A Nagyszerű Bevonulás.

Hiszen parádét csinálni mai napság is csak tudnak a magyarok. Ebben rajtuk semmi más nemzet túl nem tesz. Nem is tehet. – De mi ez a mostani parádé a hajdanihoz képest, a milyent az öregeink láttak és producáltak.

Csak úgy a hiréből halljuk még, hogy volt egyszer egy mágnás, a kinek olyan dolmánya volt, hogy nem látszott rajta a posztó az igazgyöngy himzéstől! Hát az a másik, a kinek minden dolmánygombja egy-egy repetáló óra volt, a mik hogyha elkezdtek egyszerre ütni, hát az egy kis török muzsikát adott ki! Hát az az egyházfejedelem, a kinek az installatiói bevonulásánál mind a hat fekete lova ezüst patkóval volt megvasalva, a patkó mind lógott, ha egy leesett, azt ott hagyták a népnek, ott voltak diszkovácsok, vertek fel más ezüst patkót, megint olyan veszendőnek szánva. No meg aztán az a híres herczeg, a ki egy ilyen parádéra Rubensnek egy eredeti vásznát (a vászon be volt mázolva valami festéssel; megért százezer forintot) felszabatta atillának, azt öltötte fel. – Hanem hát mindezeknél hiresebb volt az a nagy parádé, a melyben Ponthay Adalbert úr ő excellentiája részesül vala, mikor bevonulását tartá Tuhutum vármegyébe, teljhatalmú királyi biztosi minőségében.

A tuhutummegyei tekintetes urak mindig hiresek voltak élczes ötleteikről. Ezuttal különös jó élcz volt tőlük a megyegyülést arra a napra tüzni ki, a mikor egyszersmind országos vásár van Tanusvárott.

A tanusvári Mihálynapi vásárra az egész ország összerajzik. Távolról, közelről megindul minden úton a hosszú szekérsor. Debreczeni csizmadiák, váradi gubások, osgyáni fazekasok, szepességi gyolcsosok, fehérvári kékfestők, meczenzéfi vasárusok, gönczi borkereskedők, üvegcsüri üvegesek, kassai mézesbábosok, pesti kolompöntők, miskolczi szűrszabók, stószi késcsinálók, pozsonyi szíjgyártók, lőcsei ötvösök, komáromi asztalosok a tulipános ládákkal, bakonybéli szerszámosok, örmény, rácz, görög, zsidó, kalmár, kupecz, csiszár, szatócs mind tódul szekérháton, a kas megrakva ládákkal, rajta gubbaszt bundás, köpönyeges ember, asszony; a kocsioldalról messze kinyúlnak a sátorfák végei; közbe egy-egy szekér czigány, meg egy komédiás trupp, az öreg dob a kis tudós lovacska hátán. Azonkívül erre a napra esik a juhászfogadás terminusa. Valami kétezer juhász jön össze a városba új conventiót keresni, meg új kolompot venni a vezérkos számára. De a mi mindennek megadja a nagyszerűség mértékét, az a roppant nagy marhavásár, a miről a tanusvári Mihálynapi «Szabadság» hirhedett. Itt van a nagy országos kiállítása mindenféle haszonra teremtett négylábú állatoknak.

S ezzel a népvándorlással együtt kellett ő excellentiájának Tanusvárra bevonulni.

Hiszen még a «Két víz» között csak istenes volt az utazás, mert ott örökké sár van, s az országút csak egyvágányú. A hogy a kerékvágást az előrehaladott szekérsor tracirozta, azon a nyomon kell az utána jövőknek mind csendesen előre haladni, mert a ki ki próbál térni a barázdából, úgy odaragad a degetbe, hogy hat bivaly sem húzza ki onnan. Haladni pedig nagyon lassan lehet, mert közben egy bárka nagyságú fazekas szekér döczög, megrakva szinültig cserépedényekkel, s annak a vágtatva haladás nem tanácsos; odább meg egy óriás tótszekéren csupa szitát, rostát visznek, ha az egyet billen, mindjárt felfordul.

