A Tüzhalmi Kastély.

«Halom» nincs is több ezen az egész térségen, csupán csak az, a melyiken a Tanussyak ősi kastélya épült.

Azt mondják (sőt irják), hogy ez az egész halom úgy lett összehordva, Mén Marót kazárainak holttesteiből, ezelőtt kilenczszáz esztendővel. Szentségtelen sírduló kezek nem kutathatják annak a titkait, mert rajta van a kastély s körülötte a vadaskert, meg mindenféle gazdasági épületek.

Mások ellenben azt állítják, hogy ez igen is kézzel összehordott halom volt, de az ősvallást követő magyarok áldozataira szolgált, itt gyujtották meg a «gyulák» az oltártüzeket; ezek, t. i. a gyulák, nem voltak a «Julius»-oknak a druszái, hanem áldozattevő papok, olyan augur vagy druidafélék, egyszóval pogányprælatusok.

Azért hívják ezt a helyet Tűzhalomnak.

A kastélyon túl látunk egy helységet is, melyben a Tanussy ősök által még a török hódoltság alatt idetelepített várjobbágyok laknak. Temploma is van a falunak, a mi valósággal nevezetesség (a régészekre nézve), hatszögletüre van építve, hegyes tetővel, torony nélkül. Ez már árpádkori emlék, régibb, mint a falu. A tetején kettős kereszt van, a homlokzatán valami görög betük. Eredetileg orthodox ritusú isteni tiszteletre szolgált, most is nem egyesült pópa énekel benne: magának, meg a sekrestyésnek; mert az egész község rég kitért a kálvinista hitre, s a közeli Tanusvárra járt fel Isten igéjét hallgatni; hanem azért az ecclesia megvan, a papot fizeti az ősi fundatio; tisztelendő Horkázi Kajafás uram külömben is kedves ember a kastélyban, ott is étkezik s neveli a család egyetlen magzatát, azokban a tudományokban, a mikkel saját maga bir.

Csaknem olyan régi a kastély is, mint ez a templom. Nem építették ezt külső pompára, hanem az örökkévalóság számára; falai, kerítései, szöglettornyacsai mind arra vannak alkotva, hogy ellenség ostromát huzamos ideig kiállják. Ki is állták.

A Tanussy ősök, a mióta csak a szent korona Magyarországra érkezett, ivadékról-ivadékra mindig annak a pártján állottak, a kinek ez ellen a korona ellen valami kifogása volt. Szent István alatt Kupával tartottak, I. Endre ellen Vatát támogatták, Könyves Kálmán idejében annak az öcscsét, Álmost kisérgették, Vak Bélánál Borics táborába szálltak; majd ott lobogtak a zászlóik Csák Máté seregében, Héderváry Kontnak a dolgába is bele voltak keveredve, azután meg épen minden felkelésben részt vettek, látta őket nemcsak a három Rákóczy, a két Tököly (apa és fiú), hanem még Esze Tamás, sőt Szegedi Péter is.

Hogyan történhetett mégis, hogy mind a mellett soha sem a fejét, sem a birtokát el nem vesztette egyik őse sem a Tanussyaknak? annak a magyarázatára majd rájövünk később.

Már ugyancsak magasan jár a nap, s a tűzhalmi kastély kapuja fölötti őrtoronyban leskelődő kapus még mindig nem ád jelt a kürtjével az uraság hazaérkezéséről. Pedig Tanusvár ide alig egy fél órai futamodás annak a négy paripának, s Decebál éjfél után egy órakor indult el onnan haza felé.

Hanem hát az történt vele, hogy Tanusvártól egy puskalövésnyire, jól félre az uttól, fekszik a «Békafogó csárda.» Ott épen nagy lakozásra gyültek össze a juhászok.

Decebál meghallotta a víg rikoltozást, s maga hajtván a kocsisülésből a lovakat, senkinek sem szólt semmit, csak lekanyorodott az útról s az avaron keresztül bevágtatott a «Békafogó csárda» udvarára. Csunyi Laczit meg Bakala Petit is vitte magával.

A csárdában, meg annak az udvarán a juhászok tánczoltak a menyecskéikkel, s itták a korcsmáros rabvallatóját. Decebálnak úgy megtetszett ez a mulatság, hogy ott maradt közöttük mulatni reggelig.

