A Táltosok Utódja.

A hogy a kocsik kigördültek az udvarról, a vármegyegyűlésre elszálló hősökkel, rákövetkezett a sor az Emmácska leczke-órájára; Horkázi Kajafás úr jelenté, hogy készen van.

Ő tudniillik, mikor már mindenki felkelt az asztaltól, még akkor is ott szokott maradni, lelkiismeretbe vágó kötelességnek tartván egy csepp bort sem felejteni ott az eléje tett palaczknak a fenekén, és semmi ételt, a mi az asztalra fel van téve, megkóstolatlan nem hagyni. Megeszi ez még a czukorangyalt is a tortáta tetejéből, a mi csak czifrának van; ott nem hiszi el, hogy az nem ennivaló, mérges. Mérgesebb ő!

Gyönyörű egy példánya a kalugyernek! Rézveres pofa, a minek a közepén az orr a két czimpájával épen olyan halmot képez, a milyen az ország czimerében van. A két szeme mindig tele könynyel, mintha folyton siratná a világ mulandóságát, felettük egész bozótja a sűrű szemöldöknek, mely előre hajlik, mintha megquadruplázta volna a természet a bajuszt. A szemszögleteiből napsugarakként futnak szét a ránczok, örök nevetésre álló kifejezést lopva a zord tekintet közé. Ajkai duzzadtak, de azokat csak olyankor látni, ha a bajuszát kétfelé törüli, mikor toasztot mondani készül («valamiképen őseink tettek, mikor dicső munka után nagy áldomást ittak» ezen kezdi rendesen); a szakálla hosszú gubanczokban hull le az övéig, felszedve ebéd közben minden kenyérmorzsát, szósz, sató és kávé elcseppenéseit, a haja ezuttal hosszúra van eresztve a két válla körül: most már nem meri hármas kontyba fonni, a mióta a püspök ráijesztett, hogy lenyiratja a haját, ha még azt próbálja tenni.

Pedig őseink is így viselték: a tuhudún ősök, a pogányok. A keresztyén királyok még törvényt is hoztak a hármas varkocs viselése ellen.

Horkázi Kajafás pedig egyenesen a pogány magyar táltosoktól származtatja le az eredetét. «Horkáz»! Ez is ősnév. Ez valami esperes lehetett a táltos papok között.

A milyen büszke Tanussy Deczebál arra, hogy az ő ősapja hozta meg a vizet, földet és füvet Árpádnak Szvatopluktól, épen olyan sokat tart Horkázi Kajafás arra, hogy viszont az ő üke áldozta meg a deési tűzhalmon a «Deus, Deus, Deus» istennek a legelső fehér csődört.

Önkénytelen feltámad a kérdés, vajjon a véletlen hozott-e össze ezen a helyen ilyen három szokatlan észjárású embert, mint Deczebál, Vakandi és Horkázi? vagy hogy a rögeszme ragad egyik emberről a másikra? vagy talán lehet valami rendszeres összefüggés mindezen rendkívülinek látszó jelenségek között, mely egy közös czélnál összetalálkozik? – Majd megfelel rá az idő.

Hanem azért nem kell azt hinni, hogy Vakandi és Horkázi jó barátok. De sőt gyülölik egymást, a hogy csak két philolog-archæolog képes az ellenségeskedés superlativusát kifejteni. Ha valamelyik megérzi a másiknak a szagát egy házban, a hová belép, megfordul és kimegy. S ennek a megérzéséhez nem kell valami mohikáni finom szagérzék.

Könnyen megérthető. Vakandi a német, orosz, franczia, chinai tudósok nyomán jár, s az obi pusztán, a Volgán tul keresi a magyarok eredetét, szokásait, mindenféle dibdáb népek között; Horkázi úr pedig beleköt egyenesen a legfényesebb nemzetekbe, perzsákba, médusokba, asszyrokba. S neki nincs szüksége ócska kútforrásokra: azokat teremti ő maga, mire való a divinatio? Meg az összehasonlító nyelvészet? De kútforrásai is vannak. Nyomtatott és irott könyvek. Egymásnak az állításaira aztán mind a ketten azt állítják, hogy az mind vakmerő hazugság!

Még abban is nagy az összeütközés közöttük, hogy mind a ketten feltalálták az ősi hunnus betűket. Csakhogy mindenik másformát talált fel. Vakandi a kameni bábokon talált runák mintájára csupa egyenes vonalokból építi fel az egész hun-scytha ábéczét, míg Horkázi a székelyhún alphabetnek csinál propagandát, mely már nem olyan alpári munka. Ez sokkal furfangosabb. Ebben két egymással ellenlábas M betű képezi az U betűt, egy visszafordított B az M-et, a H az R-et, a megfordított C az L-et, az egyes kereszt az I-t, a kettős kereszt a Gy-t. Így található az a gyergyó-szent-miklósi templom feliratán. Vakandi hivatkozik a maga nyílvesszőire, a mik az ék-szyttyairást megörökíték; Horkázi ellenben bir egy barkóczafa botot, a minek a négy oldala a székelyhún irással van tüzes vassal beégetve. Horkázi azzal fenyegetődzik, hogy ha megkaphatja azt az obi pusztán tekergő kumiszban megsavanyodott földtúró ürgét, a hátán fogja megmagyarázni az ős-szyttya botjával az igazi hun-irást; míg Vakanditól kitelik, hogy beváltja azt az igéretét, hogy ha egy nyíl lövésnyi távolban találkozhatik ezzel a hústorony hájfejű kalugyerrel, belelövi neki a hasába azt az ó tuhudún-betűkkel ékes nyílvesszőt, felajzott tegezzel.