Hozott ugyan magával ő excellentiája egy svadrony dragonyost útikiséretül, de mit tehet az ilyen hadjáratban. Tehát csak tűrni kell a lassú czammogást s hallgatni a szekeresek «gyih! hó!» kiabálását.

Ő excellentiája csendesen meghúzta magát a köpenyébe burkoltan a hintó hátuljában s mondogatá magában a fogai közt a bölcs német közmondást: «Geduld bringt Rosen».

A mint aztán a túlsó hidon is átczammog a szekérsor, ott az egyvágányú országút egyszerre tízvágányú dülőúttá válik, kezdődik a nagy legelő, a véghetetlen láthatárral, s a töretlen hagyott országútról jobbra-balra futnak széjjel a mellék szekérvágások, ki a senki földjére, keresztül az árkon. Itt azután a sok vásáros szekér siet hirtelen kikapni az országútról, le a sík mezőre, s akkor aztán «se kocsi, se ló, se ostor nem a tied». Kezdődik a versenyfuttatás a szekerek közt. Csak a fazekas és szitás szekerek, meg a főuri hintó maradnak meg a legalis téren az országúton; az elsőbbeknek tiltja az egyensúly theoriája az árkon keresztül vádolást, az utóbbinak pedig a törvény és rend iránti tisztelet.

Ebben a régióban aztán már nem uralkodik a sár, hanem a por. Ezer szekér veri fel a port a benyargalt rónán. Ebből természetesen a maga részét el kell ő excellentiájának nyelni türelmesen.

A svalizsérek annyit megtehetnek, hogy a hidnál hátul maradva, az utóbb jövő szekereket visszatartják a rónára való kicsapástól, s ez által meggátolják, hogy a királyi biztos úr körül előlhátul verjék fel a port, hanem azért jut neki elég, mert a szél szemközt fuj.

«Geduld bringt Rosen!»

Eddig csak szekerek voltak, most következnek a csordák. Ökrök gúlya számra, lovak ménesestől, tömött phalanxai a sertéseknek, toklyóknak özönlenek innen is, onnan is, bégetve, bömbölve, kolompolva.

Ezek még a vásáros szekereket is megállítják. A baromtorlaszon nem lehet keresztül gázolni. Az országút megtelik disznókkal. Azoknak az az út tetszik legjobban, a hol az ember az orrával turhatja a rögöt.

Ő excellentiája most az erély eszközeihez nyult, előre parancsolta a magával hozott tizenkét, hajdunak öltöztetett somogyi legényt, hogy nyissanak utat a hintó előtt. Azok kiereszték sodronyvégű karikásaikat s volt sikere a működésüknek; jobbra-balra pattogatva, szerencsésen lekergettek az árokba annyi malaczot meg birkát, a mennyinek a helyén a hintó odább gördülhetett; a négy paripa neki rugaszkodott, s a göröngyös döczögős úton vitte az úri járművet; mikor egy-egy kátyuba bezökkent a hátulsó kerék, ő excellentiája majd kiütötte a fejével a kocsi tetejét.

Hanem azért csak: «Geduld bringt Rosen!»

Hova-tovább mind több út kezdett összejönni, ugyanannyi szekérfolyammal, a mi sehogy sem fért el a medrében. Itt már nem volt elég a karikás, a dragonyosoknak is közbe kellett szólni a kardlappal. Mindez nem történt meg káromkodás nélkül.

No de csak: «Geduld bringt Rosen!»

Hiszen már közel van Tanusvára. Ott merednek fel tornyai a porfelleg mögül! Csak még egy kis kitartás.

A dragonyosoknak sikerül valahogy valamennyi szekeret, csordát, gulyát, kondát az országút északi oldalára terelni, hogy a hintó számára szabad út nyiljék. Ekkor azonban új veszedelem támad. Ismeretlen okú, kipuhatolhatlan eredetű veszedelem, csak azt látja az ember, hogy jön.

