A Ki Rosszabb Az Apagyilkosnál.

A kis királyoknak fejedelmi kötelességeik is vannak.

Ha a kettőjük között kitört háborunak egy népes város áldozatul esett, hát ez rendes dolog, minden hadjáratban megesik az; hanem aztán épen olyan rendes dolog, hogy a hadviselő potentátok az ilyen szerencsétlenséget enyhíteni siessenek.

Ebben nem is volt hátramaradás.

Ha Decebál, roppant erdeiből egész Tanusvár számára felajánlotta az ingyen épületfát, másfelől Belizár téglavetői szolgáltatták a téglát, cserépzsindelt ingyen minden lakosnak, Decebál adta a fedő nádat, Belizár a meszet; s mind a két uraságnak valamennyi igavonó marhája folyvást a városnak szolgált. Decebál első kötelességének tartotta minél előbb újra fölépíttetni a leégett kálvinista templomot tornyostul, abba az elolvadt harangok helyébe ujakat hozatott, ekkor aztán Belizár sem maradhatott hátra, ő meg a pápista templomot emelteté fel romjaiból s az ő bőkezűségéből kapott végre Tanusvár olyan toronyórát, a mi nem mutogatta az egyik oldalán hátrafelé az órákat!

E nagylelkűségnek az lett a következménye, hogy Belizár, legfelsőbb elismerés jeléül a Szent-István rend lovagkeresztjét nyerte. Nagy ritkaság volt ez akkor Magyarországon. A ki rendjelt kapott, nem is hitték el annak, hogy vagy a testét, vagy a lelkét el nem adta, vagy a hitét, vagy a hazáját bizonyosan elárulta!

A Szent-István rend alapszabályai között van két pont, a mi szemet szúrt Tuhutum vármegyében: az egyik szerint a rendjel részese tartozik harczolni a hitetlenek ellen; a másik szerint pedig joga van a báróságot megkivánni.

Ennek alapján Belizárt minden ember azzal infestálta, hogy báró úrnak szólítgatá, s azt kérdezgeté tőle, hogy igaz-e, hogy katholikussá lett?

Addig-addig boszantották mind a kettővel, míg utoljára megtette mind a kettőt, s egy szép napon köztudomásuvá lett, hogy az egyik Tanussy testvér kilépett a nemesek sorából, s a kálvinisták gyülekezetéből, báró lett és katholikus.

Mint magyar mágnásnak, azután ő neki is helye volt a pozsonyi országgyülésen, az ő széke a felső táblánál volt, míg Decebál az alsónál foglalta el helyét. Megint közel voltak egymáshoz, s ha valahol, úgy itt lehetett igazán folytatni az ellenségeskedést.

De még Bakala Peti is felkerült az országgyülésre, mint «távollevők követe»; a külföldön lakó Ponthaligethy Don Juant képviselte. Ez is igen szép intézmény volt, de kár, hogy elolvadt.

Ő rá igazán nagy szükség volt itten.

Sára asszony volt legjobban kielégítve a sorsfordulat által. Elérte, a mi után vágyott, hogy elhagyhatta a tüzhalmi kastély lármás unalmát, s beléphetett a fényes nagyvilágba.

«Fő» Pozsony városa volt akkor a valódi nagyvilág Magyarországon.

Gyűlhelye az ország minden megyéjéből felsereglett kitünőségeknek, az egész magyar főrendnek, magában is előkelő, fényes nagy város, civilizált lakossággal, regényes vidékkel, ódon palotákkal, kövezett utczákkal, szökőkutakkal és különösen díszes mulató helyekkel.

Itt azután igazán volt díszes társaság, finom hölgyek és uraságok, pompás toilettek, volt nemes verseny, diadalok. Sára asszony Dorkó nénőt otthon hagyta, s a helyett franczia társalgónét fogadott s bámulatos dolgokat tanult meg tőle.

Szerencséje volt a tartós szépségek közé számíttathatni, a kiknek a bájait az évek csak fejlesztik. Mindig körülrajongva udvarlókkal! Ha olyan erényes nem lett volna, de sokszor visszafizethette volna a kölcsönt Decebálnak!

Csak egy teljesületlen vágya volt még, egy udvari bálban ragyoghatni! Hanem ezt lehetetlenné tette férjének politikai pártállása.

