Egy Jó Szóért.

Úgy ment az a dolog, mint a karikacsapás.

Még nem gördült ki Sára asszony úti hintaja Tanusvár poros utczáiból, a mikor már útban volt a juratus tabulæ regiæ notarius Tűzhalom felé.

Ez is szép intézménye volt a boldog arany időknek: a jurátusság. Egy esztendeig joga volt a fiatal magyar nemesnek atillában, magyar nadrágban, topánban járni, sastollas kucsmával, görbe kard az oldalán, joga volt a királyi tábla titkos tanácskozásaiban hallgatóúl megjelenni és a mi legkitünőbb kiváltságát képezte, birói idézést, evocatiót, admonitiót, királyi parancslevelet ő kézbesíthetett, s zörgetésére meg kellett nyílni minden nemesi kapunak: mert ha meg nem nyílt, oda szegezhette a juratus a kapura, s eljárásáról kiadott bizonyítványa annyit ért, mint a szolgabiróé és az esküdté együtt.

A főispán juratusa volt, a ki a királyi parancslevelet megvitte Decebálnak. (Volt a királyi biztosnál ilyen előre készen tartva). A fiatal joggyakornok közel atyafi volt, szívesen látott vendég a tűzhalmi kastélyban.

– Hozott Isten, öcsém! fogadá a házi gazda.

– De bizony magam is igyekeztem, hogy délelőtt ide juthassak.

– Hogy el ne maradj az ebédről, ugy-e?

– Nem egészen azért, hanem, hogy átadhassam ezt a királyi parancsolatot urambátyámnak. Ebéd után tiltja a törvényes szokás.

– Királyi parancsolatot? szólt elcsodálkozva Decebál. Nem emlékezem én rá, hogy kértem volna ő felségétől valamit. De hát csak azért sem olvasom el ebéd előtt, hátha valami mérges dolog van benne, a mi elrontaná az étvágyamat.

– Annál jobb szeretem, szólt a juratus, ott marasztalva magát ebédre. A levelet aztán zsebredugták.

Nagy férfitársaság volt együtt, összegyűlt már az egész vadászkompánia. Az ebéd hosszú volt, vidám adomákkal fűszerezve. A kávéval együtt felhozták a pipákat, meg a dohánybörbönczéket, üröm taplóval együtt.

Az egyik vendég úr fidibust követelt.

– Itt van nálam egy annak való papiros, mondá a háziúr, kihúzva a zsebéből a hivatalos levelet. Még fel sem bontotta.

Hanem a megkínált vendégnek több præsentiája volt, az előbb feltörte a fidibusnak szánt levelet, s nagy lett a megrökönyödése, mikor elolvasta a tartalmát.

– Decebál komám. Ez királyi parancslevél. Téged ad audiendum verbum hivnak.

Erre a szóra olyan csendesség támadt az asztalnál, mintha mákot akarnának vetni.

Decebál megkísérté elkezdeni a kaczagást, de hogy senki se secundált neki, hát ő is abbahagyta.

Az uraknak egyszerre eszébe jutott a most épen minden megyei felirat állandó sérelmi panaszát képző elfogatások története.

A meghökkenés csendjét azután felváltá a méltatlankodás zúgolódó hangja. Találgatni kezdték, mi lehet az oka e fenyegető meghívásnak? Hiszen ok bizony volt volna elég; de ki lehetett az árulkodó? Egész Tuhutum vármegyében nincsen spitzli. Daruk, sasok összeverekesznek, de egymást be nem vádolják soha. Senki sem megy itt a sérelme miatt még a szolgabiróhoz sem panaszra, hanem maga vesz magának elégtételt, sőt ha ellopják az ökrét, visszalopja. Végre egy kitalálta ejteni a nevet: «Bakala Peti!»

Nem Bakala Peti fütyörészett be valamit?

Talán boszúból a tegnap kapott pofoncsapásért?

Na, attól kitelik.

Az inhibeáló jurátus hozzá járult ehhez a véleményhez a maga tapasztalásával.

– Csakugyan láttam ám Bakala Petit tegnap délután a királyi biztosnál. Mikor átvittem hozzá az actákat a registraturából, ott ült nála Peti a kanapén, a mint benyitottam az ajtót, egyszerre más tárgyra vitték át a beszélgetést. A gróf azt kérdezte Petitől, hogy «hogy állnak a vetések?»

Mintha tudná azt Bakala Peti, hogy hol van az ő buzája elvetve?

Világos, hogy ő volt az árulkodó.

Csak az a kérdés, hogy vajjon mennyit súghatott be abból, a mit tud?

– Egy cseppet se zavarjon ez meg benneteket, szólt Decebál megnyugtatólag. A legmagasabb parancs egész tisztelettel ad acta tétetik. Holnap pedig megyünk mindenestül Erdélybe vadászni.

– Figyelmeztetem rá, kedves urambátyám, jegyzé meg a fiatal joggyakornok, a kinél még nagyon friss volt a jogtudomány, hogy ezen esetben az eltávozása könnyen «fugá»-nak, szökésnek fog vétethetni s a szökevény nemest megfogdossák.

– Csak hagyd te azt az okoskodást, édes öcsém. Várjon ő felsége, a mig a medvémet meglövöm, ha visszajövök, akkor is olyan szép leszek, mint most.

El lett határozva, hogy nem engedelmeskedünk. (Nincs is annál nagyobb gyönyörűség a világon!)

Ellenben ma este rövidebbre szabjuk a kártyaidőt, hogy jókor lefekhessünk. Hajnal előtt indul a karaván Erdély felé.

