Az Új Világ Kezdetén.

Az Alföldön már hat hete, hogy nem esett az eső, harmatnak hire sincs. Kánikula közepén járnak, s a csordakútakból is mind kifogyott már a víz. Az egész kiterjedt rónán, egyik város tornyától a másikig nem látszik semmi zöld, fakó az egész táj, egy-egy sárga folt virít ki csak itt-amott, a hol a szikfű virágzik, másutt meg egy hosszú fehér sáv rémlik, a hol a sziksó úgy felverte a földet, hogy lapátolni lehet. Árva fűzet, galagonyát, rekettyebokrot behúzott a hernyósereg fehér hálójával, egy levelet sem hagyott rajta, még a kutyatejet is megette valami féreg. Billió a prücsök, a minek a czirpelése olyan, mintha a forró földnek az izzó zizergése hangzanék ki belőle.

A láthatárt nem látni, azt eltakarta a délibáb; mintha egy őrült tenger, maga a mesés özönvíz nyargalna magasra hányt hullámokkal végig a messzeségen, felkapva tornyot, boglyát a hátára, szigetnek, felfordított tükör képmásával. A boglyát még tavalyról feledték ott, megáporodott, penészes sásszéna; a mult télen nem kellett az ökörnek, majd megeszi a jövő télen csemege gyanánt. Most ott nyargalász gulya, ménes az avar pusztán; ha volna mit, sem tudna legelni, mert bántják a bogarak. A pásztorok alig győznek szaladgálni az árnyékot kereső marha után. Egész folt seregély repül a nyomukban, azoknak meg ez a sok marhakínzó légy a lakodalmuk. A komondorok sem törődnek a kötelességükkel, mind ürgét kaparni járnak, ebből van elég.

Csak a bivalynak van esze, az befeküdt a mocsárba, csak a feje látszik ki belőle. A mocsárnak nem árt a szárazság, a holt Tisza ellátja vízzel, az a sötét zöld tenger arra kelet felé, rőthamvas hullámaival csak úgy gúnyolja a kiaszott rónát, a negyvenezer holdnyi nádas gályát hordhatna a hátán. Látszik is valahol a közepén olyan gályaforma, de még sem az, egy óriási fűzfa az, a mi bizonyosan olyan helyen nőtt fel, a hol nem fértek hozzá, hogy levagdalják az ágait rőzsének, felnőhetett a maga kedve szerint derék lombos fának.

Délután még fojtóbb lesz a vak meleg, a bögölyök, legyek még vakmerőbben támadnak meg embert és állatot, a birkanyáj összedugja a fejét, a komondorok a hátukon hentergőznek, a halászmadarak sírva kóvályognak a víz fölött, a partifecske egész gyülevészszel tölti meg a léget, «valami idő lesz!» dörmögi a számadó gulyás, gyanusan pislogva a süvege karimája alól a déli láthatár felé. Ott borulni kezd, talán esőt hoz a szél, ha ne ha jégesőt? Csúnya fakó felhő emelkedik szörnyű gyorsasággal az égre, a szélei rongyosak, a mélye rőtbarna. Nem hoz az egy csepp esőt sem, mert az egész porból van, a homok megmutatja, hogy ő tud repülni. A felhő elkergeti a délibábot tornyos szigeteivel együtt s aztán betakarja a rongyos köpönyegével a fél láthatárt, a nyugotit, a keleti ment maradt. A szél harsogásába belevész minden hang, madársivítás, marhabömbölés, emberi káromkodás. A forgószél tölcsére, nagy udvart seperve maga körül orsózik végig a rónasíkon, jaj annak, a mi a sodrába bele kerül. Útban kapja a nagy szénaboglyát, egy percz mulva fel van az forgatva s repül az ég felé. De még a számadó juhász is, a ki a boglya alá menekült. Azt is felkapta a szélmenyasszony tánczos fodra, s egyszerre csak azt veszi észre, hogy repül, szerencséjére megtalálta a jobbik eszét, s hirtelen kiakasztva a nyakából a lebegő szűrét, azt engedi az égbe rohanni, s maga leesik a földre.

A bőszült vihar vágtat tovább, felseperve a mezőről a prücsköket, mocsárból a békákat, s estefelé a Kárpátok alján fogja bogár és békaesővel agyonrémíteni a szegény hegylakókat.

Lesz dolog a szétszaladt marhát összeterelni majd! Némely meg sem kerül.

