Párbaj Ágyuval.
Hej de fölvitte Isten a dolgát a szép Lizandrának! A fűzfaoduba ragasztott nádkunyhó helyett olyan palotát kapott, a minek az árát nincs az a Rotschild, a ki kifizesse. Tanussy Manót, rögtön a szabadságharcz kezdetén, kinevezte a magyar kormány a komáromi várerődítésekhez parancsnoknak. Hamar ment akkor az előléptetés. Hadnagyból lettek tábornokok. A ki hadmérnök volt, a várparancsnoki kulcsot hordá a zsebében, mint Napoleon katonái a marschallbotot. S az ám a drága palota! Kétharmada a föld alatt van. Itt hallgatta a fiatal menyecske egész télen át a bombák pukkanását, az ütött fal rengését s az ágyudörgés szünetei alatt a honvédek vidám danáját: «Ég a kunyhó, ropog a nád, Szorítsd hozzád azt a barnát!» S olyankor aztán visszagondolt a maga kunyhójára is. Mégis szebb volt ottan. Hiszen szép muzsika az az ágyudörgés: a szabadságdal is az, de csak legszebb a nádi veréb fütyülése a virágos bozótban.
Lizandra panasztalanul viselte egy ostromolt város minden rémségeit. Pedig olyan ideges volt, hogy a megkarmolt ablaküveg hangjától elájult máskor. De az akaraterő még hatalmasabb: tudott parancsolni az idegeinek. A legsűrűbb ágyuzás közepett felvette a köpenyét, s mikor más népség szaladt a «czigánymezőre», a hova a monostori ütegek bombái el nem hatoltak, ő kiment a nádorvonalra, a férje után. Manónak ott volt dolga, a várvédő nehéz ütegeknél. Éjjel-nappal résen kellett állnia, hogy az ostromló sereg, tél idején, a befagyott Dunán keresztül meg ne rohanja a vár külső erődeit.
Rendesen éjszaka kezdték meg az ágyuzást a monostori halomról. Olyan érdekes látvány ilyenkor elnézni azokat a fölfelé repülő tüzes meteorokat, melyek, mint a megfordított hullócsillag, alulról szállnak fel az égre, hosszú tűzfarkat eresztenek maguk után; mikor aztán a zenithet elérték, akkor egyszerre, a parabola tört karéjával aláhullanak; szétpukkanásukban vérvilágot vetnek a tájékra s megreszkettetik a földet. Jön egy másik, az már nem csóválja a tűzfarkát, csendesen súg végig a csillagok között, szembántó ragyogással, mintha a Mars vércsillaga indult volna meg gyors útra: az a tűzgolyó. A hol az leesik, ott ház gyúlad, tűz támad. Aztán megint nagy, félelmetes méltósággal emelkedik a magasba a csatatér lámpája, a világítógolyó, messze tájon kitündököltetve falakat, épületeket s azalatt az ostromütegek egész sortüzeket adnak, tele golyóikkal a sánczokra. Egy-egy bomba beleesik a Dunába, keresztül ütve a jeget, s ott robban szét a mederben, jégkolonczokat hajigáló vulcant támasztva a vízből, olyan az, mintha óriási gyémánt darabok sziporkáznának szerte az éjszakában. Ezeket mind gyönyörűség nézni. Csak azok az alattomos szörnyetegek az ijesztők, a miknek a röptét nem árulja el semmi; nem fénylenek messziről: valami ármányos gépezet van a belsejökbe rejtve, a mi csak akkor jön működésbe, a mikor a megtöltött vasteke lefelé esik, egy vékony üvegcsap eltörik belül a felfordulásnál s attól felrobban a durranó ezüst, úgy, hogy a bomba épen az ellenség feje fölött pukkan szét, száz golyót szórva szét a magasból.
Ezek voltak a negyven év előtti tüzérség csodái.
Ez volt egy fiatal asszonynak a mindennapi gyönyörűsége.
A kedvese közelében nem félt.
Ősztől tavaszig ott voltak bezárva az ostromolt várban. A külvilágról nem tudtak semmit. Csak egyszer, azon alkalommal, a midőn az új várparancsnok, Guyon Richard, keresztül tudott hatolni az ostromzáron, hallottak valamit az odáig történtekről. Ekkor jutott be hozzájuk egy pár ócska újság is – szalonnatakaró minőségben. Azok is holmi pozsonyi német lapok voltak, ócskák. De az ostromoltaknak még az is érdekes olvasmány volt. Az egyik pozsonyi lapban talált valamit Tanussy Manó, a mi őt személyesen érdekelte.
Ez az ő volt kenyeres pajtása, Ponthay Gil Blas császári tüzérkapitány kihívása volt ő hozzá, a nyilvánosság útján. «Miután Tanussy Emmanuel az adott becsületszavát megszegte, felszólíttatik lovagias elégtételadásra, rábizatván, hogy válaszszon időt és helyet és fegyvernemet: ellenkező esetben hitvány, gyáva, himpellér legyen a neve!»
