A Pontaligeti Park Szigete.

A pontaligeti park hires, nevezetesen a kertészet kedvelői előtt. Terjedelme hatszáz hold, s évenkinti gondozása belekerül harminczezer forintba. Ha a sok mihaszna fák helyett répát, kukoriczát termesztenének rajta, ugyanannyit kellene neki jövedelmezni. Akkor lett alapítva, a mikor az ákáczot meg a platánt Európában nagy pénzen fizették, s az amerikai dióhoz meg épen csak úgy juthatott valaki, ha lopott belőle. A kertész-szenvedély ezt megengedi.

Ponthai Adalbert gróf épen ilyen szenvedélyes kertész. A mellett azonban kitünő jó gazda is és erős acquisitor. Az utóbbi minőségében (mint mondják) nem is igen válogatós a jogczímekben. Télen át Bécsben lakik, a hol grata persona. Érdemrendje is van, és belső titkos tanácsosnak hívják. Viselhetne nagy hivatalt is; de arra nincs szüksége. Országgyűlések alatt hatalmas védelmezője a kormány propositióinak a felső táblánál.

Nyáron azonban szünetel minden ambitio; akkor a gróf csak szenvedélyes kertész.

Ha aztán egy olyan boldogtalan vendéget hoz a kastélyába a végzet, a ki még nem látta a pontaligeti park dicsőségeit, azt a szives házigazda menthetetlen rabságba ejti, magához lánczolja, reggeltől délig, déltől estig hurczolja keresztül-kasul a nagyszerű park tekervény utain s megtömi botanicai ismeretekkel, a mennyi csak beléje fér.

Épen ehhez való vendége akadt a mostaniban a grófnak, ő nagysága, Hruszkay Xaver Ferencz királyi tanácsos urban, a ki meg gyökerestül gyűlöli a fát. Minthogy Bécsben, épen az ablakai előtt van a bástyán egy óriási vén akáczfa, a mi az által, hogy nyáron cancellariáját elsötétíti, tavaszszal a virágillatával a nagyságos asszonynak migrainet okoz, őszszel szemetel, télen meg az egész veréb-synodusnak gyüldéül szolgál, annyira maga ellen gerjeszté a királyi tanácsos úr ellenszenvét, hogy az már nem egyszer ejté ki a cselédei előtt azt a biztató szót, hogy ha valaki ennek az átkozott fának a gyökerét megfurná, abba kényesőt töltene, hogy az a fa elszáradna, hát ő annak a valakinek, ha a tette kitudódnék, a büntetése elengedéseért kész volna közbejárni. Még eddig sikertelenül.

A két nevezetes úr ebéd végeztével a park utait járja.

Ponthay Adalbert gróf a szokottnál magasabb termet, a mihez azonban nem járulnak kedvező arányok; vállai szükek, ellenben az alteste potrohos; dereka hosszabb, s lábszárai kurtábbak, mint a minőt a szobrászok követelnek a mintájuktól, a karjai is rövidek. A fejét hátravetve hordja és az is kisebb, mint a mekkora ily colossalis alakot megilletne; arcza általánosan görögdinnye pirossággal bir, simára borotválva, egy kis feketére viaszkolt bajuszpár kivételével. Az arczvonásoknál is feltünő az aránytalanság, a míg az álla erősen előre domborodik, megtoldva hatalmas tokával, addig a homloka nagyon elkeskenyül, a mit különben elősegít a két szemöldök magasra felhuzódása, mely miatt az apró szempár örökösen fitymáló hunyorítással néz le a többi halandókra. Az orrnak ennélfogva igen hosszú tért kell betölteni hosszában, a száj ugyanazt teszi keresztben, s ha nem beszél, úgy összeszorul, hogy az ajkakból semmi sem látszik. A kopasz feje búbján feltünést kelt egy jókora diónagyságú kinövés, a mi egyébiránt a Ponthay úri családnak általános ismertető jegye. Ez a hiteles bibircsó ott van minden családtagnak az arczán, az egyiknek a homloka közepén, a másiknak az állán, a harmadiknak az orra hegyén, a hölgyeknél, szemérmes lencse-alakban, a szájjszegletekben, arczgödröcskékben. Ez a Ponthay stigma. Talán épen azért jár Adalbert gróf mindig fedetlen fővel, még a szabadban is, (meglehet azonban, hogy csak diæteticai okokból szoktatta magát hozzá).

S ebből a vendégre nézve az a baj származik, hogy ő is kénytelen a kezében tartani a kasztor-kalapját, azt állítva, hogy izzad a feje, pedig otthon még aludni is sipkában szokott. De hát az nem illenék, hogy a mikor a belső titkos tanácsos fedetlen fővel jár, akkor mellette a (csak) királyi tanácsos feltett kalappal ődöngjön.

Hruszkay Xaver Ferencz úr pedig épen nem termett arra, hogy hatszáz holdas parkok útjait méregesse végig. Salonok parquettjeihez szokott, vézna, töredékeny alak, olyan hajlékony, hogy hátra felé is tud bókolni, s a legközönségesebb mozdulata sem áll azon alul, a minővel egy ügyes seladon az elejtett legyezőt átnyujtja, a nélkül, hogy a dámájának a sleppjét letaposná. Arczát az örök nyájasság stereotyp mosolya édesre kandirozta. Minden szőr le van borotválva róla, kivéve a fülek mellett két félholdat, a mik egymásnak tökéletesen megfelelnek.

