatt ennyire jól németül, hogy ilyen hosszú beszédet tud tartani? – A helyett még magasztalásokban tör ki.

– Ah, madonna, Si sprechen sehr schön deutsch.

– S higyje el ön, hogy ez a legnagyobb áldozat, a mit művésznőtől lehet kivánni. Nekem erre alig marad időm. A világ azt hiszi, hogy mi valami mulatságos életet folytatunk. Pedig alig van egy pihenésre való óránk s a lakomáink egyszerűbbek a nomádokénál.

– Oh, én tudom, tudom! szelelt bele Kornél. S azóta én is egy darab félsült marhaszelettel élek s éjjelre vizes pokróczba göngyöltetem magamat, – mint ön.

– Ön nagyon őszinte volt hozzám. Ez tetszett meg nekem nagyon. Én is ilyen őszinte akarok önhöz lenni. Hogy mindjárt első perczben ismerjük meg egymást. Önnek legelőször is meg kell tudnia azt, hogy mi kevély, büszke aristocraták vagyunk. Oh, kérem, ne nézegessen a családfa felé, a mit don Mánuel magyaráz. Nem mint hidalgók vagyunk aristocraták, hanem, mint művészek. A herczegi koronát soha se viselte büszkébb homlok, mint az olympi játékok koszoruit. Ezeket meg kellett előbb érdemelni. S ennek az érdemnek a tudata minket kizárólagossá tesz. Önök tapsolnak a merész, szilaj jeleneteknek, azt hiszik, az csak úgy magától jött, pedig ez művészet. Ön kivánt megismerni, ismerjen meg. Én azt mind betanultam. És folyvást mindennap újra meg újra tanulom, ismétlem, hosszú nehéz próbákon keresztül. Ez nekem tanulmányom, szenvedélyem. Én azokat az állatjaimat, a mikkel együtt játszom, kicsiny koruktól fogva oktattam magamhoz; iparkodtam bennük az állati párát lélekké, értelmes szellemmé nemesíteni. Mi azokat a jeleneteket, úgyszólván, együtt gondoltuk ki. Úgy beszélek velük, mint jó baráttal. Minden szavamat megértik. S ők felelnek nekem, úgy, hogy én megértem. Én szeretem őket s ők szeretnek engem. Ah, az én «Kalifámat» még nem találtam emberre, a kiért cserébe oda adnám. Ez az a szilaj bika, a melylyel ön küzdeni látott. Mikor vége van a riadalnak, megnyalja a tenyeremet s a nyakát a vállamhoz dörzsöli, odatartva széles homlokát, hogy vakarjam meg az ujjaimmal. Megtehetném vele, hogy mikor a veres posztónak neki rohan, öklelés helyett letérdeljen előttem.

– Ah, a kedves Kalifa! Megengedi madonna, hogy tiszteletemet tehessem nála s én is megvakarhassam a homlokát?

– Teheti ön, csak ennivalót ne adjon ön neki, mert akkor öklel. Idegentől nem fogad el semmit. Ő is büszke, mert művész.

– Oh én nem leszek neki idegen. Ott fogok lakni az istállójában.

– Óvom önt még egyszer. Mi művészek csak egymás iránt vagyunk türelmesek. Mennyi pofont osztanak esténkint a bohóczok egymásnak! De meg ne próbálja velük egy idegen! A nympha engedi, hogy a derekát átölelje a faun a tánczban; de ugyanaz fakéregbe burkolja magát, ha Apollo kergeti.

Kornél el volt ragadtatva e czélzás által Daphne metamorphosisára.

– Ezentul hát eljárhat ön a próbáinkra. Bepillanthat azokba a titkokba, a mik a közönség számára el vannak leplezve. El lesz fogadva a mi aristocratikus zárt körünkben.

Ez, ez volt a legfőbb vágya Kornélnak.

– És aztán igen jó barátok leszünk. Ön megtartja, a min kezdte; s a miért önnek mindenki fölött előnyt adtam. Ön elfogad tőlem minden szivességet; de nekem nem kinál soha semmit. Én gyakorlom a nagylelkűséget, ön pedig elfogadja azt.

