A Két Thonuzóba Ivadék.

Ugyan idején volt Dabajkó uramnak visszasietni a vendégterembe, mert most már csőstől jöttek a vendégek. Szerencsére olyan urak is voltak közöttük, a kik hajdút is hoztak magukkal, s az segített a vendéglősnek a felszolgálásban. Még most össze voltak keveredve, fehér és fekete tollasok, s csak a vásárról folyt a beszéd.

De nemsokára erős mozgalom támadt, kezdték a Belizár nevet emlegetni, mire a daruk kiváltak s az ajtóhoz siettek, nagy «vivát»-tal fogadva az érkező vezért.

Tanussy Belizár igazi élőmintája volt annak, a mit tősgyökeres magyar férfinak ismer a világ. Valódi dalia. Közel az öles magassághoz a termete, mégis tökéletes minden arányaiban. Hogy a piedestálon kezdjük a leirását, a csizmái debreczeni mintára készültek, ránczos torokkal, elül kalimpázó bojttal, kéregre vert pengő taréjú aczélsarkantyuval, czombjain megfeszül a sötétkék nadrág, a minek a szija karcsúra szorítja a derekát, annak a hasadékából csattognak alá a bőr dohányzacskó czifra sallangjai, a tűzütő aczéllal. Öblös széles mellét öt sor ólompitykés mellény takarja, állig begombolva, a csokorra kötött fekete fátyolkendő csak lazán fogja össze két felé hajtott hímzett inggallérját. Még szebb hímzéssel kérkedik a lobogós ingujj, melyen a patyolat alig látszik a selyem és ezüst czikornyától. Széles vállairól szíjra csatolt czifra szűr lóg alá, a minek a hímzett czifrázatát remekbe csinálták Miskolczon, kezében réz fokos, derékon markolva.

(Zárjel között mondva, azért tüntet ilyen nagyon a parasztos népviselettel, mivelhogy anyja bárónő volt; ezt a csorbát akarja vele leköszörülni.)

Végre, hogy a fejét is tegyük fel a szobornak: az pedig valami leirhatatlan szép fej. Csak idealis festők teremtenek néha ilyent. Minden vonása nemes metszésű, egymással összehangzó, sugár szemöldök, tiszta, kidomborult homlok, egyenes, kissé nyergesedő orr, mosolyra álló száj, a mi fölött szénfekete bajusz kunkorodik, gácsérfark módjára; a többi arcz simára borotválva, s aztán az egész bezománczozva azzal az aranypirossággal, a mit az egészséges vér és a meleg napsugár fest a férfiarczra. Hollófekete, aczéltündöklésű haja gazdag csigákban omlik a vállára, mikor a darutollas, pörge kalapot leemeli róla.

Ilyen lehetett Thonuzóba! Az a férfi, a kivel az asszonya elevenen temetteté el magát.

A fehér tollas hívek nagy riadallal csoportosulnak rögtön az érkező köré, a ki mindenkivel kezet szorít, még Dabajkó urammal is, s aztán, rézfokosát ledobva a hosszú asztalra, csak annyit mond neki, hogy: «a mi jó és drága».

– A ki jó czimbora, velem tart.

A legelső mindjárt Bakala Peti, a ki vele tart. Mindegy az neki. Feltűzi ő a fehér tollat is, ha arra kerül a sor.

Belizár nem jött egyedül. A soki bandát is magával hozta. Ennek a primása az a híres Tapló Gyuri, a kinek nincs mása az egész hazában. Ő tartja a bandát, Belizár. De annak nem szabad czifrán öltözni, úgy szép a czigány, ha rongyos.

Felhozzák az érmellékit, Belizár leveti magát a lóczára, maga mellé ülteti a szép hófehér agarát, annak is tányért adat, onnan eszik az asztalról. S azzal int a czigányoknak, hogy hová telepedjenek a bőgővel, meg a czimbalommal, az ablak elé; azzal rárántják az idei divatos nótát.

(Andante) Szép állat a hatytyú,
Magát megmossa,
Orrával tollait
Felborzongatja.
(Allegro) Kis kertedben,
Ligetedben
Hogyha lehetnék,
Kedves édes rózsám
(Andante maestuoso) Beh boldog volnék!