A jurátus öcsémet sem eresztették vissza, nehogy hírt mondhasson a királyi biztosnak erről a renitentiáról s az még valami bracchialis erőszakkal gátolja meg a hazulról elvonulást. Elszöknie sem lehetett, mert a leghátulsó szobába vetettek neki ágyat, a honnan valamennyi vendég szobáján keresztül kellett volna kiosonnia. Volt ugyan annak egy más ajtaja is a folyosóra; de ott feküdtek a medvefogó sinkoránok, s azok megeszik, ha ki próbál jönni.

Különben is fidélis fiu volt, nem kellett félteni. Ő volt a legelső, a ki hajnalban Decebált felkölté.

– No öcsém, hát hogy aludtál? kérdé a házi gazda.

– Sehogy sem.

– Talán horkoltak a szomszédok?

– Ha még csak horkoltak volna!

– Hát mit csináltak?

– Azt csinálták, hogy minden negyedórában jött hozzám egy, a mint egy kicsit elszunnyadtam s elkezdett a fülembe sugdosni: «Kedves öcsém! Nem akarom Decebált háborgatni, most kaptam levelet, hogy az anyósom halálán van, haza kell sietnem. Kérlek, mondd meg neki reggel.» Aztán jött egy negyed óra mulva egy másik. «Kedves öcsém. Most zörgetett fel egy staféta, hogy a leányom torokgyikot kapott, azt hozza, futnom kell doktorért. Kérlek, nem akarom felzavarni Decebált. Mondd meg neki reggel.» Negyed óra mulva megint rángatja a fejem alól a vánkost valaki. «Kedves öcsém, nekem olyan borzasztó kólikám támadt egyszerre, majd a falra mászom. Ilyenkor az az orvosságom, hogy lóra ülök s elnyargalok. Kérlek, majd mondd meg reggel Decebálnak.» Utoljára felöltöztem, gyertyát gyujtottam, papirost vettem, megrubrikáztam, s a mint jöttek sorba, rovancsolva beirtam, kinek mije haldoklik odahaza, mije fáj a zsigerei közül? Az utolsónak nem maradt más, mint hogy feltörött a sarka, nem húzhat rá csizmát, ez papucsban ment el.

Mind elpárolgott az egész vadász-compánia. Csak a szegény kis jurátus maradt ottan.

– No, már ez czudarság! Mondá Decebál. Ennyi poltronságot nem tettem volna fel a barátaimról.

– Ne haragudjék, urambátyám! Lássa, igazuk volt a törvényesség szempontjából. Mert, ha ők itt maradnak, az által nem magukat keverik galibába, hanem csak egyedül urambátyámat.

– Mégis gyávaság, pipogyaság volt tőlük így elszelelni.

– Én pedig azt tanácsolom urambátyámnak, hogy menjen fel szépen Bécsbe, s hallgassa végig, a mit mondanak. Mással is megtörténik az.

– Azért sem megyek. Becsukhatnak, de meg nem juhászíthatnak. Hadd látom, mi lesz belőle, ha nem megyek?

Akkor aztán lement az udvarra veszekedni a cselédekkel, hogy minek nyitották ki a kaput az elszökdöső vendégek előtt.

Mikor legjobban patvarkodik, odasettenkedik melléje egy czigány. Csak akkor vette észre, mikor a kezét megcsókolta.

– Hát te ki malacza vagy?

– Malacznak az apámé vagyok, hanem postásnak a tekintetes nagyságos Belizár urfi konventiójában vagyok.

– Hát talán levelet hoztál nekem az öcsémtől.

A czigány előkereste a kalapja mellől a levelet s átadta.

Belizár irása volt. Olyan csúf kaligrafiája nem volt az egész szittya ivadéknak Herodotus óta, mint neki. Hanem azért ennyit meg lehetett belőle érteni:

«Komám. El van árulva az egész dolgod a homo regiussal. Ugorj, mert elcsipnek! Belizár.»

Ez meg már épen dühbe hozta Decebált.

– Én ugorjam! A te intésedre? Csak azért sem.

Olyan nagy volt az ellenszenve az öccse iránt, hogy még csak annyi jót sem tett fel róla, hogy az valódi részvétből gondolna ő rá, mikor baját látja. Gyáva a ficzkó! Gyónni, vezekleni viszi az ösztöne, az anyai vér.

Azt már kitalálhatta, hogy Belizár beszélt a királyi biztossal, ő már kiszabadult a kelepczéből. Ki tudja, micsoda áron? Beleesett az árulás Tuhutum vármegyébe. Oda már a szüzesség! Eddig soha bemondó nem vált innen!

Azonnal hivatta az ispánját.

– Üljön az úr lóra! vágtasson utána a feleségemnek. Még útban éri, mert az asszonynép nagy pihenőket tart útközben. Mondja meg neki, hogy rögtön forduljon vissza. Én itthon maradtam, s nagy szükségem van rá, hogy vele beszélhessek. Ég a házunk, csak hogy a füstje nem látszik. Aztán nem kell kimélni a lovat.

Aztán befogatott a hintajába s a jurátust is meghívta, beviszi a városba, annak sem kell forspont. Együtt szálltak le a vármegyeháza előtt.

Egyenesen rontott fel a főispáni szállásra. Az ajtóban álló kivont kardos hajdut szelideden oldalba taszítva, benyitott az ajtón, s azt sem kérdezve az előszobában ácsorgóktól, hogy itthon van-e, a kit keres? ment be egyenesen a belső szobába. Nem hozott semmi fegyvert a kezében. De annyit mégis megtett, hogy a kalapját levette.