– Nem, madonna, erre az alkura rá nem állok. Én nem akarok az ön házi koldusa lenni. Egyátalában nincs kedvem a koldus szerephez. Ön végtelen gazdag: azt tudom. Az én egész gazdagságom nyomorúság az önéhez képest. De még is van valamim, a mit önnek kinálhatok. Egyszer talán. Ön felfedezte, hogy nekem lelkem van.

– S azt ajánlja fel nekem? Vigyázzon magára sennor! A ki nekem a lelkét akarja átadni, az nekem vagy uram, vagy bolondom.

– Akár mind a kettő.

– Úgy látszik, nem értette ön meg az igazi értelmét a szavamnak. Nem ok nélkül mondtam azt, hogy mi művészek, aristocraták vagyunk, hozzá vagyunk szokva, hogy királynőnek tekintsük magunkat, a kinek jobbágya a közönség. Estéink diadalok. Országunkat változtatjuk tetszés szerint, s a hol megjelenünk, ott hódítunk. Magunk teremtjük magunkat! S nemességünket nem osztogatja se császár, se király: még is velünk jár az. A vándor-czigánynak a meztelen szabadságát s a herczegek fényüzését együtt bírjuk. A hogy a czigány odább viszi a sátorát, úgy visszük mi odább a palotánkat. Hozzászoktunk elpazarolni ma a kincset, a pompát, a mi körülvesz s holnap megint újra szerezni. Nekünk van adva Aladin mesés lámpája. Mivel válthatja meg tőlünk valaki azt a kincset? A nő, a ki művész, maga egy egész ember; nem fele egy más valakinek, a kinek őt még meg kell találni. – Ön eszes ember. Érti, hogy mit mondtam.

(Most sem értette biz az. Azaz, hogy értette, de azt gondolta, hogy hát ha másként is lehet.)

– No, hát csak látogasson meg ezentul is, mikor üres napom van. Azt megtudhatja a szinlapról. Jöjjön fel a próbáimra. Szivesen látom. De egyet ismétlek. Arról, hogy a lelkét, szivét nekem adja, előttem ne beszéljen; mert így csak az szólhat hozzám, a ki vagy azzá tesz, a mi ő maga, vagy azzá lesz, a mi én vagyok.

E szóknál fölállt a helyéről a hölgy s olyan volt tekintetében, mozdulataiban, mint Diana, mikor Acteont szarvas-állattá változtatja.

Tehát: vagy uram, vagy bolondom.

Vagy te osztod meg velem a bárói koronádat, s hazaviszesz az apátvári kastélyba, vagy én osztom meg veled az én csörgő-sipkámat s jársz velem circusról circusra és ugrálsz a többi bohóczokkal az abroncson keresztül, a kik nekem egyenrangú társaim.

Ezt meg lehetett érteni.

Kornél azonban ravasz volt. A bolondot nem könnyű még bolondabbá tenni. Gondolta magában: hát ha csalni is szabad? Az igéret szép szó. Aztán abból az egy millióból még sok megvan. Valamikor egy nagy államférfi azt mondta egy nagy királynénak, hogy minden embert meg lehet venni; csak el kell találni az árát. «Még engem is?» pattant fel a királyné. – «Teszem föl: Siléziával». Szólt a miniszter. – Hátha ennek a királynőnek is van valami Siléziája?

Jónak látta nevetésre fordítani a nagyon komoly interwiewot. S azzal odalépett a nyitott erkély-ajtóhoz s ezzel a furcsa kérdéssel fordított egyet a párbeszéd tárgyán:

– Hogy tetszenek önnek, madonna, ezek az én lovaim?

– Igen szépek. Az a piros sörény a régi lengyel udvarnál volt a divat.

– Hát a hintóm?

– Jó izlésre mutat.

– Megengedi, hogy ennek a hintónak az ajtajára az ön czímerét festessem?

A hölgy különös mosolylyal nézett rá, aztán vállat vont.

– A hogy önnek tetszik.

De: elfogad ez olyan «lelket» is, a mi négy lábon és négy kereken jár.

Kornél pedig annyiba vette azt, mint egy boldogító «igen» szót a «leánykérésnél».