Az excellentiás úr kertészkedvelő gúnyát visel, sok zsebű darócz dókát, vastagtalpú bakancsot, a nagyságos ellenben everlaszting géhrokkot, szatingló pantallont s szük fekete szarvasbőr czipőt. Nem ilyen expeditióhoz készült.

– Nézze nagyságod, ezt a sophora japonica pendulát. Még csak nyolcz éves.

– Azt gondoltam, szomorú füz.

– Ah! Mit? Szomorú füz? Hát ezt a gyönyörű felfutó növényt ismeri-e?

– No már ilyet láttam egyszer. Ez ugyebár paszuly?

– Ah! ha! Ez aristolochia sipho excelsissima. Van egy vadászkastélyom, a mi egészen ilyennel van befuttatva, majd azt is felkeressük.

– Még azt is?

– Regardez! Ezt a gyönyörű példányt ott a glacis közepén. Azokkal a fehér levelekkel.

– Az a fa beteg?

– Pas du tout! Az a természete, Acer negundo foliis variegatis.

– Szegény!

– A mit itt ezen a helyen tetszik látni, azt mind én magam ültettem, ez a része a parknak az én saját teremtményem. Látja azt a nagylevelű fát ott a tamariszkok közül kiemelkedni? Az egy Pawlownia imperialis, a minek a dugványát Polignac minisztertől kaptam, mikor Párisban követségi titkár voltam.

– Annak a leveleiből lesz a dohány, úgy-e?

Ez a kérdés egészen elvette a kedvét a főúrnak, hogy a középnagyságú úrnak több kertészeti élvezettel szolgáljon. E helyett azt hitte, a festészeti és távlati összbenyomásokkal lehet a kedvtelését megnyerni. Elvezette egy szép egyenes fasorhoz, mely a parkot egyenes vonalban szeli keresztül, s melynek egyik nyilásán át felséges panorama tárul fel, kilátással erdős hegyekre s egy völgyben meglapult tornyos falucskára.

– Ugy-e, milyen gyönyörű kilátás? mondá az excellentiás úr.

– Hanem hát Tuhutum vármegye is szép vidék ám.

Erre a szóra felcsapta a házi sipkáját a fejére Adalbert gróf s a dókája két mellékzsebébe dugta a két kezét.

A nagyságos úr pedig megállt és mosolygott.

– Átkozott egy provincia! mondá a gróf s boszusan rugdalt széjjel egy vakandtúrást, a mi a pázsitot elékteleníté.

Hruszkay úr, látva, hogy mennyire érdekli a házigazdát e feladat befejezése, maga is oda sietett, a szarvasbőr topánjaival segíteni a vakandtúrás planirozásában.

– De igen szép kilátás esik belőle a főispáni székre.

Adalbert gróf most nagyot akart mondani.

– Inkább a Fidzsi sziget kannibáljai között Kaczika, mint a tuhutumiaknál főispán.

– De kérem, az egy tősgyökeres magyar nép.

– Annyira az, hogy semmit sem változott azóta, hogy Tuhutum vezérrel bejött Ázsiából, csakhogy lótej helyett bort iszik, hanem azt azután érti. Azzal, hogy megkeresztelték, csak azt nyerte, hogy most a «Szélanya» helyett a Szűz-Máriát káromolja.

– De excellentiádnak épen ott van a megyében a legszebb birtoka.

– Igen. Boldogult anyám után, a ki született Koromteleky volt. Ez épen a legfőbb ok, a miért nem kivánja semmi porczikám azt a kitüntetést, hogy én menjek le Tuhutum vármegyébe királyi biztosnak. Hisz az szent, hogy minden tiszti lakomat, asztagomat felgyujtanák a nemes atyafiak.

Ennél a pontnál igen erős positióba találta bele magát a királyi tanácsos úr a belső titkos tanácsos urral szemközt.

– Megbocsásson excellentiád, de kénytelennek érzem magamat, helyzetemnél fogva, azon alázatos megjegyzést koczkáztatni, miszerint oly magas állású férfiaknak, mint excellentiád, a kiknek ősei soha sem tartózkodtak kardjukat kirántani és vérüket áldozni, a midőn a trónt megtámadva látták, nem lehet arra gondolniok, hogy vagyonukban csorbát szenvedhetnek, ha a trón és haza védelmére a veszélylyel szembeszállnak. És bizonyára ez a veszély jelen van, és annak tűzhelye kiválóan Tuhutum vármegye, a maga lázitó körleveleivel.

Ő excellentiájának nem tetszett ez a sarokba szorítás. Hogy az ősei is kirántották a kardjukat! Hát, hogy ő is rántson ki valamit, hirtelen kihúzta az oldalzsebéből a nagy görbe kertészkését.

– No nézze, nagyságod! ezeket a szép fagus purpureákat. Tizenkét kertészt tartok, s a gazemberek közül egy sem veszi észre, hogy a fattyuhajtások mind elnyomják a nemesített törzset; magamnak kell lenyesegetnem.

És hozzá fogott nagy kertész-szenvedélylyel.

– Pedig saját magam nemesítettem valamennyit.

– No lássa, excellentiád, ha már a bükkfákat is így meg tudja nemesíteni, hát még a lelkes emberekbe mennyi nemes indulatokat ojtogathatna be, ha kertészkése alá venné.

– De ugy-e, hogy gyönyörű egy pagony ez itten? Hinné azt királyi tanácsos úr, hogy ez az egész új ültetvény nem több mint tizenkét éves? Még boldogult atyám idejében itt ezen a helyen egy falu állt.

– Ah! És hova lett ez a falu?

