Exodus.

Decebál sejtett valamit. Ez a fiú Horkázival beszélt. A vén szyttyát nagyon elhanyagolták, a mióta Pozsonyba felment az uraság. Elmaradtak az úri asztal örömei és a mellékjövedelmek, a panaszkodó leveleit pedig feltöretlenül rakták félre. Ez most boszuból és mentegetődzésből sok szép felfedezést tehetett a fiú előtt, az itt történtek felől. Birtokcsere, terhes adósságok, pénzzavarok! Az ilyen ismeretek nem igen emelik az apai tekintélyt. Meg kell világítani a magasabb szempontokat.

A mint másnap a vendégek eltávozának, odahivatá magához Manót.

Ott fogadta a régészeti szentélyében, körülvéve muzeuma pompájától. A Thonuzóba-kincsek mind ódon mintázatú szekrényekben álltak, üveg alatt. Egy életnagyságú olajfestmény kitünő művészünk, Kis Bálint ecsetje nyomán, magát Thonuzóbát és a feleségét örökíté meg, abban a pillanatban, a midőn lovon ülve, a nyilak sokasága által keresztül-kasul furattatnak. A kép találóan jellemzi az ősök kedélyhangulatát, a vezér fumigálja az egész dolgot, az asszony csiklandozva érzi magát.

Azonban Manóra nem igen látszott hatni mind ez a mesés kincstár, mikor belépett. Nyilván nem ért hozzá.

– Itt vagyok, apám.

– Nem azért hivattalak, mintha meg akarnálak dicsérni, kezdé Decebál a pirongatoriumot. Tegnap ugyan helytelenül viselted magadat.

– Elismerem s szánom-bánom bűnömet. Mentsen ki, hogy szokásom ellenére bort ittam. Sohasem szólok többé bele vallásos dolgokba, hiszen nem akarok én új sectát alapítani.

– Nekem csináltál azzal csak nagy galibát. A te hebehurgya beszéded sokat rontott az én főcuratori jelöltségemen.

– Légy a felől nyugodt, apám. Az én bolondságom elenyészik a te érdemeid mellett. Az egész Tiszántúl nem találnak az egyház férfiai erősebb kálvinista hitet és jobb konyhát, mint te nálad.

– Már micsoda frivol beszéd ez megint!

Most azután egészen a helyzet magaslatára emelkedék Decebál, s nem késett meggyőződése lángpallosával megfenyíteni a fejét emelgető hydrát.

– Kár pedig oly fitymálólag beszélni a protestáns papokról, édes úrficskám! Ezek voltak a vezérvilágai a szabadságnak Magyarországon. Ezek szenvedtek kínzatást, gályarabságot, vérpadot a nép szabadságáért, az emberi jogokért, az alkotmányért. Ezek tartották fenn a nemzeti érzületet, ezek terjesztették a lelki világosságot, a mi magyar népünk között századok során át. Ezeknek köszönhetjük első sorban, hogy nem vagyunk helóták. Hanem azt persze nem tanítják a bécsújhelyi cadetiskolában! Ott csak nevetségessé tudják tenni a papokat. Pedig mivé lenne a nép vallás nélkül? Egy scopa dissoluta! Azért tanuld tisztelni a mi papjainkat: az égi üdv és a földi szabadság letéteményeseit!

Ez a valóban emelkedett hangulatú dorgálás minden más fiú keblében mély magábaszállást idézett volna elő, hanem hát az a bécsújhelyi iskola! Nem volt fogékony kebel hozzá.

– Engem semmiféle iskola nem tett ellenségévé sem a népnek, sem a szabadságnak, – mondá vakmerő feleseléssel a fiú, – de én nem azzal óhajtom a népet boldogítani, a mivel a papok, hogy a másvilágon kínálom a jóléttel és a szabadsággal, hanem meg akarom adni neki azt még ezen a földön. Ha olyan nagyon szivünkön fekszik a szabadság, kezdjük magunkon, szabadítsuk fel a jobbágyainkat a szolgaság alól, ezt megköszönik.