Ez volt ám a szép nóta! Ki emlékezik még rá?

De még alig hogy belemelegedtek Belizár czimborái a sírvavigadóba, a midőn új zsivaj támad a kapu alatt; a fekete tollasok, a kik kedvetlenül kisomfordáltak a vendégteremből, jönnek nagy riadallal; majd kifordítják az ajtót a sarkából.

«Itt jön a Decebál!»

Ez a bátya. Az elsőszülött ivadék.

Tiszta vér! A mi közzé nem vegyült egy csepp sem másból, mint a «prima occupatio» százhuszonnyolcz családjáéból.

Általánosan azt hiszik, hogy a két testvér a csodáig hasonlít egymáshoz. (S ha valaki halálos ellenségévé akarja tenni valamelyiket, csak azt próbálja meg, hogy téveszsze el a nevét, szólítsa Belizárt Decebálnak, vagy viszont. Ezt soha meg nem bocsátják.)

Hanem mikor így színről-színre egymással összekerülnek, akkor veszi észre az ember, hogy nagyon sok külömbség van a két testvér között; a mit azok már a külső viseletükkel is ápolni szeretnek.

Decebál sima ráncztalan kordován csizmát visel, ezüst sarkantyuval, a szárba dugott ezüst tokú éteszközzel, aztán az egész viselete az az úri szabás, a mi középutat tart a mágnási parádéjelmez, meg a paraszt népviselet között. Ez csipőig érő sűrű zsinóros fekete dolmányt hord, három sor ezüst filigrán gombbal, vállán asztrakánprémes panyóka mente lóg félvállról, antik ezüst lánczon; derekán széles gombkötőmunka, selyemöv, a miről a kardot tartó akasztó a bal tomporát köríti; selyem nyakravalójának a két vége arany rojtjaival a mellét veri, míg a nyakát egészen körülfonja, hogy az inggallérból semmi se lássék ki (az pongyolaság volna a magyar öltözetnél), a fején asztrakán süveget hord hatalmas sastollal; a kezében pedig fekete botot, gerezdes fejű kisded arany buzogánynyal, a bot végig kiverve czifrán rézsodronynyal, a mi rabmunka.

S ha már a viseletük ennyire elüt egymástól, még arczban és fejben is igyekeznek megtagadni az atyafiságot. Decebál a homlokát összehúzva hordja, hogy ráncz legyen a közepén, két oldalt pofaszakállt hágy a füle mellett, s a bajuszát hegyesre kiviaszkolja, s megcsavarintva viseli, magyar kosszarv formájára; a haját pedig félkurtára nyiratva hagyja kondor fürtökben szerteszét bomlani. Az arczszine is sokkal barnább, mint a testvéreé.

Hanem azért mégis van valami közös az arczukban, a mit nem birnak elmulasztatni, úgy hogy minden ember kitalálja, hogy testvérek.

Természetesen, Decebál is elhozta magával a maga bandáját. De az ő czigányai már egyenruhát viselnek. Zöld dolmányt, piros nadrágot. A primásnak meg a Tapló Gyuri nyomába sem hághat, mert ez maga az öreg Pontyó, a ki egyedül tudja még a kerek földön Bihari nótáit elhúzni, annak a fia meg Lavottának ismeri minden nótáját.

És itt világért sem teljesedik be az a közmondás, hogy: «két dudás nem fér meg egy csárdában.» Tudják már a morest. A ki előbb jött, annak az ablaknál a helye, a ki utóbb, az a kályha előtt telepedik le, s aztán mikor az egyik banda elhagyja, rákezdi a másik. Ez a wartburgi verseny!

– Adjon Isten, öcsémuram, kiált oda a belépő Decebál az öcscsének.

– Fogadj Isten, bátyámuram! viszonzá az, s izmos karján feltűrve a patyolat ingujját, odanyujtja eléje a fölfelé fordított öklét.

Decebál aztán a saját öklével olyat sujt arra, hogy csak úgy csattan. Akkor viszont ő nyujtja az öcscse elé az öklét, s az csap rá teljes erővel.

– No még egyszer!

Aztán harmadszor is.

