Az Alma Messze Elesett A Fájától.

Az első meglepetés után azt mondá Decebál magában: «Igaza volt az asszonynak!» s igyekezett magából minden kedélyellágyulást kiphilosophálni. Igaz, hogy nagyon szerette azt az asszonyt. Akármilyen csapodár volt is más hölgyek irányában, szive szerint csak ehhez az egyhez szitott. A szivéből szakították ki. S hogy milyen nagyon kiszakították, bizonyítja az, hogy ahhoz az emberhez ment, a kit a világon legjobban gyülölt. Mert, ha akárki azok közül csábította volna el a nőt, a kik hizelkedésükkel ostromolták, nem volna csoda, de épen az, a ki mindig rágalmazta, gunyolta, az vitte el magával! Milyen nagyon meg kellett ennek az asszonynak gyülölnie a férjét! Vagy csak azért tette ezt, hogy ott ragyoghasson a nádori tánczvigalomban? Felejtsük el!

Hanem azután később kezdte észrevenni, a hogy a külvilággal érintkezésbe jött, milyen nagy csapás volt ez reá nézve. Az a furcsa tekintet, a mivel minden ismerőse fogadja, az a mosoly és szomorúság között válogató határozatlan valami, a mit a szemébe néző sehogy sem tud eltitkolni. Az arczáról olvassa mindenkinek azt a gondolatot: «Ez az ember de bolondul járt! elment vadászni, s azalatt férjhez vitték a feleségét!» Senki sem tudja, hogy mint kezdje vele a beszédet? Érzi, sejti, tudja, hogy nevetnek rajta. S ez rettenetes csapás! Minden rigolyái ellen a balsorsnak van valami védelem, csak az ellen nincs, ha az ember nevetségessé lesz. Ha elbujik az ember a világ nevetése elől, utána hangzik az; ha szembeszáll vele, a világ még jobban nevet; ha szomorkodik rajta, kinevetik; ha megadja magát, még inkább nevetik; ha vigan veszi a dolgot, tánczol, dalol, akkor meg ijedten néznek rá, azt mondják, megbolondult; még ha megöli magát, azon is kaczagnak. Ez a tragikumnak a legiszonytatóbb neme, a mi mint a Nessus-ing, még Heraklest is agyonkínozza csalánégetéssel.

E catastropha után Decebál került mindenféle társaságot. Új országgyülés következett, új követválasztási mozgalommal. Ezuttal föl sem lépett. A kortesvezéreket kikergette a házából. Megmondta nekik az igazat: nincs pénze. Ekkor aztán megtörtént vele az a csoda, hogy Tuhutum vármegye rendei, tudta hire nélkül megválasztották követnek. Csak a kész mandatum értesítette róla. Ez valami enyhítő balzsam volt a sebhedt kedélyére. Tehát a nemzet, a haza még sem feledkezett meg róla. Tudta volna csak ennek a rugóját! Az öcscse, Belizár eszközölte ki a megválasztatását, azt pedig Sára asszony vette rá e nagylelkűségre.

Így aztán felkerült megint a pozsonyi országgyülésre.

Semmiféle clubba sem iratkozott be, nem akart sehova tartozni. Csak a kerületi gyülésekben jelent meg, s igyekezett magát feltünővé tenni olyan nézetek kifejtésével, a mikkel egyedül maradt. Ez a szerep tetszett neki. Nem akart se liberalis lenni, se conservativ. Neki nem kellett se Kossuth, se Széchenyi, se Apponyi, se a centralista doctrinairek. Az aristocratiát épen úgy gyülölte, mint a democratiát. Fölfelé a rebellist, lefelé a zsarnokot szerette volna játszani. Semmivel sem volt megelégedve, a mi a jelenkorban létezik; de nem az új kort, hanem a régit kivánta a helyébe. Kurucznak csufolták s erre büszke volt. Minden szavából, de még a bajusza állásából is az tünt ki, hogy ő magát tartja az ország legelső emberének, a kinek majd eljön az ideje! Majd eljön az a nagy szél, a mi a mostani lomha rendet halomra dönti. S akkor majd ő körüle fog seregleni az egész nemzet.

A vagyoni állapotja azonban egyre hiányosabb lett. Már elhatározta magát, hogy csorbát üt a büszkeségén s a Véreskő mezővárostól annyiszor kínált százezer forintnyi váltságdijat elfogadja. Ennek az ügynek a rendbehozásával már meg is bízta a jogigazgatóját. Azzal egészen talpra állítja magát.

