A Nagy Taktika.

Ezalatt készült erősen a nagy politikai actio, Tuhutum vármegye gyülésterme volt ezuttal a világ közepe. Az a bizonyos hitregebeli barlang, a hol a Boreas őrzi a szeleket egy nagy bőrzsákban. Nem csoda, ha a bécsi udvari kanczelláriának olyan nagy gondja volt rá, hogy valaki, bolond fővel, ki ne lyukaszsza ezt a zsákot.

Pedig ilyen merénylet volt a tuhutumvármegyei híres rezoluczio. (Magyarul nem hangzik ez olyan hatalmasan, mint ez: rezoluczio! Csak egy betű változtatás kell benne, s kész a világbomlás.)

A mai kor gyermekeinek hiába magyaráznók, hogy mi volt az élesztője e nagy politikai gerjedésnek, mert úgy sem értené meg: «a diarium kérdés». Tuhutum vármegye karai és rendei azt a vakmerő óhajtást dobták ki a világba, hogy ezentúl az országgyűlési napló a szónokok beszédeit egész terjedelmében nyomtatásban és censura nélkül közölje.

Egy ilyen harczi jelszó képes volt az egész országot felvillanyozni – akkor.

Hát mai napság biz ezért nem sok kardot vennénk le a szegről. Elvégezzük azt most ollóval is. Van sajtószabadság, de nincs sajtómuszáj: a kormánypárti lapszerkesztők kinyírják az ellenzéki orátorok beszédéből, a mi nekik tetszik, az ellenzéki szerkesztők meg kormánypártiéval cselekszenek hasonlót: maguk magukat kölcsönösen megcensurázzák, – szent a békesség.

Hajh a régi boldog időben mennyire tudtunk ezért lelkesülni. Ha nem engedték meg, hogy a szép szónoklatot kinyomtassuk: leírtuk azokat. Ha most is így lenne! (Quod Deus avertat.)

E fölöttébb veszedelmesnek látszó indítványt még sárkánytojásában elzápítani volt főfő gondja egy bölcs államférfiúnak. Ezért adatott Ponthay Adalbert grófnak teljhatalom, a visszavonás, elvillongás magvait hintő Tuhutum vármegye ellen.

A tényleges hatalommal szemben viszont a megyei pártok is szervezkedtek; de sajnos, hogy ezuttal sem tudtak közös megállapodásra jutni. A daruk, a kiknek Belizár volt a vezére, a teljes «vis inertiæt»5) akarták alkalmazni. Ne jelenjen meg senki a nemességből a vármegyeház termében, mikor a királyi biztos odajön, a királyi rescriptummal. Olvassa fel az üres padoknak. A sasok ellenben az actio politikájára határozták el magukat s az egész taktika meg lett állapítva a mult heti nagy számú conferentián.

Ez volt a sorrend.

A feketetollas nemesség megtölti teljes számban a megyeház termét már korán reggel; a fehér tollas kinn maradásával demonstrálhat. (Mennyivel hatalmasabb szó volt ez is, mint a mostani pelángyás «tüntetés».)

A katonaság ki fog vonulni a megyeház előtti térre s szemben és két oldalt felállíttatik a kormánybiztos részéről.

A gyűlés megkezdésekor aztán az első alispán erélyes tiltakozást emel a fegyveres erőnek ilyetén pressiója ellen, s a központi főszolgabírót utasítja, hogy menjen le a főparancsnok-tiszthez és hagyja meg neki a megyei hatalom nevében, hogy azonnal jelenjen meg a generális-gyűlés színe előtt.

Erre a mérges obristlájtinánt azt fogja mondani, hogy neki az ilyen generális nem parancsol.

Ekkor a közgyűlés egyhangúlag elhatározza, hogy a főispáni lakosztályban időző királyi biztoshoz, a protonotarius vezetése mellett, öt legidősebb táblabíróból alakított deputatio küldessék, őt erélyesen felszólítandó, hogy a katonaságot a megyeház közeléből azonnal távolítsa el.

Ezt vagy megteszi a királyi biztos, vagy nem teszi meg.

Ha megteszi, akkor már a fájós fogára tapintottak, akkor már ki van kezdve a tekintélye.