Ez az ő szokott üdvözletük, ha összetalálkoznak. Más embernek az ilyen kézcsapástól minden csontja megroppanna. Ők azt így gyakorolták gyermekkoruk óta. Néha harminczszor is ismétlik a szives ökölcsapást.

Decebál a terem másik oldalán terített asztalra dobja süvegét, meg a panyókáját, a mit a hívei rögtön sietnek fölakasztani a fogasra.

Van már két benefactor, a ki a vacsorát fizeti.

Decebál a bal kezében egy hosszú szarvasbőr iszákot hoz, a mi valami súlyossal van megtömve. Azt oda dobja a szögletbe a szék alá s azzal a vizsla kutyájának füttyent, a ki mindjárt odafekszik az iszák mellé, s nagyokat mordul, ha valaki arra felé törekedik.

Azonnal kezdetét veszi a két vér között a kötelőzködés.

– Hát, öcsémuram, volt-e vásár a koczákra?

(Belizárnak van a leghíresebb mangalicza kondája az országban, s a legnagyobb sértés, ha a négy esztendős ártányra azt mondják, hogy «kocza».)

– Hát csak elkeltek olyan simán, mint a kelmed tinai, bátyámuram.

(A hízott göbölyt sem hizelkedés tinónak nevezni.)

– Hiszi a pisze!

– Hát fogadjunk.

– Hát mibe fogadjunk?

– Hát a melyikünk több pénzt hozott haza a vásárból, az rendeli meg ma a vacsorát az egész frequentiának, sasoknak, daruknak, s a ki a kevesebbet hozta, az fizeti a dinomdánom árát.

– Állom a fogadást. Dabajkó! Fontot ide!

Mert tudnivaló, hogy a Tanussyak pénzét nem számlálják, hanem mérik, még ők nem ismerték el a bécsi papirost pénznek, náluk csak az arany járja.

Dabajkó uram előjön a serpenyős fonttal.

– Nem ilyen sáfránymérő fontot mondtam én, hanem a min a lisztet mérik.

– No hát mázsát?

Előhozza aztán Dabajkó a mázsálót s azt felakasztják a boltozat kampójára.

– Lássuk a kend pénzét, öcsémuram.

– Megláthatjuk, szól Belizár, s előre rázva a czifra szűrét, kihúz annak a bekötött ujjából egy ócska harisnyát, a mi torokban át van kötve szijmadzaggal.

– Hát kend a szűre ujjában hordja a kongóját? Tán félti a daruktól? Lám én ott hagytam az én iszákom a szék alatt; nem félek, hogy elhordják a sasok!

(Már micsoda nagy megbántás ez megint a daruknak!)

– De rajta fekszik a kend kutyája.

– No hát lássuk, hogy melyik nehezebb?

Azzal a két pénzes hüvelyt a mázsáló két mérlegpadjára tették. Az egész sokaság összedugta a fejét, úgy nézte egymás vállán keresztül, hogy melyik nyomja le a másikat? az iszák-e vagy a harisnya?

Biz ezúttal a harisnya volt a nehezebb. Belizár nyerte meg a fogadást.

– De nincsen-e rézgaras közte? kapczáskodék Decebál a triumfáló öcsbe.

Az minden felelet helyett felkapta a harisnyát, leoldva róla a hurkot s kiöntötte az egész pénzt az asztalra. Volt valami hatezer körmöczi. Egy-kettő legurult az asztalról a padlóra. «Hagyd azt a czigányoknak».

– No hát ma én fizetek. Kend öcsémuram parancsol. Legyen a daruknak egyszer karácsonyjuk. Mit isznak a daruk?

– Dabajkó! Egy gönczi hordóval abból a harmincznegyediki diószegiből.

– Elég jó az a daruknak! No hát nekünk is egy hordót abból a híresből. Ecsém uram büszkesége! Ő termeszti.

Nagy hamar felgördítették a két hordót; akadt hozzá segítő kéz elég.

– No már most minekünk dézsát ehhez a borhoz! uraskodék Decebál.

Ezen nagyot kaczagtak a daruk. Hahaha! A sasok dézsából fognak inni.

Mikor aztán meg voltak töltve a dézsák, félig diószegivel, akkor előhozták a Decebál hajdui a pinczetokokat. Azokban meg hegyaljaival telt palaczkok voltak.