Egyszer aztán csak megjött az a nagy szél, a mit oly igen várt. Budapesten megcsinálták a diákok a forradalmat. Csakhogy megint nem úgy csinálták, a hogy ő képzelte. Nem azt kiáltották ki, hogy: «legyen úgy, mint régen volt!» hanem egészen veszedelmes jelszavakat eresztettek a világba. «Testvériség! Egyenlőség!» Hogy Tanussy Decebál egyenlő legyen a jobbágyával! Hogy a parasztnak legyen szava az ország dolgainak intézésében! Sőt az országgyülés padjára is leülhessen! Képtelenség ez! Hát még az, hogy az úrbériség megszüntettessék, ne legyen robot, se dézma, a jobbágytelek legyen annak a tulajdona, a ki azt míveli! És a nemzetőrség! Felfegyverezni a parasztot! Lázadás ez!

Mi lesz már most a véreskői örökváltságból? A pugrisok nem fizetnek, ha ingyen jutnak a szabadsághoz. Odalesz bizonynyal a százezer forint.

S a pesti forradalom a pozsonyi országgyűlést is felzavarta. Új alkotmányról beszéltek. Elfogadták a pesti hires tizenkét pontokat annak alapjául. Tanácskozás, értekezés folyt minden clubban egész éjeken át. Decebál ide is, oda is bepillantott, mindegyiket boszusan hagyta el.

Az már kérdést sem szenvedett, hogy azt a mostani rendi alapon választott országgyülést hazaküldik s népképviseletit hívnak össze helyette. A parasztok fognak választani! A parasztok! A szűrös parasztok! A bocskoros parasztok! – De hisz a parasztok között is van rangfokozat, van egésztelkes, féltelkes, fertálytelkes paraszt; van zsellér, van napszámos. Hányadik rangig szálljon le ez a szent ősi jog?

E felett folytak a legnehezebb tanácskozások. Decebál azoknak az eredményét csak másodkézből tudta meg. A liberális párt a féltelkes jobbágyig fogja indítványozni a választói jog kiterjesztését. Decebálnak az is nagyon sok. Minden reménységét a conservativ pártba veti. A pecsovicsok nem fogják a nemesi előjogok ilyen lealacsonyítását eltűrni. Ezek azonban titokban tartják a club határozatát. Reggel aztán az összes országgyülés tagjai összegyülnek zárt tanácskozmányra. Első szónok a conservativ párt legcsökönyösebb, legpecsovicsabb tagja, goromba, dölyfös, zsarnoki jellemű ember. Ettől vár Decebál csodadolgokat. – Meg is kapja, a mit várt, de majd leszédül bele. A conservativ párt vezérszónoka azt indítványozza, hogy be kell hozni az általános szavazatjogot! – Micsoda? «Suffrage universel!» Még a napszámosnak, még a béresnek is legyen szavazata! – Igaz, így lehet minden szabadelvű forradalmat megbuktatni a túlhajtás által. Ez a meglepő indítvány zavarba hozza a szabadelvű párt sorait. Vezérszónokuk, a helyett, hogy a megállapított indítványt adná elő, kénytelen a pecsovicsok túllicitálása miatt egy lépcsővel alább szállni s indítványozza a negyedrésztelket, szavazatjog alapjául. A párthivek hüledeznek, senki sincs, a ki ellent mondjon, Kossuth teszi az indítványt! No ha senki sem szól, hát majd megteszi Tanussy Decebál.

Szót kért, egészen hangjánál volt. Azt az okos tacticát használta, hogy philippicájával nem a szabadelvű pártot, hanem a conservativot fogta ostromtűz alá.

– Hát kinek a kívánságára akarjuk így semmivé tenni az ősi Magyarhont? A nemzet kívánja? Ki az a nemzet? A pesti diákok? Egy pár hóbortos poéta, versfaragó? Kikoplalt, faczér mesterlegények, ujságírók és betüszedők? A pesti paraplé-revolutio. A kit egy tűzi fecskendővel szét lehet kergetni! S ezeknek a lármájától úgy megijednek az ország rendei, hogy még a csizmájukat is lehúzzák a lábukról, éljen az egyenlőség! járjunk mind mezitláb! Hát hol van az a hős conservativ párt, mely félszázadon át daczolni tudott az egész nemzettel, az igazi nemzettel? hát most a csőcselék, a pesti utczagyerkőczök zajától megijedve, féltében felcsapja a fejére a phrygiai sipkát? s egy Petőfinek megcsókolja a lábát, a ki őt megrugdosta? Gyávaság szállta-e meg lélek helyett a magyar nemesség keblét? Hisz az egész ország nem tud semmit az egész pesti forradalomról, városok és falvak veszteg maradnak. A pesti tizenkét pont nem más, csak egy concertprogramm műkedvelő diákok részéről! barnumi humbug!…

Nem beszélhette végig, annyira felzajdultak ellene minden oldalról, kiabált ugyan még sokat, neki vörösödött orczával, s a hadonázásáról itélve, bizonyosan a liberalisok is kikapták tőle a magukét, de a kifejezések elenyésztek a nagy ellenmondó zajban.