No, arra a bárói korona megosztására nem igen gondolt még; a műlovarrá lételre még kevésbbé! hanem az járt az eszében, hogy ha már két lóval be lehet hajtani ennek a hölgynek az «udvarára», hát négy lóval mi nem lehet még?

Viszonzásul adtak neki egy virágot, a mit a szép kezek maguk dugtak a gomblyukába.

– Hogy hivják ezt a virágot?

– Pelargonium.

(Még akkor Nelson teljes gerelye egészen ujdonság volt.)

– Ah!

– Nem a mi nevünk származik ettől a virágtól, hanem ezt nevezték el a kertészek a mi nevünkről. Ősöm, don Guzman, a ki Pizarróval együtt járt Tlenochtitlanban, hozta el ezt legelébb Spanyolhonba Montezuma aranykertjéből.

– Esküszöm, hogy soha sem fogok más virágot viselni gomblyukamban.

Ez alatt don Manuel is elkészült a heraldicai fejtegetéseivel, a miket Koczur nagy kegyelettel hallgatott. Hét leczke után lehet is már az embernek jól hallgatni spanyolul.

A vendég urak kalapjaikat vették és búcsuztak.

A donna kezet szorított Kornéllal, s az úgy tapasztalá, hogy ez a legsimább bársonykéz a világon.

Don Manuel pedig kikisérte őket az előszobába.

Kornél megint nyomott egy száz forintost a komorna markába, mikor a kabátját feladta. (Úgy látszik, hogy a spanyoloknál nem szokás a főuraknak inast tartani, csak nőcselédet.) Figyelmezteté rá, hogy össze ne törje azt a virágot ott a gomblyukában.

A lépcsőn aztán Koczurnak eszébe jutott, hogy ott felejtette a sétapálczáját s visszaszaladt érte.

A hidalgó még ott volt az előszobában; a mint összetalálkoztak, mind a kettő elnevette magát. Aztán kezet szorítottak, úgy nevettek. Nem beszéltek hozzá semmit.

A hidalgó látta, hogy Koczur a pálczáját keresi: ő megtalálta, s odanyujtotta azt neki, aztán mikor az át akarta venni, jól a tenyerébe húzott vele. Arra meg Koczur kapta el a pálczát, s visszasózott egyet a hidalgó hátára. S ismét összenevettek.

Furcsa búcsúvételi mód ez a spanyoloknál!

Kornél megvárta Koczurt a lépcsőrácsozatnál. Ő már elfelejtette, hogy mikép kell azt fölnyitni.

– Te! mondá neki nagy örömmel, ő elfogadta az equipageomat! Érted, mi az?

– Az, hogy most gyalog mehetünk haza.

– Ostoba vagy! ő az én fogatomon fog járni s mindenki azt fogja hinni, hogy ő az én szeretőm.

Kornél ezt is nagy dicsőségnek tartotta.

– Hát a donna mit adott érte?

– Látod ezt a virágot itt a gomblyukamban? Tudod, mi ennek a neve?

– Tudom. Muskátli.

Pátts! Kapott egy pofont a képére.

Ennek a pofonnak pedig az a genesise, hogy a jockey-clubban a gavallérok egymás között donna Atalantát «donna Muskátli»-nak szokták nevezni, mivelhogy a pelargoniumnak csakugyan ez a népies neve. S ez Kornélt fölöttébb boszantotta.

– Ez a Pelargonia! Az ő családi viráguk. Ott van a czimerükben. Az ősük Montezuma ültette azt és hozta át Spanyolországba. No, ne haragudjál.

Azzal megcsókolta Koczurnak az arczát azon a helyen, a hol megütötte. Ez már bevett szokás volt.

A míg a köszvényes házmester ujra előkeczmelgett a csengetésre, a két ifjú úr tanakodhatott a kapu alatt.

– Jól van, mondá Koczur. Ez hát «foglaló». De hát mit kaptunk érte?

– Szintén foglalót. Meg van engedve az üres napokon látogatást tennem a háznál és minden próbáin megjelenni.

– Ez már valami.

A házmestertől aztán kikérdezte Kornél: «van-e itt istálló?» Van. «Hát kocsiszin?» Az is van. «No hát ki kell nyitni a kaput, be kell járatni a hintót, az itt marad.»