És még ebben a nagy itélet időben is akadt olyan gonosz indulatú állat, a mely nem félemlítve meg a haragos fergetegtől, az általános zürvavart saját önző czéljaira felhasználni nem átalkodott. Két nagy ordas farkas jött elő a berekből lappangva, az egyik komondorfarkas, a másik agárfarkas, a hogy megszokták őket külömböztetni. A mocsárban úszkáló bivalyok közül egy fiatal előhasi tehén jó messzire beúszott a holt Tiszába, azt szemelték ki áldozatúl. Utána vetették magukat. A bivalytehén észrevette a veszedelmet, a társaihoz nem menekülhetett már vissza, az útját elvágták a csikaszok, bivalyfővel azt találta ki, hogy a nádasba meneküljön, ott talán megszabadul a gonosz üldözőitől. Azok lubiczkoltak utána. Egy nagy fekete fej elől, két kisebb utána. Nemsokára eltakarta valamennyit a nádrengeteg.

Az a nagy fűzfa ott a nádas közepett valami sziget ottlétét árulja el. Kiemelkedő földhát van ott a vizek birodalmában. Hogyan került oda? Talán avargyőr volt? Vagy talán kunhalom? Ütközet emléke, halottakból összehordott halom? Vagy csak neptuni torladék, mint a Debreczen melletti halomláncz? Köröskörül keríti a nádas. Csak a Tisza felől van egy nyílás a náderdőbe vágva, a honnan csónakkal a szigetre lehet járni.

Ez a sziget nem tud semmit a nagy országos aszályról. Itt szép zöld minden. A víz szinén most adják ki javában a bájillatukat a nufár bőrszerű sárga rózsái, a buzogányos nád tetejéig felfutott a vad hajnalka, fehér tölcsérvirágaival, a meneteles partról aláhajlik a rózsaszín füzény (lithrum) virágpálczája, a lilaszín elecs (butomus) ernyős mászó karóján tornászi gyakorlatokat végez a füzöld leveli béka, a vízi gyöngyvirág, gyüszünyi fehér csengetyüivel, a gyalog bércse (clematis) háromszirmu kék harangjával kiharangozzák a titkokat, a miket a pázsítos nefelejts megsúgott, hogy ott beljebb a sziget mélyében még külömb tündér világ van.

Piros virággombú lóhere és ezüstlevelü pimpó (potentilla) nőtt közös pázsíttá, a mi körül hófehér csiperkegombák kupolái domborodnak elő félkörben (a népmonda szerint ott tánczoltak a tündérek karéjban). A piros nadálytő, s a sötétkék vadzsálya virágait méhek dongják körül, azoknak is közel van a házuk. Azok a nagy odvas fűzfák a sziget belsején egész őserdő fűzfából, a minek az alja virágos bozót.

S ez a sziget nagyon jól ismert föld a világ előtt. Legelőször is az állatvilág előtt. A part mentében egész sorral állnak végig a gémek és a pelikánok, lesve a viczkándozó halakra, a mik a víz felszinére felhányják magukat. A halászsas le-lecsap egy kövér potyka után s viszi a prédáját egy nagy kiszáradt füzfára elkölteni. Az a légben halászó szárnyasok közös étkezője. Hulladékaiból egész domb támadt ott, de gondoskodnak ketten a köztisztaságról: a hangya-nemzetség, meg a szederinda, azok betakarják, félretakarítják, a mi kellemetlen. Zivatar elől azután egész serege a szárnyasoknak, a mi nem a káka tövén fészkel, menekül a fűzfák közé, s van akkor zajos gyülekezet! Külömben csak a nádiveréb próbálgatja csendes meleg napon, hogyan lehetne egyszerre a fülemilét is, meg a varangyot is énekben utánozni?

Az az egy kimagasló óriásfűz pedig úgy látszik, hogy a maga fajának a fejedelme. Emberek között is megesik, hogy egy kinő olyan magasra a többi közül. A derekát nyolcz ember nem érné át öllel. Repedezett kérgét nem csak arasznyi zöld moha fedi, de egy repedésen végig bóbiskolnak az ott élősködő kosborok (orchys) virágfüzérei, legyeket, szunyogokat mimelő kelyheikkel, s a vadkomló, meg a pénzlevelű folyondár úgy össze-vissza szőtték az ágait, s lógatják alá a füzéreiket róla, mintha ők volnának ott az urak.

Pedig már a belseje a vén fának csak egy nagy odu, a miben egy embercsalád elfér. Hanem ennek a nyilását egészen eltakarja egy nádkunyhó, a mi már réginek látszik, nemcsak azért, mert fekete, hanem a rajta megtelepült népség bizonysága szerint. Egészen befutotta azt a tetejéig a tüskés földi szeder granátszin szárával, fekete és piros bogyóival s folyvást nyiló fehér virágaival; az oldalaiban van talán tíz madárfészek, a csupjában a legnépesebb, azok már tollasodnak. A tövében pedig egy tüskés borznak van a pinczelakása, a ki nagyon jól itthon találja magát, épen most vitt haza egy egeret a fiai számára.