S ezt a megpiszkolást tűrni kell, bezárva egy ostromolt várba. Manónak, még ha lehetett volna, sem leendett szabad elhagyni a rábízott erődítményeket.
Lizandra is megtudta ezt, mert Manó titkot nem tartott előtte s ő jól meg tudta a férjét vigasztalni.
– Ne fájjon e miatt a fejed. Rátalálsz bizonynyal. Én tudok jövendőt mondani, azért hogy felhagytam vele. Ha Ponthay tüzértiszt a császári hadaknál, elébb-utóbb ide fog kerülni az ostromló sereghez, akkor aztán megverekedhettek egymással. Az lesz az igazi párbaj! Ágyuval a Dunán keresztül. A két part a párbaji sorompó.
Manónak nagyon megtetszett ez eszme. Egy éjszakai kitörés alkalmával, a nádorvonalon, rábízta egy bajtársára, hogy egy levelet szegezzen oda a császári előőrsök tuskóhajlékának a kapujára. A levél tartalmát elhagyta olvasni mindenkinek: lássák, hogy nincs benne árulás. Ponthay Alfréd tüzérkapitánynak szólt az: «Kihivásodat a párbajra elfogadom. Minthogy pisztolytávolra egymás közelébe nem juthatunk, választom a bombavető ágyut. Ha elfogadod, lövünk egymásra, a míg találunk. Az én helyem a dunaparti legszélső köröndbástya. Rám ismerhetsz arról, hogy ágyuzás alatt egy nő-alak szokott mellettem állni. Az a vadmacska. Távcsöved meggyőzhet felőle. Elvárlak».
A levél bizonyosan eljutott oda, a hová czímezve volt.
Elhihető, hogy az indítvány mind a két táborban élénk fogadtatásra talált.
Párbaj ágyuval!
Ezt a luxust nem minden ember engedheti meg magának.
Nyolczvan fontos granátokkal lövöldözni egymásra, oda állani összefont karokkal és nézni csendesen, hogy jön tüzet prüszkölve az ellenfél golyója a légen keresztül; messziről hangzik a taszigált süvöltése: «hüss, hüss, hüss!» S aztán felnézni az égre, mikor az a kis gömbölyű felhő egyszerre megjelenik. Az a fehér felhőcske ott az égen: egy darab pokol. A szétpukkant bomba. A gyújtókanócz úgy van pillanatra kimérve, hogy a robbantó tölteléket akkor gyújtsa meg, mikor a bomba épen az ellenfél álláspontja fölé ért, akkor aztán egyszerre zuhan alá a fejére az egész golyóraj és minden bombacserép. Mellette, körülötte a bajtársak kibuknak a sorból, halva, sebesülve: a ki megélt, csodálkozik rajta, hogyan kerülte ki a halált?
A cartell emberére talált. Ezt tanusítá az a kemény lövöldözés, a mit a monostori sánczból a nádorvonali végsáncz ravelineja ellen megkezdtek. Eddig mindig éjjel jöttek a bombáikkal: most nappal kezdtek hozzá.
Nappal aztán a távcső olyan közel hozza az ellenfeleket, hogy felismerhetik egymást.
– Ő az, a mi barátunk! mondá Manó, mellette álló feleségének, a mellvéd mögül kitekintve a távcsövével: nézz oda.
Lizandra belenézett a távcsőbe. Látott egy alakot és ráismert. A fiatal Ponthay volt.
Nagyot dobbant a szive, egész teste elkezdett reszketni. Úgy súgta neki valami, hogy mondja a férjének azt: «Bizony nem ő az, a ki ott áll a bombavető ágyu mögött». Minden idege fellázadt azon gondolat ellen, hogy most az az ő egyetlene kiálljon oda a halál tárt kapuja elé, s álljon ott addig, a míg vagy ő beesik rajta, vagy az a másik. Minden idege fájt bele.
– Nem! Nem ti parancsoltok nekem, hanem én tinektek! Ha én azt mondom, ne reszkessetek, hát nem fogtok megrezzenni! A fájásnak nem szabad fájni, az érzésnek nem szabad érezni.
Odafordult nyugodtan a férjéhez, s azt mondá neki:
– Igen! ő az!
Akkor aztán Manó is odalépett a bombavető ágyuhoz, mely a bástya ágyukosarai közé volt felállítva, két oldalról fedezve, s csak szemben mutatva meg magát, s a tűzmestert, a ki irányt ad neki.