A házmester ellenvetést akart tenni. Egy százas elhallgattatá. A hintót bejáratták az udvarra.

– Mennyi az évi béred? kérdé Kornél a kocsistól.

– Ötszáz forint.

– Itt van. Ezentúl donna Atalantát fogod szolgálni. Ha jól viseled magad, megjutalmazlak.

Be sem várta, hogy megköszönjék, futott ki az udvarból, vitte magával Koczurt is.

Aztán megint jutott valami az eszébe. Visszaszaladt. Még nyitva találta a kaput.

– Héj, kocsis!

Az már a lovakat kezdte leszerszámozni.

– Gyere ide. A lovaknak széna is kell, meg zab. Nesze kétszáz forint. Jól tartsd a lovakat.

Még egyszer visszaszaladt az utczaszegletről. Most már zárva volt a kapu, a házmesternek kellett csengetni.

– Majd elfeledtem. Ön hivassa ide rögtön a kocsigyárost s az én czímerem «mellé» festesse oda a Pelargonio czímert. Itt van egy százas.

– Csak az egyik ajtajára a kocsinak?

– Ostoba! Mind a kettőre. Itt a másik százas.

Most már aztán mindenről volt gondoskodva. Mehetett Koczur után, a kinek hazáig lihegő hangon beszélt el mindent, a mi társalgásuk tárgya volt az isteni Atalantával; össze-vissza, az elejét hátulra téve, keverve az igazat a képzelettel! hozzá adva sok nem mondott dolgot, s levonva belőle a tökéletes diadalra való kilátást.

Ezen az estén nem volt donna Atalantának dolga a circusban; azért ő sem ment oda, hanem a jockey-clubba sietett s ott mindenkinek elbeszélte az élményeit a legkörülményesebben, illendő változatokkal. Azt a históriai adatot, hogy a gomblyukában levő virágot Pelargoniának hivják, hogy azt Montezuma maga ültette, s donna Atalanta di Pelargonios szakította le és tűzte fel e helyre, minden embernek meg kellett ma tudni.

A tizennyolczadik ismétlésnél még azt a marginális észrevételt is hozzátette a commentator, hogy ezt a virágot egyedül a don Pelargonios családnak van megengedve a czimerében viselni Spanyolországban, a gomblyukában viselni pedig egyedül Opatovszky Kornélnak, Bécs városában. S a ki az ellen vét, azt Spanyolországban lenyakazzák, Bécsben pedig ő lövi agyon.

Örömében vesztett is kegyetlenül a tarokkban.

Most aztán már egészen megfelelő tér volt nyitva a bolondságának. Ő volt az első mindig a circus próbáin s fölmentette don Manuel di Pelargoniost a diva mantilláának őrzésétől. Ezt nem engedte magától elvétetni. Jó barátságot kötött a bohóczokkal, s arra is rá hagyta magát venni, hogy a társaság főkomikusával együtt egyszer a próbán ellovagolja azt a tréfás jelenetet, a minek a czíme «John Bull és a fia». Csak egy kis biztatás kellett volna neki, még nyilván is föllépett volna benne, telt ház előtt.

Napról-napra nagyobb bolondja lett e phantasiájának. Már nem is lehetett vele egyébről beszélni.

Büszke volt rá, hogy Atalanta senki mástól nem fogad el ajándékokat, csupán ő tőle. De azokkal lehetett is dicsekedni. A bikaviadal másodszori előadásánál (ezt közkivánatra többször kellett ismételni) egy pár szattyán topánkát ajándékozott a művésznőnek: mindegyiken hat solitair gyémánt volt gomb gyanánt. Jó helyre kerültek. Ott legjobban megbámulhatja azokat a közönség – a végjelenetnél.

Hanem ő még mindig nem kapott viszonzásul egyebet a mindennapi pelargonium virágnál. Azt naponkint maga tűzte oda a mellére Atalanta. Azonban még odáig sem ment, hogy a kezét megcsókolja. Olyan volt az a szép hölgy, mint egy virágtárlat: «Kéretik a tisztelt közönség semmihez hozzá nem nyulni».

