A Boldogság, A Mit Megsokalnak.

A Ponthay Adalbert gróf és Tanussy Decebál közötti gyűlölködésnek a nagy publikum előtt hangzatos czímei voltak; politikai meggyőződések, felekezeti hitbuzgalom, hagyományos ős villongás, kurucz, labancz tábor! hanem a fiskálisaik meg a sedriák jobban ismerték a dolgot, «osztályos atyafiak» voltak! S ez az ellenségeskedésnek a superlativusa.

Adalbert grófnak ugyanaz volt az öreganyja, a ki a Tanussy testvéreké, utolsó ivadéka egy ősi családnak: fiusított leány, a kinek halála után egy roppant terjedelmű nagy birtok maradt az unokáira. Ez a birtok Erdély határszélén feküdt, a hol a Kárpátok kezdődnek, a keleti része rengeteg erdőkből áll, a nyugoti jól termő szőllős hegyoldalakba hanyatlik át s aztán ellapul végtelen síksággá, a mit két folyam öntözget; jó kövér termőföld, búzának, repczének, dohánynak hazája; gazdag kaszálókkal, sík legelőin jó dolga van gulyának, ménesnek.

Mikor a két család ezen a birtokon megosztozott, a Ponthayak családfeje el volt foglalva a nagy franczia háboruval; generális volt a hadseregnél, kinn feküdt Mantuában; egyszer el is fogták Makk tábornagygyal. Ellenben a Tanussy családapa idehaza volt s a maga dolga után látott. Így történhetett aztán meg, hogy a birói osztoztatásnál a rájuk maradt nagy birtokot olyan szépen osztották kétfelé, hogy a rengeteg erdőség mind a Ponthay-családnak maradt, az áldott Kanahánvidék meg a Tanussyaké lett.

Mikor aztán Adalbert gróf az apja örökébe lépett s átvizsgálta az inventáriumot, akkor egyszerre rájött, hogy ez nem jó osztály volt; ő a maga erdőfedte örökségére folyvást ráfizet, a Tanussyak ellenben dúskálkodnak; neki jutott a makk, meg a gubics; ezeknek a bor és a búza; ez nem igazság! Osztályigazító pert indított az unokaöcscsei ellen, azt követelte, hogy a nagyanyjuk jószágát ne hosszában, hanem keresztben vágják kétfelé: kapják meg azok az ő makkjának és gubicsának a felét, s engedjék át neki szintén a felét a boruknak és búzájuknak.

A régi harag méregfájának a gyökerei számára ez az osztályigazító per volt a legtelevényebb talaj. Az ilyen pernek pedig az a természete, a mi a berkenyefának, hogy a ki elülteti, az nem eszik a gyümölcséből, ezt nem végzi be egy emberöltő idő.

Arra pedig, hogy a két Tanussy testvért barátságos kiegyezésre lehessen birni, egy csepp kilátás sem volt; miután bizonyos, hogy a mire az egyik rááll, azt a másik csak azért is megtagadja. Aztán, ha az osztályujítás a Ponthay-család kedvére jönne létre, akkor a két Tanussy testvérnek is újra kellene osztozni!

De ime a «fátum», a «véletlen» közbehoz egy minden prókátori erősségnél hatalmasabb argumentumot! Thonuzóba sírját feltalálja egy régiségbuvár; ámde ez a halom épen annak a rengeteg erdőséggel fedett hegyláncznak legmesszelátszóbb gerinczén fekszik, a mely Ponthay Adalbertnek jutott osztályrészbe. Ott van eltemetve az «ük» Thonuzóba, és vele együtt eltemetve a hártyára irott «szer». Csakhogy ehhez hozzájutni más áron nem lehet, mint a békés kiegyezés áldozatáén; s ez annyit jelent mint egy szép tízezer holdas pusztát átadni cserébe egy ugyan akkora ősrengetegért.

Bizony nem lehet rossz néven venni Decebálnak, ha minden dicsősége daczára is azt mondá magának: «aludjunk erre egyet!»

Mert hát nem hiába van az ország czímere is olyan formán osztva kétfelé, hogy az egyik részébe esnek a folyó vizek, meg a sík földek, a másik részébe pedig a hegyek; s ha az utóbbiakra van feltéve a korona és a kereszt, ez azt jelenti, hogy a hegyek, erdők a főuraké és a papoké, a másik aztán a mienk.