– Most ott van a hosszú allée végében, annak láttuk a tornyát. A templomot én építtettem.

– És a házakkal mi történt? Borsóra tették s úgy gördítették odább?

– Azokat bizony egyenkint kellett felvásárolnom.

– Az szép pénzbe kerülhetett.

– Meg egy kis furfangba, a mit úgy hívunk, hogy «paraszt diplomatia.»

– De hát a ki oly ügyesen tudta kezelni a paraszt diplomatiát, hogy egy egész falut rá tudott birni, hogy az ősi helyét elhagyja és tovább költözzék egy határral, ne értene-e a «nemesi diplomatiához» még jobban, hogy egy vármegyét is rá tudjon birni, hogy az ősi álláspontját elhagyva, a közjóra nézve üdvösebb alapokra helyezkedjék?

– Nagyságod nagyon is túlbecsüli az én tehetségeimet. Mit tehetek én? Én egy simplex bucolicus ember vagyok, a ki már rég letettem a magasabb ambitiókról. A praxisából is kijöttem az administratiónak, a mióta Párisban voltam a nagykövetségnél, nem ismerem ki magamat az itthoni állapotokban.

Hruszkay úr ismerte már az ilyen beszédet. Így szólnak azok, a kik drágára tartják magukat. Vajjon mi lehet ő excellentiájának az ára?

Azon közben a gróf egyre sikamlósabb ösvényeken kezdte vezetni nagyságos vendégét, a mik érdekes bozótokon, süppedékes semlyékeken kanyarognak keresztül; a miken már nem látszik sem kavicsozás, sem kertész gereblye nyoma, ellenben az ember kalapján túl érő nagy dudvák konfidenskednek tüskés czirogatással a magas urak ruháiba csimpajkozva, bizonyosan valami exotikus dudvák, csunya kék, lilaszin szárú, gombosfejű vizi labodák, széles lapuk, a miknek a levele szakállat ereszt, összekeveredve szederinda, földitök gubanczaival. Az embernek a lépése alatt czuppog a sömlyék, s jobbra-balra ugrálnak a lábán keresztül a nagy vereshasú varangyok.

– Excellentissime! rebegi szabódva a királyi tanácsos úr; talán nem jó helyen járunk.

– Csak még egy pár lépésre instállom nagyságodat, még egy rendkivüli szép partiet kell produkálnom.

S nolle velle utána kellett gázolni a nyirkos ösvényen az excellentiás urnak a szarvasbőr topányokkal.

Pedig már olyan bozót következett, a hol két kézzel kellett az áttörőnek elhárítani az ágakat, hogy ki ne verjék a szemeit, s a mi bokrot megfogott, olyan illatos lett tőle a keze, mintha vadpoloskák ellen viselt volna irtó háborút; a parókás szömörcze bűzös cserjéje az. Nem is volt rá legkisebb kilátás sem, hogy innen valami kilátás legyen. Végre egy sűrű kőrisfa-geszt fogadta sötétjébe a kertészkedvelőket, a minek a fáiról csak úgy hullott a gallérjukba a spanyol légy. Egyszer aztán csak véget ért a süppedékes gyalogút.

– Regardez ça! mondá a gróf, egy árvafűz árnyékába helyezve el a vendégét.

A mit maguk előtt láttak, az egy csúnya, ronda tó volt, pocséta inkább, végtől-végig födve a békalencse zöld szőnyegével, a miből kövér nagy kecske-békák dugták elő a fejüket, a hol a zöld szőnyeg megszakadt, ott a viz szine olyan barna volt, mint a földi gyanta. A tó partját, a mi lehetett kerületben valami háromszáz lépés, buzogányos nád verte fel, s annak a törmelék csereklyéje rohadt ott körös-körül, tenyésztve a büdösbenczét. A mi pedig legnevezetesebb volt a tájképnél, az volt egy sziget a pocséta közepén, s azon egy házikó. A sziget karókkal és fonott rőzsekötegekkel volt bekerítve, s az ösvénytől egy keskeny fahid vezetett hozzá, a mi czölöpökön hevert, egy szál faderék volt az egész. Mintegy két ölnyi távolban a háztól a keskeny átjáró csapóhiddá alakult át; azt kötéllel felhuzták a ház felé, most is fel volt huzva.

A házból kevés látszott ki, annyira eltakarta azt négy terebélyes fűzfa, csak az ajtaját lehetett látni, meg egy darabot az eszterhéjas tornáczából. A teteje zsindelylyel volt fedve, de az már nem csak hogy egészen zöld volt a mohától, de csak úgy virított a sok felmagzott gaztól, még azonfelül egynehány tökszár is végig futott rajta. A kéményen volt egy gólyafészek, azon ott kelepelt a gólya. Annak persze herczegi dolga volt itt; előtte a mindig terített asztal. A hol valami fal látszott ki a házból, az fehér volt; de nem a mésztől, hanem a salétromtól, s a szarufáin csoporttal sárgállott a kellemetlen házi gomba.

S hogy ne csak a szemnek legyen meg a gyönyörűsége, az egész tájképet elárasztotta valami langyos, gyomorkavaró bűz, a miből az ember válogathatta, hogy gazillat-e? vagy mocsárlég? talán keverve a ganajlé ammongőzével, nagy járulékaival a kábító kőrisbogár szagnak, s a szömörcze méreg párájának.

A királyi tanácsos úr előrántotta a selyemzsebkendőjét s orrát, száját eltakarta vele.

– Das schauen Sie sich einmal an! ismétlé németül a gróf, keserves büszkeséggel.