Mikor ismét helyreállt a csend, a conservativ párt előbbi szónoka, az az ismeretes hontmegyei atléta alak, azzal a gúnymosolygó oroszlánarczczal, felállt Decebálnak megfelelni.

Kezében volt a «Pesti Hirlap»-nak ma érkezett száma.

– Tisztelem én Tuhutum vármegye érdemes követének azt a dicséretes szokását, hogy szeret a mások háza előtt seperni. Azonban úgy óhajtanám, hogy e tiszteletreméltó foglalkozását gyakorolná hozzá közelebb eső téreken. Azt mondja, hogy az egész ország csendes, a pesti diákok forradalmáról tudomást sem vesznek sehol. Ime tessék a «Pesti Hirlap»-nak a tudósítását elolvasni Tuhutum vármegyéből. Ez a tekintetes követ úr megyéje. «A véreskői polgárság a mai népgyülésben, mely közel húszezer honpolgár által volt látogatva, egyhangú lelkesedéssel határozta el a pesti forradalomhoz való csatlakozását, a nemzetőrség rögtön megalakíttatott, ezernél több bátor honpolgár iratta be magát a zászló alá, a zászlóalj vezetőjéül egyhangú felkiáltással választatott meg ifjú hős polgártársunk, Tanussy Manó, volt mérnökkari tiszt.» – Úgy tudom, hogy Véreskő az érdemes követ úrnak az úrbéres városa s az új nemzetőri zászlóalj parancsnoka saját egyetlen fia.

Decebált egyszerre kilelte a hideg erre a kegyetlen mondásra. A saját fia, mint paraszthadvezető! Thonuzóba fejedelmi sarja a fellázadt helóták élén! Ez rettenetes csapás volt! Nem törődött ő tovább az egész tanácskozmánynyal, hogy építik fel Magyarországon az új alkotmányt. Futott ki az országházból.

Miként már egyszer, épen ilyen letromfolás után, épen így a magzatja által fejére hozott szégyen miatt, odahagyta fő Pozsony városát. (Ennek is vége már a főségével, a pesti diákok azt kívánják, hogy ezentúl Budapest legyen a főváros, az ország közepén, holott minden jóravaló országnak a szélén van a fővárosa, London, Stambul, Pétervár, Bécs, csak Páris tesz kivételt, ezt akarják majmolni a pesti apró Dantonok, miniatur Robespierrek, czikóriai montagnardok.)

De mindezen országos aggodalmaknál nagyobb volt az a magánfélelme, hogy vajjon ezzel a bolondozással nem romlik-e el az az egész örökváltsági ügy a véreskőiekkel? Ez sietteté nagyon Budapestre.

Mikor oda megérkezett, már egészen fel volt fordulva a világ tisztes rendje, a házak csak úgy repültek a sok háromszinű zászlótól, minden ember kardosan járt az utczán, s háromszinű kokárdát viselt a mellén. A fiakker, a kivel a jogigazgatójához akarta magát vitetni, azt kérdezte tőle: «hová menjünk, polgártárs?» Megmondta neki az utczát. A bérkocsis azt mondá, hogy olyan utcza nincs, annak most «szabadsajtó utcza» a neve. A fiscalis pedig nem volt otthon, az most strázsát áll odakünn a puskaporos toronynál, a segédje leültette, hogy várjon, s eléje rakott egy csomó legújabb proclamatiót, hogy mulassa vele magát. Mikor aztán hazajött a fiscalis, igazán meg volt lepetve tőle, volt rajta buzavirágszinű attila, datolyamag pakfon gombokkal, a fején kalabriai kalap, nagy veres strucztollal, a vállán szuronyos puska. Ez is meg van bolondulva.

Nem is lehetett azzal most magánügyekről beszélni. A tegnapi budavári macskazene, a mit a katonai parancsnoknak adtak, s melyben polgárvér folyt, uralta a napi hangulatot. Nagynehezen birta megértetni Decebál a fiscalisával, hogy ő nem barricadeot építeni jött ide, hanem hogy mi történik a véreskői örökváltsággal? Biz arra szomorú volt a válasz, az országos fordulat ennek az alkunak végét szakította. Ha egy hónappal hamarább szánta volna rá magát a földesúr, hogy a szerződést megkösse, a százezer forint a kezében volna, de így bizony messze esett tőle, a pesti tizenkét pont az úrbériség egyszerű megszüntetését követeli s a paraszt nem bolond, hogy fizessen azért, a mit ingyen kaphat meg. Lehet, hogy az ország majd ád kárpótlást a földesuraknak, de hol következik az még? A véreskőiek külömben már elég szép kárpótlást nyujtottak azáltal, hogy megválasztották Tanussy Emmanuelt nemzetőri őrnagyuknak.