– Ostoba vagy! Mit értesz ahhoz! förmedt a fecsegőre a bölcs államférfi. Itt vannak ni a józefina ideák! A democratia! A mely a magyar nemzetet semmivé teszi. Ehhez te ne szólj! Még egy kicsit nőjjön be a fejedlágya. – Beszéljünk másról. – Nem országgyülést tartani hivtalak én ide, hanem, hogy adj számot a magad dolgairól. Úgy hiszem, van jogom hozzá. S talán szabad azt a kérdést intéznem a fiamhoz, hogy micsoda összeköttetései voltak neki évek sorain át az én családom, a haza, a szabadság ellenségével, Ponthay gróffal? Erre felelj nekem, minden frivolitás és tergiversatio nélkül, komolyan és egyenesen.

– A hogy parancsolod, apám. Kezdem ott, a hol a házadtól elszöktem. Ennek az okát talán ismered is?

– Akarom hallani.

– Tehát elmondom. Férfi voltam, eszemet éreztem, s engem leánynak és butának neveltek.

– Ez anyád dolga volt.

– Hagyjuk szegény anyámat. Az ő felfogását megmagyarázza a nagy szeretet, a hit a jóslatokban, s az ismeretlenség; de a mit velem tettek, az mind a te szemed előtt történt. Te tudtad, hogy az nem jó, helytelen és engedted történni.

– Az nem igaz.

– Emlékezzél rá, hogy azt a nevetséges exament, a hol nekem, leányruhában, egy avult alphabet szerint kellett volna magamat világ csúfjára kitüntetnem, te hidegvérrel végig nézted. – Semmi sem fájt olyan nagyon, mint apám egykedvű arczát látni e kigunyoltatásom alatt. S ez elbutításban rendszer volt. És én ez ellen küzdöttem a gyermekakarat minden erejével. Játékidőmet titokban arra használtam fel, hogy játszópajtásomtól tanuljak. Szomjúságnál, éhségnél erősebb volt ez a vágy bennem. Te nem vetted észre! Itthon tarthattál volna, ha akkor, mikor a nevemet leirtam, megfogod a kezemet s azt mondod a társaságnak: «igen is, én fiam Emánuel», hanem a helyett engedted az úgynevezett nevelőmet utánam szaladni bottal, hogy megfenyítsen; az anyámat elküldted öltözködni, te magad pedig mentél (majd kivakkantotta: «kártyázni» – nem) magas politikát csinálni.

– No hát jól van. Megszöktél. Jól tetted. – Halljuk tovább.

– Felkerestem azt a kálvinista nagy iskolát, a melyről igazán elmondhatni, hogy századokon át erős vára volt a nemzeti műveltségnek és szabadságnak. Beálltam mendikásnak. Vétenék az Isten ellen, ha egy panasz szavam is volna azon napok ellen, a miket itt töltöttem. Nem éheztem soha; kaptam kenyeret és könyvet, a mennyi elég volt, s ha ütöttek, úgy bántak velem, mint fiúval. És az én apám, anyám félesztendeig felém sem nézett. – Nem volt az a szegény koldusgyerek közöttünk, a kinek az anyja legalább egy sátoros ünnepen egy hamuban sült vakarcsot ne küldött volna, csupán a Tanussy-ivadékról nem emlékezett meg senki, annak nem jutott más, mint a mit a pajtásai megosztottak vele. Hogy ne szerettem volna hát meg ezeket a pajtásokat?…

A mondat másik részét elhallgatta.

– Hogy mi nem mehettünk utánad, vágott közbe az apa, annak erős okai voltak.

– Tudom. Államfogság. Tizennégy napig tartó. Váltságdíj. Sokkal nagyobb, mint a milyennel Barnabás nagyapánk kiszabadíttatott Sinan pasa fogságából. Aztán a nagy archæologiai feltárás. Nagyobb dolgok ezek, mint hogy egy rossz gyerek után kérdezősködni is maradjon idő. –

De igen, az anyám feljött Debreczenbe, aztán hogy meglátott, a mint a petákos temetésen énekeltem, úgy megutált, hogy visszafordult és otthagyott.

– Otthagyott, mert nem jelentél meg a hivására, sőt levélküldéssel insultáltad.

– A levelet bizonyosan a tanárom irta, én akkor ágyban feküdtem, kimarjult lábbal.

– No hát azt az anyád nem szagolhatta meg.

– Hiszen nem panaszt tenni állok itt most, hanem hogy magamat igazoljam előtted. – Ebben a helyzetemben érkezett hozzám egy levele Ponthay Adalbert grófnak; ez a köztetek végbement birtokcsere után történt. Itt van a levél, olvasd el, kérlek.

Decebál kezében reszketett a levél, a míg a sorait átfutotta, az olvasmány az arczába kergette a vért.