Ponthay Adalbert grófot egyedül találta a főispáni elfogadóteremben.

– «Alázatos a szolga!» (Ez volt az ő köszönési formulája nagy urakkal szemben.)

– Tessék helyet foglalni!

Decebál el is foglalta a helyét a nagy karos székben, messze elnyujtva a lábát, s a sarkantyuja taréjával czifrákat kanyargatva a viaszkos parketten beszélgetés közben.

– Miben lehetek szolgálatjára, tekintetes öcsémuramnak?

Decebál felkapta az állát erre a megszólításra. Igaz, hogy anyai ágról osztályos atyafiak voltak, de azért az «öcsémuram» szót sehogy sem vette a nyaka.

– Hiszen tudva levő dolog, hogy Tuhutum vármegyében minden ember «bátyám»-nak szólítja egymást, tekintet nélkül az életkorra, a mi különben egészen megfelel a franczia «monsieur»-nek, azért igen jó néven veszem, ha excellentiád «bátyám»-nak szólít s én is visszaadom. Az «öcsém» megszólítás nálunk bizonyos lenézést fejez ki.

– No, hát legyünk mind a ketten «bátyám».

– Nekem például van egy emberem, a kit én igazán úgy hivok, hogy «öcsém». Mert rászolgál. Úgy viseli magát, hogy «öcsémnek» hivhatom. A szegény félkotyó Belizár. Tudom, hogy eltörött nála a mécses cserép, mikor megtudta, hogy két esztendőt kapott. No hát ne szurkoljon tovább, kirántom a sárból. Azért jöttem ide, hogy megmondjam, nem ő insultálta a homo regiust. Nem is volt az eszénél akkor. Olyan részeg volt, mint a tök. Ketten fogták a két karjánál, úgy huzták utánunk. Ő ártatlan az egész dologban.

Adalbert gróf úgy tett, mint a ki uj dolgokat hall most.

– De hát akkor ki ütötte meg a király emberét?

– Senki sem! Maga csapta bele a fejét az ajtóragasztóba, attól dagadt fel a homloka.

– De valaki csak hozzányult?

– Hát az a valaki én voltam. Egy kicsit megfogtam a gallérját.

– Valami küzdelemnek kellett e közben lenni, mert Rézkuthynak leszakadt a nyakába kötött Lipót-rend.

– Ejh! kiálta fel, dölyfösen talpra ugorva Decebál. Nem jöttem én ide magamat benevolisáltatni. Mit törődöm én a homo regius «fityegőjével»? Tudom is én miféle állat az a Lipótrend? Sas? vagy elefánt? Csak annyit akarok mondani, hogy az egész perduelliós perből kérem a Belizár nevet kitöröltetni, s Decebált iratni a helyébe. A többit vállalom. Mikor kell megkezdeni a beülést? Megyek magamtól, nem várom be, hogy értem jöjjenek.

Adalbert gróf mosolyogva veregetett a tenyerébe, az óralánczáról lecsüngő pecsétnyomóval.

– Nem megy olyan könnyen, bátyám, mint ön gondolja. Ez csak bonyolultabbá teszi az ügyet.

– De ha magam ide jövök feljelenteni magamat.

– Csakhogy megelőzte bátyámnak az önfeljelentését egy előzetes feladás.

Most már dühbe jött Decebál.

– Ki volt az a gézengúz?

– Azt nem szoktuk elárulni. A szokott forumon lesz elintézve minden, a hogy alkotmányos törvényeink parancsolják. Megkapta bátyám a királyi parancslevelet?

– Itt van a zsebemben, mondá Decebál, s odanyujtotta azt a királyi biztosnak.

– De ne adja nekem, bátyám, mert magának szól az, nem nekem. Magának kell azzal felmenni Bécsbe.

– Minek?

– Meghallgatni a királyi szavakat.

– Nem vagyok rájuk kiváncsi.

– Nem is kiváncsiság viszi oda az embert, hanem alattvalói kötelesség.

– Ez az a szó, a mit nem ismerek! Szabad akaratból, vagy nyers erőszaknak engedve, mehetek a poklokba is; de parancsszóra még csak az állóhelyemben sem fordulok meg.

Ponthay Adalbert egyszerre észrevette, hogy ők most mind a ketten egy czél után törekesznek.

Odafenn, a második lépcsőnél van egy kis szoba, olyan kis cucullorium forma az egyemeletes ház homlokzatán. Ebbe a szobába szokták elzárni az olyan nemes urakat, a kiket vagy inflagranti elfognak, vagy valami zenebona miatt elitélnek, legtöbbször üres az, használják különben kvártélyul a homo regius számára is, mikor annak le kell tölteni az idejét a vármegyeházánál, a hogy már egyszer láttuk; Decebál ezt a szobát igyekezik elfoglalni, inkább becsukatja magát, mint hogy parancsszóra Bécsbe menjen.

Aztán Ponthay Adalbert is épen azt akarta, hogy Decebál oda jusson. Szépen kiegyengette az útját.

– Nekünk van azonban hatalmunk, azt, a ki a parancsszónak nem akar engedelmeskedni, kényszeríteni rá. Mondá hivatalos felgerjedéssel.

– Engem? Tanussy Decebált! kiáltá fel büszkén a Thonuzóba-ivadék s kevélyen hordozá körül tekintetét a szobában felaggatott képeken, a mik arany rámáikból komoran néztek rá. Azok között volt egy, a király életnagyságú arczképe, a Szent István-rend nagymesterének pompás öltözetében, fején a hermelin kalpaggal, mellette az asztalon Szent István koronája.