Decebál azt sokszor megmagyarázta a feleségének. Ha ő beadja a derekát, akkor veszve Magyarországon a szabadság ügye. A haza jobbjainak szeme mind ő rá néz. És minő szemek! A mikről így énekel az országgyülési dal:

«Duna, Duna, vized mért keserű,
Árkod mért van tele?
Mert Pozsonynál sok keserű könyű
Hullott hajdan bele,
Melyet a hon jobbjai pergetnek:
Hogy N. N. N. nem jött fel követnek!»

Ezek voltak a szemek! Keserűvé sirták a Dunát! Ilyen sincs már!

Decebál csakugyan játszott valami szerepet mind a két egymásra következő pozsonyi diætán, bár ennek a szerepnek a nyomait nem is találjuk a diariumokban. A hajdani rendi országgyüléseknél a legerősebb küzdelmek a kerületi gyűlésekben vivattak meg. Erdély még akkor nem tartozott Magyarországhoz, s külön gyűlése volt. Decebál e szerint a tiszántúli kerületben ragyogtatta elmevilágát. Hogy rendkivüli ész volt, azt legjobban bizonyítja az, hogy soha senki sem osztotta a véleményét. Nézetei mind olyan nem ebből a századból valók voltak; a hang, a modor, a felfogás mind olyan elriasztó, megdöbbentő volt, hogy még a saját megyebeli követtársát sem tudta magához hódítani vele. S erre volt legbüszkébb. Együtt volt nála az olygarchikus dölyf, a nemzeti büszkeség a kuruczos makacssággal, az ősi intézményekhez ragaszkodás a jacobinus democratasággal. Republicanus volt a trónprætendens diplomájával a zsebében.

Azt a Thonuzóbával való historiáját minden ember ismerte már. Tudták, hogy ez a gyöngéje. Ha a kártyaasztalnál történetesen nagy szerencsében volt s azt akarták, hogy ellenkezőre forduljon, csak Thonuzóbáról kellett említést tenni, rögtön vesztett.

És mégsem vette észre, hogy minő csalódásban van. Hogy őt Pozsonyban nem tartják annak a nagy embernek, a kinek Tuhutum vármegyében grassál. Sőt még tréfát űznek vele.

Egyszer például (épen azon időkben) fölmerült az a hir, hogy egy franczia gróf Crouy okiratokkal bebizonyítja, miszerint ő az Árpádház egyenes ivadéka; ennek a hirnek az alapján Decebált felbiztatták a bajtársai, hogy hívja ki vitézi párbajra ezt az Árpádivadékot, megtorlásul a Thonuzóbán elkövetett sérelemért. Ezt mégis nem tette meg, nem találván elég magasnak, magához mérve, azt a másik prætendenst.

De volt mind ennél egy sokkal veszedelmesebb önámítása, a miből a pozsonyi országgyülési korszak sem tudta kigyógyítani. Decebál azt hitte, hogy ő a legjobb kártyás a világon. Azért, mert Tuhutum vármegyében, meg az egész Tiszántúl az volt. Lehetett ott! De tessék csak a felföldre idekerülni! Majd itt mutatják meg, hogy micsoda hegedű az a kártya? Az alföldi magyar csak czigányprimás rajta, de ezek itt a Paganinik!

S ez Decebálnak nem akart a fejébe menni. Haraggal és szenvedélylyel játszott. S annál inkább vesztett.

A 40-es évek országgyülései arról is emlékezetesek, hogy azokon rengeteg vagyon változtatta a gazdáját, a diætai casinok asztalánál.

Itt rendesen találkoztak a Tanussy-testvérek is egymással. Azért, hogy az egyik báróvá lett, hogy a kormánypárthoz állott, azért, hogy egymásnak minden csepp vérükben ellenségei voltak, lehetett nekik a kártya-asztalnál egymás mellé ülni, nem mondva le természetesen arról a hivatalról, hogy játékközben is egymást vérig boszantsák, érzékeny szurdancsolásokkal.

Decebál úgy szokta szólítani az öcscsét, hogy «édes báró», míg az őt viszont «fejedelmem»-nek titulálta. Mindakettő tűrte a czímzést.

Abban az időben híres alak volt Sobri Jóska. Igazi rablókalandor, a kiről egész mondakör támadt már. Embert nem ölt, nem kegyetlenkedett, vakmerő volt, eszes és szerencsés, a mellett népszerű alak.

A kártyaasztalnál gyakran emlegették a nevét, ha valaki rendkivüli módon kifosztotta a társaságot, azt mondták rá: «hisz ez Sobri Jóska!»

S általánosan el volt terjedve a mende-monda, hogy ez a kalandor senki más, mint Decebálnak az eltünt fia.