Decebál még nem adta be a derekát, meg volt ugyan már rendítve; de még tartotta magát a lábán. A mérleg ingadozott a haszon és dicsőség között. Az egyik serpenyőben búza, repcze, a másikban a bükkmakk! Ezt még a Bajhalom kincsei nem nyomják le. Még ide kell valami, a mi a súlyt erre felé billentse.

Decebál kiállta még aznap is a rabkoszton, s megkisérté kenyérbélből lovon ülő pánczélos vitézeket gyurmázni.

A következő nap reggelén korán nyitották rá az ajtót. Megint a főfiscus jött be hozzá.

– Látod, látod barátocskám, mondtam ugy-e, hogy ez lesz belőle! nem akartál megjelenni, magadat védelmezni; már most meghozta rád a törvényszék az itéletet makacsságból. Most lejöhetsz, meghallhatod, publicálni fogják.

– És ha nem megyek? szólt daczosan Decebál.

– Hát akkor visznek. De az nem volna tehozzád méltó situatio.

Decebál maga is úgy találta, hogy az bizony semmiképen sem lenne valami dicsőséges látvány, ha az ő nemesi alakját kezénél, lábánál fogva hurczolnák a hajduk a törvényszék elé. Eszébe jutott Kont balladája is, az is ott volt az itélet kimondásakor; külömben nem feleselhetett volna a királylyal.

– Jól van, ott leszek. Hadd lássam azt a komédiát!

Úgy is viselte magát a törvényszék előtt, mint a ki fitymálja az egészet. Az egész hosszan indokolt itélet felolvasása alatt egyre törekedett hetyke közbeszólásokkal rontani az ünnepélyes hangot. «No lássa az ember!» «soha több fát, mint az erdőn!» «mi a tatár? hát még ezt is tudják?» «Czoki pöngő!» «Legyen lud, ha kövér!»

A hallgatóság (mert karzat is volt) nem is volt háladatlan; eleget nevetett a mókázásain; s a derültséget nem birta elparáholni a királyi biztos haragos tekintete.

Az itélet kétesztendei nehéz várfogságra szólt, mely azonban a királyi biztos által kihirdetett kegyelmi tény folytán megyeházi szobafogságra lett átváltoztatva; hozzátétetvén, hogy «azonban a fogoly úr tartozik magát saját költségén élelmeztetni.»

Erre a szóra meg már épen elkaczagta magát Decebál.

– No, hát ha tartozom magamat a börtönben magam élelmezni, akkor azt úri rangomhoz méltóan fogom cselekedni. Hej, porkoláb, lódulj Dabajkóhoz! a hogy csak kitelik konyhából, pinczéből! Aztán én nem szoktam ahhoz, hogy magamban pánizáljak. Nekem társaság kell. Meg vannak híva hozzám az urak, birák, jegyzők, jurátus, esküdt, mind valamennyi együtt, a ki törvényt ült ma fölöttem. Legyen szerencsém az én úri lakásomon, odafenn a cuculloriumban, aztán, ha úgy tetszik, kivilágos kivirradtig együtt mulathatunk.

Ettől a szótól még a magas törvényszék tagjaira is elszármazott a jó kedv.

Decebál kezet szorított a hivatalos barátjával a főfiskussal. «Aztán te is eljöjj! Mindennap dáridó lesz itt nálam e szent naptól fogva, a míg csak itt ülök. Szivesen látok mindenkit, a hányan csak beférnek a dutyimba. Most kezdődik csak a víg élet!» Kimenet a teremből egyre osztogatta fenhangon a parancsolatokat a hajduknak, ki mit hozzon?

A börtönajtóban találkozott Anonymussal. Ez nem kedvező órában jött most.

– Eredj ám innen az ürgelyukadba! Nekem most semmiféle papirost ne hozz, mert úgy segéljen, mákos kalácsot süttetek rajta!

A régiségbuvár valami ferde mosolyra fintorította a pofáját, s az a gúnyvigyorgás meg is maradt a mumia vonásain, még mikor visszasompolygott is.

A porkoláb mondhatott volna Decebálnak valamit, a mi azt nagyon meglepte volna, de soha sem juthatott szóhoz a nagy régészeti kutatás miatt, a mint bejött, mindjárt kilökték az ajtón. Most már elmondhatná neki, s azzal egyszerre leszállítaná a patvarkodó kedvét; de hát akkor kárba veszne a Dabajkónál megrendelt ebéd, az pedig hiba volna. Úgy is majd megtudja azt még ma este a fogoly uraság az első kutforrásból, hát csak hadd patvarkodjék addig.