Ha pedig nem teszi meg, akkor a karok és rendek hangos tiltakozással fogják megakadályozni a királyi biztosnak a gyűlésbe meghívatását, s szóhoz sem hagyják jönni, a míg a katonaságot el nem küldi.

Mikor aztán ez ki lesz víva, s a főispáni széket a királyi biztos elfoglalja, a kalapját a fejére teszi, a királyi rescriptumot felolvassa, akkor a főjegyző feláll és követelni fogja legelébb is a mult ülés jegyzőkönyvének felolvasását. (Ebben van az a veszedelmes határozat.)

Ez közös beleegyezéssel meg fog történni.

Ekkor a királyi biztos a maga vetójogát használva, követelni fogja a jegyzőkönyv ilyen tartalmú lapjainak kiszakítását és megsemmisítését, a termet megtöltő nemesség folytonos kiáltozásai mellett.

A zaj csillapultával feláll a zöld asztal mellől Tanussy Deczebál, mint a párt vezérszónoka, s tart egy fulmináns philippicát a zsarnoki hatalom ellen, mely egyúttal a jövő országgyülési követválasztásra való jelölő szónoklata is lészen.

A széke mögött álló Bakala és Csunyi urak minden nyomatékos mondat végén jelt adnak a gyülekezetnek harsogó éljen-kiáltásokra. A királyi biztos érezni fogja, hogy zsugorodik össze a vehemens szónoklat csapásai alatt.

És így tovább!

Ezzel szemben azonban Ponthay Adalbert grófnak is megvolt a maga taktikája, csakhogy ő abba nem engedett belepillantani.

A nemesség teleülte és állta a nagy termet, a karzat megtelt hölgyekkel és fiatalsággal; e közben a gyalog és lovas hadsorok felálltak a megyeház terén. Nagy szorongásba burkolt elszántsággal leste mindenki a történendőket.

Majd elkövetkezett az a stadium, a midőn az első alispán leküldi a központi főszolgabírót a hadak parancsnokához, hogy azt a lováról leszállni s a megyei hatóság szine előtt megjelenni kényszerítse.

És íme itt mindjárt kitünt, hogy Ponthay gróf kijátszotta az egész taktikát: a meghívásra az alezredes készségesen megjelent a gyűlésteremben. Ezt nem várták.

A főtiszt, katonai szokás szerint, feltett sisakkal lépett be a gyűlésterembe.

Ebbe bele lehetett kötni.

Az első alispán Cicero nyelvén szólt a karok és rendekhez.

– Inclyti status et ordines. Catafractus apposuit pileum, apponamus etiam nos.6)

E szóra valamennyi kalpag, kucsma, süveg, mind a szemöldökig volt a fejekbe nyomva.

A főtiszt észrevette ezt az ellenmaneuvret, s sietett rögtön takaródót fuvatni, levette a fejéről a sisakot s udvariasan üdvözlé az alispánt.

Mire az öreg államférfi megnyugasztalva mondá, ismét latinul:

– Catafractus deposuit pileum, deponamus etiam nos.7)

Még nagyobb meglepetés várt a gyülekezetre, mikor a vasas német magyarul szólalt meg s azt kérdezte, igen jó kecskeméti kiejtéssel:

– Miért tetszött ide röndölni a tekintetös viczispán úrnak?

Megesik az, hogy a vasasoknál magyar születésű tisztek is szolgálnak és megfordítva.

Ez köztetszést aratott.

– Felszólítom ezennel az alezredes urat, mondá az alispán, hogy a kirukkoltatott katonaságot azonnal távolítsa el a megyeház közeléből.

Az alezredes udvariasan válaszolt:

– Én neköm az a röndöletöm van a nagyméltóságú királyi biztos úrtól, hogy a tekintetös alispán úrnak engödelmesködjem, s a fegyveres erőt röndölkezésére bocsássam. Ha parancsolja, visszavezetöm a csapatokat a kaszármáikba; azonban a bekövetközhető eshetőségökért mindön felelősségöt a tekintetös alispán úr vállaira töszök.

Azzal meghajtotta magát, megfordult és elhagyta a termet, csak az ajtóban téve föl a sisakját.