– Láthatod a levél keltéről, folytatá Manó, hogy én az ajánlatot nem fogadtam el. Nagy pénz volt, a mit benne találtam; a csizmám talpába tettem s rajta jártam; nem vettem hasznát. Akartam a megkezdett tövises úton tovább menni magam erejéből. Elmentem legatusnak. A szegény paraszttól elfogadhatom az alamizsna krajczárt, de nem a bankót a mæcenástól. És ekkor mit gondoltak ki idehaza azok, a kiknek Isten és a természet jogot adott hozzá, hogy velem foglalkozzanak. Utánam küldték ezt a kiállhatatlan, gyűlölt csodabolondot? hogy egy brutális hajdu segítségével utonálló módon ejtsen kelepczébe. Azok megfogtak, megkötöztek, megnémítottak, újra beleöltöztettek az utált gúnyákba; ingerkedve, gúnyolódva, csufosan hurczoltak el erőszakkal. Hát mondjad! Ha te lettél volna akkor az én helyemben, s maga Lucifer nyujtotta volna a kezét, hogy kiszabadítson, nem fogadtad volna-e el azonnal?

Decebál bosszusan dörmögé: «erről én semmit sem tudok.»

– Így jutottam aztán a bécsujhelyi cadetiskolába, oda nem jöhetett utánam Horkázy. Az évdíjat és havi zsebpénzt Ponthay Adalbert gróf fizette értem, a mit én visszafizetendő kölcsönül fogadtam tőle, s a kamaton kivül még valóságos hálával is tartozom neki; mert ott szereztem magamnak tudományos készültséget, mely mellett a világ bármely civilizált országában megélhetek; még talán idehaza is.

Az utóbbi szavait Manónak hallgatta is, nem is Decebál. Ellenben ez a Ponthay gróf levele egészen elfoglalá. Annyi megütötte a fülét, hogy a fia beszél valamit az esze után való megélhetésről. A honfoglalás óta ilyen plebejus eszme be nem lopózott a Tanussy család keblébe. Erre kellett valami concret eszmével válaszolni. Más is tud «keresni», de egyszerre egész kincshalmazt.

– Hát, édes fiam, ez a levél némileg engemet látszik vádolni azzal, hogy egy jól jövedelmező birtokunkat egy rossz jövedelmüért kicseréltem.

– Ellenkezőleg! Bocsáss meg, hogy a szavaidba vágok. E levél igazságszeretetedet emlegeti, hogy egy hosszú pernek barátságos egyességgel végét szakítottad, a jog Ponthayék részén volt.

– De elhuzhattam volna a pert évtizedekig, s az alatt a haszonélvezet az enyém marad vala. Én azonban már akkor bizonyosan tudtam, hogy a cserébe nyerendő birtokon van elrejtve ősapánk Thonuzóba sirja. A kegyelet megnyerte jutalmát. Ne véld, hogy tékozló kézzel téptem szét birtokainkat. Tekints magad körül s látni fogod, hogy egy kincstár közepett állasz, melynek értéke megnevezhetetlen. Ezt én szereztem!

Manó nagyot sohajtott. Fájt neki, hogy az apjára, a kit szeret, egy okos emberre, a kit tisztel, egy nagy emberre, a kit félt, úgy kell tekintenie, mint a hogy a kedélybetegek intézetének orvosa szokott nézni azokra a szerencsétlenekre, a kik magukat «római császárok»-nak hiszik. Azok után, a miket Horkázy elmondott neki, csak mély sajnálkozással lehetett eltelve az apja iránt.

Decebál körülvezette Manót a kincstárában. Kezébe adogatta a nagyszerű leleteket, magyarázatot tartott neki minden darabnál: mi volt az? mi czélra szolgált? mit bizonyít?

Mikor aztán minden részletesen fel volt magasztalva, akkor csak amugy fitymálódva odaveté: «és nekem ezekért a kincsekért négyszáz nyolczvanezer forintot kináltak már.»

– Kár volt oda nem adni, mondá a fiú.

– Kár volt oda nem adnom? ismétlé sértetten az apa.

– Én, ha neked volnék, még most is eladnám.

– Te eladnád, ha rajtad állna?!

– Tudok Bécsben egy régiségkereskedőt, Justus Fraus a neve.

– Justus Fraus? De furcsa név!

– Jó volna az emberét megismerned.

– És elcsaklizzam az őseim kincstárát neki?