Ez talán nem is volt tőle valami bolondság, hanem inkább egy kis előrelátás. Jó lesz gondoskodni az «alibi»-ről.

Azalatt Sára asszony rághatta mérgében a körmeit.

Ezt a szép bibliai nevet kapta a keresztségben Decebál felesége, saját magának elég nagy boszuságára, mert ezen a vidéken «Sári»-nak épen a legközönségesebb debellákat, azokat a bécsi rongygyal kikent pofájuakat, szokták tisztelgetni.

Megérdemelt volna pedig valami dicső nevet is, olyat, a minőt királynék, amazonok, tündérasszonyok viseltek; mert arczra, termetre akármelyiknek sem engedett, sem Cleopatrának, sem Semiramisnak, sem Tündér Ilonának.

Nyulánk karcsú termetének nem kell a vállfűző, hogy deliségét emelje, csupa vadállati szabad mozgékonyság az egész alak, a mit semmi mesterkéltség meg nem ront. Magyaros szabású öltözetet visel, kifűzött vállderekat, melynek dudoros ujjai kézcsuklóig érnek, két helyen átkötve szalaggal; a fején fehércsipkés kecskeméti főkötő hosszan alálengő széles, aranyvirágos szalaggal, s sűrű fekete hajának kontyához odatűzködve arany rezgő tűkkel, bogláros öv öleli át karcsú derekát; nyakán gyöngyökkel kirakott násfa.

Arcza a legvalódibb alföldi magyar typus; inkább gömbölyű, mint hosszukás, aranyozott barnás arczszin, a min uralkodik a szenvedély rózsapirja, leskelődő szerelemgödröcskéivel; sugár két szemöldöke mintha szénnel volna odahuzva, s azok alól villog szikrát szórva az a két fekete karbunkulus, a minek nehéz a szinét megmondani, olyan erősen takarja a hosszú sűrű szempillák selyme, két ajka csukva is gyönyörű, hát még ha felnyilik, ilyen szájmetszést nem találni másutt, csak a magyar nőknél, a mit sem harag, sem kaczaj, sem duzzogás ki nem vesz a formájából, minden ember, a ki ránéz, azt hiszi, hogy adósa neki egy csókkal.

Csak az orr nem egyez össze a typicus vonásokkal. Az ilyen arczhoz egyenes hajlott orr illik, ez pedig fitos orr, a mi barna arcznál rendkivüliség. S ez az eltérő vonás adja meg épen az egész arcznak a jellemző kifejezését.

Reggel van már, s az uriasszony már felöltözve. Vagy tán le sem vetkőzött tegnap este óta? Mind az urát várta.

Dorkó néne ott guggol a földön és meséli neki, hogy mit látott a városban, a Régi Nap ablakán keresztül. Egész éjfélig. Akkor a hajduk, meg a bakterek elkergették a néző gyülevészt a piaczról erővel; a kémkedő banya nem tudhatta meg, mi történt tovább. De hisz az is elég arra, hogy Sára asszony arczát tűzlángba borítsa.

Dorkó asszony pedig azért térdel a földön, hogy a «szép Emma» bakancsait befűzögesse, a míg annak a haját Sára asszony fésüli és fonogatja.

Szép Emma nyulánk, magas gyermek, majd olyan magas már, mint az anyja. Az arcza is szakasztott mása az anyjáénak, csak az orra tartja meg az ősi Thonuzóba formát, ez olyan egyenes, szabályos, mint az apjáé. A gyermek 12–13 éves lehet. Tarka szoknyát visel, a mi bokáig ér neki, virágos fodrokkal. Azon felül puffos ujjú selyem rekli van rajta, mely a nyakán csipke krézliben végződik. Arczszine valamivel barnább még, mint az anyjáé, s nincs úgy kipirulva. Szempilláit lesüti, ajkai duzzogva csücsörödnek össze. Látszik az egész arczán, hogy elkényeztetett gyermek. Van dolga vele az öreg Dorkónak; mert nem akar nyugton állni a lábain, s a mikor teheti, jókat rugdos rajta.

– Hát csak összejött azzal a drága madárral megint? ismétli a hallottakat Sára; hányszor megfogadta, hogy meg sem látja, de mindig odaviszi a bűne, a hol az van. Mert nem talál más kortyondi pajtást többet, a ki úgy hozzá illenék, mint a drágalátos öcscse.