Decebál fogta a királyi parancslevelet s kétfelé szakítva, odahajítá azt a király arczképe elé.

– Nem megyek Bécsbe!

A királyi biztos csengetett. A belépő hajdunak ezt mondá:

– Jöjjön fel a porkoláb! Ezt az urat fel kell kisérni a nemes urak börtönébe.

Flagrans delictum volt!

Decebál összeütötte a sarkantyús bokáit s ment maga előre, most már azt sem mondta, hogy «befellegzett».

Ő elérte a czélját. De Ponthay Adalbert is.

Mikor a kacskalábú porkolábbal felkisértette magát a cucullóriumba Decebál, még akkor egészen tetszett neki ez a szerep. Azokban az időkben nagyon népszerű dolog volt becsukatni. Hajh, milyen port fog az felverni mind az ötvenkét vármegyében!

Az előtornáczból és szobából álló lakosztály nem is volt minden kényelem nélkül, azelőtt a homo regius lakott benne. Még ott volt az almahaj a kályha vállán, a mit ott hagyott ő nagysága a nyáron. Nyoszolya, szék, asztal, kanapé, egy szóval minden volt. Fogas is volt a kabátnak, bundának, csutorának, meg aztán egy nagy rengeteg almáriom, de abban nem volt semmi. Azaz, hogy teli volt az poros iratcsomagokkal (verje meg a csoda!). Az még rosszabb a semminél.

– Parancsolja a tekintetes úr, hogy a Régi Napnál megrendeljem az ebédet? hány órára parancsolja? kérdé a porkoláb alázatos hangon, olyan módosan csengetve a kezében tartott csomó kulcscsal, mint valami ministráns az inclangoriummal.

– Semmi tekintetes úr! Szarkaláb! (Loko «porkoláb»), rivallt rá Decebál. Rab vagyok. A császár rabja vagyok, a ki rabot akar tartani, élelmezze. Ha én becsukatom a jobbágyot a dutyiba, én is kosztozom ott. Hadd látom, milyen gombóczot főznek a szegény raboknak.

«Hát hiszen majd elmegy tőle a kedved, ha meglátod», gondolá magában a börtönök gondviselője.

– Aztán az ajtót be kell rám zárni. Ha fogoly vagyok, be akarok zárva lenni. Aztán akarom hallani, hogy a strázsa járjon alá s fel a folyosón az ajtóm előtt. Most takarodjék kend.

Úgy történt, a hogy kivánta. Egészen meg volt a dolgával elégedve. Daczolhat most már a királyi parancscsal. Nincs olyan nagy úr, mint a rab a maga börtönében.

Elhitette magával, hogy ő most egészen aczéllá van edzve. Hasonlatos Konthoz, a «kemény vitézhez». Garay balladája abban az esztendőben jelent meg. Azt elszavalta Decebál, mikor magára maradt. Elhatározta, hogy a miatyánk helyett minden reggel, este azt fogja elimádkozni.

Aztán körülnézett a szobában, hogy mivel lehetne az időt eltölteni? A szekrénynek mind a két szárnya fel volt tárva, meglátta a sok iratcsomagot. Hátha ezzel is lehetne mulatni? De a mint egyet kihuzott belőle, olyan egérfutás támadt egyszerre az egész kasornyában, hogy jobbnak látta ezzel a merénylettel felhagyni.

A mint a delet harangozták, hozta a porkoláb a számára egy cseréptálban a napi illetményét, hat erős gölödényt, hagymás lélöttyben, meg egy egész prófuntot, czinkanalat is hozzá.

Evőszerei azonban voltak Decebálnak, azokat ott hordta ezüst tokban a csizmaszára mellett, kést, villát, kanalat.

– Engedelmet kérek, mondta a porkoláb, a raboknak nem szabad kést, villát tartani, hogy kárt ne tegyenek magukban, azt el kell vennem a tekintetes úrtól.

– No hát vedd el a kanalat is. A furkóhoz czinkanál való. Mi van a korsóban?

– Béka-ital.

– Azért mondom. A rabok nem isznak bort! Pusztulj! Ne bámulj a számba.

Elszánta magát s bevágta mind a hat gombóczot. Ismerjék meg, hogy mire képes.

A fekete kenyér aztán egészen uj életpályát tárt fel előtte. Igenis, a szegény rabok az összegyúrt fekete kenyér beléből tudnak készíteni mindenféle szobrokat, embereket, állatokat, még órát is, a mi jár, ez lesz az ő napi foglalatossága. Csakugyan vitte is annyira rövid időn, hogy valami négy lábú állatot kifundált, a mi ugyan inkább hasonlított az özönvíz előtti saurusok fajtájához, mint ahhoz a toklyóhoz, a minek ő szánta, de hát így kezdték azt mások is, majd holnap tökéletesebbet fog alkotni.

Valamije nagyon hiányzott, a pipa. Minden böjtölésnél ez a legkeservesebb penitentia a rabokra nézve, hogy nem szabad nekik pipázni. Természetes! A tűzzel felgyujthatnák a börtönt. A raboknak csak bagózni szabad. Majd ha megint feljön a porkoláb, kérni fog tőle bagót. Arról is tartozik gondoskodni a császár.

A legközelebbi kulcscsörömpölésre azonban nem a porkoláb alakja sántikált be hozzá, hanem egy «vármegye uráé», a kit tekintetes főfiskárius úrnak hivtak. A nevére a harmadik ember sem reflektált, mert az olyan hosszú volt; «Szomorupataky Dengezics». (Iskola kell ahhoz, hogy ezt az ember megtanulja!) Ő volt a megyei tiszti főügyész s a legjobb pikétjátszó a Partium és Nagy-Kunság közötti területen.