Délszakról jön valami nagy porfelleg, meg azon fölül is valami füstforma szakadvány, dühös bömbölés, sebesen rázott kolompok kalatyolása, s a mellett egy növekedő robaj hangzik, mintha egy egész lovas dandár jönne erre felé «marsch, marsch!» commandóra!

– Vágtassanak eléjük! parancsolja a teljhatalommal biró úr; a fegyvert is kell használni! S erre az egész svadron hosszú arczvonalban szembe megy a rejtélyes porfellegnek.

De hiába oda minden vitézség; nem ellenség az, a kivel beszélni lehet, hanem egy pár megriadt gulya, ökör, bivaly összekeveredve, a kit felbőszített a rájuk lecsapó kolumbácsi szunyogsereg, ez a gyilkos féreg, a mely ezeredmagával meg tud ölni egy hatalmas tulkot, s a mi ellen se embernek, se állatnak nincs semmi védelme. Az a gulya, a mit ez meglepett, meg nem áll a vízig.

Nehány percz mulva a főúr azt látta, hogy az ő dragonyos svadronya vágtat visszafelé, szörnyen megszaporodva mindenféle kétszarvú állatokkal. A hátukon hozzák az ellenséget.

Jó szerencse, hogy a kocsis nem vesztette el a præsentiáját ebben a kritikus pillanatban, mert ha az a hústömegből álló lavina itt éri az országút közepén az excellentiás úr hintaját s az a négy sárkányvérű paripa nekivadul, szörnyű catastropha lesz ennek a vége. Hanem a «matyó» azzal az okos politikával élt, hogy megsejtve a közelben egy jókora hidat, a mi az országutat átszelő száraz ér fölé volt építve, neki cserdített az ostorral az ostorhegyesnek, meg a gyeplősnek s szerencsésen el tudta foglalni azt a biztos menedéket, mielőtt a veszedelmes roham helyükbe jött volna. Az egyesült tulok-bivaly csorda, összegubajodva a svalizsérekkel, egy rohammal elfoglalta az országút töltését, társzekeret, szitásraktárt menten beleforgatott az árokba, ott maradtak; aztán rohant bomlottul a túlsó oldalon megtorlott szekérvárnak, a mi futtában útját állta. De úgy ugrálta azokat a szekereket keresztül az a rideg marha, mint a legjobb angol versenyparipa; a vásárosok ugyan előkapták a sátor-karókat, s azokkal vitéz ellenállást fejtettek ki, de az mind nem használt semmit, a bivalyok, tulkok már fanatizálva voltak s halálmegvetéssel és magasan csóvált farkkal rohantak az akadálynak; egynehány szekeret pozdorjává törtek, s azoknak a holttestén keresztül folytatták ádáz rohanásukat, kisérve az elgázolt nép átkaitól.

Mindezt pedig igen kényelmes dolog volt onnan a hídról nézni, a minek a dobogójára a fellázított tömeg fel nem ugrálhatott, hanem inkább alatta futott keresztül.

– Ezen is átestünk, mondá ő excellentiája, mikor vége volt a hajczéczunak.

A dragonyosok is összeverődtek megint innen-amonnan. Némelyiknek a kengyelvasa hiányzott, másiknak meg a sisakja; az azt ráért keresni.

Egy haszon lett a tulokzendülésből, az, hogy a vásáros népet egészen megconfundálta, s ez által az országutat szabaddá tette mind a város határáig; hanem egy kis baj is maradt utána hátra, az, hogy ez a förtelmes szunyogspecies, a mit a galambóczi sziklaoduk küldenek ki egyptomi csapásul a világra, nem követte egész táborával az üldözött marhákat, hanem szórványosan egy-egy folt belőle hátramaradt az utazók számára. Adalbert gróf hintaja egyszerre mintha füstfelleggel lett volna beborítva. A kocsisának a dolmánya eddig sárga volt, az rögtön fekete lett a legyektől.