Decebál azokat a palaczkokat belerakatta a dézsákba, kaczagó kevélységgel harsogtatva:

– A szegény sasok majd csak hegyaljait isznak. Öcsémuram diószegije csak hűtőnek való, hogy a szárhegyit belerakják.

Ez már kegyetlen letromfolás volt. Még tán harag is lehetett volna belőle, ha a czigánynak esze nem volna. Tudja az már, hogy mikor az urak között valami nagy versengés támad, csak rá kell rántani az «ősapáink» nótáját, s egyszerre helyre áll a világ szokott rendje.

A nótára összepengtek a sarkantyuk; a két vezér egymással szembenézve, egy pár délczeg lejtést verbunkolt el az andalgó palotásból, egymást körüljárva, mint a hogy Kinizsi járta a kenyérmezei diadal után.

Aztán: «Igyál pajtás, jó a szállás!»

Decebál azért is Belizár poharát tölté legelébb tele a maga máslásából, összekocczintották a poharaikat, s aztán odacsapták a falhoz, hogy száz darabra tört.

Eleinte csak a falhoz, később aztán minden kiivott pohár az ablakon repült ki, a minek az lett a következése, hogy egy üvegtábla sem maradt azon, s ez azt a veszedelmet vonta maga után, hogy a piaczról a szájtátó csőcselék mind bebámulhatott a nagy ivóterembe s nézhette tetszése szerint, hogyan mulatnak az uraságok egymás között. Egyszer-egyszer ugyan kiment Csunyi Laczi, szétzavarni a fokossal a néző publikumot, de az megint csak összeröffent.

Aztán százat lehet egyre tenni, hogy a bámészkodó siserahad közt bizonyosan van valami bratinája Tanussy Decebálné asszonyomnak, a kit utána küldtek a «lelkem uramnak», hogy lesse ki, hol jár és mit mível. Az a hegyes veres orr, a mi a fejre bugyolált nagy kendő alul kilátszik, legalább szakasztott olyan, mint a Dorkó nénőé, a szép asszony vén dajkájáé, a ki neki egyúttal legbensőbb bizalmasa, annak van ilyen patent-orra, a mit mozgatni lehet, mint a tapirét.

No, ha ő az, akkor ugyan szép dolgokat fog otthon elmesélhetni a «gyémántos uramról!»

Az, hogy úgy öntik odabenn a bort, hogy bokáig gázol benne az ember, még csak hagyján, azok az ékes beszédek is megjárnák, a mikkel a két testvér egymásnak a csínjait szemébe dobálja, még az is, hogy a két nagy úr egymás truczczára, hetvenkedésből, megiszsza a kőolajat, az is derék dolog, de azt már még sem kellett volna tenni, hogy idehozassák a komédia-bódéból azt a solo-tánczosnét s a billard tetején tánczoltassák el vele a kuferczest. Hogy nem szégyenlik magukat! Utoljára valaki egy fidibuszszal meggyujtja a tüllszoknyáját s a nympha sikongatva fut el, letépett rokolyákkal. Úgy kell neki!

No de hát ez még mind ártatlan mulatság, hanem a mitől félni lehetett, vacsora után a dáridó végén csakugyan bekövetkezik.

– Ne vesztegessük a drága időt hiába! szól Bakala Peti, előhozatva a hajdukkal a kis gömbölyű asztalt, s odahelyezve azt a két ivóasztal közé. – Hej Dabajkó! Hol van a harminczkét levelű szentírás?

Dabajkó uram előhozta a kártyacsomagokat s letette a kis asztalra.

– Nem bánom! mondá Decebál. Szeretném öcsémuramtól visszaszerezni a mai dáridó költségét.

– Majd csak meg ne duplázza kend, bátyámuram.

– Hátha még azt a szép czifra szűrt is én vihetném haza az öcsémuram nyakából.

– Ha olyan nagyon megtetszett, inkább odaadom, bátyámuram.

– Ne rontsa meg a familiáját! Mit venne fel a Böske, mikor reggel fejni megy?

Volt erre nagy hahota a sasok részéről.

– Hát hiszen nem lehet minden ember olyan szerencsés, hogy királynét vehessen élete párjának, vág vissza Belizár.