– A világ jobban megismerné a műemlékeket, ha közszemlére, muzeumokba kerülnének, mint itt. Te nálad elrejtve maradnak. Külömben is nem ártana ezeknek egy kis szakértő megbirálás. Én archæolog nem vagyok, de annyit látok, hogy e kincsek között olyanok is vannak, a miket már akkor, a mikor Thonuzóba élt, senki sem viselt, avar függők és kelta fibulák; de még inkább felötlenek a későbbi korból való ékszerek, a mik a cinque cento művészeire emlékeztetnek, azt pedig, hogy a mithras-imádat bálványai hogy keveredtek a magyar vezérek kincsei közé? épen nem tudom megérteni.

– Mert nem értesz hozzá! Azt nem is kivánja tőled senki.

Hanem a tényeket el kell hinned. Ez egész kincstárt saját felügyeletem alatt tárták fel; mindez együtt volt egy czölöpsirban.

– A czölöpsirt elhiszem.

– A többit is el kell hinned, ha én mondom. Ott volt a két csontváz lovon ülve, lábaiknál a kedvencz eb és sólyom koponyái. Az egész kincshalmaz, a nyilakon levő irás mind valódi hunnus eredetre vall.

– De hiszen a mi nyelvünknek nincs semmiféle ázsiai idiomával grammatikai hasonlatossága, nyelvtani rendszerünk egyes egyedül a finnekével azonos.

No hiszen ilyen hittagadást még nem mondtak ki ennél a háznál! De még az egész Tiszántúli kerületben sem, soha!

– Micsoda? kiálta fel Decebál; olyan düh és meglepetés hangján, mint a kinek alattomos kutya harapott a lába ikrájába, hát te is finnista vagy? Hát te is megőrültél, hogy a finnekkel akarsz bennünket rokonságba hozni? A fókavadászokkal?

Manó abban a tévedésben volt, hogy itt most tudományos dissertatiót lehet tartani. Védelmezni akarta az álláspontját.

– Édes apám! Ezen az atyafiságon bizony nincs mit szégyenlenünk. A finn nemzet, azért, hogy számra kisebb a magyarnál, mind azokkal az előnyökkel fel van ruházva, a mikre mi büszkék vagyunk. Vitézségben mindig elől jár; a finn ezredek az orosz hadsereg legkiválóbb csapatai, a finn nemzet maroknyi létszámával, alkotmányos szabadságát, intézményeit egyedül birta fentartani a nagy Muszkaország közepett, s míveltség dolgában egészen európai szinvonalon áll; irodalma, tanintézete ismeretesebb, mint a mieink, s mesés hazaszeretete egészen ikertestvére a mienknek.

– De én nem akarok semmi testvériséget se a finnekkel, se a lapponokkal, se a csuvaszokkal, se a többi rongyos, riha pereputytyal! Nekem Attila volt az ősapám! Az Isten ostora!

Manó most vette észre, hogy micsoda rossz fát tett a tűzre! Hiszen finnistának lenni nagyobb hæresis, mint ha valaki zsidóvá lenne!

– Engedelmet kérek! Bocsáss meg. Egy szót sem szóltam. Vissza vonok mindent. Ezentúl belefoglalom még Attilát is a hiszekegybe.

Decebálban forrt már a méreg. Átkozott cadetiskola! Hogy elrontotta ennek a fiunak az érzelmeit. Nem szereti ez többé a hazáját!

Összeszedte magát. Parancsolt a fellázadt indulatainak. Félre tette, hogy most apa és fiú (úr és jobbágy) állanak egymással szemközt. Leszállt a kedvéért a vitatkozó ellenfél diapasonjára.

– Nem akarom a vakonhívő hypokrita engedelmességet reád erőszakolni. Meg akarlak győzni az adatok csalhatatlanságával. Beszéljenek a kézzelfogható tények. Mondják azok a skeptikus szemedbe, hogy igen is, a hunnok utódai voltunk és maradunk. A dicsőséges hunnoké, a kik nem kutyák által vontatott szánokon jöttek be ide országot foglalni, nem ittak iramszarvastejet, nem öltözködtek tengeri fókabőrbe, nem volt laposra nyomott orruk, legyező fülük, fülig érő szájuk; hanem délczeg, lovon ülő, párduczbőr viselő daliák voltak; egyedül nemesek a népek tengerében, a kikre nézve minden más nép csak jobbágy és rabszolga lehetett. Bendeguz, Mundzuk, Tuhutum. Ezek voltak a neveik. Le a sarukkal, korcs ivadék! Mikor e helyre lépsz! Aztán olvasd el ezt! S akkor borulj arczra.