A főfiskus egészen őszhajú emberke volt, de a bajusza fekete, azt suviczkolta. A beszéde rendesen bilingvis volt, először elmondta latinul, aztán magyarul.

– Quid fecisti, amice? Mit csináltál barátom?

Decebál odatartá eléje a tenyerén most alkotott kenyérbél mammiferát:

– Egy birkát csináltam.

– Non hoc dico. Nem azt mondom. Fecisti stultitiam. Bolondot csináltál. Non facias sculptile!

– Hagyd az egyik nyelvedet odakinn s ne fecsegj nekem diákul, mert kidoblak. Ez az én tömlöczöm. Mi kereseted van itten?

– No no no kedves barátocskám. Hát mit keresek én itten? Én vagyok a főfiskális, a kinek a te causadat ex offo kell védelmezni a királyi fiskus actoratusával szemben.

– Nekem nem kell védelmező ügyvéd. Az ellen én protestálok. Hogy úgy tegyenek velem, mint Martinovicscsal és társaival! Hogy a védelem ürügye alatt gyáván eláztassák. Ha odaállítanak a rendes törvényes birák elé, meg fogok nekik felelni emberül, tudom, hogy jól laknak vele, ha pedig törvénytelen idegen birák elé hurczolnak, azt mondom nekik, a mit Csunkó Náczi mondott: «Siebene brennen!»16)

– Ugyan, ugyan, barátocskám, ne vedd olyan tragice a dolgot. El lehet azt még intézni okosan. Daczára annak, hogy nagy hibát követtél el. Adj egy pár ezer forintot Rézkuthynak s igérd meg neki, hogy a jövő restauratiókor mellette dolgozol, hogy első alispán legyen, s revocálni fogja a vádat, hogy ütleget kapott azon az estén. Hát a Lipót-rendjét hova tetted?

– Tudja a magas mennykő? Elvette tőlem a feleségem, azt gondolta, valami násfa.

– Azt ő nagysága titokban visszaküldhetné neki.

– Azt pedig egyenesen megtiltom, hogy a feleségem az én dolgomba beleavatkozzék. Különösen meg ne próbálja én értem kegyelmet kérni, mert akkor válópört indítok ellene! Ha rabbá tettek, rabjuk leszek! S ha föld alatti tömlöczbe csuknak, a hová napvilág se jár le, és ha kezemnél, lábamnál fogva a falhoz lánczolnak is, még akkor sem fogják megérni, hogy Tanussy Decebál egy könyörgő sohajtásra is fakadjon előttük.

– Jaj, jaj! Kedves amice, barátocskám. Dehogy lánczolnak téged a falhoz, hahaha! Igazán nevethetek rajta. Annyit már kiböffentett előttem ő excellentiája, hogy ha az itéletet kimondják is, a várfogság porkolábfogságra fog enyhíttetni, mivel hogy magad nobiliter feljelentetted magadat, s akkor itt ülheted le az idődet a vármegyeháznál, minden úri kényelmed meglesz, tarthatsz itt szakácsot, pinczemestert, mi, a te régi jó czimboráid mindennap feljövünk hozzád tarokkozni, preferanszozni, s olyan jól elmulatunk, mint a törökök a paradicsomban.

Ez a programm pedig már egészen kihozta a sodrából Decebált.

A négylábú saurust ágyugolyóbisnak gyúrta össze s úgy vágta az asztalhoz, hogy az a gerendákig ugrott fel.

– Nem kell a ti mulatságtok! Velem ne komázzon senki! Tegyék velem a mit akarnak, de kegyelmet ne osztogassanak. A mit megmondtam, megmondtam. Többet ne kérdezzenek tőlem, mert rettenetes leszek. Eredj dolgodra s aztán akkor lássalak, a mikor a hátam közepét. Nekem tetszik rabnak lennem. Aztán azt is megmondom előre, hogy meg ne próbálják velem azt a tréfát, a mit szoktak, hogy még egy másik embert, sub titulo «rab» ide csukjanak mellém, a ki pedig voltaképen nem más, mint spion, mert azt én megrágom, palacsintává lapítom s a falhoz mázolom. És most: örülök, hogy volt szerencsém.

Azzal szépen kitolta az ajtón a fiskálist, olyat rivalva a kinn ácsorgó porkolábra, hogy többet ő hozzá senkit be ne ereszszen, mintha ő volna itt az úr a háznál.

A fiskális meg a porkoláb egymás szeme közé mosolygott. Csak első nap van ez így.

Decebál elkezdett dühösen járkálni a börtönében alá s fel. Tudta, hogy lépteinek hangját meg kell hallani a királyi biztosnak odalenn. Elhatározott szándéka volt éjfél utáni három óráig négy magyar mérföldet legyalogolni, hogy el ne alhassék a lábdobogástól az a tyrannus odalenn.

De még félstatiót sem végezhetett el, a midőn újra nyikorogtatják az előtornácz vasajtaja zárában a kulcsot. Megint jön valaki.

– De már ezt megeszem, akárki lesz!

Úgy is várta, ugrásra készen, mint egy tigris a prédáját.

Hanem aztán épen úgy járt vele, mint a tigris, mikor a várt antilope helyett egy töviskes disznó bukkan ki eléje. A mostani látogatója Vakandi Anonymus úr volt. Épen abban az adjustirozásban, a miben legutoljára láttuk.