A hímgólya épen akkor jött repülve, nagy kiterjesztett szárnyakkal, hosszú nyakát, lábát elnyujtva, s a csőrében egy tekergőző kigyót lóggázva, fészkén ülő társához; a mire négy gólyafiók egyszerre nagy éhesen dugta fel a fejét a vaczokból, csipogva.

– Adspiceat hoc, illustrissime! mondá harmadik nyelven Adalbert gróf.

– Már én ezer bocsánatot kérek, excellentissime, dünnyögé Hruszkay úr a zsebkendő mögül, de én minden obligat deferentiam mellett is, melylyel a pontaligeti hires park iránt præoccupálva vagyok, ezt az egy partiet belőle nem nevezhetem valami elegansnak.

– Valóságos partie honteuse! mormogá a gróf, nagyot köpve.

– De hát, hogy került ez ide?

– Hát csak úgy, hogy miután sikerült az egész falut kisajátítanom, kit túlfizetéssel, kit ijesztgetéssel, kit furfanggal, néha egy kis douce violencet is használva, ennek az egy háznak a tulajdonosát semmi módszerrel nem birtam rávenni, hogy engedje át a telkét.

– Jobbágytelek?

– Hiszen ha az volna, tudnám, hogy mit kezdjek vele! De épen az a baj, hogy nemesi curia.

– Ugyan, hogy került egy nemesi curia a többi jobbágyporták közé?

– Hja, annak czifra története van. Emlékezni fog nagyságod a harminczas évekből valami Sáromberkynére, a ki az udvarnál bennfentes volt.

– Hogy ne? Én akkor még fiatal adjunctus voltam. Pikáns szépség volt, magam is udvaroltam neki. A férjét, úgy tetszik, hogy agyonlőtték párbajban, vagy maga lőtte meg magát, azt nem tudom bizonyosan. Hanem arra jól emlékszem, hogy az asszonyságot egyszer csak kitiltották a császári udvarból.

– Sőt Bécset is el kellett neki hagyni, kényszerítve.

– Úgy hiszem, hogy mindenféle kellemetlen mendemondákat csinált az udvari körökben.

– Veszedelmes pletykahordó volt. Mintha Argusnak a szemeit, s Dyonisius füleit örökölte volna, s a mellett phantasiája olyan, mint Sheherezádénak, a miből csak egy szót elkapott, ahhoz ő egy egész mesét csinált, az egész tisztességes illedelmes udvart úgy felkeverte, hogy utoljára ki kellett őt kergetni a császárvárosból. No hát ez az asszony lakik most ebben a vityillóban itten.

– Ah! a pikáns szép Sáromberkyné?

– Nem szép már, de annál szurósabb.

– S hogyan került ez ide?

– Boldogult anyámnak volt igen kedves asszonya; ő fogadta ide, de miután boldogult atyám nem engedte meg, hogy a kastélyunkba jőjjön, hát ezt a házat inscribáltatta rá telkestől együtt.

A királyi tanácsosnak már a nyelve hegyén volt ez a kérdés: «Excellentiádnak az anyja, vagy az atyja?» de jókor visszatartóztatta azt, egy csendes köhintés alá temetve.

– És most itt maradt az én nyakamon ez a servitus, mint valami armentum ferreum; egy maleficium, a mi elveszi a kedvemet az egész uradalomtól, hogy szeretném itt hagyni.

– De hát nem lehetne ezen segíteni?

– Minden meg volt már próbálva. Igértem már ennek az asszonynak más faluban házat, szántóföldet, kináltam neki tizezer forintot ezüstben ezért a rongyos viskóért, nem válik meg tőle. Aztán megpróbáltam kiboszantani belőle, a mi csak moslékviz lefolyik innen-onnan, azt mind ide vezettettem a háza tájára, a túlsó oldalon meg gátat huzattam elejbe, hogy megrekedjen a csáva, úgy támad itt ez a ronda tó. Nem használt semmit, a házát körülfonta rőzsekötegekkel s a töltéseim ellen azt a furfangot gondolta ki, hogy összeszedi mindenünnen az ürgéket, meg a vakondokokat, azokat itt mind eleregeti, azok aztán keresztül furkálják a gátakat, sőt köröskörül az egész parkomban úgy elszaporodnak, hogy nem győzöm őket pusztítani.

– Nem lehetne egy kis erőszakot használni ellene?

– Azzal a mi országunkban nagyon megjárná az ember. Ha én egy nap via facti leromboltatnám ezt az utamban álló vityillót, abból olyan cause celebre lenne, hogy még a fiam sem érné végét. A vármegye philantropjai, democratái, patriótái, Kubinszkyjai rám rohannának, oculátát tartanának; utoljára kényszerítenének, hogy a birtokháborított nemesi personának új házat építtessek ugyanarra a helyre, a tavat körülötte kiszáríttassam s kavicsozott utat csináltassak hozzá a parkomon keresztül. Ezt tennék velem, az aulicussal, az aristocratával, a pecsovicscsal: az bizonyos.

– S miből él itt az a persona?

– A régi mesterségéből. Pletykát hord egyik faluból a másikba; azért ajándékokkal tartják; a parasztokat meg kuruzslással dézsmálja meg, mindig odajár, itthon alig látni; úgy tud elosonni, mint a róka. Ilyenkor, midőn a tulsó gerenda fel van huzva, mint egy csapóhid, ez annak a jele, hogy megint odatekereg.

– S ki ereszti le azt a gyaloghidat eléje, ha visszajő?

– Hát a vadmacska.

– A vadmacska?