– Te nézz oda távcsővel a túlpartra s figyeld meg, hogy talál-e a lövegem, mondá a feleségének. Azután nyugodtan osztá a parancsot a pattantyusoknak, a kik a nehéz bombavető üst ágyutalpát vastag kötelekkel kormányozzák, irányt adva. Hatan voltak az ágyunál, négy tartalékos távolabb hevert a zöld pázsiton: egy közülök, tenyerébe fektetve az állát, dudolta: «Minek nekem ez a világ? Ha nem vagyok benne virág?»
A mint Manó az ágyu mögé kilépett, a túlparti üteg mozsara rögtön eldördült s jött sivítva a légen keresztül, mintha deszkákat repesztene végig, a kilőtt gránát; nappal nem látszott a kanóczának a fénye, csak akkor jelentette be magát, mikor magasan a légben elpukkant; a darabjai zuhanva csapkodtak alá. Egy közülük elhordta annak a danoló katonának a fejét. Azt a társai felvették és odább vitték. Egy másik bombacserép oda fúrta be magát egy pár lépésnyire Lizandra mellé, a sánczkötegbe. A nő felvette azt! Jó lesz a pipere-asztalra ékszernek.
Az ellenfél nagyon szeleskedő volt; meg sem várta, hogy visszalőjenek: nagyhamar utána küldé a második bombát. Annak a kanócza meg már nagyon hosszúra volt idősítve; nem durranhatott szét a légben, hanem lecsapott a földbe s ott robbant el, kavicsözönt szórva maga körül s mély gödröt hagyva maga után.
Ekkor aztán Manó ágyuja felelt.
Ő jól is czélzott, jól is idősített. A teltgolyó épen az ellenüteg ágyukosarai közé csapott le, s pontosan robbanva, úgy szétvetette azokat, hogy a szolgálattevő tüzérek mind szét lettek riasztva.
Lizandra jelzé a hatást, a mit a távcsövön át észlelt.
– Többen megsebesültek, de a Gil Blas épen maradt.
– Akkor folytassuk.
Az ellenséges löveg most rövidebbre czélzott. Ekkor aztán a küldött bomba a Dunába esett le, a honnan, mint egy Geyzer lövellt fel a szétrobbanás alatt, s a mint az égbeszórt víztömeg lassan aláhullt apró permetegben, a lemenő nap szivárványtöredéket játszott benne.
A honvédtüzérek éljent kiáltottak rá. Lizandra tapsolt neki! Ez szép volt!
És szivében a pokol rémségeit állta ki.
Majd három bomba is jött egymás után, rövid időközök alatt a túlpartról. Manó fitymálni kezdte ellenfelét.
– Nem tud a barátom czélozni. Nekem bizony nincsenek elvesztegetni való granátjaim.
S azzal kiült a mellvédre, a lábát lógázva s a kezében tartott ágyukanócznál szivarra gyújtott. Mikor egy bomba elrepült fölötte, a sipkájával üdvözölte: servus!
Gyönyörűség volt az! De nem földi embereknek való.
– Lőjj már te is vissza!
– Nem jut-e eszedbe, szólt Manó tréfásan, hogy épen így hajigált egykor a Styx szigetére a mi Gil Blas barátunk vad gesztenye lövegeket. Hej, ha úgy orron tudnám találni, mint te akkor a cucurbita aurantiával.
Azzal leszállt a mellvédről, s odaadta a szivarát Lizandrának.
– No hát szívd te addig a szivaromat, a míg én czélozok.
Lizandra a szájába vette a szivart, de biz az kialudt, mert nem volt annyi lélekzete.
A míg Manó irányzott, az alatt a túlparti mozsár ismét durrant; egy másodpercznyi haladékkal később lőtt vissza az övé.
Az ellenfél lövege ezuttal pontosan kiszámított karéjban ivellett a fejük fölé s mikor épen ott fölöttük szétpukkant, úgy tetszett, mintha az égbolt szakadna alá.
Lizandrának megrogytak a térdei. Férjére pillantott s azt látta, hogy az megtántorodott s baljával a melléhez kap.
– Meg vagy sebesülve? kérdezé rémülten.
– Ne ügyelj te most rám! hörgé Manó. Hanem odavigyázz, mit talál az én lövegem!
Ah az hatalmas találó volt! a bomba belecsapott a túlparti üteg lőszerkocsijába, azt robbantotta fel.
– Győztél! kiáltá Lizandra. Ellened véres arczczal terűlt el az ágyuja mellett. A lőporszekér felrobbant.
– Akkor jól végeztünk, mondá Manó, s aztán ő is összeroskadt, oda a kedvese lábaihoz; halálsápadt arczczal; melléből magasra szökellt a vér.
A felrobbantott lőszerkocsi füstje magasra kavargott fel tűzveresen az alkonyégbe, a bástyafokon dudolták a honvédek:
«Az én babám kis gunyhója
Többet ér, mint Budavára!»
Lizandra felvette az ölébe elesett kedvesét, s mint egykor a boldog szigeten, futott vele a diadal helyéről tova.