Sem a sündisznók, sem a nádiverebek és czinkék nem érzik magukat feszélyezve azáltal, hogy rajtuk kívül még egy vendéglakója is akadt a háznak.

Az ám, még egy idegen madár, dalos madár.

Odakinn jár most a szép pázsitos fűben, ott énekel.

A czipőit levetette, talán hogy a friss pimpóspázsit szőnyegének a harmatján üdítse rózsaszin talpacskáit? nem biz az. Be kell gázolnia a vízbe, fehér szoknyáit a térdei közé szorítva, hogy a merítő hálót kihuzza. Jó fogás volt, egész csoport pánczélhátú kecsege viczkándozik a hálóban.

Az énekes madár addig is dalol, a míg azokat megtisztogatja.

Ottan áll a bogrács, készen, a szolgafára felakasztva; jó paprikás halászlé készül abban ma estére. Teljes tele bográcscsal. Úgy látszik, az énekes madárnak nagy családja van!

Igaz! Hisz a fűzfáson túl látszik kibukkanva még egy néhány nádkunyhó, de azok már ujak.

Lizandra rőzsét aprózott, tüzet gyujtott a bogrács alá.

Azután még egy rakás fát gyujtott meg s apró fanyársakat faragott; azokra meg sügérek lesznek felvonva, előbb száz késvágással megszabdalva, azokat úgy sütik meg a parázshalom közé tüzködve cserepcsikon, a zöld csíkos hátú halacskák már ott viczkándoznak madzagra füzve a kopoltyuban, ezeket horoggal fogják.

De a mint a kopoltyuhoz kiment, a melyet a part melletti mély víz alatti gödör képezett, egész csodát látott: a nádasból százával uszott ki a part felé a vizi kigyó, magasra feltartott fejjel, s azok között, mint egy-egy főhadnagy, a tekenősbéka, sajátszerü pistyogó süvöltést hallatva. Lizandra nem félt a kigyóktól, megszokta a barátságukat még a Styx szigetén; csak álmélkodva nézte őket, hogy igyekeznek a rekettyebokrok közé elbujni. Ezek éreznek valamit. Csodálatos, hogy az időjárás tüneményeit azok a lények, a melyeknek nem adatott mód, a mivel gondolataikat egymással közöljék, előre megérzik. Leghamarább a pókok, azután a hüllők, majd a madarak. – Nemsokára megzendül a mocsár, a vizek szárnyas népe mind felkerekedik, egész tábort járva, sikoltozásuk, krákogásuk elárulja félelmüket, a legkonokabb ellenségek feledik az ősi gyülölködést, halászsas, héja, gém, kócsag, gődény, sirály, mint egy vert ármádia összekeveredve kóvályog a légben s megszáll csapatostúl a sziget fűzfáin, czivakodva az ülőhelyért, a gázlók raja odahúzódik a bozót sűrűjébe s hivogatja egymást nagy trombitaszóval.

Az a nagy vihar kergette ide valamennyit, mely a Tiszántúli rónán végig tánczolt.

Az pedig nem jön ide. A szél-ara nem akarja a viganóját összecsatakozni a mocsárban, jobban tetszik neki a szilaj keringő táncz ott a sima rónán, derék tánczosaival, a töveikből kifacsart szálfákkal.

Itt az ingovány szigetén csak egy más tünemény jelzi a távoli nagy vihart. Az alkony-ég kigyullad a narancsvörösből lángoló biborba, visszfénye olyanná teszi a mocsárt, mint egy égő tükör, a hol a viz kicsillog; a hol meg a nádtenger kalászos síksága takarja a vizet, ott arany hullámokat látszik hányni ez a tenger.

S e csodavilágításban a sziget minden fája, bokra még fényesebb zöldnek látszik, valami tulvilági zománczot kap minden, maga a parton álló nympha is a csendes víztükörbe nézve, mint egy zöldarczú tündért látja saját képmását abban.

Végre őtet magát is nyugtalanítja ez a megmagyarázhatatlan pompája a tüneményes égnek. El-elnéz a nyilt vágás felé, a merre szabad Tisza látszik. Talán vár valakit, a miatt aggódik. Kis gyermek korától fogva megszokta az egyedül létet, emberkerülte bútájban (Eiland).