A circus próbáin nem csupán Kornélnak volt szabadalma megjelenhetni. A divat-arszlánok mindegyike bejáratos volt oda, a kinek sikerült ismeretséget köthetni gyalog vagy lóháton. Gyakran találkozhatott itt Diadém barátjával is a többek között.

Egy reggel a próba közepén belép a manégebe Diadém úr. Opatovszky meglátja, hogy egy pelargonium van a gomblyukában. Nézi lorgnettel: az bizony Montezuma szent virága. Egyenesen rámegy s azt kérdi tőle brusque megszólítással:

– Hogy meri ön a gomblyukában viselni ezt a virágot?

– Mit? Ezt a «Muskátlit?»

Pátts! Már akkor ott volt az ábrázatján a pof…

… Fatális helyzet! Hiszen azt mindenki tudja, hogy Opatovszky bolond; úgy osztogatja a pofonokat, mintha bérmálna. Négyszem közt nem is venné azt az ember számba, visszaadná neki s ki volna egyenlítve a dolga; de nyilván tíz más gentleman előtt kapott pofont nem lehet egyszerűen nyugtatványozni s aztán elkönyvelni.

A többi urak természetesen rögtön közbevetették magukat s nem engedték, hogy még a próbát is megzavarja ez az intermezzo. Opatovszkynak haza kellett menni s otthon várni a cartellvivőket, a kik majd mindjárt jönnek.

– Átkozott história! dörmögé Diadém úr Koczurhoz. Erre nem voltam készen annál a bolondnál. Már most mit csináljak vele? Meg kell verekednünk. Ha agyonlövöm, dugába dől az egész ráépített tervünk, ha pedig nem lövöm agyon, ő teszi meg nekem, kitelik tőle, a milyen bolond.

– Ne féljen semmit, majd elcsinálom én ezt. A kihivó fél adja a pisztolyokat, de a kihívott párbajsegéde tölti azokat meg. Az én leszek.

– Jaj, barátom, így az nem fog menni. A másik két secundans is ott lesz, s az nem engedi, hogy vaktöltéssel lőjjünk.

– Hát hiszen nem lesz az vaktöltés. Csak rám kell bizni. Én adom hozzá a golyókat. Azokat készítem jóféle diachilon flastromból, a miket meghengergetek plajbászporba, akkor azok egészen hasonlítanak az ólomgolyóhoz. Megesküszik rá, a ki látja.

– Furfangos egy ficzkó ön, Koczur.

Úgy történt, a hogy mondá. Másnap megverekedtek. Koczur töltötte a pisztolyokat, megmutatva mindenkinek, hogy valósággal beleereszti a csőbe a golyót, a mit Opatovszky különösen követelt. Ő ölni, vagy halni akar.

Valósággal dühös volt. Egyenesen oda szaladt a barrière-re s húsz lépésről czélzott az ellenfelére keményen.

Diadém úr a bal kezét a szája elé tartotta. Félt, hogy még belelő azzal a flastrommal. Szerencséjére nem talált.

Most aztán ő fogta fel a pisztolyt. Opatovszky arcza elsápadt, halálfiának érezte magát. A lövés eldördült. Kornél nagyot kiáltva kapott az arczához s végig esett a gyepen élettelenül. Segédei és az orvos odarohantak hozzá. E catastrophára Diadém úr segédei egyszerre iramodtak keresztül a bozóton, s holnap ilyenkor ki Svájczban lesz, ki Belgiumban. Diadém maga ott maradt, elbámulva, mintha a földbe nőtt volna. Meg nem foghatta a dolgot. Mégis agyonlőtte volna Opatovszkyt? Azt hirtelen felkapták a segédei s vitték a kocsijához.

Diadém hátramaradt. Tudta, hogy Koczurnak oda kell még hozzá jönni.

Csakugyan visszatért.

– Hát mi történt?

– Gyerünk a bokorba, mert meglátják, ha együtt beszélünk. Hahaha!

– Ön nevet?

– Hogy a patvarba ne? Az a bolond flastromgolyó a pofája közepén találta a barátunkat.

– S odaragadt?

– Az ám. Jó, hogy a kezével eltakarta.

– Mit mondott az orvos, mikor meglátta, hogy a seben már flastrom is van?