– Igen. Valami embernek született vadállat; van neki egy porontya, valami tizenkét, tizenhárom esztendős leánya.

– Igen. Azelőtt való évben született, hogy Bécsből kitolonczozták.

– Valóságos kis fenevad, a ki ha embert érez közeledni, úgy elbujik az odujába, hogy neszét sem vehetni.

– Biz ez kellemetlen egy szomszéd.

– De nem is szomszéd, hanem lakótárs. Egy parasit, a ki a beleimben lakik. A kinek nem az a legnagyobb malversatiója, hogy a parkomat elrutítja az itt-tengésével, de azonkívül is mind rólam, mind az egész familiámról örökösen hordja szét a pletykát az egész világba. A ki csak hozzám jön, vendég, az bizonyos lehet felőle, hogy innen el nem megy a nélkül, hogy valami kalandos mese oda ne legyen varrva a gallérjához.

– Kiváncsi vagyok rá, hogy mit tudna például én rólam pletykázni.

– Oh a felől legyen nagyságod egészen bizonyos. Mire haza tetszik kerülni Bécsbe, már ott lesz a nagyságos asszony kezében a levél, hogy a Belvedereben, meg az üvegházban kivel találkozott nagyságod vacsora után.

– Kérem, én senkivel sem találkoztam!

– Az mindegy, de azért mégis meg lesz irva. Nem lehet itt egy hangos szót kimondani, hogy azt ez az asszony meg ne hallja, s ki ne publicálja. A legbensőbb családi jeleneteket harmadnapra már a szomszédvárosban beszélik. Úgy vagyok itt, mintha üvegházban laknám. Minden cselédemnek, rögtöni elkergetés fenyegetésével lett megtiltva, hogy ezzel az asszonynyal szóba álljanak, mégis mindent megtud. Igazán olyan rajtam, mint az átok. Aztán a fiam is nagy kamasz már, s mindig itt lövöldözi a mókusokat ebben a pagonyban.

– S tartani lehet tőle, hogy egyszer a vadmacskát is fel találja riasztani?

Erre csak összeszorítá a száját Adalbert gróf, úgy, hogy az ajkai egészen eltüntek.

– Hát én tudnám egy igen egyszerű módját annak, hogyan lehetne azt a koboldot innen minden baj nélkül eltávolítani, mondá Hruszkay úr.

– Fölöttébb lekötelezne vele nagyságod, ha megismertetne ezzel az arcanummal.

– Meg kellene neki engedni, hogy Bécsbe visszatérjen.

Adalbert gróf meglepetve csettentett az ujjaival.

– Ejnye, ez valóságos Columbus tojása.

– S ez nekem csak egy pár szavamba kerül odafenn.

A gróf mind a két kezével megszorítá vendége kezeit, s nem talált szavakat hálája kifejezésére.

– Menjünk innen, ebből a mephiticus bűzök tanyájából, mondá, és most már előre bocsátá a vendégét a bozótos ösvényen, tudva, hogy az jobban fog sietni, ha ő vezethet. – Csak akkor álltak meg, mikor ismét kijutottak a szép kavicsozott útra, a mi már a czivilizált világot jelképezi.

– No hát most térjünk át a Tuhutum vármegyére, szólalt meg a gróf, felhivatlanul, önkéntesen.

– Nagyon jól ismerem én azt a vármegyét, kezdé Adalbert gróf. Nyughatatlan egy nemzet. Már a régi időben extra törvényeket kellett hozni a számukra az országgyülésen, sőt egyszer azt határozták el az ország rendei, hogy az egész népséget szétosztják a többi vármegyék közt, s helyükbe oroszokat telepítenek le Mármarosból, Beregből. Nem használt semmit. A kitelepített nép menten visszatért, s a lehozott rusznyák már tíz esztendő mulva épen olyan vad szittyává alakult át, mint az elébbiek. A földben kell lenni a varázsnak. Az egész valami emlékeztetés az ázsiai pusztákra: csupa legelő. Mindenki nomád életet él és csaknem mindenki nemes ember, jobbágy alig van. Azok a nagy láthatártalan puszták felköltik az emberben az utópiák vágyát; a rengeteg nádasok daczolnak minden erőhatalommal s menedékül szolgálnak mindenkinek, a kit a törvény keze zaklat. Minden országos zenebona itt szokott megkezdődni s itt pihen el; de soha sem örökre. A kutak vizei ihatatlanok, azért minden ember bort, pálinkát kénytelen inni. Szolgabiró, viczispán nem parancsol senkinek, mert a tisztujításon kidobják az ajtón, s a generálisgyülésen kidobják az ablakon. Aztán a fő veszedelme az egész vármegyének azok a nagy hatalmas családok, a mik roppant nagy latifundiumok birtokában, mint valóságos kis királyok grassálnak, s felülemelik magukat minden törvényes hatalmon. Ilyen kis király Tuhutumban a két Tanusy testvér.

– De jó örmény név.

– Azt ne mondja nekik valaki, mert megölik érte. Ők egyenesen a hirhedett Thonuzóba vezértől származtatják le családjukat, a kit, mint krónikáink irják, Szent-István királyunk, a pogány oltárok ujra felállítása miatt, feleségével együtt elevenen elsiroltatott. Az etymologia szerint ez a hosszú név két szó. «Thonus» annyit jelent, mint «Tanus»; a hozzá ragasztott «oba» pedig csak hibásan leirt «aba», a mi ősapát jelent. Ezzel a Tanusyak nagyra is vannak. S minthogy az ősük az első honfoglalás vezérei közé tartozott, nagyobbra tartják magukat a királynál.