S hogy szidják egymásnak az istenét! – Az egyiknek az istene a «Damasek», a másiké a «Deus». Mind a kettőről krónikák beszélnek. De hisz az egyik tót hangzású név, a másik meg latin. Van is mit szenvedni a két külömböző istennek a két ellenkező táltosok részéről!

Horkázi tisztelendő a legszélsőbb szyttya chauvinistának adja ki magát, a ki egy idegen szót ki nem enged osonni az ajkán, miután vannak ős idők óta bevett idegen szavak a magyarban, mint «ablak», «kapu», azokat ő magyar városok neveivel helyettesíti: «Tedd be a czeglédet, – nyisd ki a makót!»

És ezt a törekvését még a kathedrai működésében sem felejti el. Ő tulajdonképen orosz keleti hitű pap volna, a kiknél a liturgia oroszul meg görögül megy, ő azt mind magyarul mondja. S miután azt, hogy «Kyrie eleison» mégis csak meg kell tartani, hát azt ezen szavakkal ejti ki: «Kérje, leiszom». Hát még minő predikatziókat tart! A bibliai történeteket magyarázza. S kisüti belőle, hogy a patriachák mind magyarok voltak, sőt maga a Jehova is magyar név, «Sehova». Tudniillik «örökké élő», a másik neve «Él», az meg épen ideillik. És végtére, hogy a régi magyar pogány vallás, meg az ős Mózses vallás tökéletesen egy dolog. Ábrahám volt a főtáltos. A legelső két, asszonytól született ember pedig: Ápol és Kaján (Abel és Kain) magyar ősi módra végzé az áldozatot, az egyik húsfélét, a másik gabonát égetvén a tüzén, mely áldozati ritus maig is feltalálható az igaz magyaroknál: szalonnapiritás és kukoricza pattogatás mivoltában.

Hát az ilyen eszeveszett beszédekért régen kolostorba dugták volna Kajafás uramat, ha az a sajátságos szerencsés körülmény nem védelmezné, hogy egy lélek sem jár a templomába, mióta az a vén süket juhász meghalálozott, a ki, mint utolsó óhitű híve a tűzhalmi keleti szertartású ecclesiának, vasárnaponkint feljött a tisztelendő úr predikatiójára, nagyokat aludni. Azóta üres az Arpádkori emlékezetes egyház, veres és fekete téglából rakott tarka falaival.

Ezzel nem akarjuk megbántani a minden esetre ottmaradott élő lelket, a diaconust, a kinek a functiók végett ott kell lenni a pap oldalánál. Ezt meg Ocsu Spiridionnak hivják. A milyen incarnatus pogány szyttya a pap, épen olyan vad sarmata a diaconus: megtestesült russophil.

Úgy kerültek ezek ide össze, hogy sehol másutt nem állta ki őket senki. Utoljára összecsapták öket egy üresen maradó fárába, veszekedjenek egymással.

Azt meg is teszik. Spiridion csak azért is oroszul, meg görögül válaszol a magyarul tartott ének közé, s belekiabál Kajafás predikatziójába, mikor az már az angyalok lábára is sarkantyus csizmát kezd húzni: Spiridion meg lehuzza. «Az nem való! Tagadok aztat.»

Mindig veszekedve jönnek ki a templomból, s mikor a templomajtót bezárták, még akkor megállnak a bolthajtás alatt; ott holmi czifra ákombákom van felvésve, a miket erős phantasiával betűknek is lehet nézni. Azokról aztán (szyttya alphabet szerint) Kajafás úr leolvassa, hogy ezt a templomot még Géza fejedelem építtette, míg Spiridion ugyanazokat az ó-görög alphabet segélyével kényszeríti Glád fejedelem szerzőségére vallani.

Mind a ketten folyvást denuntziálják egymást a püspökségnél, de minthogy a leveleiket nem bérmentesítik, annálfogva azok a postahivatalban fidibusnak felapríttatódnak.

Ilyen tudós kezekre volt bízva a szép Emmácska szellemi kiképeztetése.

Nem tanulta meg a leczkéjét? Jó. Nem kap reggelit. Nem is kell neki. Jól lakott már fekete kenyérrel.

A correpetitiónak azonban azért okvetlenül meg kell történnie.

