A Varjú-Nóta.

A mi deákkorunkban volt egy nóta, a minek az éneklése minden iskolában meg volt tiltva, éppen azért nagyon énekeltük. Mert hát deákkorunkban mi is csak olyan rebellis, perduellis, refractárius, maleferiátus nátio voltunk, mint a mostaniak, mivelhogy az ember nem olyan, mint a spárga, a ki fiatal korában lágy és megehető, vénségére fás és kemény, az ember fiatal korában kemény, vénségére lesz megehető.

Ez volt a varjú nóta. Volt annak sok verse, de az első ez volt:

Valami szörnyű mély értelme lehetett ennek a poémának, olyan mély, hogy maig sem elucubrálta senki. Mi volt az a két varjú? meg a kereszt, meg a boglya? ezt csak a sejtelmek közelítik meg, de nem a positiv adatok.

Ezt a nótát juratusok hordták szét a vármegyékbe Pozsonyból, s mindenütt csináltak hozzá alkalmilag új verseket; például ezt:

Szörnyű vakmerő eszmék ezek! Ha a mai előhaladott művelt korban ilyeneket merne valaki irni, mondani vagy pláne énekelni, mit szólna hozzá a mai civilisált sajtó?

Ezt a nótát harsogtatva vonult a Régi Napból kiakolbólított emberraj a piaczon keresztül az átellenben fekvő vármegyeház elé. Elől Decebál a Belizár szűrével a nyakában, utána a Csunyi Laczi, meg a Bakala Peti által két karjánál fogva czepelt Belizár, aztán egy nagy csapat jól bevásárolt kortes, fokossal, furkósbottal ellátva; a mikkel nagyon jól esett a vásáros bódék oldalait végig döngetni.

Tanussy Decebál soha sem volt annyira ittas, hogy a maga drága «én»-jéről megfeledkezzék. Egy potentát, egy római pápa nincs annyira áthatva a saját személyének megmérhetetlen becse által, mint ez a kis király.

Az úri dölyf máza alól kirítt a sivár, rideg cynismus.

«Hogy van tovább Belizár?» kurjongatott a varjú nóta közben.

Hát mi szükség volt neki Belizárt kiabálni, mikor ő tudta maga a királyi biztos üdvözlésére gyártott verset.

A «ponty» szó világos czélzás volt a Ponthay névre, a vers vonatkozásai pedig a legfelsőbb fokú lázadást fejezték ki kétségtelenül.

– Fújjad, mondjad Belizár! rikkanta reá Decebál s újra kezdték a nótát a királyi biztos ablakai alatt: «Hogy volt, hogy, Belizár?»

Hogy ezt a pokolbeli serenadeot okvetlenül meg kellett hallani ő excellentiájának odafenn, az iránt nem lehet semmi kétség, miután a két főfő uraság, most már az igazi, második vacsora mellett folyvást ébren ült az asztalnál.

Rézkuthy úr ő méltósága eleget is talált bevenni a drága borokból, a miket ő excellentiája a komornyikjával felhordatott, sőt annyival többet az elégnél, hogy annak egy része a fejébe hágott.

A mint ezt a csúnya sivalkodást meghallá közeledni, a mikor az még csak zűrzavaros kurjongatásban és deszkadöngetésben nyilvánult, a méltatlankodás kitörése hangzott ajkairól.

– De már ez impertinentia! Ilyen vad üvöltést követni el éjnek éjszakáján a székváros közepett! Bárcsak itt tartotta volna excellentiád azokat a dragonyosokat, hogy rendre tanítanák e goromba embereket.

– Hadd kiabáljanak, majd megunják.

A mint azonban az ablak alá érve, azt a bizonyos gúnydalt eldalolták, a minek a szövege kétségtelenné teszi, hogy a sértő szándék egyenesen ő excellentiája ellen van intézve, a loyalis harag erőt vett a tartózkodó elővigyázaton. Rézkuthy úr a kardja tokjával a padlóra ütött: «Ez már gazság! ez már szemtelenség! Ez büntetést érdemlő vakmerőség».

Ponthay Adalbert csak mosolygott; még csak a homloka sem vonult ránczba.