– Többen vannak?

– Két testvér. A család sohasem szaporodott el, mindig egy kézen maradt az óriási birtok. Ha voltak is hajdanában nagyobb számmal, a háborus világban elhullottak. Most először lett kétfelé osztva a nagy Tanusy dominium.

– S meg tudtak az osztályon egyezni a testvérek?

– Dehogy tudtak. Hiszen már az apjuk idejében, gyermekkoruk óta veszekedő társakul nőttek fel. Most csak ezt folytatják nagyban. Nincs az az injuria, nincs az az actus minoris és majoris potentiæ, a mit egymáson el ne követtek volna. A mi csak rég elavult kihágást emleget a Tripartitum, azt ők mind fölelevenítik egymás ellen, tizenkét prókátor nem győzi végezni a tabuláris pöreiket, a kerületi táblán s a királyi táblán s egy vármegyegyülés sem mulik el, hogy mind a ketten fiscalis actiót ne kapjanak.

– Hisz ez nagyon kedvező körülmény. Így az egyik testvért kellene valahogy megnyerni s aztán azzal megtöretni a másiknak a hatalmát.

– Csakhogy ezeknek az ellenségeskedése nem abból áll ám, hogy az egyik a Kubinszky, a másik a pecsovics párton álljon, az ő politikai dulakodásuk nem olyan természetű, mint más rendes eszű embereké, hogy az egyik a kormánypárton, a másik az ellenzék pártján állva, mérkőznének egymással. Ezeknek a harcza egymást fölülmulni a refractariusságban. Ha a bátya előáll egy vakmerő inditványnyal, az öcs egyszerre készen van egy még dühösebbel. Így liczitálják fel egymást egész a holdig. Aztán mind a kettőnek van megfelelő tábora, jól berendezett táborkarral: a leghiresebb verekedők, bicskások az ő szolgálatukban állanak. Maga a megye székvárosa, Tanusvár, mely az ő nevüket viseli, úgy oszlik meg kettőjük között, hogy a földmivelő gentry, aztán a szekeres gazdák, meg a sertéshizlalók, a birkások mind a bátya pártján tömörülnek, míg a democratia, a csizmadiák, a gubások, meg a gelencsérek, a kik között sok a nemes ember, az öcs zászlóit követik s egymást viszonozva «mezítlábos pártnak» és «plundrás pártnak» csufolják; saját magukat pedik úgy nevezik, hogy «sasok» és «daruk» s büszkék a czimükre. – Ezek tehát nem ellenfelek, hanem versenytársak, a mi sokkal rosszabb. Ha egyszer Tanusy Decebálnak eszébe jut, hogy proclamáltassa magát Pannonia és Dáczia királyának (a mihez documentumokban őrzött igényei vannak), hát bizonyos, hogy Tanusy Belizár, az öcscse abban az órában ki fogja kiáltani Magyarországon a respublicát.

– De furcsa keresztneveket válogatott nekik az édes mamájuk.

– Kétféle anyjuk volt. Az öreg Tanusy Balambérnak az első felesége oláhországi gazdag bojárleány volt, a kivel két milliót kapott készpénzben; egyenesen Mihály vajdától származott le a családja. Ennek a kedvéért lett az elsőszülött Decebálnak keresztelve. Ez az asszony, a gyermeke születése után egy esztendőre, igen rejtelmes körülmények közt, meghalálozott, Balambér úr pedig még a hat hetet sem várva be, másodszor megnősült, s ezuttal egy szép fiatal bárónőt vett el Sziléziából, ez ajándékozta meg a kisebbik fiuval, a kit Belizárnak kereszteltek. A két fivér között alig van korkülömbség s mind a kettőt a férfiui délczegség eszményképének tartják, sőt mivel egymáshoz nagyon hasonlítanak, gyakran összetévesztik őket, a mi azoknak a testvéri dühét csak annál jobban növeli egymás ellen.

– Mégis azon kellene kezdeni, hogy az egyiket a kettő közül megszerezzük magunknak.

– Csaknem lehetetlen feladat. Pénzzel, gazdagsággal nem lehet rájuk hatni. Jövedelmüket most sem tudják elkölteni, ha meg akarnák duplázni, csak azt kellene tenniök, hogy ne engedjék ellopni felét a szolgáik által, s ez sokkal kevesebb fáradsággal járna, mint hogy maga álljon be az ember más szolgájának. Az igazi főuri fényűzést nem ismerik. Arra büszkék, hogy minden butoruk kétszáz esztendős. Ambitióik pedig olyan régiókban kalandoznak, a hol azokat a kormány utól nem érheti. A bátya arról a paizsról álmodik, a min a hét vezér Árpádot a vállára emelte, az öcs meg Brutusra játszsza magát.

– Lehet azért ebből még valami. Minden embernek van a feje hátulján egy szál tarkaszinű haja, ha azt megtalálják, annálfogva el lehet őt vezetni akárhová. Csak az a feladat, ezt a tarka szál hajat megtalálni. – Nincs a két testvér között valami asszonyféle?

– Az ifjabbik nőtlen s köztudomás szerint nem csapong a fantáziája magasabbra a paraszt menyecskéknél, czigánylányoknál. Ennek a szive szenvedélymentes. Nála az asszonyféle csak olyan mindennapi kenyér. A bátya már szenvedélyesebb. Van felesége, s ő annak a rabja. Semmiféle urat nem ismer a földön, csak ezt az egy zsarnokot. És ehhez az asszonyhoz úgy jutott, hogy az elébb egy birkásának a felesége volt. Tizenhat esztendősnél több nem lehetett, mikor elszerette. Akkor aztán elválasztotta a férjétől.

