A «Régi Nap» Törzsvendégei.

A «Régi Nap», szavavihető tanuk állítása szerint a legrégibb vendégfogadó Magyarországon.

Előre kell bocsátani, hogy ez a «regále» egy compossessoratusnak a birtoka, a mi azután egyszerre érthetővé teszi, miért van róla köröskörül lehullva a vakolat? a felől bátran meg lehet vizsgálni, meddig tart a téglafal, hol kezdődik a vályog? A tetején minden esztendőben foldozzák a zsindelyt, minélfogva az úgy néz ki, mint valami himzés. A kapuja fölött lóg egy nagy vastábla, a min ragyogna, ha tudna, a régi nap, a mi csakugyan nagyon régi lehet, mert már egészen fekete.

A kapu bejáratán gyenge salto mortale a behajtatás, akkora zökkenő van az idők folyamatján felszaporodott széna-szalma törmelékből előtte. Jól mondják a tudósok, hogy emelkedik a föld. Az emeletre lépcső vezet föl, s abból csak egy grádics hiányzik, a mi nem baj, a ki egyszer nagyot lépett rajta s elharapta a nyelvét, az másodszor aztán vigyáz magára.

Van ott vendégszoba talán hat is. Csakhogy a Nro 4-ben birkabőröket szárítanak, a Nro 3-nak meg beszakadt a plafondja (már régen), a Nro 5-nek az az elsőbbsége van, hogy az istállóból kihordott trágyahalomra nyilik az ablaka, egyébiránt nem látja azt az ember, olyan vastag az ablakon a por. A Nro 2 sokkal egészségesebb, mert annak ki van törve két ablaktáblája, de ha az ember oda akasztja a köpönyegét, hát akkor nem fuj be rajta a szél.

Minden szobának a fala (némelyiknek még a stukaturja is) tele van irva itt mulatott vendégek neveivel, a mely munkához évek hosszú sora kellett, vannak szép olvasni való versek és nyájas mondások is közötte. Látszik, milyen nagy itt a kegyelet, másutt ezt mind bemeszelték volna. Azonképen az ablakok is tele vannak karczolva nevekkel, a miket vagy gyémántgyűrű vagy tűzkő vésett oda.

Csukni, zárni egy ajtót sem lehet. Ha be akarja az ember támasztani, széket tesz elejbe. Minek is? A patkány ugyis bejön az ajtó alatt, a hol likat rágott.

Egyébiránt a Régi Nap vendégei nem finnyás emberek. Tudják jól, hogy Ráczországban még rosszabb vendégfogadók is vannak. Hát még Oláhországban! Ha valaki panaszkodik, oda utasítják, menjen csak oda. Itt legalább minden szobában van három ágy, friss szalma van benne, még az egerek is mind ideiek a szalmában. Hát hiszen nem szállnak ide asszonyságok, (azoknak egyáltaljában semmi szükségük az utazásra, azoknak otthon a dolguk). Hanem betérnek vásárok alkalmával becsületes, tekintélyes kereskedők, kalmárok és kupeczek, a kik nem lebzselnek otthon a vendégszobában, hanem a vásárosok után látnak, ide csak a motyóikat rakják be.

Ellenben van itt egy szála is. Ez már egészen kékre van meszelve (gáliczkővel). Itt jól lehet tánczolni, mert minden deszka fel van görbülve. Sőt még luxus is van, tükör, a kibe ha bele néz valaki, lopótökké nyulik az ábrázatja. De bizony öt kép is ékeskedik a falon, Európa, Azsia, Afrika, Amerika és Ausztrália női szépségek által képviselve. Hogy úri mulatságok alkalmával a padlásról egy hatágú csillár is szokott lelógni, azt a padlón felhalmozott faggyucseppekből ki lehet találni. Most másra használják, hagymát szárítanak rajta.

De nem is ez képezi a dicsőségét a Régi Napnak, hanem az, hogy «állás»-ában elfér annyi szekér és hintó, a hánynak a lova helyet talál az istállóiban, ez a fődolog. Aztán meg a két rengeteg nagy vendégterem odalenn a földszinten. Balra a kaputól a nemes urak számára, jobbról pedig az «uraságok» kényelmére. A parasztságnak hátul van a helye a bormérésben. Mind a két terem boltozatra épült, napnál sötét, de este, mikor a gyertya ég benne, még sötétebb, a falai kávészinüek már a pipafüsttől, padlódeszkái úgy kijárva, hogy a csomók kiállnak belőle. Az úriterem hátuljában van egy billard is, de azt jobbadán csak hálásra használják. Székek, asztalok mind keményfából vannak, beléjük sütve a compossessoratus billoga.