E szóknál Decebál egy a falba bevésett gránitkőszekrényből czifra kulcs segélyével felnyitva a fiókot, elővette azt az aranykapszulába rejtett hártyairatot, a mi nyolczszáz esztendőn át ott rejtőzött Thonuzóba összeszorított fogai között s azt tenyerébe fektetve és kisimítva, odatartá Manó szeme elé.

– Olvasd el, mi van ebbe irva!

De már ekkor Manónak a józan esze is fogyatékán járt, elfeledkezett minden tiszteletről, a mivel a legközelebb eső apjának tartozik. Eszébe jutott ez apocryph betüknek láttára mind az a boszantás, busítás, a mivel gyermekkorát elkeserítették. A lábával mérgesen dobbantott s félretolta maga elől azt a megbecsülhetetlen régi irást, még a fogait is csikorgatta hozzá.

– Kérlek! vidd előlem ezt a firkát!

– «Firkát!» Te! Nyáladék kölyök! Tudod, mi van ezen irva? Ős igazi hun betükkel? A «szer», melyet a mi ősünk kötött a hét vezérrel. A jog, mely a Tanussy-családnak utat nyit Magyarország trónjához.

Most már az egész világ sárgának tetszett Manó szeme előtt.

– Ne add a kezembe azt az ákombákot, mert összetépem!

Erre a szóra úgy ütötte arczul Decebál a fiát, a tenyerében tartott hártyairattal együtt, hogy csak úgy csattant.

E végzetes ütés után elnémulva nézett egy perczig az apa és fiú egymás szemébe.

Hogy ezzel örökre el vannak egymástól szakítva, azt tudta mind a kettő.

Manó találta meg elébb a szavát.

Halkan, suttogva rebegé:

– Adja Isten, hogy ezt az ütést soha meg ne bánd, apám.

Decebálban erre még jobban felforrt a dölyfös indulat. Még egyszer felemelte a kezét. Talán ismételni akarta? Hanem az ifjú hamarább elkapta a kezecsuklóját, s az apa érezheté, hogy fiának az ökle, mint egy vasbilincs, úgy tartja fogva a kezét.

– Emlékezzél reá, suttogá fülébe a fiú, hogy itt, ezen a helyen, fogja te neked ezt az ütést visszaadni egy kéz, a kitől legkevésbé várnád, s a ki elől nem védheted magad, s ez az ütés jobban fog neked fájni, mint a tied nekem. Isten legyen veled.

Azzal ellenállhatlan erőszakkal emelte fel az apai kezet az ajkához és megcsókolta azt.

Akkor aztán sietett ki a kincstárából. Ment az anyja lakosztályába. A mademoiselle jött elébe a salonba, miután az a szokás divatozott a kastélyban, hogy az urnőnél előbb be kellett jelenteni a családtagok látogatását. Azt az izenetet tudatták Manó urfival, hogy ő nagyságának most vapeurje van, fekszik; nem fogadhat, majd tudatni fogja az ifjú urral, ha a levèet tartja.

– Majd! Majd!

Ilyen «majd» nem jön elő ez életben soha többé!

Manó kiszakított egy levelet a tárczájából, s irónnal rárajzolta a búcsuszavait. (A mama irást is tud már olvasni.)

«Kedves anyám! Sajnálom, hogy búcsut nem vehetek tőled. Engemet az apám elűzött a háztól; rögtön távoznom kell, vissza nem térhetek soha. A mit neked meg akartam mondani, ide irom. Én megnősülök. Elveszek egy szegény leányt, a ki engem szeretni fog. A neve Sáromberki Lizandra. Nagy a világ, betakar bennünket. Isten keze oltalmazzon téged és szegény apámat. Ölellek, csókollak. Fiad Manó.»

Ezt a papirdarabkát összegöngyölíté, az újjaival összenyomkodta czifrán, s átadta a kisasszonynak, tegye oda a mama éji asztalára; majd rátalál, ha felneszez.

Azzal je-me-recommandeozta magát s elchasseirozott.

A mademoiselle bevitte az urnő öltöző szobájába a pálcza alakú levelet s oda tette a toillette tükör elé. Madame még az alcove damaszt függönyei mögött kereste az okot az alvásra.