– Sohse induljunk meg rajta. Nekem a gyülevész nem imponál. Hozzászoktam a rivajához. Hiszen ha meg akarnám őket veretni, nem kellene nekem ahhoz dragonyos svadrony. Itt van az én tizenkét hajdum, mind szemen szedett somogyi legényekből válogatva, azok közül a híres verekedők közül, a kik mikor a korcsmába mennek, azt mondják: «nem viszek botot magammal, majd lesz az ellenfelemnek!» ha én ezeket neki ereszteném ennek a nagyszájú, bortól elázott, dülöngélő csoportnak, úgy szétvernék azt egy hajrá alatt, hogy a pora sem maradna.

Erre a biztató felfedezésre azonnal nagyot nőtt a taréja Rézkuthy úrnak. Somogyi legények! Ez fordít a dolgon.

– De már ezt nem tűröm tovább! kiálta felpeczkelődve a székéről, a mint a gúnyverset harmadszor is rákezdték énekelni. Ezt eltűrnünk annyi, mint a legfelsőbb hatóság nevét beszennyeztetni hagynunk.

– Hát mi tetszik?

– Excellentiád csak maradjon itten. Én lemegyek magam személyében a lármázókhoz. Engemet ismernek, engemet tiszteletben tartanak. Oh mikor ezt a piros-fehér szalagot meglátják a nyakamban. Itt van a homo regius! A király embere! Ez respectusban tartja az embereket. – Meg fogja látni excellentiád! – Hanem azért azok a somogyi legények legyenek a közelemben.

Nem vagyunk felőle bizonyosak, hogy Rézkuthy úr nem számított-e arra, hogy ő excellentiája semmiképen sem fogja engedni, hogy érdemes vendége ily koczkáztatott vállalatra adja a fejét; sőt vissza fogja tartani erővel, lenyomja a székére, bezárja előtte az ajtót, hogy ki ne mehessen. Hanem ez esetben nagyon megcsalódott, a királyi biztos egészen komolyan vette ezt a nemes elhatározását s azt mondta neki a vitézkedésre, hogy «jól van, kisértse meg méltóságod». (Talán gondolt is akkor valamire?)

Ekkor aztán mit volt mit tenni? Neki kellett menni a veszedelemnek, lehetetlen volt a visszavonulás.

A kortes urak ez alatt már a vármegyeház kapuján a czapfenstreichot verték oda lenn.

Egyszer aztán felnyilik a kapun levő kis ajtó, sarkig kitárulva; s kilép rajta, kurta, de méltóságteljes léptekkel a homo regius. – Sok lépést nem tett előre a kapuból, hanem annál hatalmasabban állt meg.

– Ki meri háborgatni az ország szentélyét? kiáltá, félelemtől erőltetett harsogó hangon. Mért nem takarodnak az urak haza?

– Ki beszél odalenn? Kiálta Decebál a tömeg közül kiválva s a kurta uraság felé közeledett.

Az egy lépést hátrafelé téve, s ott erősen megtámaszkodva, de a mellét annál jobban kifeszítve kiáltá:

– Én vagyok Rézkuthy Baló, szorultában a kicsinyített gyerek neve akadt a nyelvére.

– Hallod-e héj Belizár? ujjongott Decebál, itt van a rézorru bagó!

Erre azonban tűzbe jött a depreciált nagyság, s mérgesen felállt a lábai hegyére.

– Hallja az úr! nyissa ki a szemét! Én vagyok a «homo regius!» tisztelet ennek a jelvénynek!

S rémült büszkeséggel mutatott a nyakán függő érdemrendre a fehér-piros szalaggal.

– Mi vagy te? horkantott rá Decebál – Homo regius? Király és filkó egymás mellett aduttban? akkor te vagy a «bellus musicus». Gyerejde, hadd látlak. (Sötét volt, tökéletes, még ha lett volna is lámpás a városban, az anti illuminátio napján azt is kioltották volna.)

S azzal kinyujtva az izmos karját, nyakon markolta a szent és sérthetetlen férfiut.