Pinczér nincs. Maga szolgál ki minden vendéget a korcsmáros. Dabajkó uramnak hivják. Az apja is, meg az öregapja is mind itt volt korcsmáros. Kicsiny, köpczös, de fürgencz emberke, a ki még szaladni is tud, ha akar.

Most azonban még, a míg a marhavásár tart, semmi oka sincs arra, hogy a maga kommoditásáról lemondjon. Ott könyököl az úri szoba piaczra nyiló ablakában s nézegeti félvállról a szekereket, a mik a kapuján bezökkennek, s egyszer-egyszer hátra fordítja a fejét, hogy megnézze, ki jött be az ajtón, érdemes-e érte leszállni az ablak hidjáról.

A piaczon a nemes urak gyülekeznek, egy csoportban a daruk, másikban a sasok. Azokra a fehér tollukról ismerni, ezekre a feketékről. Egy-egy kortesvezér kapaczitálja a hozátartozókat.

– Te is itt vagy? dörmögi maga magának Dabajkó uram. Ő, mint minden okos ember, legjobban szeret maga magával beszélni. Akkor tudom, hogy ma nagy vendégség lesz itten. Csunyi Laczi el nem marad a potyáról.

A szekérről leszálló alak betoppan a terembe s nagy kiabálást mível a korcsmáros után, hogy neki meg a lovának frissen abrakot! Mikor aztán látja, hogy rá sem hederítenek, megint kimegy.

Most négy lóval, nagy ostordurrogatással vágtat be egy cséza a kapu alá, a kocsis hátul ül, az ölében szorongatva egy vizsla kutyát, az uraság maga hajtja a négyest. Csinos nyalka legény, szőke szakállal, bajuszszal, felbodorított hajjal, vadászcostumeben.

– Korán jösz még Bakala Peti! Beszél magában Dabajkó uram. Nincs még balek.

A nyalka gavallér is betoppan a terembe. Látja, hogy üres, csak a korcsmáros maga van benn.

– Szervusz Dabajkó!

– Szervusz az öreg apád lelke! Beszél ki a vendéglős az ablakon. Jobb volna, a két esztendei zabom árát adnád meg. S hátra sem fordul.

– Van extra szoba?

– Kinek? Minek? úgy sem hál benne a tensúr.

– Hát a bőröndömnek.

– Csak tetesse ide az ajtó mögé. Ismerik már azt a formájáról. Nem lopják el. Tudják, mi van benne.

– Hát mi van benne?

– Egy ing, meg huszonnégy krágli.

A nyalka úrfi nagyot nevet ezen.

– De ezt a necessairemet tegye el mégis. Tudja, hogy mi van benne?

– Tudom, kártyák.

– Aztán, ha kérnek, ebből adjon.

– Csak állítsa be oda az almáriomba.

A nyalka gavallér füttyent a kutyájának s dudolva odább megy.

Dabajkó uram pedig ehhez a mondáshoz kezd magában:

– Aztán a Zöld Marczit, azt felakasztják… Nem végzi be.

A most jött gavallér lovait elkezdi a piaczon jártatni a czifra kocsis, meg egy fogadott parasztgyerek. Mikor az ablak előtt elhaladnak, odaszól Dabajkó uram a kocsisnak:

– Hát Jóska! Tudod-e már, hogy hol laktok?

– Nem én még! Már második esztendeje szolgálok az uramnál, de még azóta mindig egyik faluból a másikba járunk, nem voltunk otthon.

A nyalka úrfi elvegyül a kortesek közé. Ő fekete tollas.

Most nagy mozgás támad a piaczon. A királyi biztos hintaja érkezett meg az átelleni vármegyeházhoz.

Bakala Peti odaküldte már az egy szál czigányt muzsikálni.

A kortesek közt szakadás támad. A daruk az abstinentia politikája mellett vannak, s annálfogva, a mint a hintót és kiséretét meglátják, hirtelen betódulnak a baloldali nagy ivóterembe, a sasok ellenben kívül maradnak s nagy lármát csapnak, a minek semmi rossz következése nem lesz.