Decebált a börtönébe beléptekor meglepte az a változás, a mi a törvényszék előtt járta alatt e helyütt végbement. A szoba ki volt seperve; a nagy poros szekrényt az ócska iratcsomagokkal kivitték onnan, s helyébe egy díszes almáriumot, meg egy polituros pohárszéket állítottak be, a pohárszékre volt letéve a dohányos börbönczéje és a tajték pipája is.

No, ez már emberség!

Kis idő mulva jött két hajdu, a ki se kérd, se hall, összepakolja az ágynemüt, hoz helyette új derékaljat, szarvasbőr takaróval, nagy vánkos, kis vánkos hozzá, selyem paplan, mind tiszta czihával. Az ágy elé pompás nagy medvebőrt terítenek le.

Ő excellentiája, a királyi biztos úr parancsolta így.

Ez ellen nem is lehet kifogást tenni.

Decebál nem is tartott elébb valónak semmit, mint rágyujtani a jó vágott dohányra, a miben saját termékét ismerte fel.

Ezt bizonyosan a feleség küldte ide.

Szegény Sárika! Mégis jó áldott asszony ez!

Megint egy kis idő mulva hoznak egy nagy fali-tükröt s azt felakasztják a két ablak közé.

De már ez mire való fényüzés egy fogoly úr börtönében?

Egyszer megint jön a két hajdu, az egyik hoz két nyalábra fogva két nagy sárgaviolás virágcserepet, a másik meg egy zöld kaliczkát kanári madárral.

Már erre nevetni kezdett Decebál.

– Úgy látom egészen fel akarjátok czifrázni a tömlöczömet.

– Ő nagyméltósága parancsolta így.

– Vajjon micsoda szellet szállta meg ő nagyméltóságát, hogy így kedveskedik, nekem?

Aztán eljött az ebéd ideje. Kompareált nemcsak Dabajkó uram a megrendelt ételekkel és italokkal, hanem a meghivott vendégurak is; a kik nehány órával elébb mint birák ültek szemben az incattussal. Most azután pajtásnevet ittak, s jó alkonyra járt az idő, a mikor vége szakadt az ebédnek. Akkor aztán felczihelődtek a vendégek s menni készültek.

– De biz én tőlem meg nem szabadultok! hatalmaskodott Decebál. A ki én nálam ebédel, az nálam vacsorál is. Itt ragadtok reggelig. Legalább hírét vihetitek, hogy micsoda keserves dolga van a szegény elitélt rabnak Tuhutum vármegyében.

Valamelyik czimbora példálózni kezdett a szobába tévedt sárga ibolyákra meg a kanári madárra.

– A szegény jó feleségem küldte ide, tudom, mondá Decebál. Az ő kedvencz virágai, meg az ő kedvencz madara. Csodálom, hogy még a kis kedves pincsi kutyáját is el nem küldte.

Hát, hogy ne csodálkozzék sokáig, a legközelebbi ajtónyilásnál csak beugrik ám a börtönbe az a kis oroszlánforma fenevad, a mi elfér egy köpönyeg-zsebbe, s nagy csaholással, vinnyogással rohan az urához, annak egy szökéssel felugrik a térdére, s egy párszor körül fordulva, oda ágyazza magát az ölébe.

– Mondtam ugy-e? hogy még a pincsi kutyáját is elküldi hozzám. Szegény jó Sárika! Mennyit évődtem vele! Kár, hogy nem hallom zsémbelni.

Hát csak kivánni kell! olyan tündérvilág van itt, hogy a mit az ember kimond, egyszerre megvan.

A börtönajtón kopogtatnak, nem várják, hogy «szabad»-e, kinyitják s belebben rajta, mint a kivánság, az asszonyok legszebbike s azzal egyenest borul az ura nyakába, s nem törődik vele, ha látják is, ha hallják is, annyi csókot rak az orczájára, a mennyi csak ráfér.

Decebál mire magához tért, azon vette észre, hogy az egész vendégtársaság elszédelgett a szobából, maguk maradtak kettecskén. Nem is bánta.