Mikor aztán a nagy antik óra elverte azt az időpontot, mely egy rangbeli urhölgy fölkelésére alkalmatos, akkor csengetett, a besiető komornával félrehúzatta a függönyöket, a szobában kellemetes clairobscurt csináltatott, felhozatta a csokoládéját, rossznak találta, de megitta, azután feladatta magára hímzett hálóköntösét, elmondta, hogy milyen rosszúl aludt. Kemény inquisitiót tartott a fölött, hogy micsoda járás-kelés volt a vendégszobákban az éjjel? (Volt biz ott, az egész tractus az útra pakolt.) Azután elmondta, hogy miket álmodott, de már azoknak a magyarázatához hiányzott a Dorkó nénő, a mademoiselle nem értett hozzá. Azután a fürdőszobába vezetteté magát, az aromaticus fürdő után az egész testét behinteté finom hajporral, felhúzatta a lábára a papucsot, körülnézte magát a nagy tükörben s aztán a fésülködéshez öltözve, átlibegett a toilletteszobába. Már akkor az világossá volt téve. Papagály, kakadu, fuvolamadár fölébredt, kiabált, flótázott, azokkal idegen nyelveken szót váltott, a kis bolognai ölebét elhalmozta hizelgő nyájaskodással, azután leereszkedék a toilette-asztal előtti karszékbe, ajkait a tükör előtt szélesre szétnyitotta, kivillogtatva gyönyörű elefántcsont fehér fogsorait, s biztosítá felőle a mademoisellet, hogy azok mind igazak, egy sem hamis, különféle próbákat tett, hogyan lehetne elkerülni, hogy az arczán levő rózsás szerelemgödröcske időjártával ránczocskába ne menjen át? Egyszer aztán kezébe akadt az a valami, a mi flaconok és kefécskék közé volt téve.

– Qu’est qu’est, que cela?

A mademoiselle elpirulva rebegé, hogy ez a Monsieur «Emma» levele.

– Shoking! Nekem összenyomkodott levelet küldeni? Was schreibt der Fratz?

Elhozatta a lorgnonját, a mi nélkül az olvasás nem fashionable, s elkezdte szótagolni (még plajbászszal ir a filou!) azt a firkát.

A komorna azalatt csavargatta ki a hajából a papillotokat, a mikkel a haja fel volt tekergetve éjszakára.

De a mint odaért Sára asszony a betülehüvelyezésben, hogy «elveszek egy szegény leányt…», egyszerre kiment a szeméből mind az álom, mind a nobel lankatagság; felugrott a toilette-asztal mellől, pofon ütötte a szobaleányt: mért nem eresztették be, mikor itt volt, az urfit; a kis kutyát felrugta: «hát te nem tudtál ugatni?» azzal a mademoisellehez fordult; az méltóságteljes poset foglalt el vele szemben. Hiszen nem is akarta bántani, csak azt akarta tőle megtudni, hogy «wo ist die Portrait?»

– «Das» Portrait, igazítá helyre a kisasszony.

– Egye meg a katymári fránya a der die das-otokat! Én a nyőstény portrait-t keresem. Wo ist die Fräulein?

A mademoiselle figyelmezteté rá, hogy a Fräulein is semleges nemű.

– No most már semleges nemű lehet, mert tudom, hogy senki se veszi el!

Azonban gyorsan kezébe akadt az a miniatur lap, mire a fiának szánt grófkisasszony volt lefestve.

Szaladt át a szobákon keresztül Decebál lakosztályába.

Nem kérdezte, illik-e vagy nem fésülködő köpenyben, papucsban menni látogatóba egy előkelő hölgynek a férje szobájába. A feje körül tekergő kibontatlan papillotok olyanná tették az arczát, mint egy szép Meduzafő.

Decebál, mint aféle dölyfös ember, a ki a hirtelenkedést nem engedi magának megbánni, sőt inkább annak az elkövetése után igyekezik magát még jobban beledisputálni a haragos kedélyállapotba, nagy léptekkel járt körül a muzeumában, meg-megállva a nagyszerű históriai kép előtt, mely Thonuzóbát és a feleségét ábrázolta, s azoknak panaszolva el a keservét.