Bakala Peti visszajön az urasági terembe, s az ezüst gombos sétabotjával hadonázva, osztogatja a parancsokat.

– Azt mondom, Dabajkó, hogy ennek a hóhérnak sem egy szem zabot, sem egy itcze bort ne próbáljon az úr kiadni.

Dabajkó uram csendesen visszadörmög.

– Talán ez «sem» szokott a zabért megfizetni?

A «sem» szó csavarja az orrát az úrfinak, tovább bokázik.

De végre megérkezik a két legelső törzsvendég, a kikért érdemes ott hagyni az ablakot. Minden vásáron ők a legelsők. A legsolidabb emberek, látszik. Az egyik egy nagy disznókereskedő Ráczországból, a másik egy nagy hentes Debreczenből. Meg van nekik az elévülhetlen helyük ott a kályha és billiard közötti zugban, oda le is telepesznek. Legkorábban szoktak jönni, s legkésőbben mennek el innen. Az alatt elmorzsolgatnak egy-hét (nem «két») czilinder bort, meg harmincz csésze fekete kávét. A rácz kereskedő csibukkal, a debreczeni nagy tajtékpipával van ellátva. A rácz folyvást beszél, magyaráz, kiabál, mind a két kezével hadonázva pihenetlen, a magyar pedig hallgat és azt is nagyon lassan teszi. Csak néha-néha nyitja fel a száját egy szóra, de ahhoz is gyakorlott fül kell, a ki azt megértse. Dabajkó uram már érti.

– Kkkocsm! Ez azt teszi, hogy «korcsmáros úr!»

– Mi tetszik?

– Gegyfekt! Érteni belőle, hogy «még egy feketét!» (Az elejét, meg az utolját a mondásnak nem esik jól a kényelmes polgárnak kimondani!)

– Majd meg a palaczk fenekével kopogtatnak.

– Buamirge! Ez a tatár szó azt jelenti, hogy «abból a mérgesből!» Így hivják a 34-iki bort, a diószegit.

Megint egy új szekér döczög be. Ennek ehkós teteje van, bőr ülése, de rugók nélkül, három ló fogva eléje. Benne ül egy nagy szál magas úri ember, a ki ha kinyujtaná a nyakát, kiütné vele az ehkós tetejét, azért is hordja talán a fejét mindig lehajtva. Az arcza goromba redőket vet, mintha rhinoczéros bőrből volna, a bajusza kurtára van rágva (nem vágva de rágva), a szemei folyvást összehúzva, a szemöldöke lehúzva, az ernyős sipkája az orráig húzva.

Hahaj! döczög magába Dabajkó uram. Megjött már a «hityimatyimókus». Lesz ennek most dolga!

Ezt a furcsa czímet a nép ajka ragasztotta a most érkezett úrnak a nevéhez, a ki így szokta azt irni «hites mathematikus». Tudniillik, hogy ő a vármegye tiszti mérnöke.

Mindenek felett practikus ember. Már az is mutatja, hogy ő az egyedüli megyei tisztviselő, a ki vendéglőbe száll, és nem tart saját házat a székvárosban. Ez így kevesebbe kerül. Ha meg atyafi házához száll az ember, ott nem lehet dolgozni. Pedig Mátray Móricz urat mindenüvé kiséri a dolog, bizonyítják azok a nagy bádog dobozok ott a kasban. Néha reggelig is fendolgozik, a míg alatta a vendégteremben tivornyáznak.

De nem csak a czirkalomhoz ért Mátray úr, hanem mindenben tudós, a mi csak a világon tudomány. Ezért rohanja meg egyszerre a szekerét, a mint a kapu alatt megáll, annyi ügyefogyott ember, hogy alig tud tőlük leszállni. Két oldalt fogják a köpönyegét, a míg a lépcsőn felhalad, nem eresztik el a míg bajukat meg nem hallgatja. Ő pedig szidja valamennyit, s rázza a nyakáról. «Hát fiskális vagyok én? Hát doktor vagyok én? Hát persecutor vagyok én? Hát római pápa vagyok én? Ezer mennykő! Hát még lakatosmester is legyek én?» Hanem azért in fine finale mégis csak minden embernek ad jó tanácsot, segít a baján, sőt hord magával egész homoeopathiai patikát is, s a kinek valami kórsága van, mindjárt be is ád neki belőle, s az vagy meggyógyul tőle, vagy nem gyógyul, harmadik eset nincsen.