Mert csak akkor tudja ám meg az ember, hogy micsoda nagy kincs egy hűséges, nyájas, deli szép asszony, mikor a börtönajtó-ablak közé szorul.

De már ez mégis igazán nagy figyelmetesség attól a királyi biztostól. Nem hiába gróf, de fáin ember.

Azonban újra nyitják az ajtót, s megint jön két hajdu. Most meg már egy rengeteg nagy rézveretes böröndöt czepelnek be.

– Csak tegyétek oda az almáriom elé! parancsolgat nekik Sára asszony, s azzal kibontakozva férje karjai közül, siet az oldalán függő kulcstartóról kikeresni a börönd kulcsát, azzal rögtön felnyitja a lakatot, s szépen leguggolva a láda mellé, elkezdi kiszedegetni abból a sok mindenféle fehérnemüt, s aztán rakosgatja befelé az almáriom fiókjaiba.

Decebálnak csak elállt a lélekzete.

– Hát ez micsoda?

– Micsoda galambom? hát az én ingeim, alsószoknyáim, meg harisnyáim.

– De hát mit akarsz te azokkal itten?

– Hát viselni akarom, lelkecském, egymásután; a hogy rákerül a sor.

– Rá kerül a sor! Hát meddig akarsz te itt maradni?

– Meddig? Épen addig, a meddig te. Két esztendeig.

Decebál felpattant erre a szóra.

– No, azt én meg nem engedem.

– Hjaj, szerelmem! otthon parancsolj. Itt én is oly uraság vagyok, mint te. Hát nem tudod, hogy én is el vagyok itélve két esztendőre, a hogy te?

– Mit? Az én vétségem miatt?

– Nem! Gyémántom. Az én saját vétségem miatt. Nem csak ti tudtok ám felségsértést elkövetni, ha az olyan virtus, hát mink is tudunk.

– Hát mit csináltál?

– Mit csináltam? Angyalom! Hát a mint utánam futtattál, hogy forduljak vissza, hagyjam ott Debreczent, a rajkóval együtt, én egybe vágtattam vissza, haza Tüzhalomra. De téged már nem találtalak otthon, csak a tiszttartótól értettem meg, hogy le vagy tartóztatva Tanusvárott. Én rögtön másnap reggel be akartam rontani a vármegyeházára, hogy csunya ribilliót csapok miattad, de megelőzött a királyi biztos, a ki maga személyesen jött ki Tanusvárról, sok katonasággal s elfoglalta a kastélyunk udvarát, mielőtt ellenállásra gondoltam volna.

– S te ellenálltál volna?

– De így is megtettem. Az a te pipogya cselédséged (de kár a moslékot rájuk vesztegetni!) mind a kályhasutba bujt el, a mint a katonákat megszagolták; ott hagytak engemet magamra. Én csak nem vesztettem el a prezencziámat; ott fogadtam a salonajtóban ő excellentiáját s azt kérdeztem tőle, hogy kihez van szerencsém. Megmondta: ő gróf Ponthay Adalbert, királyi biztos. «Minek köszönhessem ezt a nagy szerencsét?» Hát, hogy ő bizony azzal a szándékkal jött, hogy most itt a mi kastélyunkban házmotozást visz véghez. De már ez ellen én protestálok! Mit keresnek itten? Nem vagyunk mi tolvajok, orgazdák! Azzal felkaptam a seprüt s odaálltam a szekrényem elé. A ki hozzá próbál nyulni, bizony betömöm a száját ezzel a bartwischsel.

– Igazán azt mondtad?

– Mondtam hát! Megtettem! Annak az auditornak, a ki ott kotnyeleskedett, olyat kalabintottam a ferde pofájára, hogy két foga megbánta; egynehány cserepárnak markomban maradt a pakumpartja, s mikor a kezeimet lefogták, elkerítettem a királyi biztosnak, a császárjával együtt az egész genelogiáját úgy, hogy azokon még a keresztvíz sem maradt meg.

Decebál felugrott, össze-vissza ölelte, csókolta az asszonyát. «Igazán azt tetted?»

– Azt én! de mindjárt bilincset is vertek a kezemre.

– Erre a kis kézre?

Decebál csókokkal halmozta el azt a két szép kezet.