– Azt mondta, hogy ez unicum a külgyógyászat történetében. Beragasztottam egy ezressel a száját, hogy értekezést ne irjon róla a Medicinische Wochenschriftben. Egyébiránt Kornél csakugyan megsebesült. Az a bolond diachilon birt annyi erővel, hogy egy zápfogát kiüsse s a bőrt is fölrepeszté az arczán.

– Most már szaladjunk, mert jön a rendőrség.

E szerint mégis teljesen indokolva volt, hogy a megsebesültet ágyba fektessék s orvosi ápolás alá vegyék. Egy kiütött fog, meg a felrepedt bőr nem tréfa dolog.

De megvan ennek is a kellemes oldala. Egész nap jönnek a látogatók, a jó barátok: tudakozódni hogyléte felől. Az orvos és assistensei egy perczre sem hagyták el az ágyát s figyelmeztetnek mindenkit, hogy ne kényszerítse beszédre a szenvedőt.

Délfelé várják nála a sebláz bekövetkeztét.

De előbb még a gyönyör visiója jelenik meg előtte.

Egy ajtónyilásnál ki lebben szobája küszöbén be? Maga az istennő, ő az: Atalanta. Fátyolát hátravetette arczáról s nagyon halovány. Szemei ki vannak sirva. Leül az ágya szélére s két keze közé fogja hőse kezét. Az a hetedik mennyországba képzeli magát. A hölgy int neki, hogy ne beszéljen. Sebe fölszakadhat. Ő sem szól semmit, csak egyre magnetizálja azokkal a nagy spanyol szemeivel.

Opatovszky bágyadtnak érzi magát. Természetesen a vérvesztés miatt. És mégis egy nagy merényletre szánja el magát. Megkisérti a kezében tartott kezet ajkaihoz vonni. És ime sikerül. Azt az aczél kezet, melyet egy szilaj mén, egy vad bika nem bir helyéből elhúzni, ez a lankadt kéz odáig tudja vonni a lehetetlenségig, egy férfinak az ajkáig, mely azt az élő bársonyt nem érintette soha. Sikerült neki egy csókot nyomni a kezére. Ah ez a küzdelemhez méltó pályadíj volt!

Képes lett volna rögtön felugrani, ha az ápolói le nem fogták volna.

Atalanta ovatosan visszavonul s némán int neki, hogy kimélje drága egészségét. Aggódik miatta.

– Mikor fog ön föllépni? kérdi tőle a sebesült lovag.

– Addig nem, a míg ön fel nem gyógyult! viszonzá hévvel a delnő s arczára rántja fátyolát, hogy pirulását eltakarja s e szók után elfut a szobából.

– Nem álom volt ez? kérdezi az ágyban fekvő. Tünemény ábrándképe. Ébren vagyok-e?

– Ébren, ébren! Hogy ne volnál ébren? kiált egy ismerős hang, s beront az ajtón a volt ellenfél: Diadém úr, lovagias szokás szerint sietve látogatását tenni a megsebesített ellenfélnél. Én is találkoztam vele! Lásd, te szerencsés kópé! Ezt nekem köszönheted.

– Köszönöm! Köszönöm! rebegi a bekötött fejű: megragadva látogatója kezét: barátom! Egyetlen, igazi barátom. Hadd öleljelek meg! S össze-vissza csókolta elragadtatásában. Ő itt volt! Itt ült az ágyamon, a hogy most te! Így csókoltam meg a kezét, a hogy most a te arczodat. Így! Így!

Diadém úr alig birta a fejét kiszabadítani a karjai közül.

– Áldott legyen a golyó, mely ezt okozta.

Még így nem áldották a diachilon flastromot, a mióta Hyppocrates feltalálta.

– Csendesen, kedves barátom! Légy most nyugodtan. Ne bocsássanak most többé hozzá senkit!

Az orvosok, az órával kezükben álltak az ágy körül, s számlálták az érütéseket, várva a sebláz beálltát: suttogni sem volt szabad, csak diákul.

Künn a negyedik teremben pedig a látogatók a pamlagokba, karszékekbe vagdalták magukat hanyatt a kaczagás miatt. Koczurnak már az állkapcsába állt a görcs a nagy röhögéstől.