Tudniillik, hogy Decebál úrnak a neje elébb Király Benczének volt az oldalbordája, a birkásnak, attól választotta el, hogy nőül vegye.

Ekkor meg aztán a darukon van a röhögés sora.

(Hejh! ha ezt a tekintetes asszony meghallaná! sóhajt fel a mozgékony orr tulajdonosnéja. Szent, hogy meg fogja hallani.)

– No hát gyepre, bajszos! szólt Decebál, a kis asztalra dobva aranytól degez iszákját.

Bakala Peti a legelső, a ki odarántja a székét, s hatalmába kerítve a kártyát, elkezdi keverni nagy ügybuzgalommal.

– De majd nem úgy lesz az, Petykó pajtás, szól Decebál. Nem úgy játszuk a filkót, a hogy te gondolod. Mert hát az én drága öcsémuram külömb legény a régi druszájánál, neki jó szemei vannak. Én így szoktam kártyázni.

Azzal kihúzta csizmaszára mellől az ezüstnyelű kést, s a játék kártyát keresztülütve vele, odaszegezte az asztalhoz. Így aztán nem lehet paklizni. Minden kártyát egyenkint kell leszelni a kés élén keresztül, s minden új játszmához új kártya kell.

Bakala Peti ezt legmagasabb fokú megsértésnek vette.

– Ez, uram, bizalmatlansági szavazat a társaság irányában. Én így nem játszom!

S megtette, hogy nem játszott, de azért ott maradt sápistának.

Nem is közönséges legényeknek való játszás volt az. Csak ketten maradtak a kis asztalnál nem sokára, a két testvér. A többi csoportban állt a hátuk mögé, úgy nézte.

Az ablakon bekandikáló veres orr csak a tömött csoport közül felhangzó kiáltásokból tanulhatja ki, hogy mi a játék rendje. Ezekből is úgy tud ő már következtetni, mint az álmoskönyvből. (Azért senki se higyje, hogy Dorkó néne olvasni tud; az álmoskönyvben képek is vannak, meg számok, ezeket ismeri, a többit hozzágondolja.)

A melyik a kettő közül hahotával kaczag, az seperte be a tételt. Az az illetlen szokás van náluk, hogy a melyik nyerőben van, az a vesztőben levőt még szavakkal is insultálja.

– No öcsém uram! most mindjárt felhúzhatja a harisnyát a Böske a lábára.

– Nem lesz baj. Engem nem térdepeltetnek le s nem kötnek az asztal lábához, ha üres erszénynyel térek haza, mint bátyámuramat.

Ennél érzékenyebb sértést alig lehet elkövetni férfiun. Hogy az embert a felesége az asztal lábához köti. Azt az embert, a kinek a hatalmasok minden láncza sem elég, hogy őt valamihez hozzákötözze: nem, még a trón lábához sem! És azt egy asszony! – az asztal lábához!! – czérna szállal!!! büntetésből!!!! S annál keservesebb a sértés, mert igaz. A biz úgy van.

Decebál bátya megrugta a játszó asztalt, s közel volt hozzá, hogy azt a marék aranyat, a mit az öklébe szorított, egyszerre odavágja Belizár öcscse szeme közé.

Ebben a pillanatban egy részeg kortes, onnan kívülről a piaczról, bedugta fejét az ablakon, elordítá magát:

– Éljen a haza!

Talán csak a melle kivánta, hogy kikurjantsa magát? talán el volt keseredve a miatt, hogy kidobták az ivóteremből? – talán bántotta a nömös harag, hogy itt az urak vigadnak, a míg ő búsul? – akármi indoka volt is a kiáltó szónak, az nem hangzott el a pusztában; mindakét czigánybanda egyszerre összebeszélés nélkül rárántotta a Rákóczy indulót, s annak az első hangjaira az egész tivornyacsoport mint egy varázsvilágításra átalakulni látszott. Azok a pirosra hevült arczok nem részeg emberek pofái, hanem hősök tündöklő arczulatai, a mit kezeikben emelgetnek, nem kulacs, palaczk, furkos bot, hanem kard, harczi bárd, lobogó, s az a két alak ott a középen, az a kún és magyar vezér, a kik egymással szembe rontva, peressé teszik az eget és földet, harczolni készek az új Istenért, meg a régi Istenért és kard élére bocsátják, kié legyen hát Etele ősapánk öröksége? A kún vezér marokkal szórja az aranyat maga körül, hogy ellenségei sorát megzavarja vele, de a magyar vezér, az a «szent», egy szavával kővé változtatja azokat. Most is ott hevernek halommal: Szent László pénze a nevök.

