A Practicus Emberek.

Manó a kezébe vette az utitáskáját s a hátulsó ajtón, meg a kerten keresztül tovaballagott.

Hát biz ennek ez a természetes lefolyása. A kitagadott fiút nem szokták négylovas hintón eltovábbítani, hanem megy az a legközelebbi alkalmatosságon, gyalogsorban.

Mehetett a kerten keresztül, a nélkül, hogy valaki megkérdezte volna tőle, hova megy. Maga a kert is hirdette a ház hanyatlását. A pázsitot felverte a bogáncs, a farkkóró; az útakat ellepte a perje, néhol az út közepén óriási halmot hordtak össze a veres hangyák. Egy-egy fa, a mit a szélvész keresztül döntött az úton, ott hevert, míg befutotta a repkény, tele nőtte a sárga taplógomba. Nincs már itt kertész. A nagy halastó ki van száradva, a békanyál, mint sárga szemfödél lóg alá a vizitökök kóróiról a szélein. A hattyukat, pávákat megette a görény. A délszaki növényeket elfelejtették egy télen betakarni, azok kifagytak. A rózsabokrokat elnyomta a folyondár; a vadaskert fái sudárszáradtan meredeznek elő az aljbozótból, az őzeket, nyulakat kipusztították belőle a farkasok, hiuzok, meg a vadorzók. A patak egy nagy felhőszakadáskor elvitte a hidját s nem csináltak helyette újat, a ki át akar rajta menni, lehúzza a csizmáját s átgázol.

A kert kapuja zárva, nincs már kapuőr, a ki nyitogassa, hanem a kerítésen van rés törve, azon járnak ki s be. Minden azt hirdeti, hogy a gazda csak vendég a háznál.

Manó, mielőtt elhagyta volna az apai házat, kiszemelt egy szép egyenes somfacsemetét a bozótból, s hozzáfogott a zsebbeli késével, hogy ezt kivágja tőből, úti pálczának.

E munkája közben észre sem vette, hogy valaki utána jön és megszólítja.

– Ugyan, édes drága fiucskám, mit csinál itt?

Dorkó nénő volt, nagy batyuval a hátán.

– Botot vágok magamnak az útra Dorkó.

– Hát maga is elmegy innen? De jól teszi. Én is elhagyom a házat, de még képpel sem fordulok felé soha többet.

– Hát magának mi baja van, Dorkó?

– Megütött a tekintetes asszony. Pofon ütött tegnap este. Soha életemben, a mióta a kontyot feltették a fejemre, meg nem ütött engem senki, mert nem szolgáltam rá. Most sem vétettem semmit. A mamsell azt mondta, hogy menjek oda, csókoljak kezet, majd megbocsátanak. Hátha éhen kellene meghalnom!

(No lám! Még ennek a kegyelemkenyéren megvénült banyának is van büszkesége!)

– Aztán tudja, édes urficskám, hogy miért ütöttek pofon? Épen maga miatt. Azért, mert tegnap este elmondtam azt, a mit láttam. Ő küldött oda az urfi után leskelődni, s aztán, hogy az igazat elmondtam, hogy milyen áldott jó szivvel ápolgatta azt a beteg kalugyert, hát azt mondta, hogy ne locsogjak, s hogy mégis tovább beszéltem, hát felképelt.

– Menjen kend az utjára! utasítá el Manó a banyát. Nem akarom, hogy az anyám ellen panaszkodjanak előttem.

Dorkó nénő nagy dohogva odább ment. Manó megfaragta a somfabotot, s aztán a vállára veté, a végére akasztva az utitáskáját épen úgy, mint azelőtt hét évvel, mikor elszökött mendikásnak.

Az a somfapálcza volt az egyedüli öröksége, a mi a tüzhalmi uradalomból rámaradt.

Ezuttal nem igen messze vitt az útja. Tanusvár gyalog is csak egy órajárás a tüzhalmi kastélyhoz, sétálva bemehetett.

Alig ismert rá a városra a nagy égés után. A házak legtöbbje még csak feléből volt felépülve. A kálvinista templom tornyának, a hajdani hegyes tető helyett csak olyanforma házi sipka volt nyomva a fejére, a «Régi nap» ismét felépült kétemeletes háznak, de a felső emeleten még nem voltak beállítva az ablakrámák, s az egész fal még várt a bevakoltatásra. Hanem az új czímere nagyszerű volt, hordófenéknyi küllős ábrázat aranyból, alája irva:

«Az új régi naphoz.» Dabajkó urra is rá lehetett találni, de nem ráismerni, mert a nagy tűz alatt összeégett az ábrázatja, egészen új bőrt kapott, de fájdalom, bajuszt nem.

A kérdezősködésre, hogy ide benn van e Mántay úr? készséggel utalta a jövevényt, hogy ott van a Numero I-ben.

Manó sietett fel hozzá. Benyitott a szobájába, eldobta a kezéből a táskáját, botját, s odaborult a jó barát nyakába.

Az is összeölelte, csókolta, a mellett szertelen jó kedvvel kaczagva.

– Hát itt vagy már? Ugyan vártalak. Nézd, még egy második ágyat is hozattam be a számodra. Tudtam, hogy ma itt fogsz lenni!

– Hogyan tudtad, bátyám?

– Hát mire való az astronomia? Meg a trigonometria? Azt megtudtam, hogy három nap előtt Tűzhalomra megérkeztél. Azt is tudtam, hogy tegnap vége volt a tractuális gyűlésnek, ma a vendégek eltávoztak, magatokra maradtatok. Az aurea regula szerint azon a napon neked futnod kell a tűzhalmi kastélyból. – Ugy-e kidobtak?