Négy somogyi legénynek le kellett szállani, hogy elhajtsa a lovak orczájáról a legyeket s aztán kantárszáron vezessen kiki egy paripát, nehogy azok bőszült ijedelmükben az árokba ragadják a hintót. És így vonult ő excellentiája előre, kantárszáron vezetett lovakkal, mint valami hétválasztó fejedelem.

De hogy saját személyét se érje veszedelem, azt tette Adalbert gróf, hogy előrántotta a selyem zsebkendőjét, a mely császárpiros színű volt, a közepén egy nagy napoleonkék szélrózsával, azt terítette le az arczára, úgy, hogy a napoleonkék szélrózsa képezte nála a physiognomiát.

A selyemkendőn ugyan keresztül lehetett látni. Ő excellentiája észrevehette, hogy szembe az országúton egy hét lovasból álló csapat közelít eléje, kardos és karabélyos alakok, pitykés dolmányokban, sárga gombokkal végig megrakott rajthuzlikban. Az első testes, vaskos férfiú, darutollal a kalapja mellett, fekete ábrázattal, mint egy czigány, a többit vezetni látszék. Ez is úgy van öltözve mint a többi, csakhogy a kardtokja rezes.

Ez hát valami deputatio lesz.

Szokták ám a vármegye részéről a királyi biztost lovas banderiummal fogadni a székváros határán.

Ez is bizonyosan az lesz.

Jó jel, hogy mégis fogadja valaki. Nem sokan vannak, csak heted magukkal, de az is számot vet ilyenkor.

A lovas csapat összekerül a hintóval. A czigánybarna vezér meghőkölteti a lovát, s féloldalt tánczoltatva, bekukkant a hintó ernyője alá, vizsga tekintettel. Nem lát, csak egy kék szélrózsát ábrázat helyett. Azt meg nem tudja, hogy hogyan kell titulálni.

– No mit bámul az úr? riad rá categoricus kifejezéssel Adalbert gróf.

A hangjáról aztán ráismer a szemben álló s positurába vágja magát.

Nekifohászkodásáról észre lehet venni a szándékát, hogy ez itt mondokát akar tartani. Úgy lesz. Hangja kissé rekedt gordonkaszerű, de azért ünnepélyes.

– Nagyméltóságú királyi comissárius úr!

Hanem ennél a szónál egyszerre tele lett a szája musliczával.

– Phi! Phü! köpködött jobbra is, balra is a szónok, míg ismét visszavívta koczkáztatott szólásszabadságát s folytathatá, azaz hogy elkezdheté:

– Dicső nap ez, melynek fénye ma homályba borul.

De hogy miért borul homályba, azt már megint nem engedték neki elmondani a szunyogok. Nagyon sokan voltak.

– Ez a nap, mely dicsőségbe borul… phi! phü! a keserű voltát a musliczájának!

Adalbert gróf nem állhatta tovább a dicsőséget, közberivalt a selyemkendő alul:

– Kicsoda, micsoda az úr?

– Én vagyok Sajgató Hollofernes, tekintetes, nemes Tuhutum vármegye persecutor hadnagya.

– No ha persecutor az úr, hát persequálja a tolvajokat, takarodjék a vásárba rendet csinálni, nekem pedig ne köpködjön itten phrasisokat, meg musliczákat, hanem hagyjon szaporán odább menni.

Ezt a kivánságát annyival örömestebb teljesíté Sajgató Hollofernes, mert csakugyan nem lehet az embernek ilyen szunyograj között az ékesszólását gyakorolni.

Ponthay Adalbert gróf pedig ebből a fogadtatásból előre izlelheté, hogy mi vár rá Tuhutum vármegyében? A csendbiztost küldeni ki a királyi biztos beneventálására! Nem az egyik alispánt, még csak nem is egy szolgabirót, hanem egy csendbiztost! Egy régi római az ilyen rossz omenre rögtön visszafordult volna. De Ponthay Adalbert gróf nem volt régi római, azért azt parancsolá a kocsisának, hogy már most vagdaljon a lovak közé istenigazában, hogy bejuthassanak Tanusvárra, mielőtt a Sisera hadai utolérik.