– De ne ránczigáld úgy a hajamat, kiált közbe a nagy gyermek.

– Csitt! Ne nyafogj! Anyád ma haragszik.

– No ha az apámra haragszol, tépd annak a haját, de ne az enyémet.

– Fogd be a szádat! pulya! Neked még érteni sem szabad, hogy miről beszélünk. Állj veszteg, mert igazán megtéplek.

S azzal elkezdte szépen befonni két ágra azt a sűrű aczélragyogású hajat, a mi tömötten, bongyorán1) omlott alá a gyermeknek egész a csipőjéig.

– Hát csak szóltak, szapultak engem, úgy-e, a szép mákvirágok? folytatá Sára.

– Csak a Belizár! annak van olyan mocskos szája. Azt is mondta, hogy…

(Ezt már csak súgva mondta a fülébe az urasszonynak.)

– Jaj a hajam! ordítá fel a gyermek.

– Na te kényes ne nyulj hozzám virág. Hát csak körül kell kötnöm a szalaggal a hajadat. Megállj czudar!

– Hát most miért szidsz?

– Nem neked mondtam! Fordulj szépen felém.

Azzal szemközt fordítva a gyermeket, elkezdte próbálgatni, a befont hajtekercs hogyan illenék jobban a fejére? a fülén túl, vagy a fülén innen feltűzve? s folyvást dörmögött magában: ezt nem viszitek el szárazon!

– Ugyan ne babázz velem! nyafogott a nagy gyermek mérgelődve, hiszen nem vagyok én kis baba, hogy velem játszszál!

– Eredj! Te is czudar vagy, mint az apád! Nem hogy megköszönnéd az anyádnak, hogy körülnyalogat. No nézz rám szépen, aztán csókolj meg.

A gyermek azért is hátat fordított az anyjának.

Sára asszony aztán hirtelen a feje körül kerítette neki a hajfonadékait, úgy tűzte meg.

– Hát csak aztán nagy dáridót csaptak, úgy-e? Bizonyosan valami jófélét is vittek oda mulatni.

– Ugyan, ugyan! A gyerek előtt! dünnyögé Dorkó néne feddő hangon.

– Mit tudja ez még, mi az? No jó! Eredj, Emmácskám, lelkecském játszani a kertbe. Jancsi te! Héj Jancsi! Nem hallod! Kifurjam a füledet?

Pedig hiszen elég hamar törte be magát a Jancsi.

Ez meg egy olyan növendék siheder volt, kegyelemkoszton tartott diák, a ki innen járt be Tanusvárra a gymnasiumba, s a mellett apró szolgálatokat teljesített. Erős szélesvállú suhancz, zordon ábrázatú, de igen becsületes tekintetű ficzkó.

– Vezesd el az Emmát sétálni az ánglia-kertbe. Aztán játszszál vele. De a tóhoz közel ne menjetek. Vigyázz, hogy a pávakakas meg ne vágja az Emmát. Ezt a selyem nagykendőt vidd magaddal, s ha szél talál fújni, kösd az Emmának a nyakára, de hátul összekösd a dereka körül. Aztán, a míg a fű harmatos, az Emma ne szaladgáljon a gyepen, hanem, ha a messzelátó dombra fel akar menni, akkor vedd az öledbe, úgy vidd fel. Érted! Ha vizes lesz az Emmának a topánja, én meglátom s a te bóbádat tépem ám meg érte. No te szép kis virágszálam, hát hadd csókoljalak meg szépen.

A nagy gyermek kézzel-lábbal kepiszkelődött az anyai gyöngédség minden tanujelei ellen, s a reklije ujjával törülte le az arczáról a kapott csókok nyomait, s aztán vásott kedvüen, durczásan rángatva a két vállát, rohant ki a szobából, a Jancsi alig győzött utána szaladni végig a folyosón, meg a tornácz lépcsőin.

– Emma! Emma! Várjon meg! Nem szabad úgy szaladni! Emmácska!

De biz az Emma meg sem állt addig, míg a gesztenyefák alá nem ért az ánglia-kertben, a hol már nem lehetett rá látni a kastély ablakaiból.

Mikor a két gyermek egyedül találta magát, akkor a Jancsi mindjárt tegezni kezdte az Emmát.

