A Tuhutummegyei Követválasztás.

Manó ettől a naptól fogva el volt veszve a családjára nézve. Miket historizált el Horkázy úr odahaza Tűzhalmon az ifjú ember elillanása felől, azt nehéz volna rendbeszedni, mert mindennap más meg más történeteket fundált ki. Abból a katonai iskolából pedig a szülőkkel nem szoktak levelezni. Ha van, a ki a kiszabott 800 forintot előre lefizeti évenkint, amellé még zsebpénzt a kis kadetnak, az megkapja róla a nyugtát, egyéb irást itt nem osztogatnak. Ellenben igen jó néven veszik, ha hazulról holmi érzékeny irkafirkákkal nem zavarják a szigorú regulába fogott ifjoncz kedélyét.

Decebál annyit megtudott, hogy a fia, miután cziviseket temetett petákért és legatióba járt, az érte küldött Horkázy körme közül világgá szökött, s azontúl elég hírt hordtak hetedhét országból hozzá az ismerősei a kóbor ifjú felől; az egyik a lembergi kötéltánczosok közt látta, a mint az abroncson keresztül bukfenczeket hányt, a másik megesküdt rá, hogy Szegzárdon látta a szinész-truppnál, ráismert Kakambuki herczegben, meg is szólította, az mindjárt kért is tőle három huszast kölcsön; akadt olyan bölcs, a ki kisütötte, hogy azt bizony elfogták a zsidók s vérét vették, míg utoljára megállapodott a közvélemény abban az általános hitben, hogy a hőstetteiről nem sok idő múlva elhiresedett Sobri Jóska senki más, mint Decebálnak a fia. Ez a versio Decebált magát is kielégítette. A rablás mégis csak előkelőbb mesterség mint a supplikálás.

Egyébiránt volt neki sokkal elébbvaló gondja, mint egy rossz siheder miatt fájdítani a fejét.

Össze lett híva az országgyülés, el lett rendelve a követválasztás.

Ez ideig az volt az usus Tuhutum vármegyében, hogy a két országgyülési követ közül az egyiknek megtették az alispánt, annak a helyébe lépett a másod-alispán, annak helyét betöltötte a megyei főjegyző, a főjegyzői állomásra aztán többen aspiráltak, a kiket capacitásoknak szokás nevezni, ezek nem választás, hanem kinevezés útján emelkedtek a díszes polczra; a legközelebb reménykedett, de kimaradt jelöltjét a közvéleménynek aztán, nehogy elkeseredjék, megtették második országgyülési követnek. Ez így ment 1791 óta.

Most azonban megbomlott a világ tisztes rendje. Az egyik követi állásra csak bevált megint az első alispán, de a másodikért minden soron kívül föltolta magát a sasok pártjának ismert vezére, Tanussy Decebál.

Először titokban hadkémlelték ki a területet a szerteszétműködő kortesvezérek, majd mikor a csatatér kedvező terepül ajánlkozott, egy quartalis gyűlés alkalmával kikiáltották követjelöltnek.

Ennek a legelső következése az lett, hogy a perplexitásba hozott főispán leköszönt a hivataláról s helyébe Ponthay Adalbert gróf lett kinevezve a megye vezetőjeül. Léczkirály helyett kaptunk gólyakirályt.

Rögtön kapott Decebál ellenjelöltet, a ki senki sem volt más, mint a saját öcscse, Belizár. Más ebben a vármegyében nem is vehette volna fel vele szemben a keztyűt. Ez igazán egyenrangú ellenfél volt, mindazokkal az eszközökkel és indulatokkal ellátva, a mik egy-egy ilyen hadjárathoz szükségesek. És ez valóságos hadjárat volt.