Ezt nem lehet megenni.

De annyit mégis megtehetett vele, hogy per kend kiáltott rá.

– Hát kend mit akar itt az én áristomomban?

A hirhedett tudós oda sem nézett rá, elfordult tőle.

– Csak tessék folytatni kérem. S azzal ment egyenesen ama nyitott szekrény felé s az előtt törökösen lekutyorodva, elkezdett neki gyürkőzni.

Csak akkor vette észre Decebál, hogy hová jutott? Hisz az a cucullorium, azonkívül, hogy vendégszoba, nemesi börtön, még egyuttal magazinja is a vármegye legócskább irathalmazának. Nemcsak egerek járnak abba, hanem tudósok is.

– Maga ide jár studirozni? kérdé most már enyhültebb hangon Vakanditól.

– Igen is. Épen a Tanussyak egyenes leszármazását kutatom Thonuzóbától.

Thonuzóba! Egyenes leszármazás! Ez a szó volt az, a mi Decebált képes volt egyszerre az egekbe emelni.

Az a rozzant szekrény egyszerre oltárrá változott előtte. Hogy egyenlő szinvonalon lehessen Vakandival, a ki guggon ült, kénytelen volt letérdepelni mellé. Hasonlított a chinaihoz, a ki a pagodlija előtt áldozik.

– Mit találtál eddig, szerelmetes barátom? kérdé könyörgő hangon.

– Sokat, de nem mindent.

Azzal előszedegette a tarsolyából az eddigi kutatások zsákmányait. Azok mind a tuhutummegyei archivum lomtárából kerültek elő. Hisz az ilyen ócska levéltár a senki jószága. Még jobb, ha egy tudós szedi ki belőle a becsesebb iratokat, mint ha a sajtos csavarint belőlük papiros töltikéket, vagy a hajduk vágnak belőle fidibuszt a viczispáni pipatorium számára.

Voltak azok között egész III. Béláig felmenő régi okiratok, a miknek a papirosa kecskebőr szinű volt már, s a betűi rozsdásak. Mindezek tágították a visszatekintő szemei előtt a multak láthatárát. Hogy a Tanussy-család fejedelmi ágból származott, azt ki lehetett belőlük olvasni. De volt közöttük különösen egy pergamenre irott palimpsest, a minek az alsó irásában fel lehetett ismerni egyikét a régi pogány énekeknek. «Hadur, Ármány, Turul, Nemere, Táltos» előfordult abban, természetesen régi scytha betükkel, a miknek valami barát egy diák litániát írt a hegyébe minuskel betükkel. Alá volt irva «Zákán».

Ki volt az a Zákán?

Az már bebizonyult tény, hogy az ősi oklevelek nyomán legmesszebb felvihető ősapja volt a Tanussy-családnak. Ez tehát élhetett a XII. században. Arra mutat a pogányének. Akkor pusztították el a hitbuzgó király parancsára a hegedűsöket a hegedűikkel együtt. Bár legalább egyet meghagytak volna a museum számára.

– A hol ennyi van, ott többnek is kell lenni. Ez volt a nagy archæolog véleménye.

– Keressük, dörmögé Decebál s levetette a kabátját, felgyürkőzött. (Nehogy a borjuszájú ingujjába bele szaladjanak az egerek.) Segíteni fogok.

– Csak csendesen. Én már tudom a tájékozást ebben a labyrinthusban.

– Több szem többet lát.

– No csak azokat tessék kikeresni, a mik minuskel irásjegyekkel vannak ellátva.

Azzal neki hasaltak a papiroscaliforniának, kihuzgálták a csomagokat, szétteregették a padlóra a leveleket, úgy jártak közöttük négykézláb. Egyszer a porkoláb be akart jönni az ajtón, Decebál széket emelt rá.

– Be ne jöjj, ha az életed kedves!

Pedig csak az üres tálat akarta kivinni.

– Jó nyomon vagyunk, biztatá Vakandi Decebált.

Még aznap meg is találtak egy leszármazási lajstromot, kutyabőrre irva, mely a leghitelesebben bizonyítá a Tanussyak őseredetét, de annak is a legérdekesebb részét, a felsőt, a hová a pogánykorbeli fejedelmi ősök nevei lehettek irva, megette az egér. Rettenetes egér! Fejedelmekre kellett éhezned!

Csak az est sötétje vetett véget a nagy buvárlatnak.

Decebál egészen meg volt elégedve. A sors intéző keze volt ez, hogy neki ide ebbe a börtönszobába kellett jutni. Nem börtön az már, hanem a Dárius kincstára. Ez egyenesen prædestinatio volt.

Az eltávozó Vakandinak azt az utasítást adta, hogy holnap a mint megvirrad, compareáljon a börtönében.

Egész éjjel alig tudott aludni, a dicsvágy ábrándaitól, no meg az egerektől.

Reggel újra kezdődött a munka, és folyt meglepő sikerrel. Félbeszakíttatott néha a belépő porkoláb, vagy a főfiscus által egy pillanatra, de azokat nagy hamar kiexpediálta Decebál. Még takarítani sem engedett a szobájában, tele volt ott teregetve minden ócska irásokkal.

A főfiscus ugyan capacitálgatta, hogy jó lenne bele nézni ebbe meg amabba a mai korból kelt paksamétába, de rá sem hallgatott. A saját peréről volt szó. «Bánom is én. A mit rám fognak, mind igaz. Itéljenek el. Felét sülve, felét főve. Nem diskurálunk egymással!»

Makacsul megmaradt a mellett, hogy nem jelen meg a birái előtt, itéljék el konok makacsságból.