Decebál megátkozta még azt az órát is, a melyben ez a mintaképe az apagyilkosoknak világra született. A ki egy «Éljen a népszabadság» kiáltással elfujja az apja életmécsének utolsó lángját, az utolsó százezer forintot, a mely legbizonyosabb volt.

Annyira ment az elkeseredése az elfajult gyermek iránt, hogy még egy távolból adott ütést is akart neki mérni a fejére.

Nem volt elég, hogy elverte, kitagadta, meg is akarta azt semmisíteni. Erkölcsileg megölni.

Megirt egy nyilatkozatot, melynek tartalma oda ment ki, hogy miután az ő házassága Sára asszonynyal törvény szerint semmisnek lett elismerve, ennélfogva az ezen házasságból eredt fiú is törvénytelen szülött, annak tehát ő megtiltja a Tanussy-név viselését.

Kegyetlen, méreghatású nyilatkozat volt az. Igazi aqua toffana. De azzal megint csak a saját egészségét rontotta meg, mert a hány lapszerkesztőséghez elvitte, egy sem fogadta el, még a hirdetmények közé sem vették fel. Megkisérté külön kinyomatni, mint plakátot és nem talált nyomdászt, a ki azt drága pénzért kinyomassa.

«Hát ez a sajtószabadság!»

Nem maradt hátra más, mint levélben elküldeni ez apai anathemát a hittagadó fiúnak. Ez azonban úgy látszik, hogy nem osztotta a véleményét a törvényesség kérdésében s tovább is viselte a Tanussy-nevet, sőt igen gyakran emlegetetté is emelte azt, korát meghaladó hőstetteivel.

Decebál nem osztozott azokban. Hazament Tűzhalomra. A rendi országgyülés fel lett oszlatva, több követet a tanusvári megyeház udvarán nem választottak. A megye szét lett osztva négy kerületre, s ez mindenik a maga legnagyobb falujában választ ezentúl képviselőt, joggal a parasztság, irgalomból a nemesség.

Decebál megveté e kitüntetést. Nem kellett neki a megfordított világ. Hajdan a nemesség választotta a követet s adott neki kemény utasítást, ha attól a követ eltért, visszahívta, most meg a jelölt ád programmot a földi népnek s ha nem tetszik a programmja, nem választják meg.

Otthon maradt az egész szabadságharcz alatt, még csak egy népfölkelésben sem vett részt. Még csak hirlapot se járatott, hogy ne tudja, mi történik a világban. Megtiltotta minden ismerősének, a ki még a házába belépett, hogy az Emmanuel fiáról valamit beszéljenek, hacsak azt a hírt nem hozzák róla, hogy valahol elesett, vagy felakasztották.

A barlangi életre elég jó oka volt. Itt nem háboríthatták a hitelezői. Meg lett adva a «moratorium». Ez olyan jó az embernek, mint mikor a katona hadifogságba kerül, ott nem eshetik el. De nem is mozoghat. A moratorium annyit tesz, hogy hosszabb időhaladékig nem szabad az adósságok visszafizetését követelni a hitelezőknek. Hanem ezzel aztán be is van zárva a hitelnek minden kutforrása. Minden ember kénytelen annyival beérni, a mennyit otthon talál. Ha termett a saját fáján szilva, ehetik szilvát, ha nem termett, nem ehetik. Még orvosságnak sem kapni egy hitelezőt. Az ember hiába eped egy uzsorás után, eltünt, kiszáradt, még a medre is üres. Se zsidó, se czinczár, se örmény! Hol vannak a boldog idők? Az ember kénytelen otthon ülni és lesni, hogy mit hoz az ispán haza a vásárból? Tarka Kossuth-bankót. Attól meg fázik, hogy a nyakán fog veszni! Ki váltja be ezt valaha?

Szidta magában az egész nemzeti harcz vezetőit! Mit neki a zempléni fiscalis, meg az a patyikus fővezér! Még hozzá: lutheránus mind a kettő!

S az egész ország most ezeknek engedelmeskedik, a neveitől zeng vissza. Holott itt van az, a ki joggal követelheti és méltán magának az országban az első rangot. A Thonuzóba-ivadék. A kinek a kezében a szer, melyet a hét vezér kötött a dédük-apjával. Erről nem beszél senki.

Ilyenkor aztán egyetlen menedéke volt a régiségtára. Ez még ott díszelgett egész pompájában. Az ősök ereklyéi megvígasztalták keserűségekkel ellakott lelkét. Gyakran kilovagolt a bajhalmi czölöpsírhoz; felnyittatá a mauzoleum vas ajtaját s órákon át elbeszélgetett azzal a két csontalakkal, a kik nyolcz százados tanui az ősi homálytalan dicsőségnek.

Itt azután elfeledett hűtlen feleséget, korcs fiút és háladatlan hazát.

Vajon mi fog történni vele, ha egyszer ezt az utolsó menedéket is kirántják alóla?