A mit csak emberi ész és emberi bolondság képes kitalálni a lappangó szenvedélyek felizgatására, az mint a sárkányköltő rém szaladgálta be a vármegyét. Először csak a pénz dolgozott, az anyagi érdek, az emberi gyomorra és torokra számított vesztegetés, ingyen eszem-iszom minden faluban, a korcsmákat egymás kezéről árverezték el, s folyt mindenikben a bor, még pedig jó bor, mert ha rosszat küldtek a nemes kortes uraknak, beütötték a hordó fenekét s kieresztették a lőrét az utczacsatornába. Volt általános kukoricza- és kenderföldosztás, szabad legeltetés, faizás. Aztán a fényes parádé! A két jelölt végtől-végig bejárta, pompás szekér és lovaskisérettel az egész vármegyét, annyi zászlót hordtak és tűztek ki, hogy Törökországot meg lehetett volna vele hódítani, koszorú-zápor, diadalkapu, zeneszó, díszlakoma minden állomáson.

Hát még a szép szónoklatok. Az egyik vezér jelszava azt hangoztatá, hogy «nem adózunk, nem katonáskodunk, senkinek nem szolgálunk», a másik ezzel nem érte be; «de osztozunk a papok nagy birtokán; elveszszük azoknak a főuraknak a jószágait, a kik külföldön laknak s kiosztjuk a szegény nemesség közt.» Ez már többet ért.

Akkor aztán következtek a hatályosabb módszerek: a két ellenjelöltnek kölcsönös rágalmazása. Nem volt az a fejvesztésre méltó bűn, a mit a kortes fantáziája ki ne talált volna. Mind a kettőnek már a születése előtti dolgainál kezdte a lebecstelenítését; nem volt olyan diákkori excessusa, hogy vissza ne emlékeztek volna rá: alacsony tolvajságot, csalárd okirathamisítást sütött ki egymásra a két testvér, egy véletlenül elcserélt kalap, meg egy jelentéktelen levélből kivakart szó miatt; Decebálra kisütötték azt, hogy oláh, Belizárra meg azt, hogy német. Decebál azt kürtölte az öcscséről, hogy az titokban pápista, Nagyváradra gyónni jár; Belizár meg a bátyjáról, hogy az zsidó: azért jár Erdélybe, hogy ő a zsidóknak a főrabbinusa Bözöd-Ujfaluban. Ezzel aztán fel lett kavarva az egész vármegyében minden szélvész, ki lett költve minden őrült szenvedély, a mi eddig tojáshéjban pihent; párt támadt párt ellen, nemzetiség nemzetiség ellen, oláh magyar ellen, a keleti hitű magyarnak oroszszá kellett lenni; pápista, kálvinista, lutheránus mind megtalálta eltemetett gyűlöletét s az mind jött a csatatérre, Thonuzóba csont-lován ügetve; családok vesztek össze, apa, fiú, testvérek, sógorok egymás között: egyik falu a másiknak hadat izent, azt meg is harczolta; egymásnak a búzáját éjszaka lekaszálták zöldjében, a boglyáit felgyújtották a mezőn, a lovainak levagdalták a füleit, aztán összevesztek a faluk benn magukban: ház ház ellen, korcsma korcsma ellen, templom templom ellen harczolt, elég volt a fehér tollnak a fekete tollal összetalálkozni, hogy botra kerüljön a dolog. Folytak a legocsmányabb pasquillok, versbe szedve, nótára téve; végtől-végig minden ház, fal és kerítés tele volt írva gúny, szidalom szavaival. Az átutazó becsületes embert, tekintélyes urat, szolgabírót megugatták a kutyák, megugatták az emberek, s a kutyák sokkal tisztességesebben.

Ebbe a felkavart iszapos zűrzavarba aztán belenyult valaki, a ki sötétben is lát és nyolcz keze van, mint a hydrának.

Belizár egyszer azon vette észre, hogy neki titkos segítsége érkezik. Eddigelé láthatatlan kezek dolgoznak mellette. Hatalmak, a miknek létezését eddig tagadták Tuhutum vármegyében, éreztetik hathatós befolyásukat. Vallásfelekezet, nemzetiség, érdekcsoport kezd az ő személye körül csoportosulni. Meg van teremtve egy párt, a mi eddig nem volt, s most az viszi magával. Még ha győz vele, akkor talán megszabadulhat tőle, de ha elbukik: egészen azé marad.