Az a sehogy sem várt «engödelmesség» nagyon megconfundálta a gyülést.

Mert egészen más az, ha a királyi biztos, a karok és rendek által kényszerítve, távolítja el a katonaságot, meg hogyha az alispán egyszerű felszólítására vonul vissza.

Ez utóbbi eset nagyon sokat egyengetett a királyi biztos útján s a kedélyek ingerültségét jóval megapasztotta.

Most már semmi sem állt az útjában, hogy a gyülésbe meghivassék. Azaz, hogy nem deputatio által, hanem csak úgy, hogy a legfiatalabb aljegyzőt exmittálták hozzá, hogy tudassa vele a gyülés megkezdését.

Még egy mende-monda tartotta fenn magát a főúrról. Az a hír, hogy egy egész gárda somogyi bicskást hozott magával, a kivel a gyülésteremben körül fogja vétetni a testét.

Hát ez is meg lett hazudtolva.

Mikor a főispáni lakosztályból a gyülésterembe vezető szárnyajtó feltárult, ő excellentiája egyetlen egy hajdu kiséretében (a hogy szokás és illik) lépett be a nagy szálába. Az a hajdu is megnézni való alak volt, mert olyan szép szál legény nem terem minden faluban, azonfelül a dolmánya, mentéje úgy ki volt sujtásozva ezüsttel, hogy szinte fényt vetett maga körül; de maga a főúr pompa dolgában még azt is elhomályosítá.

Egészen más az ember abban a Rákóczy-korabeli öltözetben, mint mikor a kurta kertész-zubbony két oldalzsebébe dugja a kezeit. Az a fehér mente a kék rókaprémmel, a mit ökölnyi csattok s tenyérnyi láncz tartanak a fél vállára vetve; alatta meg a sötét gránátszín bársony dolmány, beleszőtt aranyvirágokkal, átszorítva széles boglárövvel; s mentekötő, csatt, öv, mind csak úgy szikrázik a brilliántoktól. A tizenegy dolmánygombot ugyanannyi solitaire képezi. A kezében tartott kard tokja is gyémántokkal rakva, míg a nagy nyusztkalpag kócsagtollbokrétája mellett a kétfelé boruló forgó smaragddal és rubinnal van tarkázva.

Az ilyen megjelenés igézetet gyakorol a magyar közönségre. Elfeledik neki, hogy ellenség, el azt, hogy zsarnok, gyűlölet tárgya; csak a hizelgő megtisztelést látják a pompás felvonulásban.

Ponthay Adalbert gróf igazán előkelő alak volt ilyenkor.

A hölgyek és ifjuurak a karzaton találgatták, vajjon mennyit érnek azok a híres solitairek az atilláján. Voltak, a kik azokat százezer forintra becsülték.

És az a biztos nonchalence, a mivel a főúr föllépett, egy olyan teremben, a melyik zsúfolva van olyan emberekkel, a kik neki mind ellenségei. S még azok, a kiknek zsíros a gallérjuk, nem a legkegyetlenebbek.

Végig jártatja a zöld asztal mellett ülőkön a szemeit. Egy percz alatt otthon van velük. Tanussy Decebálon csak úgy átugrik a tekintetével.

Méltóságteljes léptekkel járul e közben az elnöki szék felé, a melyet máskor a főispán szokott betölteni. (Az most elment fürdőkre!) s míg a martialis, ezüstbe varrt hajdú a széket hátrahúzza, ő a zöld asztal elé lép, felteszi a fejére a magas nyusztkalpagot, s széttárva a kezében tartott pecsétes pergament, elkezdi olvasni:

«Nos, Franciscus primus, divina favente elementia… stb. stb.!»

Az urak mind felállnak székeikről, (mert a király iránti tisztelet még Tuhutum vármegyében is az általános érzületek közé tartozik.) Csak Tanussy Decebál marad a székében ülve s fejét hátraveti: ő a Thonuzóba dédunokája!

Mikor felolvasta a királyi leiratot, mely őt a király jogainak gyakorlásával felruházza, leteszi a fejéről a kalpagot az asztalra Ponthay Adalbert, s mint a ki egészen otthon van a megyei gyülések gyakorlatában, nem várja, hogy indítványt tegyenek, ő maga szólítja fel a protonotariust, hogy olvassa fel a mult ülés protocollumát.