De szép volna, ha igy maradna a kép!

Hanem hát csak nehány accordig tart e csalódás.

«Ácsi!» kiáltják a czigánynak.

«Bolond czigány! Ne kezdd rá mindjárt a Rákóczy nótát, ha valaki elkiáltja «éljen a haza!» mikor az urak épen – «blindre vágnak vissza».

A kis intermezzo nem fojtotta vissza a választ Decebál keblébe, arra a megbántásra.

– Kövesse meg magát öcsémuram, engem nem tanítottak térdepelni, mert bennem egy csepp pápista vér sem foly, titokban sem szoktam próbálgatni, hogy megy a térdepelés?

Ez megint a legszuróbb czélzás volt Belizár féltettebb oldala ellen. Egyike azoknak az insinuatióknak, a miknek odavetésére a parlamentben fel szokás ugrani: «szót kérek». Belizárnak az esett legnehezebben, mikor azt a hírt terjesztették felőle, hogy ő szíve belső indulatai szerint a római katholika egyház felé hajlik, hogy a hálószobájában Szűz Mária képet tart s az előtt imádkozik térdepelve. Ez az ő népszerűségének sokat ártott.

Azért is történhetett az meg, hogy Belizár ilyen szóval vágjon vissza.

– Hát hiszen azt senki sem tudhatja bizonyosan, hogy milyen vér keveredett az ereibe? Decebál bátya!

Ez a paraszt sértés Decebál anyjának szólt.

Ejh, ejh! urak! Először elkezdtétek egymás marháit leszólni, azután nem sajnáltátok egymásnak az asszonyait csunya tréfa, pajkos hahota tárgyává tenni, – most már a sírban nyugvó anyákról tépitek le a szemfödelet? Illik ez Thonuzóba ivadékaihoz?

De ezt nem is tűrte el Decebál, öklével az asztalra vágott, hogy minden arany pénz tánczra kerekedett rögtön, s kirugta maga alul a széket.

– Te az én anyámat mered gyalázni, kölyök?

– Te hurczoltad fel az én anyámat elébb!

– Ezt nem viszed el szárazon.

– No hát ide vele.

Mielőtt a czimborák közbevethették volna magukat, a két dalia már nyalábra kapta egymást, s azután meg nem volt tanácsos a közelükbe menni. Mintha két oroszlán dulakodnék egymással. A férfi erő a maga ősmodorú kitörésében, a mikor csak izmok és tagok küzdenek egymással, egyik sem enged a másiknak, egymás derekát törik karjaikkal, fejeiket egymás vállára szorítják; most az egyik kalimpál a légben, majd a másik; a padlódeszka beszakad a letoppanó láb alatt, a kártyaasztal recsegve törik szét, az arany szétgurul. De bajos azt felkapkodni, mert a kit a dulakodó pár meg talál rúgni, az megsántul bele.

A czimborák félreugrálnak a falmelletti lóczákra, a két czigánybanda menekül az ablakon, meg a hátulsó ajtón keresztül, féltve a szerszámait. Csak a két törzsvendég ott a kályha mögötti szegletben pityizálgat csendes contemplátióval.

– Fogadjunk, hogy melyik kerül felyül? Mond a rácz disznókereskedő.

–…nyibe?

– Száz forintba.

–…taszáz fo…

– Én az öcscsre teszek.

–…nabáty…

– Egyszer aztán Belizár egy feldűlt székben elbotlott, s azzal hanyatt esett, a feje hátulját belevágta az asztal lábába s eszméletlenül elterült.

A hentes mester minden szó nélkül összehajtogatta a két egymásra tett százforintos veresszemű bankót s belesülyeszté a mellényzsebébe. Hanem a disznókereskedő nagyon kiabált.

– Nem igazság! Az az úr, az a veres, odadobta elébe a széket! Kezdjék újra!