A tűzhalmi kastély hat hétig nem volt jobb a hadjáratok útjában fekvő csapszéknél. Éjjel-nappal jött, ment a vendégsereg: ajtó, kapu (kivált a pinczeajtó) soha be nem zárult. Termek, szobák folyosók, üvegház, tiszttartólak, pajta: az mind tele volt uraságokkal. S milyen uraságok! A kiknek a hajukba ragadt a bojtorján, s kezébe ragad a kés, villa, kanál, a mivel ebédelnek, bocskoros nemes urak, rovott életű kalandorok; vármegyeház földalatti részét kitanult félkézkalmárok; rettegett verekedők; atyafiak nyakán élődő csavargók; de szivesen kell látni valamennyit, mert voksa van s az ellenséget megfélemlíteni dicső nagy elementum.

Négy szakács főzött a számukra, s egy egész csapat bébillér; Sára asszonynak volt nagy hivatala.

A mi tányér, pohár az asztalra került, azt természetesen mindennap összetörték: nem győzte helyrepótolni a telkibányai kőedénygyár s üvegcsüri huta.

Hát még mikor az erdőaljai oláh nemes urak is meg lettek nyerve (a mi a Horkázy úr befolyásának köszönhető) s beállítottak egész csapatostól a tűzhalmi kastélyba. A vezérük: egy öles óriás, lóháton ment a lépcsőkön a czímerterembe, s odakötötte a lovát a kandeláberhez, nehogy valaki a vendégurak közül pártját fogja. Ezeket egész a követválasztás napjáig itt kellett tartani, s éjszakára mindig bezárni a pajtába, nehogy a «daru» párt kortesei megmételyezzék a szivüket még jobb pálinka igéretével.

A hatodik héten már nem volt a tűzhalmi kastély roppant kertjében semmi zöld, a mi valaha megehető volt, a káposztatorzsától elkezdve a téli almáig; kifogytak a kamrák, még a kenyérnek való lisztet is Aradról kellett hozatni, s a szénát pénzen vette Decebál s hajóval hozatta le Mármarosból.

Mind tömérdek pénzbe került ez! Fele czigány-utczára is szaladt. Az olyan jó kortesvezérek, mint Decebálnál Csunyi Laczi, Belizárnál Bakala Peti, nagyon értik a választási kétszerkettőt. S ez sajátszerű tabula Cebetis! Nem tanítják ezt az iskolában, pedig kár! Hogy csak egy példát is hozzunk fel, 3-at a 2-ből ki lehet vonni s akkor marad ott 5. Ez persze a rendes algebra szerint absurdum, de a választási algebra szerint szent igazság. Ugyanis, ha a követjelölt odaadta a kortesvezérnek az első 2 ezer forintot, akkor még ki lehet belőle venni 3-at, s ha azt is odaadta, még akkor bizonyosan utána fog hozni 5 ezeret, így lesz a «kivonásból» «összeadás!» Méltó, hogy akadémiai pályakérdésül kitüzessék.

A két versenyző testvér az egész idei termésnek az árát elköltötte már, gulyáikat, kondáikat minden országos vásáron ott lehetett látni, adták, a hogy vette valaki, még így sem volt elég a pénz. Azt pedig elő kellett teremteni minden áron. Ha már az ember egyszer benne van, akkor feszíteni kell, ha a hetedik ivadéka megsiratja is.

Abban az időben pedig nehezen ment a pénzcsinálás. A váltótörvény meg volt már hozva, de istenfélő földbirtokos óvakodott azzal ismeretségbe jönni; tudva azt jól, hogy a ki a kis ujját odaadja az ördögnek, az testestől, lelkestől elkapatik a földalatti hatalom által, már pedig való az, hogy ez az a vétkező kis ujja az embernek, a melyiket a váltó-blanquettre rátámaszt, a mikor nevét az «elfogadom» társaságában ráfirkantja, ez a hosszú, léniázott papiros a megfordított Jákob lajtorjája, a mely lefelé visz a pokolba. Decebál rámászott erre a lajtorjára. Abban az időben pedig pénzt csak egyes nagyvárosi uraságoknál lehetett kapni, a kik száz forint helyett kétszázat iratnak alá. Meg is újítják szivesen a váltót, akkor meg kétszáz helyett négyszázat kell aláirni. Még más kútforrásra is gondolt egy pillanatban Decebál. Hátha «Ő» adna kölcsön. A nagy Thonuzóba. Hisz ő neki százezreket érő kincsek állnak rendelkezésére. Egy részét pedig bizony áldozatul hozhatná. De nem! Ezt soha sem! inkább az ördög markából, mint az ő csontkezéből.