Ez aztán szerencsésen sikerült is ő kegyelmességének.

A marhavásár terét háta mögött hagyva, a somogyi lovasok elől lovaglása mellett, minden akadály nélkül bejuthatott a sorompón a városba.

A sorompónál kövezetvámot szednek, mivelhogy a piacz közepén van egy keskeny vályúforma mesgye, fehér mészkövekkel kirakva, de arra rá nem hajtat senki, a kinek még csont van a szájában. Tőle azt sem kérték.

Tanusvár csak olyan város, mint a többi. Legszélről egy sor czigányputri, azután következik egy utcza szalmafödelű ház, folytatja egy másik, zöld mohával lepett zsindelyes házsor, közbe egy csoport új zsindelyes, ott nemrég tűz volt, azután jön a nagy piacz, ott van a városház, az cserepes tetejű, csak a fala vedlett, patika, vásznos bolt, fűszerszámos egymás mellett, zöldre meg sárgára festett házak, az egyikben szappant főznek, a másikban bőrt cserzenek, ezek a polgárpatriciusok házai. Odább van egy másik piacz, az nem olyan nagy, ott van a vármegyeháza, átellenében a nagy vendéglő a «Régi Naphoz». (!!) Aztán van két nagy templom, az egyiknek a tornyán körülfutó erkély, a melyről a toronyőr hirdeti a világ négy részének az idők mennyiségét; a másiknak a tornyán van még négy kisebb torony-malacz. A kálvinista torony órája esteli hat órát mutat, a pápistáé déli tizenkettőt, a miből, a ki az astronomiát érti, kiszámíthatja, hogy lehet úgy délután három óra felé az idő.

Hanem ezek a Bædeckerbe való adatok most már mind háttérbe szorulnak az országos vásár alkalmával, a mikor tudvalevő, hogy még egy másik várost szokás építeni a réginek közepébe, fából.

Kétoldalt fabódékkal van szegélyezve minden utcza.

Minthogy ma még csak a marhavásár napja van, az árusok még nem rakodtak ki, annálfogva a legtöbb sátort csak most tákolják össze; minden utcza el van torlaszolva deszkafalakkal, gerendákkal; kalapács, baltafok csattog, kopog mindenfelé. Jó, hogy a lovasság trombitása elől megy, utat riasztani a bábel-tornya építői között.

Így jut el a királyi biztos úr a városházáig.

Ott felállíttatja a téren a lovas svadronyt, s azután felüzen a városházába a biróhoz, hogy jöjjön le hozzá.

Feltünő, hogy ő excellentiája sem egy titkárt, sem egy jurátust, patvaristát nem hoz magával. Ez az ő jellemrajzához tartozik. Minden irásművelő ember iránt bizalmatlan, fél, hogy elárulják a titkait, s soha sem adja irásba a parancsolatait, hogy csak addig is meg ne tudja a szándékát valaki előbb, a míg papirosra teszi.

Tanusvár birája afféle demidoctus ember. Syntaxist végzett biz ő csak, de nagy nála a praxis. Az apja is biró volt. Nem is igen kapaszkodnak ez után a hivatal után.

– Soh’se keresgesse biró uram a titulusaimat! rivalt rá Adalbert gróf a jámbor emberre, a midőn az két kézzel válogatott a «tekintetesek és méltóságosok» között, hanem hallja meg, mit mondok. Itt van ez az escadron lovaskatona, ezeket rögtön szállásoltassa be a legjobb kvártélyokra, hogy panaszuk ne legyen. Itt maradnak, a míg szükség lesz reájuk.

– Bizony-bizony! hebegé a biró a fejét vakarva.

– Azután tegyen intézkedést, hogy a korcsmárosok éjfél után a korcsmáikat bezárják. A ki szót nem fogad, vasra fog veretni, hadi törvényszék elé állíttatni s a korcsmája bezáratni.