– Úgy kell neki! Minek tanult olyan sokat! mondja magában Dabajkó uram. Hát biró uramat mi hozza most ide?

Meglátta az ablakon át, hogy idetart a piaczon keresztül a városbiró egy hajdu kiséretében.

Csak azért is kikönyökölt az ablakon.

Hivta biró uram a nevéről: Dabajkó úr! Dabajkó uram! Nem hallotta. Akkor aztán a tenyerével egy jót huzott neki a megfordított frontjára, azt meghallotta.

– Dabajkó uram! Itt a királyi komiszárus.

– Láttam. Hogy poshadjon meg a maga levében.

– De baj van ám. Ő excellentiája úgy rám ijesztett, hogy most is nyilal az oldalomban tőle. Azt parancsolta, hogy minden korcsmát, vendégfogadót be kell zárni éjféli óraütéskor, a vendégeket kilapátolni. Különben mind a kettőnket egymáshoz vasalnak, úgy visznek Aradra.

– Hüjh! Terrem a lencse! Ez nem jó dolog.

– De nem ám. Ha szót nem fogad az úr, kaszárnyát csináltat a vendégfogadójából a királyi komiszárus.

– Csak ne hozna hát ide az ördög vendéget.

– Már az az úr gondja lesz, hogy hogyan tuszkolja ki őket. De mikor üti a tizenkettőt, üres legyen minden ivószoba, különben jönnek a svalizsérek.

– Csak tudná hát az ember, hogy mikor van éjféli tizenkét óra? De a kálvinisták tornya most mindjárt üti, a pápistáké meg csak holnap reggel fogja.

– Nézze meg az úr a napórán.

– Éjszaka nem látszik.

– Tartson elejbe lámpást.

– Ugyan ne szedje elő tens uram a tavalyi kalendáriomból ezeket az ócska vicczeket. Nem adhatná ide kölcsön a zsebóráját?

– Odaadom biz én szivesen, de már öt hete, hogy nem jár.

– Adja csak ide. Itt van már a Móricz. Majd megigazítja.

(Ugy egymás közt csak «Móricz»-nak hítták a honoratiorok az indzsellért. Nem viselte rajta kívül ezt a keresztnevet senki a vármegyében.)

– No hát itt van. El ne felejtse, a mit mondtam, mert különben mind a kettőnket visznek.

Dabajkó uram ott hagyta a vendégeit. (Jöttek már többen is) s szaladt fel a lépcsőn a Nro 1-be.

A Nro 1 volt a mérnök úrnak rendes szobája, ha ideszállt. Az annálfogva ki is volt meszelve.

Móricz úr épen akkor lökte ki az ajtón az utolsó ügyes-bajos embert, a ki azt panaszolta neki, hogy a szomszédasszony (a boszorkány) guzsra kötötte a beleit.

– Hozta Isten nálunk, tekintetes indzsellér úr! köszönte be hozzá Dabajkó úr. Ejnye de sok czók-mókot tetszett magával hozni. Hogy nem hagyogat el belőle útközben egyetmást.

– Hát annak mestersége van, Dabajkó uram. Tanulja el maga is. Versbe szedem az úti készséget s akkor semmi sem veszhet el a hexameterből: «Kuffer, táska, kalaptok, bunda, fokosbot, esernyő,
Pinczetok és puska, pipazacskó, kostök: a kulcsok.»
Ugy-e hogy mind itt van?

– De hát még ezek az izék kimaradtak a versből.

– Hja, azok a mesterségemhez való eszközök, azokat úgy sem felejtem el. Hát magának mi baja van? Kell patkányczédula?

– Nem biz a, hanem ihol van ni: ez az óra megállt, aztán pedig meg kell tudnom, hogy mikor lesz éjfél.

– Hát órás vagyok én? micsoda? rivallt rá mérgesen. Hanem aztán mégis csak kivette a kezéből a vereshagymát, felnyitogatta, belefujt, megrázta, aztán felhúzta a maga kulcsával. (Nem volt felhúzva az óra.) No, ketyeg már. Elviheti. Várjon még, hadd igazítom az órámhoz.