Nem is boszankodott rajta Decebál. Ki tudja mivé nőheti ki az még magát?

Hat vagy hét esztendő mult el már azóta, hogy nem hallottak hirt felőle. Ha nem volna oka titkolni a hollétét, azóta valami ismerős csak rátalált volna.

Egy este a pozsonyi casinóban, mikor épen leglármásabb társalgás folyt a tekéző asztalok körül, a későn érkező Belizárt azzal a megszólítással fogadja Decebál:

– Hát édes báró, mi ujság Bécsben?

– Hát azt, édes fejedelem, magának kellene legjobban tudni.

– Nekem? Mi közöm van nekem egész Bécs városához, császárostól együtt?

– Már bizony, édes fejedelem, nem ártana nagyobb kimélettel szólni ő felségéről, a ki kegyelmednek az egyetlen fiát épen most nevezte ki hadnagygyá és segédtisztté a komáromi várerődítéshez.

– Kit? A Sobri Jóskát?

– Nem a Sobri Jóskát! hanem a Tanussy Emmánuelt.

– Élcz akar ez lenni? kérdé Decebál elkomorodva.

– Semmi élcz. Tessék a hivatalos lapot elolvasni.

S azzal fölkapta az olvasó-asztalról a senki által nem forgatott bécsi hivatalos ujságot, ott mindjárt az elején rámutatott a legmagasabb kinevezésre, mely szerint a bécsujhelyi tiszti akadémia genie-kari növendéke «Tanussy Emmánuel de Tüzhalom et Véreskeő», hadnagyi ranggal a komáromi várerődítési mérnökséghez kineveztetik.

– Nos? Van talán több Tanussy Emmánuel de Tüzhalom et Véreskeő, mind a kegyelmed fia, fejedelem uram? kérdé kegyetlen phlegmával Belizár.

– Hadd látom! Nem igaz! Hazugság, ha nyomtatva van is! Ez nem az én fiam! Ez valami csaló, a ki az ő nevét bitorolja.

– Bizony csak a te magzatod az, édes Decebál, szólalt meg erre a társaságból egy főispáni tekintély, Ponthaligethy Adalbert gróf. Én ismertem, még mikor leányruhában járt. Már hat év óta tanul az én fiammal együtt, s mondhatom, hogy a legkitünőbb tanuló volt. Sokra fogja a fényes pályán vinni.

Decebálnak minden vér eltünt az arczából, még az ajkai is elfehéredtek.

– De ki vitte őt oda? hebegé eltompultan.

– Azt neked kell jobban tudnod. Ott ingyen nem tartják a növendékeket.

Decebál érzé, hogy most már csakugyan minden szem ő rajta függ.

Egy kuruczrebellis, egy pogány trónkövetelő, a ki alattomban a bécsujhelyi császári tiszti növeldében készítteti elő az egyetlen trónörökösét a katonai pályára!

– Gonoszabb az apagyilkosnál! lihegé elbúsultan.

Nem kellett már neki a «landsknecht», elég landsknecht neki a fia.

Jaj, de tönkre volt lőve ezzel az egy szóval.

Futott a casinóból egyenesen az országgyűlési szállására haza. Össze sem pakolt, arra sem várt, hogy a felesége felkészüljön az útra. Azt mondta neki, hogy jöjjön majd utána.

– Sokat vesztettél? kérdé Sára asszony, férje dult arczából huzva a következtetést.

– Sokat. Mindent. A becsületet.

– Hogy lehetne az?

– Előkerült a fiam.

– Az Istenért! Csak nem akasztják fel?

Sára asszony mind Sobrira gondolt.

– Nem őtet az akasztófára hanem a bitófát ő rá. Hogy soha ne született volna!

S azzal el, kirontott a házból. Tél volt, egy szál kabátban futott el, egyenesen a «Fehér Farkas»-hoz sietett; ott szoktak tanyázni a nyerges-ujfalusi gyors parasztok, egynek a szekerébe felvetette magát s arra a kérdésre, hogy hová vigye? azt felelte: «a pokolba.» A gyors paraszt olyan messzire nem vállalkozott, ő csak Piszkéig viszi el, majd ott a szembe jövő másik paraszttal egyezkedjék a további állomás iránt. Így indult neki a világnak. Csak egy óra mulva kezdte észrevenni, hogy fázik, hogy nem hozott magával semmi takarót, sem bundát, sem köpenyeget, a kocsis végtére megszánta, s hogy meg ne fagyjon, belegöngyölgette a lópokróczba, istrángokkal körülkötözve.