– Bizony, bizony.

– A legkisebb zenebonára a katonaság rögtön fegyverbe fog öltözni s fegyverét személyválogatás nélkül alkalmazni fogja. A rendért biró uram felel nekem a fejével. Most vakarhatja már biró uram a fejét!

A salugáderek mind zárva voltak egész utczahosszat, egy kiváncsi asszonyfő sem mutatkozott az ablakokban, csupán egynéhány vászoncselédnek jutott eszébe épen akkor üríteni ki a mosogatós dézsát az utczai kanálisba, mikor az excellentiás úr hintaja azon döczög, s talán egész véletlenül történt, hogy a vásáros bódék által összeszorított utczán épen a csatornát barázdolva, haladt egy fakó szekér a négy lovas hintó előtt, a melynek a tulajdonosa megátalkodottan kiabálta onnan a kocsis-ülésből: «hajmát vegyenek!» A hagymás szekeret szerencsésen elkerülve, végre eljutott a hintó a megyeház terére, a hol keresztülvergődve a laczikonyhákon, megtalálta a Bocskay idejéből való tisztes ó épületet.

Ott sem várt rá semmi küldöttség, a kapu zárva volt, csak a kis ajtóban állt kivont karddal egy szál megyei hajdu, kék mondurban, veres-sárga zsinórral. A királyi biztos somogyi hajdui pedig az ő családi színeit viselték a mondurjukon, sárga dolmányt veres-kék zsinórzattal. A míg az utóbbiak az előbbit capacitálták, hogy fel kell nyitni a kaput, abba szép idő telt bele. E szünet alatt odasomfordált a hintó mellé egy szál czigány hegedűs, abból a fajtából, a kit minden banda elüldöz a kebléből. A boglyas nagy fején volt akkora kis süveg, hogy az csupa csoda, hogy tud rajta megmaradni. A dolmányából nagyon kinőhetett, mert csak a könyökén túl ért a karja, s ez volt az egyedüli felső ruhája; annak a hiányosságain keresztül tündöklött a mahagoni barna bőre, ellenben a nadrágja valamikor áldott termetű emberre lehetett szabva. A két lábán volt két felemás csizma, az egyik félig még jó volt, a másikból már kikandikált a lába ujja, minélfogva az egyik csizmáját gondosan eldugta a másik mögé, természetesen a jobbikat, mert ha a rosszabbikat dugta volna el, az már svihákság lett volna.

A czigány hegedűjén csak három húr volt s a vonója madzaggal volt összekötözve.

Ez az alak volt az első és egyetlen tisztelkedő.

Olyan igyekezettel húzta a mai nap divatos nótát a hintóban ülő úrnak, hogy még a szája és a szemöldöke is segített hozzá. Ehhez a nótához danolni is szokták a szöveget a muzsikusok: «Jaj de szakad ez a húr! Majd megfizet ez az úr! Az úr Isten éltesse Tanusváry urakat!» A soloczigány a végsort igen leleményesen így travestálta: «Azs úr Isten iltesse, ecscselencsás uramat!»

Ezt bizonyosan úgy küldték ide – csúfságból.

Ponthay gróf nem ügyelt a rongyos moréra. A hintó begördült a felnyitott kapun át a boltozatos bejárat alá, a kaput újra becsukták mögötte, a rongyos művész még akkor is húzta és gajdolta: «Jaj de sakad ezs a húr! majd megfizset ezs azs úr!» Egyszer aztán kijött a kapun az egyik somogyi legény, az egyik keze hátra volt téve: «Gyerejde csak te czigány, kapsz egy kis borravalót». – De a czigánynak volt annyi esze (vagy tán előre fel volt eszelve másoktól), hogy ne várja be azt a borravalót, nagyot ugrott, félkezébe kapta a süvegét s tova iramodott; hanem azért a somogyi legény karikásának az ostorsugára mégis utolérte s jót csípett a lába ikrájába, a mitől aztán a czigány még jobban tudott szaladni.