– Úgy elszaladtál, pedig utánnad hoztam a kuglofot, a mit ott hagytál a kávénál.

– Kell is nekem! Majd jó lesz a pontyoknak a tóban. Hát te mit kaptál reggelire?

Jancsi előhúzott a zsebéből egy jókora czipót, a minőt az iskolás diákoknak süttet mindennap az urasszony. A mióta csak Tanusvárott gymnasium van, mindennap kapnak a bennlakó szegény diákok egy czipócskát a tüzhalmi uraságtól, az iskola patronusától. Ezt a debreczeni diákok úgy hívják, hogy «pikó», a pápaiaknál a diszneve «szatyi», az enyedieknél «brugó.»

– Adj nekem is belőle! mondá Emma.

Jancsi kétfelé törte a pikót s megosztotta Emmával.

– De jó ez a pikó, hallod-e?

A kenyerező társakat csakhamar körülvették a pávák; azoknak Emma szétmorzsolázta a mazsolás kuglufot, s elhajigálta a földre, hadd kapkodják. Neki jobban izlett a fekete kenyér.

– Te Jancsi! mondá Emma a falatozás közben; az anyám most az apámat lesi; ha haza jön, lesz nagy patália megint, most nem ügyel ránk senki. Bemehetnénk a filagoriába.

– Jó lesz, Emma. Csak a kertész meg ne lásson.

– Nem megyünk a kertészház felé, a hol a hid van, hanem átugrálunk a patakon.

– De a szoknyád, meg a topánod harmatos lesz, s a mama meglátja.

– Azon segítek én könnyen! mondá Emma, s azzal félkezével Jancsi vállára támaszkodva, a másikkal hirtelen kifűzte a bakancsait, lerántotta a lábáról, azután a harisnyát is lehuzta, s a szoknyáját feltűzte, hogy a két hófehér lábszára térdig szabad lett; azzal odadobva topánt, harisnyát a Jancsinak, nekiiramodott szilaj szökésekkel a harmatos pázsitnak, mint egy kiszabadult csikó, Jancsi utól sem birta érni. Az ángolkertet egy lusta vizű patak szelte keresztül, a minek a két partja lehetett valami két ölnyi távolságra egymástól.

«Hopp!» Mint a madár, mint az őz, úgy szökött rajta keresztül a szép Emma, az a két ölnyi tér nem is volt neki sok, még azt is megtette, hogy ugrás közben féloldalra fordult, úgy libbent le a tulsó partra. Biz a Jancsi meghasalta az utána csinált ugrást, s az orrával érte a földet, a min aztán Emma igen jót kaczagott.

A patakon túl következett azután valami bozót, úttévesztő, a mit úgy hittak, hogy «labyrinthus»; ennek a közepén volt a filagoria; kívül kavicsvakolással bevert falú gömbölyű épület, nyári mulatóka. Annak az ajtaja ugyan be volt zárva, s a kulcsa a kertésznél állt; de hát mire való az ablak? Az egyikről könnyű feltárni a redőnyt, s aztán az üvegtelen ablakon be lehet mászni. Először az Emmát segíti fel az ablakba a Jancsi, azután maga is utána kapaszkodik, ügyes tornázással – s a redőnyt megint becsukják.

A mint aztán egyedül vannak a nagy gömbölyű teremben, az Emmának az az első dolga, hogy hirtelen feltűri a karjairól a tarka rekli ujjait egész könyökig; gyönyörű elefántcsont fehér bőr, de alatta olyan izmok, mint egy Achillesé! S azzal se kérd, se hall, elkezdi öklözni a Jancsit kedve szerint vihánczolva.

Az csak védi magát egy ideig, s szabódik erősen.

– Emma! Ne bolondulj! Legyen eszed.

Aztán ő is vissza üt egyszer-egyszer az öklével, s nem nézi, hogy hol találja az Emmát, oldalba-e vagy fültövön? Mégis kénytelen hátrálni, pedig termete erősebbnek látszik.

– Emma! Hagyd el! Bizony Isten a földhöz csaplak!

– Mit? Te? Engem? De a lábam szárához kenlek mindjárt!