– Törvényesen?

– Az erdélyi consistorium előtt, tehát protestans felfogás szerint törvényesen, annak tizennégy esztendeje, az asszony lehet most harmincz esztendős. Most is csodálatos szépség. Csupa temperamentum. A hogy mondják nálunk, tetőtől talpig szív.

– Eszes-e?

– Hát erre nehéz határozott feleletet adni. Mert először is sem irni, sem olvasni nem tud.

– Parasztnő?

– Nem az. Köznemesi családból való. Hanem egy olyan faluban laktak a szülői, a hol nem volt iskola.

– Hát a mióta férjhez ment, nem tudta megtanulni?

– Akkor meg már derogált neki az ábéczét bökdösni az ujjával. Hát csak úgy maradt. Tehát a tudománya æquale zero. A mellett babonás és együgyű. Nem ül tanácsot mással, mint a kuruzsló vén banyákkal, ezek a belső titkos tanácsosai. – Hanem aztán van neki annyi természetes esze és furfangja, hogy nemcsak a gazdatisztjeit tudja kordában tartani, s daczára annak, hogy a számokat nem ismeri, mégis mindent számba tud venni tőlük, hanem még arra is kiterjed az esze, hogy a legnagyobb cselszövényeket elbogozza az egész vármegyében; úgy látszik, hogy van valami kielégíthetetlen ambitiója, a mint szokott az olyan nőknek lenni, a kik alacsony sorsból emelkedtek magas rangba, s folyvást azon tépelődnek, hogy a világ nem tiszteli őket eléggé.

– Ez már hasonlít ahhoz a bizonyos hajszálhoz.

– Az egész asszony élénken emlékeztet azokra a szultána validékra, a kik a Yildizköskből kormányozták az ozman birodalmat, s ha megharagudtak, a mi hamarább a kezükbe akadt, chinai porczellán edény vagy nagyvezér feje, azt törték össze.

– S szereti az urát?

– Úgy, a hogy csak vad emberek szoktak szeretni.

– Hát a férje öcscsével hogy van?

– A «kisebbik urát» (így hivják a magyar asszonyok a férjük öcscsét) ezt úgy gyülöli, a hogy csak a czivilizált világban tudnak gyülölni az asszonyok.

– Van-e gyermeke?

– Van egy tizenhárom esztendős leánya.

– Az nem ér semmit.

Leány nem számít a politikában.

– Nem lehetne a két testvér közül az egyiket megpuhítani? Kérdezé, más utra térve a királyi tanácsos úr.

– Értem, hogy mire tetszik czélozni. Hanem az a mi körülményeink között nem használ semmit. A kit egyszer megpuhítottak, az aztán lágy marad; nincsen sem ereje, sem éle többé. Elveszti a vármegyében minden befolyását, s mi azon veszszük észre, hogy a mit megszereztünk, nem szám, csak egy nulla.

– Nem úgy gondoltam, hogy az egyiket nullificáljuk. Hanem a hogy a kovács bánik a vassal. Elébb tűzbe dugja, attól meglágyul, akkor hideg vízbe mártja s megaczélosodik.

– Az allegoria nem egészen világos előttem.

– Igyekezni fogok világossá tenni. Azt méltóztatott mondani, hogy az egyik testvér Bocskaynak, Rákóczynak vagy minek képzeli magát; prætendensi ábrándokkal jár-kel; a másik testvér pedig Brutust vagy Robespierret szeretné majmolni. Ezek mulhatatlanul tesznek vagy mondanak valamit, a mi az ország törvényeibe ütközik, tartanak valami conventiculumot, a miben valami perduellio kerül elő, eljár a szájuk?

– Oh, azt ők nagyon sűrűn teszik. Hanem a nagy mondásokon túl nem mennek. Erőszakoskodásaikban megtartják az alkotmányos formákat s ha valami törvényellenes kihágásra vetemednek, a mi a törvényszék szigorát felhivja ellenük, egyszerre annyi tanut állítanak elő, a ki megesküszik rá, hogy a vád alá veendő Tanusy ugyanakkor tíz mértföldnyi távolban betegen feküdt az ágyban, a mikor ez történt, hogy nem lehet a vétkest megfogni soha.

– No ha a vétkest nem lehet, hát meg lehet fogni az ártatlant. Az még sokkal jobb. Ugyanaz az apparatus, a melyik az egyiket tisztára mossa, a másikat befeketíti. Ha a hamis tanuk az egyik testvért kihuzzák a sárból, egészen kezük ügyére esik, hogy a másikat meg belemártsák. Ha a nélkül is ellenséges lábon állnak egymással.

– Ez nem rossz gondolat.

– Akkor aztán úgy tesz az ember a kelepczébe kerülttel, a hogy a vad elefántot szokták megszelidíteni. Előbb a rossz emberek ütik, verik, éheztetik; akkor aztán előjön a jó ember, ételt hoz neki, jól tartja, leoldozza a köteleit, szépen szól hozzá, elkergeti mellőle a rossz embereket s az elefánt azontúl hűséges követője lesz a «jó embernek».

– Ez kidolgozásra méltó gondolat.