Ebben van épen az a kérdéses határozat, a mi az országfelfordító vihar magjait hordja méhében.

A főjegyző ünnepélyesen reszkető hangon sírja el a végzetes határozatot, melynek elhangoztával, a rendezők jeladására falrengető éljenzés riad fel az egybegyült karok és rendek részéről, vegyítve e sokszor ismételt kiáltásokkal: diárium! diárium!

(Akkori időben a kis diákok szoktak rovatolt papirra írni mindennap az iskolában valamit, ezt hitták «diárium»-nak, annálfogva ez nagyon népszerű egy név volt.)

Ponthay Adalbert gróf engedte nekik, hogy hadd lármázzák ki magukat.

Tanussy Decebál érezte, hogy most következik az ő nagy szerepe: a villámló szónoklat.

Készülni ő nem szokott a beszédeire, de bizonyos volt magáról. A harcz hevében önként tolakodnak fel az eszmék. A théma háladatos. Büszkén hordozta végig a karzaton a szemeit s a mentéjét félvállra igazítá, hogy a jobb karja szabadon legyen. Kalamárisfélét félretolt az útjából, nehogy a szónoklat hevében beletenyereljen, s aztán inte a kalpagjával a szives kiabálóknak, hogy hallgassanak el már.

Hanem elébb még a királyi biztos úron volt a szó beszélni. Elébb annak kellett előadni a kivánságát, hogy ezt a jegyzőkönyvet megsemmisíttetni óhajtja; arra következett volna a visszatorlás.

Ő excellentiája pedig egy irótollat vőn a kezébe és azzal játszogatott.

Mikor a lárma elcsendesült, azon az éles, kemény hangon, mely őt úgy jellemzé, megszólalt az excellentia.

– Hallám és megértém a tekintetes karok és rendek részéről, mennyire ragaszkodnak a mult gyülésben hozott határozat fentartásához. Látom az ábrázatokból, hallom a hangokból, hogy itt minden okos beszéd hiába vesztegetett szó lenne; capacitálta már az urakat elegendőleg a bor és pálinka. Azért nem vesztegetem a szót ezen a helyen. Ha fentartják az urak a határozatukat, hát csak tartsák fenn, küldjék szét akár a többi vármegyéknek is. Úgy sem lesz annak semmi hatása. Hiábavalóság az egész. Maradjon, a hogy van. A kinek nincsen egyéb baja, mehet szépen haza.

Ez valami váratlan fordulat volt!

Hogy a nagyhatalmú királyi biztos ilyen egyszerre megadja magát, hogy még csak kisérletet se tegyen a határozat megsemmisítésére, hát érdemes volt azért azt a sok katonát idefárasztani? azt a szép díszruhát felvenni?

Senki sem értette, hogy jöhetett ez így? De hát mindenki meg volt vele elégedve a szive fenekén, hogy harczháború helyett könnyű diadal lett a veszedelem vége. Csak Decebál volt elégedetlen, hogy bennzápult a hatalmas nagy beszéd! Az egész előre kifundált szerepének vége.

Azonban ki tudja, hátha még jön a számára valami?

Erre a nemcsak államférfiui tekintetben bölcs, de a korszellem értelmében is fölöttébb igazságos enunciatiójára a királyi biztosnak egyszerre fölengedének a jégbe burkolt szivek; alispánok és assessorok siettek tiszteletteljes hódolatukat élő szóval nyilvánítani, s a főjegyzőnek a hangja sem reszketett többé, midőn kimondá a mai gyülés határozatát, hogy a multkori határozat a megyékkel körlevél alakban közöltetni fog.

Ponthay Adalbert gróf ezt is helybenhagyta, s ezzel még egy kis gyönge éljenzést is vívott ki a maga számára.

Hisz ez a királyi biztos megenni való ember, czukorból van!