Azzal ölre kapnak, dulakodnak, előre-hátra hányják egymást, utoljára is az Emma egy «gulyás-fogással» úgy teremti a földhöz a Jancsit, csak úgy nyekken; akkor a két térdével ráül, s kezeit a mellére szorítja, folyvást agyarkodva a legyőzöttre:

– Heh! hát földhöz vágsz? Hát elbánsz velem? Tudsz mindjárt szépen mórest?

– No Emma! Elég volt! Bocsáss fel, Emma!

– Nem addig, a míg az igazi nevemen nem szólítasz.

– Hát kérlek szépen Emmánuel pajtás.

Akkor aztán feleresztették.

E szerint ez a kisasszony nem leány, hanem fiu, s az Emma név csak az Emmánuelnek a beczéje.

De hát micsoda furcsaság akkor ezt a tizenhárom esztendős fiut leányruhában járatni; a haját hosszura ereszteni, kontyba fonni; s őtet magát mint valami kis növendék sült halat, úgy kényeztetni, tojtatni?

Ha az anya teszi ezt vele, annak a számára talán lehet majd valami mentséget találni valami különleges bolondságban, de hogy az apja engedi ezt így történni, hogy a családja egyetlen fiörökösét ilyen pulya maskarának neveljék, annak mi magyarázatot lehessen keresni? Hisz Decebál eszes és tanult ember.

Volna talán neki valami szaktudományos rögeszméje, a mi úgy elfoglalja az egész lelkét, hogy a legközelebb eső dolgokat sem látja? Ilyen bolondság csak egy tudós házánál mehet végbe.

A birkózás után kellett egy kis idő, a míg kifujja magát a két felhevült gyermek.

– Látod! mondá Jancsi, kiszakadt a hónod alatt a reklid a dulakodásban. Az anyád majd kérdőre vesz érte.

– Majd hazudik valamit a Dorkó nénő, az ő dolga én helyettem hazudni.

– No de lássunk a mulatságunk után, most nem lát senki.

Ugyan mivel mulathatja magát két növendék fiu, mikor elbujhat minden szem elől?

A nyári mulató-terem belsejében van egy bronz szobor, a mi a Cnidusi Vénust ábrázolja, a delphinnel; annyival illedelmesebb a többi collégáinál, hogy csak csipőig van decolletálva. Az Emma ennek az istenasszonynak a nyakát átöleli egyfelől, másfelől meg a Jancsi veti neki a vállát, s így egyesült erővel feldöntik a több mázsás mythologiai alakot.

Az pedig belől üres. – Ebből az üregből szedeget aztán holmikat elő a Jancsi, a mik az ő mulatságaikhoz valók.

Három vagy négy elvásott táblájú könyv; egy csomó irás: egy palatábla, irallal, toll és kalamáris.

Azokat lerakják az asztalra, két széket huznak egymás mellé, s azután hozzálátnak a mulatsághoz.

A Jancsi magyaráz, tanít; az Emma pedig nyeli azt mohón, éhesen, gyönyörüséggel.

Ez az ő titkolózásuknak a tárgya.

De hát ilyen nyiltan és tudva nem oktatják ezt a gyermeket odafenn a kastélyban? Majd megtudjuk, hogy mire, hogyan és kik tanítják?

Ennek a keblét pedig az égető vágy emészti.

S a láng követeli az olaját.

Olyan gyors esze van, hogy egy hallásra megtanul mindent. A Jancsi könyvei azok, a mikből tanul. Az már odább haladt: egy évvel idősebb, mint ő. A Hübner, a hármas kis Tükör, aztán egy diák grammatica, meg a colloquium, képezik az akkori diákocskák tudománytárházát.

Jaj, ha megtudná valaki, hogy a szép Emma ezeket már mind beszedte!

Pedig csak lopva, settenkedve jöhet ide a pajtásával egy-egy órára, a mikor nem strázsálják, a mikor az anyja az apjával czivakodik.

Most az egyszer jó hosszú idejük volt a tiltott gyönyörüség kielégítésére: szép Emma még a szépirásban is gyakorolhatta magát, s mikor aztán ismét elrejtettek mindent s a Vénus-szobrot újra talpra állították, ismét visszatértek azon az úton, a melyen idejöttek, s akkor még sétálás közben egy pár zsoltár dallamára is megtanította a Jancsi az Emmát. – Gyönyörű csengő soprán hangja volt.

– Milyen nagy becsületed lenne ezért a szép áltus hangért a debreczeni kántusban! te Emma!