– Minden siker a körülmények előidézésétől függ. A kellő hatalommal ellátva, alkalmat adni nekik a törvénybe ütköző kihágásra. Eleinte úgy tenni, mintha félne tőlük az ember; hogy vérszemet kapjanak. A hetvenkedés elől óvatosan visszavonulni; hadd nőjjön nagyobbra a szarvuk. A könnyű diadal hőstettekre csábítja az embert. Ha az megvan, akkor aztán megragadni vagy a ludast, vagy az ártatlant. Az utóbbi jobb. Mert az igazi csihést a czimborái körömszakadtáig védelmezik, de az ártatlant minden ember magára hagyja, azt gondolva, hogy annak elég védelem az, hogy nem követte el, a mivel gyanusítják.

– Aha! Haha! Igen! Igen! döczögé közbe Adalbert gróf.

– Ez aztán kellemetlen processust kap; dühös lesz, eleinte azokra, a kik által üldöztetik, de később jobban azokra, a kik helyett szenved. S ha plane megsententiázzák, az egészen el fogja keseríteni. Felségsértésért, rebellisségért, a mit az ember elkövetett, tudom, hogy gyönyörüség börtönben ülni, de olyanért, a mit más követett el, boszantó a legszelidebb szenvedés is.

– Nagyon jó!

– Akkor aztán az elkeserített emberhez odalép a jó ember, beszél hozzá részvéttel, rokonszenvvel. Megigéri neki a közbenjárását a kellemetlen következmények elenyésztetésére, s azzal meg van találva, a mit kerestünk.

– A tarka hajszál a feje hátulján? Hahaha!

– A minél fogva aztán lépésről lépésre odavezetjük, a hova akarjuk. Megmutatjuk neki az éremnek a másik oldalát, új irányt adunk az ambitiójának. Kitüntetjük, megkülönböztetjük a többiektől, fölfedezzük a jó tulajdonságait, míg egyszer aztán szerencsésen megfordítjuk s ellenlábasává teszszük a másiknak. A mi pedig azután következik, az már csak a cserépedény és vasedény sétája egymás mellett.

– Kezd a prospectushoz kedvem támadni.

– Excellentiád tökéletes teljhatalommal lenne felruházva, s e hatalom gyakorlásához mindenféle eszközökkel bőven ellátva.

– Lesz katonaság küldve a helyszinre?

– Egy zászlóalj Ceccopieri már útban van Tanusvár felé.

– Azok olaszok. Annál jobb.

– Azonkívül egy svadrony Kresz svalizsér fogja excellentiádat kisérni a bevonuláskor.

– Azok jobban imponálnak.

– Hiszen komoly tettekre nem is fog kerülni a sor. Excellentiád bölcsesége legjobban el fog igazítani mindent. A nemes urak szeretnek lármázni nagyon, de a katonát respectálják még nagyobban.

– Valami gárdát azonban kell vinni magammal, majd a somogyi birtokomról felhozatom a juhászlegényeimet, s felöltöztetem hajduknak, mert a hogy én a Tuhutum vármegyei hajdukat ismerem, azoknak hite és vallása parancsolja, hogy a hol valami baj van, onnan elszaladjanak, de ha az én somogyi bicskásaim ott lesznek körülöttem, akkor biztos vagyok felőle, hogy a tuhutumi mándrucz legények nem dobnak ki az ablakon.

– Oh, kérem, hiszen csak egyemeletes a vármegyeháza.

– És az is alacsony. Ez is biztató körülmény. Holnap reggelig meggondolom magamat, akkor majd bátor leszek tudatni nagyságoddal az elhatározásomat. Addig kegyeskedjék kastélyomban unatkozni.

– Oh kérem, nekem legélvezetesebb óráim azok, a miket excellentiád körében tölthetek.

– Azután kérem, ne tessék elfelejtkezni erről a piszokszigetről itt a parkomban.

– És a vadmacskáról. Első dolgom az lesz Bécsben, szólt meghajolva Hruszkay úr, s csomót kötött a zsebkendője szegletére. – Magában pedig azt gondolta, hogy mikor már valaminek az árát kérik, akkor már az alku perfectté lett.

Minden embernek van valami ára. S néha a kicsiny embernek nagy ára van, máskor meg a nagy embernek van kicsiny ára. – Már mi az egy Ponthay Adalbert-ért?

Egy vadmacska! De hát meglehet, hogy ránézve ez a rozzant viskó épen olyan pretium affectionissal bir, mint annak a mostani törvényes tulajdonosnéjára nézve.

E közben visszakerültek az urak a kastélyhoz.

– Ugyan kérem, mondá a királyi tanácsos úr, miféle fölfutó növény ez a verandán, a minek olyan szép sárga virágfürtjei vannak.

– Bizony nem tudom én! hárítá el magától a kérdést ő excellentiája. A főkertészem fogja tudni a nevét. Valami «scandens», vagy «radicans» nem tudom micsoda?

Hruszkay Xavér Ferencz úr tapintatos politikus volt. Ponthay Adalbert gróf úr ő excellentiája ugyanazzal a postával kapta meg királyi biztossá kineveztetését, a melylyel Sáromberkyné felmentését az osztrák metropolisból való kitiltása alól. Hogy ezt a felmentő okiratot miért ne kapja az érdeklett asszonyság egyenesen megküldve, hanem ő excellentiája kezén keresztül, azt csak az olyan finom érzékű diplomata, mint ő nagysága, birja észszel felérni, egyébiránt ő excellentiájának teljes méltánylatát nyerve meg e gyöngéd figyelme által.

Egyelőre e sorsfordulatról még ne tudjanak meg semmit a pontaligeti pocsétasziget lakói, s élvezzék még egy kis ideig a békák est-zenéjét s a bűzmocsár minden illatait.