– De még meg is vertek.

– Azt is tudtam. Csak egyszer?

– Az apám ütött meg.

– Akkor ötven perczentet megtakarítottál. Én azt szántam neked, hogy az anyád is megver.

– De szomorú dolog ez nagyon.

– Dehogy szomorú. Hát a püspök, mikor bérmál, nem oszt-e gyönge pofonokat a lelki gyermekeinek? Hát a királyok nem ütéssel avatták-e fel a lovagjaikat? Olybá vedd a dolgot. Ki is tagadott az apád, ugy-e? No, hát csak kezdj hozzá, hogy rögtön valami munkához láss, mert bizony mondom neked, hogy egyszer valamikor a szegény apádat, anyádat még neked kell eltartanod vénségükre! – Van-e kedved velem kompániába állni?

– Csak tudjam, hogy mi feladatom lesz.

– Tudod te azt, hisz azért jöttél ide. Azt már tudod, hogy az isteni Széchenyi megkezdette a Tisza-szabályozást. (Én nem vagyok nagyon adakozó a czímzésekkel, de a ki a mocsárfenékből kenyértermő földet teremt, annak csak méltán kijár ez az epitheton.) Egy egész tér szakaszmérnöki munkálatait én vállaltam el. Lámpással keresem az olyan embert, mint te vagy, s ha megkaphatom, bársonyba köttetem. Hahaha! Darócz is jó lesz. No, hát daróczba foglaltatlak. Csunya munka ám az, hallod! A melyiknek gyomra van hozzá, annak esze nincs hozzá, a melyik meg értené, az a Bécsből hozott technikus, az harmadnap patécsot kap, s vagy elpatkol, vagy elszökik. Ilyen átkozott kemény ficzkó kell nekem, mint te vagy, a ki kitanulta az egész mesterséget, s beéri hétszámra sült hallal, meg foghagymás piritóssal.

– Felváltva!

– Természetesen. Aztán a nyáron nem látunk ám épített emberi hajlékot, hanem ott hálunk a töltésen. Télire bekerülünk Véreskőre a mappákat elkészíteni. Mikor minden készen lesz, sok pénzt kapunk, hanem addig a markunkból élünk.

– Az igen természetes.

– No, hát szeretem, hogy megegyeztünk. Ez az egész bagázsiád, a mit magaddal hoztál?

– De bizony még akarok hozni valamit.

– No, csak valami fölösleges dolgot ne.

– Feleséget akarok hozni magammal.

– Feleséget! Asszonyt?

– Még leány.

– Akkor te roppant practicus egy ember vagy! Hiszen az hiányzott nekünk! Egy asszony, a ki a számunkra megfőzi a vacsorát, a paprikás halat; a mikor mi fáradtan előkerülünk a mocsárgázolásból, hát készre vár, aztán tiszta inget mos ránk. Mert remélem, hogy ilyen leány az, a kibe beleszerettél, a kit el akarsz venni?

– Tökéletesen ilyen!

– Becsülöm az eszedet. Nem is ér semmit azért venni feleséget, hogy majd az pénzt hoz a házhoz. Veszedelem az csak. Azért nem házasodtam én soha. Egyszer voltam szerelmes egy szép menyecskébe, özvegy asszony volt, szivesen hozzám is jött volna. Aztán egy izromban együtt utaztunk a nagyváradi Püspökfürdőbe. Tudod, nekem szokásom az utikészülékemet versbe szedni, hogy valami el ne maradjon. Nálam egy distichon kiadja, de ő nála hét soros hexameter lett belőle, le van írva a tárczámban, hallgasd meg: «Kuffer, láda, bőrönd, utitáskák, kis doboz és nagy,
Szélvánkos, ridikül, theafőző, pájdli, neczessszér,
Uti bukét, ibrik, kávémalom és repülő só,
Keztyűtágító, vasaló és hajbodoritó,
Sál, bajadér, vikler, legyező, umbréla, napernyő,
Mopszli, kanári kalitkástól, pesztonka, szakácsné.
Hála Istennek, complett a schwere bagázsi».
Nem tudtam megtanulni könyv nélkül, inkább megszöktem eleve.

Manó nevetve biztosítá barátját, hogy az ő kedvese épen olyan könnyű szerrel utazik, mint ő maga s az igényei olyan szerények, a minők csak valaha a száztizennyolcz ázsiai magyar törzs leányaié lehetett a pusztában, amikor még a magyar nyelvben ez a három szó: ajtó, ablak, ház nem volt meghonosítva.

– No, hát akkor gratulálok hozzá. Persze szökik?

– Természetesen.

– No, hisz ott rá nem talál a familiája, a hol te háztüzedet meggyujtod. Van egy szigetünk a kurulási láp közepén. Nem is trigonometriai pont, a pózna sem jelzi. Az lesz a közepe egy nagy falunak ötven esztendő mulva. Körüle a mocsár a legszebb buzatermő róna fog lenni. Most még csak lélekvesztőn lehet hozzá jutni. Már most is népes telep. Van rajta kilencz kunyhó. Kettő az enyim, a többi a munkásaimé. Az egyiket odaadom nektek. Választhatsz belőle, amelyik jobban tetszik. Az egyik egészen új, most raktuk össze nádkévékből, a másik már régi, azt ott találtuk, vadászleskunyhó lehetett. Hanem ez sokkal regényesebb, egészen befutotta a szederinda, a tetejében van egy fészek, kilencz kis fiók nádi verébbel.

Manó tapsolt örömében.

– Épen ilyent igértem én a kis kedvesemnek! Szakasztott ilyent! Jaj, hogy örült neki előre!

– No, hát hozd bele minél előbb!