Ha ilyenformán Decebál az ördögöktől hozott segítséget, nagyon természetes, hogy Belizárnak meg az ellenlábasokhoz kellett folyamodni, a szentekhez: ő meg a káptalanhoz fordult kölcsönért. Kapott is elég nagy summát, hogy a hadi költségeket fedezhesse vele. Csakhogy az ilyen kölcsön nem maradhat titokban, mint az uzsorásnak adott váltó, mert azt betáblázzák az adós birtokára s minden vármegyében kihirdetik a közgyűlésen, a hol a birtokai feküsznek.

Ez aztán megint egy erős izgatási eszköz lett Belizár ellen. A papok adtak neki pénzt! Eladta magát a clerusnak! Reversalist adott magáról! Convertált! A hitehagyott! Ezzel a hireszteléssel a hívei táborát nagyon megzavarták. Most már, azt tudva, hogy a papok pénzét költi, minden ember duplára tartotta a szavazatát Belizárnál, s ő, hogy megczáfolja a hitehagyottságáról terjesztett híreket, a hol csak egy rongyos födelű templom, paplak volt a nostrasoknál, azt kénytelen volt mind ujra zsindelyeztetni.

Az utolsó napokban már általános volt a verekedés a vármegyében. Eltörni a lábát egy voksnak, az is nyereség. Boglyák, kukoriczagórék felgyújtása éjjeli renden volt, kisérve elszórt czéduláktól, a mikben a falut veres kakassal fenyegetik, ha a választás napján ki mer mozdulni valaki a házból. A kétséges szavazatok ára mesésen fel lett árverezve: dobszóval az utczán, énekszóval a templomban hirdették a népszónokok, hogy jön az a nagy nap, a melynek sorsa életünk, halálunk fölött határoz. Rajtunk függ a világ szeme. A fuvar ára felment száz forintra.

Olyan kép volt ez, mintha egy festő csupa kificzamodott tagú emberekből állítana össze egy csoportot, összekeresve mindent, a mi anatomice valóság, de azért mégis képtelenség.

A megye székhelye, Tanusvár, a legutolsó napig alig volt kizavarva szokott nyugalmából. Itt kevés a szavazó. Ritka nemes ember űz mesterséget, de az ki is pingáltatja aztán a czímerén levő sarkantyús csizma alá a «Nemes» czímet a neve elé. A polgári osztályt nem érdekli az egész követválasztás. Tanusvár csak mezőváros, innen nem megy követ a diætára. Azért itt még nem is lengenek a házakon senki lobogói. Csak úgy divatból hordják a fehér tollat, a darúk jelvényét, minthogy Belizár hívei itt többségben vannak. A «Régi Nap» vendéglőse, Dabajkó uram pedig épen átkozza az egész restellatiót; ő nagyon rossz üzletet csinál. Mikor az egész vármegye ingyen bort iszik, akkor az ő bora mind ott pimpósodik meg a pinczében.

A követválasztás napjára azonban nagy előkészületek voltak téve. A város négy szélén négy tanya volt fölállítva, kettő a Decebál, kettő a Belizár szavazói számára. Ezekben kellett a két tábor csapatjainak összegyűlni s aztán a kirendelt órában vezéreikkel és zenebandáikkal a vármegyeház udvarára felvonulni.

Arra, hogy holmi fegyveres nép tartsa fenn a rendet, még csak gondolni is hazaárulás lett volna.