Drága dolgok kerültek napfényre a poros almáriumból.

Egy Tanussy ős athnámét is kapott a török szultántól, melyben a tiszántuli hét vármegye királyának kineveztetik. Volt annyi esze, hogy nem használta, de azért itt van. Pénzt is verethetett volna a saját képére, ha akart volna.

– Ez mind nem ér semmit, mondá a nagy régész, ha fel nem tudjuk találni azt az itéletet, a mi Thonuzóbára kimondatott. Pedig annak itt kell lenni.

Az ilyen régiségbuvárnak olyan jó orra van, mint a szarvasgomba kereső kopónak. (Ejnye, de csunya hasonlat!) Mondjuk inkább, olyan varázsereje van, mint a kincskereső vesszőnek, hogy a hol a rejtett kincs bujdokol, ott egyszerre lehajlik magától.

– Mit szól ön, barátja az erénynek? mondá egyszer Vakandi. Mit keres itt a megyei acták között ez a vastag táblájú imádságos könyv?

– Bizony nem tudom én.

– Hát én kitalálom. Az ilyen régi imádságos könyveknek a táblái még régibb papirlevelekből vannak összeragasztva, s ha egy ilyen ódon könyvnek a tábláját szétválogatjuk, igen gyakran meglepő becses iratokra találunk bennük.

– Szedjük széjjel!

Úgy sem kell az az imádságos könyv a vármegyének.

Vakandi egy archæolog vakmerőségével szakítá le a könyvről a külső táblát, mely disznóbőrbe volt kötve. Hogy az egerek nem bántották, azt valami arcanumnak köszönheti, a mivel be volt páczolva; a mikor ez készült, még drága lehetett a papiros, mert a könyvnek még a szélei is tele voltak irva.

Ezt a táblát Vakandinak el kellett dugni a tarsolyába és haza vinni; mert annak a szétfejtése nagy tudomány.

Az évezredes csirizt, a mivel egyik papirlap a másikhoz van ragasztva, elébb meleg vizpárával kell felengesztelni. E végett a zsákmányt haza kellett vinni Anonymus úrnak.

Decebál addig az ideig, a míg a tudós visszatért, nem volt ezen a világon. Étvágya sem volt már, azt sem tudta, délelőtt van-e vagy délután? Rémledezett előtte, hogy a reggeli órákban valami ismerős alak karikázik be a szobájába, a ki nagyon hasonlít Csunkó Náczihoz, a jurátusok apjához, s az egy nagy bolond pecsétes levélből olvas fel előtte valamit.

Említettük ugyanis, hogy a jurátusság milyen nagy uraság volt, csakhogy nem tartott tovább, mint feszesen egy esztendeig, akkor letette a fiatal ember a censurát, s a lepkéből lett hernyó, a jurátusból prókátor. Nincs ez meg Buffonban! Azonban voltak kiváló capacitások, a kiknek annyira megtetszett a jurátus élet, hogy vénséget értek benne. A mi úgy történt meg, hogy minden esztendőben «vissza kapták az aranyat». Tudniillik a censurára jelentkező jurátusnak előbb egy aranyat kellett letenni a personalis expeditoránál, ha aztán szerencsésen átesett a censurán, scriptoristicán, akkor ugyanott megkapta a diplomáját; ha pedig megbukott, akkor vissza kapta az aranyát, s még egy esztendeig maradt jurátus. Így aztán volt, a ki ott rekedt, ott őszült meg jurátusi minőségben s a fiatal generatiónak vezetője volt a pozsonyi és budapesti erkölcsművelő intézetek látogatásában.

Ilyen forma alak volt az, a ki Decebált meglátogatta, Pestről küldték, mint az ilyen eljárásokban versatus praktikust. A börtönben ülő nemesnek ugyanis a citatoriát nem lehet az ajtajára kiszegezni, mert az ott ezt meg nem láthatja; tehát annak, ha elfogadni nem akarja, fel kell olvasni az idéző levél tartalmát.

Dehogy hallgatta ezt Decebál. Mikor vége volt, azt kérdezte a vén sastól: «aztán hol lesz az a fiaker-bál?» A «Nagy Gárdistánál»?

– Ott, felelt rá Csunkó Náczi, s végezve hivatalos exmissióját, eltávozott.

– Magam nem mehetek, hanem a feleségemet majd elküldöm, kiáltá utána Decebál.

Végre megérkezett a várvavárt szabadító.

Hogy ragyogott már messziről a rubintos orra, meg a fekete két szeme! A nyert csata diadala látszott az egész arczán.

– Heuréka! mondá görögül Decebálnak, hogy a porkoláb ne értse.

Azt azután csakhamar kiturszolták a börtönből. Nem kell ma az ágyat fölvetni!

De még az sem volt elég, hogy az ajtót kivülről magukra záratták, még azon fölül a nyoszolyát is eléje tolták annak, hogy belülről is el legyen torlaszolva.

Ekkor azután a szögletbe huzódtak, hogy a kulcslyukon át rájuk ne leshessen valaki.

– Itt van, barátja az erénynek. Mind a kettő.

– Mi az a kettő?

– Az egyik Thonuzóba itélete, a másik pedig Szár László szerződése Kenézzel, Thonuzóba apjával a fejedelmi örökösödés dolgában.

– Fejedelmi örökösödés!

Anonymus előszedte egyiket a másik után. Kegyetlenül megviselt papirosdarabok voltak.

– Vigyázva kell hozzájuk nyulni, mert töredékenyek; a XII. századig még csak a gyapotból készült papirt ismerték; ezek is abból vannak.