– Akkor aztán mit volt mit tennem. Csak a nyelvemmel üthettem a gorombákat, a mint elnéztem, hogy törik fel a szekrényemet, hogy hányják fel a fehérneműimet, a míg rátalálnak arra a veszedelmes keresztes szalagra, a miről én vesztemben azt hittem, hogy valami menyecske násfája; pedig hát a királyi ember fityegője volt. Arra nagy volt a diadaluk. Azt mondták, csak azért jöttek ide. Engemet aztán behoztak ide a vármegye házára, ott adtak egy szobát a főispán szállásán. Vallattak, felirtak mindent, a mit mondtam, megfeleltem nekik. Nem hazudtam el semmit. Ma délben aztán kihirdették a sententiámat. Felségsértés miatt két esztendei tömlöczre vagyok itélve, s azt itt kell leülnöm a vármegyeházánál. Látod már most, kincsem, gyémántom, rubintom, hogyan kerültünk össze.

Az első órában ezt az esetet fölöttébb mulatságosnak találta Decebál. Ha már az embert elitélik két esztendeig tartó, tisztességes czímű vétség miatti börtönre, akkor semmi sem lehet kellemetesebb enyhítő körülmény, mint ha hasonló vétség miatt a szép, kedves, hű, fiatal feleséget is becsukják hozzá a börtönbe. (Ha ez divatba találna jönni!)

Szegény asszony! De milyen boldog is volt! Hogy végtére olyan helyzetbe juthatott a maga szerelmesével, a honnan az tőle sehová el nem szökhet, a hol se éjjel, se nappal másra nem gondolhat, egyedül ő reá. Most már egészen az övé!

Decebál nagyon regényesnek találta ezt a helyzetet. Volt benne valami az ábrándos lovagkorból. Emlékeztetett azokra a szép regékre: «Szigligetben fogunk élni, szerelmünkben boldogok. Honnan aztán kirepülni soha többé nem fogok!»

Ez nagyon szép idyll volt – egy napig, két napig, három napig. De már a negyedik nap kezdte az ember megunni a nagy boldogságot.

Hiszen, ha az ember elmehetne egy kicsit vadászni, vagy kilumpolhatná magát, hogy aztán visszatérett ujdonságnak találhatná a feleségét; de így estétől reggelig s reggeltől estig mindig maga előtt látni a kedvest! Ez még imádkozásnak is sok volna.

«Nagyon édes a családi boldogság! Igaz. Ki ne találná benne gyönyörűségét? Hanem a mi sok, az mégis sok. Igenis: kávés csésze számra, de egyszerre egész fürdőkáddal! Ez még boldogságnak is tulzott!» Így mondá azt magában Tanussy Decebál.

S aztán a boldogságnak van árnyéka is. Még a mézeshetek napjai sem állnak csupa pásztorórákból. Az egy szobába bezárt férj és feleség között idő jártával mégis csak fejlődik ki egynémely véleménykülönbség.

Egyszer ilyenformát talált Deczebál a felesége előtt kiejteni:

– No de aztán már most, ha azt nyilvánvalóvá tettem, hogy én követtem el a garázdaságot, nem az öcsém, akkor én fordítom meg a botnak a boldog végit bizonyos emberek irányában. Ha nem titkolni való többé, hogy ott voltam a «Régi Napnál», akkor én indítok keresetet az ott jelenvolt czimborák ellen, hogy kinek a kezén-közén származott el a körmöcziekkel telt bőrerszényem. Fogadom előre, hogy a gaz árulkodó Bakala Peti marad benne a tolvajságban.

Ettől aztán Sára asszonynak volt nagy oka megszeppenni! Ha Bakala Petit kérdőre vonják, az megmondja az igazat, ő az egész megmentett pénzt Sára asszonynak kézbesítette, feleljen az róla, hogy mire költötte el? – Ez szép mulatságra adna alkalmat – idebenn.

Azért Sára asszony ebből a dologból egészen becsületbeli kérdést csinált.

– Nem! Annak az embernek a nevét a tieddel összeköttetésbe hozni nem szabad! Te és ő, még mint vádló és vádlott sem állhattok egymással szemben. Aztán miért? Egy pár marék nyomorúságos aranyért! Egy Tanussy Decebál kereskedjék miatta? Keverje gyanuba a legjobb czimboráit, a kik még azon az emberen kívül jelen voltak? Az egész vármegyét ellenségeddé tennéd. Az a rossz ember még képes volna utoljára engemet is rágalmazni. Akár még azt is mondhatná, hogy nekem adta ide a pénzedet. Hisz oda jött veled együtt azon a reggelen a házunkhoz. Mivel hazudtolhatnám meg? Nem! Ha te engemet szeretsz, annak a csúf embernek a nevét se ki nem mondod, se le nem irod soha. Az ránk nézve meghalt!