Mikor azonban ez a fő-fő tárgy be volt fejezve, akkor ő excellentiája így szólt a tekintetes karok és rendekhez:

– Minekelőtte ez ülést feloszlatnám, még egy kényes dolgot kell a tekintetes karok és rendek elé hoznom. Egy sérelmes esetet, a mely tegnap éjjel a köztünk időző homo regiussal történt. Tudni fogják a tekintetes karok és rendek, hogy legfelsőbb meghagyásból köztünk időzik tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Telkibányai Rézkuthy Barnabás táblabiró úr, mint a királyt személyesítő homo regius; ki is a mult éjjel hivatalos eljárásában e megyebeli némely nemes urak által vakmerően megtámadtatott, insultáltatott és megsebesíttetett úgy, hogy a kapott sebek következtében ágyban feküdni kénytelen.

– Ah! ah! hangzott fel a méltatlankodás hangja a zöld asztal mellől. Ez hallatlan dolog! Egy-egy hang «actiót» is kiáltott.

– Ez valóban fiscális-actiót von maga után, folytatá Ponthay gróf. A tripartitum világosan rendelkezik az 1723. törvénczikkely 5-ik és 7-ik §-aiban: «a ki a királyi embert megveri, vagy megsebesíti, megélesített fejvesztésben marasztaltassék el».

– Helyes! Jól van! kiáltának többen a jogtudósok közül.

– Én tehát, mint királyi biztos, e tárgyban a szigorú vizsgálatot megindítani kötelességemnek tartom.

Most vették csak észre az urak, hogy hová vezette őket a királyi biztos. Beeresztette őket a kapun; de csak azért, hogy azt rájuk csukassa.

Ponthay gróf vette észre a megzavarodást s kegyetlenül felhasználta azt.

– A vizsgálatot annyival inkább kötelességem azonnal megkezdeni, mivelhogy az actus majoris elkövetőjét, a megtámadott homo regius segélyére elősiető hajduk in flagranti elfogták és zár alá helyezték. És az senki sem más, mint tekintetes Tanussy Belizár úr.

Ennél a szónál az egész gyülekezet egyszerre mind Decebál felé fordítá az arczát.

Egyetlen egy fehértollas darú sem volt jelen, a ki felkiálthatott volna, hogy hiszen nem Belizár volt az, a ki e sérelmet elkövette; mert azt eszméletlen állapotban hurczolták oda a verekedés szinhelyére.

Ponthay Adalbert még azt a malitiát is elkövette, hogy a szemüvegét az orrára csiptetve, s a fejét magasra tartva, szúrta a tekintete vasvilláját Decebálba.

Decebál felállt a székéről. Sápadt volt, mint a viaszk.

Ugyan micsoda szóra fogja megnyitni a száját?

– Tekintetes karok és rendek. Kezdé, fujtató dölyf páthosa alá rejtegetve a megrőkönyödését. Én kénytelen vagyok ünnepélyesen tiltakozni testvérem, Belizár elfogatása ellen! Teszem ezt a «primæ nonus»8) értelmében. És ezennel felajánlom a kezességet jogtalanul elfogott testvéremért.

Ponthay Adalbert megvető mosolylyal nézett végig a daliás alakon. Hát ez a hősöknek az eszményképe? Egy igazi levente ilyenkor, ha már fölkel a helyéről, azt mondaná: «bocsássák szabadon az öcsémet, nem ő tette azt, hanem én! Magam állok a veszedelemnek!»

Ez meg azzal akar tündökölni, hogy kezességet vállal.

Nem ilyen kőből faragják a hősöket.

Ezt csak úgy hivják, hogy «originalis ember!»

Ilyen originalis emberek voltak a Tanussyak mindig. Örökösen rebelláltak, de mindig ki tudták a nyakukat húzni a hurokból, mielőtt rászorult volna.

Ponthay Adalbert csendesen mosolygott. Tisztában volt már a maga embereivel. Szeliden mondogatá:

– Nincs semmi szükség a tekintetes úr kezességére. Tanussy Belizár úr már szabadon van bocsátva. A tekintetes úr majd csak a saját védelméről gondoskodjék. A vizsgálatot magam fogom vezetni.

És így a fődologban engedte győzni Ponthay Adalbert a tens vármegyét, hogy aztán egy mellékes dologban annál jobban a nyakába haraphasson.