– Köszönöm szépen.

– Aztán majd kilencz órakor küldjön fel egy porczió rostélyost, meg egy félmesszely vinkót, addig ne háborgassanak, mert dolgozom.

– Pedig lesz lárma ide alant megint.

– Dejsz én miattam akár a Józsué trombitáit fujják, azt sem hallom, ha egyszer benne vagyok a munkában.

– De jó természet. Hanem az a sok ügyes-bajos nép megint csak háborgatni fogja a tekintetes urat.

– Majd segítek én azon.

– Nem lehet ám kócscsal bezárni az ajtót még most sem. Háromszor is elhivattam már a lakatost, hogy nézze meg; de azt mondta, hogy nem lehet ezt megigazítani. Új zár kellene hozzá.

– No majd azt is megigazítom én tüstént; csak most már menjen a vendégeihez, mert seregestől jönnek.

Azzal kituszkolta Dabajkó uramat az ajtón.

Dabajkó uram mégis csak kiváncsi volt megtudni, hogy miféle ördöngös praktikával fogja kieszközölni ez az ezermester, hogy az ajtó, a miben tizenháromszor elfordul a «kócs» minden siker nélkül, mégis be legyen zárva?

Hát biz ennek úgy adta meg a módját a praktikus ember, hogy felirta krétával kívül az ajtajára:

«Itteneg kolera vagyon!»

A mint aztán jött valaki, meglátta azt az irást az ajtón, utczu! kapta a lábait a nyaka közé s szaladt le a grádicson esze nélkül.

Dolgozhatott a hityimatyimókus csendesen a maga mappáin, nem törődve vele, ha az alatt fenekestől felforgatják is a vendéglőt, meg Tanusvár székvárosát, meg Tuhutum vármegyét a többi vendég urak.

Még ugyan egy rohamot ki kellett állni Móricz úrnak a városbiró úr részéről, a ki megértve Dabajkó uramtól, hogy az órája megigazítódott, azt mindjárt vissza is vette tőle, (a mire Dabajkó uram azt a közmondást applicálta, hogy: «tót adta, tót elvette, tót ebadománya», a biró rusznyák eredetű volt) s azután, nem riadva vissza a «kolera» szótól, berontott az indzsellérhez.

– Tekintetes úr!

– No! Mi dült össze megint?

– Csak azért jöttem, hogy ez az óra a pápista toronyban.

– Hagyjon békét! Én kálomista vagyok.

– Huszonöt forintot fizettünk érte a minorita barátnak, a ki tavaly itt járt, s azt allegálta, hogy meg tudja csinálni az órát.

– Hát aztán nem csinálta meg?

– De igen. Hanem «egy» tengelyt csinált a két czifferblattnak, melynél fogva, mikor a felső városi óramutató a XII-ről az I órára nyaklik, ugyanakkor az alsó városiaknak a másik óramutató visszafelé járva, XI órát mutat, és így mindig visszafelé II órakor X-et, III-kor IX-et. Ezért is tettük VI órára a delet, hogy halbirozzuk a differentiát.

Móricz úr egészen komolyan vette ezt a panaszt.

– Hát hiszen ezen igen könnyen segíthetnek az urak. Festessék a számokat a tulsó czifferblattra megfordítva X, XI, XII helyett II, I, XII-vel. Így csinálják azt Spanyolországban is.

– Igazán? De még egyéb baj is van ám. Az az óra nem akar ütni sehogy. Csak egyet nagyot serkent, mikor a fertály következik, aztán a kalapács nem mozdul. Pedig huszonöt forintot fizettünk érte a minoritának.

– Hát az megint igen egyszerű dolog. Van egy faczér hajdu a városházán?

– Az nincs. Hanem van egy rab.

– No hát azt a rabot oda kell ültetni a toronyóra alá, egy madzagot kell kötni a serkentőre, annak a másik végét meg a rabnak a nyakára kell hurkolni, aztán a mint az óra serkentője megmozdul, az a rab nyakán nagyot ránt, akkor a rab üssön a kalapácscsal a kis harangra, meg a nagy harangra, a mennyi dukál. Így csinálják azt Spanyolországban is.

– No, ez bizony nagyon modális dolog lesz. Köszönöm a tanácsadást a város nevében.