Mind a kettő minuskel betükkel volt irva.

Decebálnak gyönge scrupulusa támadt.

– Az első nem is lehet azzal irva, magyarázá a tudós; mert az egy országbirói itélet; egyébiránt mind a két irat, ámbár nem az eredeti okmány, de egykorú hiteles másolat; a mi az egész geneologiára teljes világosságot vet.

Lássuk.

A két régiségbuvár olyan szépen tudta már olvasni ezeket a barbár szavakat, hogy fenn nem akadt a szöveg értelmezésében.

Itt állt Thonuzóba elitéltetése. A vádpontok. «Halmokon, forrásoknál, köveken áldozott. Pogány hitben fiát nevelte. Lóhúst megette, lótejet megitta. Keresztet ledöntötte. Király ellen «szert» kötött. Pártot ütött. Zomotort tartott. Felesége penigh alirumna vala. Megitéltetett, hogy monnó17) elsiroltassanak; ősi szokás szerint, lovával, ebével, sólyom madarával, fegyverével; asszonyember csepeszével, kösöntyüivel, függőivel, edényeivel, áldozatüst, kés, hártyára irott szer velük temettessék; Bajhalomnak neveztessék! Fiuk Zákán esztergomi érseknek adassék, keresztény hitben neveltessék, jószágaiban meghagyassék.»

– Ime tehát minden megvan, a mit kerestünk, szólt Anonymus, úgy őrizve a tenyerén a ráfektetett ócska papirt, mint a ki érzi, hogy attól függ egy ország új átalakulása.

Decebálnak a köny homályosítá el a szemeit.

Lelke előtt látta megjelenni a hőspárt; az ősapát és anyát, a kik a hitükért, az ősi istenért, a szabad-jogért inkább élve hagyták magukat eltemettetni, semhogy az itéletet megtartsák a hittagadás árán. Mik vagyunk mi, elkorcsult unokák az ő nagyságukhoz képest? Mi a Tanusvári cucullorium a bajhalmi sirdombhoz?

– Tehát ez okirat nyomán megtudtuk, hogy Zákán csakugyan Thonuzóba fia volt, s e szerint a Tanussyak egyenes leszármazása be van bizonyítva. De van ennél egy még nevezetesebb szó is ez itéletben: «hártyára irott szer» velük temettessék. «Szer» annyit jelent, mint «kötés, szövetség, egyesség», innen «szerződés.» Azért «Pusztaszer», ahol Árpáddal a hős vezér szövetséget kötött s őt fejedelemmé tette. A hártyára irott szer ott van bizonynyal az áldozatüstben eltemetve a bajhalmi sirban. Az egy czölöpsirbolt, magas hegytetőn, tehát száraz helyen, a hol a hártyapapirnak épen meg kellett maradni. Azonban itt van a másolata, annak a hivatkozott «szer»-nek, mely szintén az imádságos könyv borítékjába összeragasztott papirok közül került elő. Olvassa el azt, barátja az erénynek.

Ez még ódonabb szavakkal volt fogalmazva, ugyan csak jártasnak kellett lenni a hajdankori magyar lexikonban, a ki azt meg akarta tudni, mi van a Szár László és a Kenéz között megerősített contractusban? mikor a «kopasz» helyett azt mondják «zár», a «gazdag» helyett «szemere», a «vívást» jelenti «baj», a «vívás» ellenben «ivadékot», «apa» helyett mondják «ük», a «rokonság» helyett az a szó járja «vér», «vért» pedig jelent ráviteles értelemben annyit, mint «trón» s a mi fődolog: «fejedelem» szó helyett azt használják: «csákán.» (A mi természetesen a várkun, avar, varchonita szótól jön «Chagan.»)

Hanem azért nevezetes egy okmány ez! Mert ebből derül ki (archæologiai szófejtés mellett) az a megdönthetlen históriai tényállás, miszerint Szár László Kenézzel kötött szövetséget az iránt, hogy ha az Árpádház férfi ivadéka kihal, akkor Kenéz vére emeltessék a csákáni vértre.

És Kenéz nemzette Thonuzóbát, Thonuzóba Zákánt, tőle ered a Tanussy-ivadék, annak az elsőszülötte pedig Decebál…

Ki hát akkor az igazi «csákán» Magyarországon ez idő szerint?

Decebál büszkén egyenesedett föl, s ha oly magas lett volna, mint a milyennek lelkében érezte magát, fölemelte volna a fejével a Tanusvári megyeház cuculloriumának a tetejét.

Dejszen zörgethettek azon az eltorlaszolt börtönajtón, akár ki fiai vagytok odakinn, ez most nem megy a ti hivogatástokra semmiféle törvényszék elé.

Itt van az ő álmainak rég kergetett bálványa!

Csakhogy ez még nem az eredeti. Az ott van a bajhalmi sírdomb alatt. Bizonyosan ott van!

– S te csakugyan feltaláltad Thonuzóba sírját? kérdé hosszas elmerengés után Decebál.

– Bizony mondom, hogy feltaláltam, barátja az erénynek.

– S hogy ahhoz hozzájuthassunk?

– Nem kerül többe, «csak egy szóba», szólt ravaszul hunyorítva a vakandok.

Decebál fejet csóvált.

– Az még meggondolni való! Rakd el az irásokat. Ha elhatározhatom magamat, majd odaizenek hozzád.

– Jól van, barátja az erénynek. Én várok és hallgatok.

Az a Bajhalom, Thonuzóba sírjával Ponthay Adalbert gróf birtokán van.