– Hát csak finnek voltatok, ugy-e bár? jégen korcsolyázók; rozmárra vadászók! Nem Attila ivadékai, nem szyttya utódok. Mese az egész hunmondakör. Mese az Árpád bejövetele, a hét vezér esküje; a magyar nép úgy jött be suttyomba Magyarországra, télen, mikor jó szánut volt, kuttyavontatta szánkón, a jeges tenger mellől. Az egész magyar történetet álmodta valaki, úgy beszélte el másoknak. A finnek története a valóság! Hiszen nyelve sincsen a magyarnak, úgy lopkodta össze tótból, németből; csuvasznak, cseremisznek, osztyáknak tartozik vele, a mit nem úgy lopott. Kaleva volt az ősünk, annak a keblébe térünk vissza! S még ez a drága szövetség maga is rongy! összetépni való rongy, hahaha! No hát jó! Ha meg tudja tagadni a fiú az őseit, meg tudja tagadni az apa a korcs ivadékát.

Erre a fenhangon tett mondásra nyitott be hozzá Sára asszony.

Már a tekintetéből is észrevehette Decebál, hogy itt nagy zivatar készül a fejére.

– Mit csináltál a fiammal? Hova tetted a fiamat?

Decebál tekintélyadó állást vett, hátra vetette a fejét, s hatalmas mozdulatot tett a kinyujtott kezével.

– Mit tettem? A mit egy apa tesz elvetemült fiával! Bűnös volt! Megfenyítettem.

Sára asszony elszörnyedve csapta össze a kezeit.

– Micsoda? Megütötted?

– Meg.

– Megütötted a fiadat? kérdezé még magasabbra emelt hangon.

– Igen.

– Megütötted az én fiamat, az Emmát?

Már ekkor a hangja a fellegekig emelkedett.

– Hányszor mondjam?

– No hát itt van a levele, olvasd. Itt hagyott, elment örökre.

– Fusson is előlem és soha ne lássam többé. Házam és szivem zárva előtte örökre.

– De hát mit vétett ez a gyermek, a mért meg kellett őt ütnöd és elűznöd a háztól?

Decebál elébb Thonuzóba arczába tekintett. Úgy volt az arcz festve művészi kezektől, hogy az ember akárhonnan nézett rá, mindenütt a szemébe nézni látszott. E fenkölt arcz erőt adott szivének, hogy e kemény (itéletszerű) mondást megörökítse.

– Megütöttem és világgá űztem, mert szidalmazta az őseimet!

Sára asszony erre haragjának egész batteriáját engedé működésbe jönni.

– Hogy a pokol kutyái ragadozzák el a te redves őseidnek a csontjait! Hát azért kellett az én Emmámat elverned a háztól? Hogy őrölnének spódiumot az egész csont öregapádból! Hogy égetnének belőle suviczkot!

– Asszony! ordítá fel szörnyű haraggal Decebál s lábával nagyot dobbantott. Ne káromold az őseimet!

– Köpök az egész őseid lajstromára! Az én ősapám székely lúfő primór volt már akkor, a mikor a te őseid még sátorozó csavargók voltak.

De már erre egész bősz indulattal rohant Decebál e rettentő káromlás elkövetőjére, megtorlásra készen. De nem hátrált ám meg előle az asszony. Ha ő az egyik öklét emelte föl, felemelte az mind a kettőt s a szemei olyan szépen forogtak hozzá, hogy sziv legyen, a ki annak helytt áll.

Decebálnak eszébe jutott az a bolond jóslat, a mit a fia mondott: «Itt ezen a helyen fogod visszakapni azt az ütést, a mit nekem adtál és egy olyan kéztől, a melyik ellen nem is védheted magadat.» Jónak látta nem kisérteni meg, hogy beteljesül-e ez a jóslat, ilyen hamar. (Más kéz lesz az!)

Visszanyerte hidegvérét. Az okosabb enged. Az erősebbnek illik a hátrálás. «Hosszú haj, rövid ész», morzsolá a fogai között, s azzal megfordult, s hátratett kezekkel ment a muzeum tulsó oldalára.

Sára asszony pedig előbb sirva fakadt, azután durczásan dobta oda a szép aranyrámába foglalt miniatur arczképet Decebál lábához.

– Most már elveheted a görbe nyaku konteszt magad! S meghíhatod az Avakumot násznagyodnak.

… A kik az előzményeket ismerik, könnyen ki fogják találni, hogy került ennek a phrasisnak az eleje és a hátulja egymáshoz?

Ezuttal nem küldtek senkit az eltünt Emmácska után, hogy hozza vissza.