Jó szerencséje, hogy a feltámadt nagy zsivajban nem hallatszott meg a kiabálása.

Úgy sem lehetett volna ezt az athletai mutatványt újra kezdeni, mert Belizár nem volt eszméletre hozható. Úgy feküdt az asztalon, a hová fektették, mint egy halott.

– Csigavér! hörgé Decebál, a ki, mint valami nagy diadal után, fogadá a nemes atyafiak üdvözléseit. Majd kialuszsza a krapuláját holnap estig. Nem való a gyereknek az ilyen bor, az gyalázta el.

– Bizony Isten! Meg van halva! ordítá kétségbeesett hangon Bakala Peti.

– No akkor egyenesen a mennyországba jutott, kaczagott a bátya, mert a katholika vallás védelmében esett el. Mindig azzal tartott. Adjatok frissen egy kruczifikszust a kezébe! Aztán énekeljétek el fölötte a «circumdederum»-ot, míg meg nem bánja a halálát.

A részeg kompániának nem kellett sok biztatás, egy rákezdte azt a szép katholikus halotti éneket (a mit én olyan nagyra becsülök, igazi demokratikus zsolozsma, «cum Lazaro, quondam paupere, vitam habeas sempiternam». Ezt éneklik a királyoknak, a herczegeknek, a grófoknak, a püspököknek és a napszámosoknak «Lázárral, a szegénynyel, fogsz együtt élni örökké a paradicsomban». Nem a felséges, méltóságos és főtisztelendő kollégákkal, nem: – Lázárral, a szegénynyel, a zsidóval! Derék zsolozsma!)

Hát a mint ezt legjobban harsogtatják, odakerül hátulról Decebál oldalához Dabajkó uram s megrántja a dolmánya szélét.

– Tekintetes uram. Már régen elverte ám a tizenkettőt.

– Hát aztán? Mi lesz belőle! Csak nincs tán Tanusvárott is «polizájstunde», mint Bécsben a nagy bőjt alatt.

– De bizony helyesen tetszett találgatni. Az a királyi biztos, vagy micsoda, azt parancsolta, hogy éjfél után minden korcsma bezárassék.

– A királyi biztos! rikácsolt fel Decebál. Eb ura a fakó! Otthon parancsoljon a hanákjainak, azoknak is csak mikor alusznak, itt pedig csak a kutyának.

– Hát hiszen én vagyok itt csak a kutya, mondá Dabajkó uram. Mert hiszen az bizonyos, hogy én magam, még ha akarnám sem tudnék ennyi urat kitakarítani a vendégszobámból, ha maguktól nem mennek. Hanem hát lássa tekintetes uram, ha én megellenzem annak a nagy úrnak a parancsolatját, hát az engem megvasaltat, tömlöczbe csukat, akkor aztán a vendégfogadóm is akár kaszárnyának csinálja; mert ha én a tömlöczbe kerülök, pusztulóba megy itt minden. – Hát ha az urak nem engedelmeskednek, a kutya bánja meg.

Decebál éktelen haragba jött, az arcza egészen elsápadt.

– No hát jól van. Dabajkónak igaza van. Itt van a királyi biztos, ő neki az parancsol. Nem szereti ő excellentiája, hogyha a korcsmában danolnak. No hát menjünk oda az ablaka alá, danoljunk neki ottan.

Ez az indítvány általános pártolásra talált, fehér toll, fekete toll fusionált benne. Olyan bolond volt az, hogy lehetetlen volt mindenki tetszését meg nem nyerni vele.

– Hozzátok az öcsémuramat is magatokkal, neki is része legyen benne.

A kábultan, aléltan elnyult Belizárt két czimbora hóna alatt fogta, s úgy hurczolta magával. A kalapja nem állt meg a fején, azt, hogy el ne veszszen, Decebál feltette a fövege hegyébe; a szűrét is oda akasztotta a maga nyakába.

Azzal kivonult az egész ordító had a korcsmából a piaczra.

Csak a két törzsvendég a kályhasutban maradt hátra.

–…gegygyel abuamirge…

– De én eloltom ám a gyertyákat – mondá Dabajkó uram.

–…glátjuk azt a sötét…