Ugyan mit tud bámúlni a világ Napoleon hadjáratain, Hannibál felvonulásán? A tuhutummegyei követválasztást kell megnézni, az a stratégia. Háromszáznegyven faluból kell két külön tábornak egy központban egyesíteni az ellenséges erőket. Minden falu végén ott leskelődik az átkelni szándékozó csapatra az ellenség. Megállítják a szekereiket, megkísértik az ellenfeleket becsalogatni a tanyájukba, elcsábítani, leitatni, másutt meg kőzáporral fogadják, minden sövény mellől hull a fejükre az áldás; ha gyöngeszivűek, megriadnak s visszafutnak; ha keménynyakuak, keresztül vágják magukat az ellenséges falun, s betört fejekkel, felkötött karokkal igyekeznek a czélhoz. Mentől több csoport vergődik össze innen-onnan, annál nagyobb a harczi kedv; megkezdődik a szekerek versenynyargalása, itt-amott bedöntenek egyet az árokba. A fiatal legények, kiknek még nincs voksuk, lóháton nyargalva kisérik elől-hátul a szekérvonatokat s rikoltozva hirdetik a jelöltjük nevét, a mit külömben az első szekéren vitt zászló is messziről olvashatóvá tesz.

Az alvezérek gondja, hogy két ellenséges dandár az uton össze ne verekedjék; lehetőleg úgy viszik a dolgot, hogy a találkozás ölelkezéssel, csókolózással, kulacskicseréléssel végződjék; mert hát itt jön az éjszaka, még le is lehet venni a lábáról az ellenfelet. Az oláh választók taktikája a legokosabb, ők mindenütt kénytelenek az ellenség falván keresztül vonulni, annálfogva feltüzik a fehér tollat, a darúk jelvényét s Belizár zászlói alatt vonulnak fel Tanusvárig, majd csak ott veszik aztán elő a fekete tollat s csatlakoznak Decebál zászlóihoz.

Semmiféle fegyveres erő nem lábatlankodott a választási harcztéren. Az volt az igazi szabadság! Nem úgy, mint most, hogy előre kirendelik a katonaságot, s erőhatalommal rekesztik el egymással a két ellentábort. «Romlásnak indult hajdan erős magyar!»

A távolabb vidékek contingensei már éjszakára felgyültek Tanusvárra, s megszállták a város utczáin emelt tanyákat: onnan járták végig a város utczáit nagy muzsikaszóval, megtisztelve a főispánt a megyeház előtt hevenyészett serenadeokkal. A farkasok a közben ott kullogtak a juhaklok körül, a furfangos lélekvásárlók, kik álczázott renegátsággal furakodtak az ellenfél nyája közé, a kit lehetett megmételyezve: jaj volt a bőrüknek, ha megismertettek!

Az elitehadak, a testőrdandárok azonban csak hajnalban indultak meg a két ellenjelölt kastélyaiból, a hol az éjszakát lelkesülten töltötték. Itt volt azután kifejtve minden, a mi pompa és hatalom. Lóháton felvonuló banderiumok, urakra szabott népviseletben: arany rojtos selyem zászlók, négylovas hintók sokasága, azoknak az élén a jelölt ötös fogata, sallangos szerszámmal, utánuk a véghetetlen sokaságú cséza, bricska, neutitsányi megrakva felbokrétázott nemes urakkal. Itt azután a dévaj incselkedésnek is hely lett adva. A saját jelöltjük tiszteletére költött dalokon kívül az ellenfélre gyártott gúnydalnak is bőven volt keletje, s hogy látható jelvényekben se szűkölködjenek, a fekete tollasok egy hosszú rúdra tűztek egy óriási kulacsot, a minek ábrázatja volt festve, igen jól hasonlított Belizárhoz. A kulacs-arczkép meg volt tisztelve egy püspöki süveggel, és arra felirva: «in hoc signo vinces». De azonban a darúk sem maradtak adósak, ők meg egy póznára függesztett lepedőnagyságú kártyalapot mutogattak, a min Decebál volt a makk-király egyfelől, Sára asszony ugyanazon színből a királyné másfelől. (A mióta Decebál a birtokcserét megtette Ponthaligethy gróffal, iszonyú sok makkja teremvén, elnevezték makk-királynak). A zászlónyél hegyén pedig volt egy papucs: mint a római vexillumokon a kinyújtott kéz. Ez volt Decebálra nézve a legkegyetlenebb insultatio.

Ha azt a két gúnyjelvényt az ellenfél tábora meglátja!