Az sem vette tréfára a dolgot. Akkorát ugrott hátrafelé, hogy az csupa csoda volt a kurta lábaitól s azzal hirtelen megfordulva, visszarohant a kis kapun – de részint az ijedségtől, részint hogy csak félszeme volt, úgy vágta bele a homlokát az ajtóragasztóba, hogy mire felért ő excellentiájához, már akkor olyan daganat volt a szemöldöke felett, mint egy kétkrajczáros zsemlye.

Decebálnak valami maradt a kezében.

– Mi a hét csoda ez? Valami pántlika! De még valami fityegője is van. E bizony valami cholera-amuletum lehet. No majd a holnapi gyűlésben visszaadom a jámbornak.

S azzal a nadrágszijjába dugta az elrabolt tiszteletreméltó jelvényt, a Lipótrendet szalagostól.

Ezen hőstett után odább vonult Tanusvár hosszú utczáján a kurjongató had.

Csak egy embert hagytak hátra, Belizárt. Az még most is el volt gyalázva a bortól és kábulástól. A szűrét a nyakába kötötték, a kalapját a fejébe nyomták, s a magával tehetetlen alakot a szűre zsinórjánál fogva oda akasztották a vármegyeház ajtajának a kopogtató kalapácsához. Mikor a királyi biztos parancsára a somogyi hajduk kirohantak az utczára, ezt az egy alakot találták ott; ezt mindjárt be is vitték és biztos őrizet alá tették.

A rakonczátlan csoport pedig végig fellármázta a várost, bezörgetve a kapukon, a hol a kitett csóva jelenté, hogy lovas katona van beszállásolva, s bekiabáltak az ablakon:

– Ki ne jőjj liszteszsák! (a svalizsér népies czíme), mert elkap a nagy hörcsök!

Azoknak nem is volt nagy kedvök belekeveredni a mulatságba.

Hanem a cserepárok vártája előtt, a hol egy sor felállított puska jelzé, hogy ott őrház van, állt egy fekete harisnyás, a ki kötelességének tartá, a kiabáló sokaságot egy rémséges «halberdó»-val tartóztatni fel, s a hosszú mangalétát a hegyes panganéttal előre szegezni.

Épen Decebál volt, a kinek legközelebb kezeügyébe esett a szurony.

– Ejnye, fiam, de furcsa nyársat hoztál magaddal! De már akkor az a nyárs nem volt se nyárs, se panganét, mert azt egy kis gyökkentéssel olyan görbére hajtotta Decebál vas marka, hogy szénavonyogónak lehetett használni.

A közbátorság őre e merénylet után «Kveraus»-t akart kiáltani, de nem készülhetett el vele. Akkorában olyan sótartó forma csákókat viseltek a gyalogosok. Egy ólmosbot úgy üté hevenyében a sótartót a silbak fejébe, hogy annak a simlédere a nyakáig szaladt, s minthogy a csákó alul szűkebb, felül bővebb volt, ki nem tudott belőle szabadulni a nyavalyás: csak onnan kiabált mordiot.

Hanem arra aztán a nemes frequentia is kereket oldott, s mire a vártaház őrsége előrohant és fegyverre kapott, akkorra már tiszta volt a hosszú utcza, kiki merre látott, átugrált a palánkon. A puskás katonával nem jó ungorkodni.

Csak Decebál maga maradt meg az utczán. A katonák onnan a vártáról fenyegették, hogy rálőnek, ő meg felszakított két követ az utcza csatornából s azzal kinálta őket, hogy mind agyonhajigálja. Szerencsére véget vetett a feleselésnek a megérkező négy lovas hintaja Decebálnak, a mit a megszeppenésükben bölcscsé kijózanult Bakala Peti és Csúnyi Laczi vezettek a nyomába a vendégfogadóból. Abba erővel feltuszkolták Decebált s aztán elhajtattak nagy sebesen a várostól nem messze fekvő úri kastélya felé az idősebb Tanussy ivadéknak.

A rab odafenn a toronyban épen most ütötte a tizenharmadik órát. Az levén neki megparancsolva, hogy minden serkentéskor egygyel többet üssön.

Ezt is így szokták Spanyolországban.