A mama, híven a felvett szerephez, maga is jelen van a leczke alatt, a hogy illik, mikor egy felserdült kisasszonynak férfi tanár ad oktatást. Sára asszony azalatt ott ül az ablakban és harisnyát köt.

Tisztelendő Horkázi Kajafás uram legelőször is az irásbeli gyakorlatokon kezdi az Emmácskával.

Az Emmácskát tíz esztendős koráig egyáltalában nem engedték semmit tanulni, nehogy a növésében gátolva legyen, s minthogy most még csak a tizenharmadikba jár, nem is lehet tőle kívánni, hogy minden betűt le tudjon irni egymás után; még kevésbbé, hogy a mit leirt, el is tudja olvasni. Gondoljuk meg, hogy azok szyttya betűk.

Különösen nagy küzdelem folyik az E betűvel. Ez, mint a gyergyószentmiklósi székelyhun felírásból ismerjük, egy visszafelé fordított C betű által van képviselve, a melyen két «lúd lelke» van keresztűl döfve. Az egyik a C betű hátába, úgy, hogy a hasán jön ki, a másik ellenben a hasán keresztül, hogy a hátán bukkan elő. Ezt a komplikált kombinatziót ritka talentum képes elsajátítani. – Annálfogva arról végképen le kellett mondani, hogy az Emmácska a maga nevét valaha le tudja scythacalligraphiázni, minthogy az épen ezen a veszedelmes betűn kezdődik; ellenben alapos reménység van rá, hogy a maga Chiton Centaurusának a nevét, Horkázi Kajafást valaha láthatóvá fogja tenni. – Erre a czélra szolgál egy nagy fekete tábla a tanulószobában, a mi elé oda kell állni az Emmácskának s krétával rajzolni rá a diktált betűket, a mi ha nem akar menni, Horkázi úr megfogja az Emmácska kacsóját a krétával az ujjai közt s így segít neki kiformálni a nehéz feladat jegyeit, míg végre kiüt a sor, s aztán egyenkint betűt betű után petyegetve, ki lehet belőle szorongatni az eredményt.

– No! Hor – ká – Horká; – zi – ázi, kázi, Horkázi! Nagyon jól van. Horkázi! Lám milyen szépen sikerült.

Ennek aztán Sára asszony rendkívül nagyon örült.

Akkor «penig» következik a didaktikus correpetitio. Az Emmácskát leültetik az asztalhoz, a tudós tanító mellé, s az prælegál neki Khabuxyngila viselt dolgairól, s a persa mágusoknak a vallásáról, a mi szülő anyja a magyar tuhudun vallásnak. Közbe-közbe tart neki egy kis természettudományi felolvasást is a turul madárról, meg a táltos lovakról, a mik arról nevezetesek, hogy nincsen állkapczájuk.

Az Emmácska ezalatt azzal mulatja magát, hogy az eléje tett irásból papiros csókát csinál, aztán elfog egy nagy dongót, annak a hátára odaragasztja a csókát s elereszti az asztalon, s aztán lesi, hogy sétál fel a vaksi papircsóka a professor úr könyvére.

– Ugyan! Emmácska! Már micsoda dolog ez?

Következik a vallásbeli oktatás. Hogyan áldoztak az őstáltosok «pulpas equinas».

Emmácska nem győz vakarózni.

– Ugyan Emma! kiált rá az anyja. Ne huzd fel úgy a ruhádat, az nem illik.

– Hát ha csípnek!

Pedig dehogy csípték; csak abban mesterkedett, hogy Horkázi úrnak a lelógó szakállát az asztal lábához odakötözze, úgy hogy annak majd a táltos lovaké után ment az állkapczája, mikor felkapta a fejét a studiumból.

– Ejnye maga kis pajkos! Feddi őt nyájas szóval a táltosok utóda, míg a szemei vérben forognak a dühtől. No de, elég lesz ez mára.

Az ilyen felmentő szónál más alkalommal az Emmácska, mint a szöcskő szokott felpattanni a helyéről s rontott ki az ajtón. Ezuttal ott maradt még az asztal mellett ülve s két könyökét az asztalra, az állát meg a két tenyerébe fektetve, ezt a szokatlan mondást intézte nagytudományú mentorához:

– Hallja maga Horkázi bácsi.

– Mit kíván maga, lelkem Emmácskám?

– Szeretnék én egyszer valamit látni.

– Mit szeretne látni, drága Emmácskám?

– Szeretnék én egyszer életemben egy okos embert látni. Vajjon milyen lehet az?

Horkázi Kajafás úr erre a furcsa kivánságra felállt a székéről s úgy feldúzta az ajkait, hogy majd eltemette az orrát a bajusza bozótjában, aztán nagyon megcsóválta a fejét, a szakálla egyik szárnyát a jobb vállára, a másikat a bal vállára veté, s a tensasszonyhoz fordulva, ekként szólt:

– Nagyon nehéz feje van az Emmácskának. Igen nagyon nehéz feje van.