Pedig meglátják, mert a reggeli harangszó után mind a négy tanyáról megindulnak valamennyi zászlóval és muzsikával az ellentáborok s elfoglalják a vármegyeház nagy tágas udvarát. A nyargonczoknak, a kortesvezéreknek van dolguk, a híveiket együtt tartani, hogy az ellenféllel ne érintkezhessenek.

A két szemben álló tábor első tekintetre csaknem egyenlő erejűnek látszik: csak az a kérdés, hogy ki válik be igazi szavazónak? Ha a hangot meg lehetne mázsálni, úgy a Decebálé nyomna többet: annak a hívei határozottan erősebbek, a jelöltjük nevének hangoztatásában. Miután reggel kilencz órától tíz és félig állhatatosan megvívatott az az égverő torokharcz, végre megjelenik a megyeház udvarára nyiló tornáczon egy fiatal megyei tisztviselő s kiakasztja a fekete táblát, a mire ez a szó van felirva «Vox».

Ez pedig bevett magyar szó, minden nemes érti. A főispán szavazásra bocsátja a választók seregét.

Ekkor aztán egyszerre elnémul a lárma, dal, hetvenkedés. A megyeház főkapuját bezárják. A nemes urak falvankint járulnak egy hosszú folyosón keresztül a szavazatszedő-bizottság elé, a mely egyúttal a jogosultságuk fölött határoz, s beirja a neveiket a jelöltjük protocollumába.

Ez már nagyon unalmas mulatság.

A legtávolabb eső helységek választóit bocsátják legelől, s ha az egész vármegye leszavazott, következik maga Tanusvár. Ennek a szavazóira csak késő este kerül a sor. Addig kivülről be senkit sem eresztenek. Mikor odabenn annyi ember leszavazott, hogy tele a folyosó, akkor a megyeház kis ajtaján keresztül kibocsátják az egész csapatot az utczára.

Ez elég simán megy addig, a míg a tömeg nagyobb része odabenn van, de a mint a leszavazott sereg kezd odakinn a megyeház udvarán nagy gomolylyá nőni, a dolog egyre zavarosodik. A kijövő rajokat ellenséges botok üdvözlik agyba főbe, s vitézség kell hozzá, hogy utat tudjanak maguknak törni a maguk szőrű hivek állásáig.

Majd később szitkozódó csapatokat rajzik ki a megyeháza, a kik tele szájjal kiabálják, hogy ravaszság, csalás, erőszak van odabenn, az urak megdubitálják az igaz nemeseket, nagy a részrehajlás! Sok régi nemest megfosztottak a szavazástól. Az elkeseredés méltó anyagot lel a fekete tollasoknál. De nemsokára megfordítja a hangulatot egy újabb leszavazott raj, mely azzal az örömhírrel ömlik elő, hogy győznek a sasok, most szavaz Guraboncz; Decebál hatvan szóval hagyta el Belizárt! Erre aztán lelkesedés lepi meg a diadalérző pártot, ellenben bánat és csüggetegség az alulkerülőt. Az utóbbi kezd elbusultában megéhezni s elszállingózik a főtanyákra, ott keres vigasztalást.

De nemsokára új, nem várt fordulat zavarta fel a künn levő tömeget. Hallatlan esetről hoztak hírt a megyeházból jövő fekete tollasok. Az oláhság iszonytató árulást követett el! Hű maradt Belizárhoz! Pedig azt igérték titokban, hogy meg fogják csalni s Decebálra szavaznak. S nem csalták meg! Az árulók! Igen, mert Horkázy csak a pópáikat nyerte meg, de Bakala Peti megvesztegette a «csodaemberöket», a ki esőt, szárazságot jövendül meg.

S ennek a szava hatalmasabb, mint a pópáké! Most egyszerre elérte Belizár Decebált, alig van közöttük egy pár szó különbség. No de jöjjenek csak ki azok az oláhok! Volt azonban a főispánnak annyi bölcs belátása, hogy a jámbor oláh nemeseket a megyeház hátulsó ajtaján bocsátotta ki, azok mindjárt szekereikre kaptak, s elporoszkáltak a városból, mire észrevette valaki a menekülésüket, már jó messze jártak.

A bősz harag erre egészen Belizár személye ellen fordult. Ha most megkaphatnák, bizony porrá törnék!