Erre a nagyon meleg hangon adott replicára aztán megint Decebál keblében ütötte fel a fejét a féltékenység hydrája.

– De nagyon érdeklődik az ifjasszony azért a drága madárért!

Ebből aztán egy kis családi csetepaté fejlődött ki, a minek az lett a vége, hogy az asszony odaült duzzogva az ablakhoz s egész nap harisnyát kötött, Decebál pedig végig nyujtózott a kanapén s elpipált két font dohányt. Este aztán mégis csak neki kellett kibékíteni az asszonyát.

Máskor az ember az ilyen esetben a nyakába kerítette a csurapéját, s úgy elment, hogy három napig sem került haza, de most azt parancsolja a törvény, hogy itthon kell maradni.

Egy teljes álló hétig kiállta Decebál ezt a, hol napfénynyel, hol zivatarral járó családi boldogságot, de sokszor eszébe jutott a mesemondás zárszava: «tojáshajba kerekedtek; most is élnek, ha meg nem haltak» s hozzágondolta, hogy a tündérek átkozott rossz mulatságot gondoltak ki maguknak.

A nyolczadik nap reggelén azt mondta a porkolábnak, hogy kerestesse fel Vakandi Anonymus urat s küldje ide hozzá.

– Nem kell azt kerestetni, itt ül az az almáriomban s eszi a penészes papirost egész nap.

Mindjárt elő is keríttetett.

Decebál látta (bár el volt fordulva), hogy Sára asszony egyszerre zsebkendőjével takarja el orrát, száját, a mint a régiségbúvár belép s röviden végezte el vele a dolgát.

– Elhatároztam magamat. Eredj le rögtön a királyi biztoshoz, s mondd meg neki, hogy kész vagyok arra az egy szóra.

Anonymus úgy fordította a fejét a duzzogó menyecske felé, mint mikor a görény a gyöngytyúkra sandalít; aztán egyet köszörült a torkán, ezzel adott választ s igyekezett kifelé az ajtón.

Az az «egy szó» pedig nem volt ám valami politikai meghunyászkodás szava. Abban nincsen alku. Ez az egy szó annyi volt: «kiegyezek!»

Értve az osztályigazgatási pert alatta.

Még abban az órában látogatást kapott a rab házaspár a főfiscustól, a ki holmi hivatalos irásokat hozott magával.

Azok nem érdekelték Sára asszonyt.

Az atyafiságos kiegyezés iránti nyilatkozat volt azokban törvényes kellékekkel ellátva; az egyik irat Belizár hasontartalmú beleegyezését rejté soraiban. Tehát azt még hamarabb megpuhították? Ki tudja, mivel? Hisz nem ő rá néz a csákányság! Decebál aláirta az egyezséget.

Mikor aztán a főfiscus ezt eltette az egyik zsebébe, a másikból kihúzott egy átzsinórozott függőpecsétes iratot, s azt kitárta Decebál elé.

Az volt a királyi amnestia-levél. – A dátumon még nedves volt a porzó; azt most irták bele; maga a kegyelemlevél itt hevert eleitől fogva az excellentia fiókjában.

Decebál elolvasta, s ott hagyta az asztalon.

– Mondhatom, hogy két heti kvártélyért még a muszka császár sem fizetett Bécsben nagyobb taksát, mint én ettől a cuculloriumtól.

Már az igaz. Tízezer hold búzatermő rónát elcserélni ugyanannyi havasi erdőért.

Ponthay Adalbert gróf szépen elérte a czélját. Hiszen igazsága volt, azt nem lehet eltagadni. Csakhogy ötven esztendő kellett volna hozzá rendes perlefolyás szerint, a míg igazságához hozzájuthat. Egy kicsit előreforgatta az idő óramutatóját. – Ezt nevezik «magasabb politikának» – az üzletvilágban.

– No asszony! Pakolhatod a ládádat! megyünk haza Tűzhalomra. Kitelt a kapitulatziónk!

– De kár! szólt nagyot sóhajtva Sára asszony.