Este felé már kinn volt a városban a leszavazott nemesség; odabenn csak a tüzhalmiak voltak még. Ezek egytől-egyig Decebál hívei. De aztán hátra volt még Tanusvár, a miről tudva volt, hogy egészen darupárti. Csak az a kérdés, hogy hányba tudnak a fehér tollasok disznószivet verni, hogy előjöjjön a házából s el merjen kullogni a megyeházig, lovas banderium oltalma alatt.

Veszett ügyre volt kilátás! A legvégül előrobogó tüzhalmi kortesek, fővezérükkel Csunyi Laczival azt a rémhírt hozták magukkal, hogy ha Tanusvár leszavaz, Decebál elbukik. S azt mind az oláhok dupla árulása okozta.

Ekkor valaki elkiáltotta magát: «halál a fejére a hazaárulónak!»

Ilyenkor könnyen hazaárulóvá lesz az ember.

S az rögtön hadi jelszóvá lett. Az elkeseredett sasok egész tömegestül neki indultak Belizár házát fölkeresni.

Belizárnak is volt nemesi curián, szép gyümölcsös kert közepett épült háza Tanusvárott; a hol a téli hónapokat szokta tölteni. Ez volt most a daruk főhadiszállása.

A sasok ezt a házat földig lerombolták s a butorokat szilánkokra tépték, hasogatták, az ott talált vendég urakat kékre, zöldre verték; maga Belizár csak úgy menekült meg, hogy a kertben levő vizvezeték kádjában húzta meg magát.

Bakala Peti kiugrott az ablakon jó eleve és elmenekült a daruk tanyájára s ott fellármázta a maga híveit, azok botra, fokosra kaptak s rohantak be a városba; de mire beértek, már akkor a Belizár házának a falait is bontották.

No, ha ti lerontottátok a mi urunk házát, mi meg lerontjuk a tietekét! s ezzel a szándékkal neki fordultak a másik oldalon Decebál házának. Annál is szép vendégsereg volt együtt, a hintajaik ott álltak sorban az udvaron. Legelőször ezeket szabdalták apróra. Aztán széthányták az utczai boltokat. Soha sem volt olyan olcsó a karton, meg a selyem. Utoljára aztán neki estek annak a belső lakháznak, csákányokkal, vasrudakkal, ajtó, ablak tört, zúzott a csapásaik alatt. «Fizetünk Belizárért!» Decebál és a vendégei a kéményen keresztül menekültek ki a szomszéd ház tetejére, úgy menekültek meg a csunya haláltól.

És az alatt, a míg a két bőszült ellentábor a két testvér házát kölcsönösen lerombolta, a furfangos Bakala Peti sorra járta az ismerős házakat Tanusváron, s hordta fel a Belizárhoz tartozó szavazatokat hintóval a megyeházára.

Egyszer aztán a Decebál kortesvezérei azzal a rémhírrel rohannak ki a megyeházból, hogy mindjárt többsége lesz Belizárnak, ha Tanusvár leszavaz.

No hát elő a legvégső segédeszközzel! Fel kell gyújtani a tanyákat! Mind a négyet. A saját és az ellenzék tanyáit. A tűzvészre majd elmegy a kedve Tanusvárnak a követválasztástól.

S ez a mesterfogás tökéletesen sikerült. Az éjszakát egyszerre bevilágította a négy felgyujtott tanya lángja.

Egy óra mulva aztán tűzben-lángban állt az egész város. Végtől-végig égett minden utcza, kálvinista, pápista templom, paplakok, iskolák, még a «Régi Nap» is. Egyes egyedül a vármegye háza maradt meg, annak cserepes volt a teteje.

Reggelre egy zsarátnok és sziporka-fergeteg tánczolt, forgószél tűzoszlopa alakjában Tanusvár helyén.

Koldussá lett egynehány ezer ember, az igaz.

Hanem a haza meg volt mentve.

Tanussy Decebál tizenhárom szótöbbséggel meg lett választva Tuhutum vármegye követjének.

– No ez csak tiszta munka volt! mondá Csunyi Laczi, egy égő gerenda üszkénél rágyujtva a makra pipájára.