A sok vizi madár egészen ellepte a szigetet. A pelikánok olyan közel jönnek hozzá, hogy szinte megczirogathatná a fejeiket. Az ágon ülő mindenféle ragadozók meg épen a nagy fűzfára szállásolták be magukat. Onnan ugyan egy lövéssel elrezzenthetné őket, van puskája odabenn a gunyhóban, de ő ugyan a világ minden kincséért meg nem tudna lőni egy madarat. Egy madarat! Az Istennek azt a kedvencz állatját, a kinek szárnyat adott, hogy hozzá felemelkedhessék; egy másvilág lakóját!

A leáldozó napot már eltemették a láthatár olvadt aranynyá vált felhői, de azért a ragyogó ég tovább fénylett. Az átfutó szél után, mely itt a szigeten csak mint egy sebes fuvallat csapott keresztül, egyszerre feltömjénzett a szigetvilág növényzetének füszerpárázata; az esti lég tele van ambrával; minden levél illatot áraszt, a mi az érzéket kéjesen mámorítja. Ezt a gyógyellenszert találta ki a természet a mocsárlég miasmái ellen.

De hát más illatok is vannak, teszem a paprikás halászlé!

Lizandrának a bogrács után is kellett látni, hogy kozmát ne kapjon a halászlé. Jól állt kezében a főzőkanál, mikor megkóstolta a paprikás levet, nincsen-e tulsózva? Nem volna nagy csuda. Azt mondják a sós levesre: «Szerelmes a szakácsné.» – Hát a ki a szeretőjét csak minden szombat este látja!

Egyre neszel, ha nem hallatszik-e távolban az evezőcsapás? Az nem, hanem valami más. Valami csörtetés a nádtenger között, koronként felhangzó rekedt bőgéssel és valami vad csahintással, a mi nagyon külömbözik a kutyaugatástól. Mikor az ember először meghallja, ludbőrös lesz tőle a teste.

Vajjon mi lehet ott?

Az elvert bivalyt üldözi a két toportyán a nádason keresztül.

A bivaly hatalmas uszó, az bele nem fárad. S a vízben le nem foghatják a farkasok, mert maga alá gázolja a megtámadóit, ki kell őt kergetniök valami szárazra, hogy megosztozhassanak rajta.

A bivalynak viszont, azért, hogy ő bivaly, nagy az ő philosophiája.

Valahol maga előtt tüzeket lát égni. Gondolja, hogy ott emberek vannak, talán pásztorok komondoraikkal. Arra felé veszi az útját.

Egyszer aztán, a hol a nádas megszakad s mélyebb víz jön közbe, melynek folyása van a Tiszából, előtör a bozótból az egész vadásztársaság.

Elől a bivaly ormótlan nagy feje, széles orrát magasan feltartva, a vízszinén uszó vizi tök, a békakorsócska széles levelei, kövér mákfejei közül forró párát fujtatva az orrlyukain át, utána két oldalt felhegyezett füllel a két ordas feje, szemeik zöld fényben ragyognak, csattogó szájuk a vizet habuczkolja.

Egyenesen arra felé tartanak, a hol a két tüzrakás ég.

Lizandra egy perczig zsibbadt érzékekkel áll, elbámulva e látványon. Jól érzi a közelgő veszélyt. A menekülő barom idehozza magával a két fenevadat.

Elfuthatna előlük, a kunyhónak jó deszkaajtaja van; a nádkéve ugyan nem védelem a farkas ellen, mert az azt széttépi, hanem az odvas fa üregéből lábtó vezet föl a fára, ott biztos menedék van, mint egy őrtoronyban.

De a mikor azt a szegény üldözött állatot meglátta, a mely bivalypofájával úgy ki tudta fejezni a rémületet, aztán hozzá azt a két czudar, fertelmes duvad fejet, kárörvendő vérszomjas agyarkodó tekintetével, tajtékzó, fogcsattogtató szájával, ördögileg villogó szemeivel, akkor valami szivkicserélő düh szállta meg egyszerre; az ijedtség haraggá lobbant fel, mint a füstből a láng: nem elfutni előlük, de rajtuk hajtani támadt kedve. A kunyhóban volt felakasztva a dupla puska, megtöltve öreg göbecsre. A ki azt ott hagyta nála, megtanította rá, hogy kell vele bánni, vadludat, tuzokot hogy kell meglőni. Azok ugyan tőle mind akár ott fészkelhettek; de most ezen a két csikaszon ki akarta próbálni, hogy mit tud?

A hol a víz sekélylyé vált, a bivaly már feneket ért a lábával s csülökre kapva gázol ki; a két ordasnak még ott uszni kellett, ezzel elmaradtak nehány ugrásra az áldozattól. A bivalytehén, a mint a partra kikapott, elhagyta az ereje, térdeire esett s tehetetlenül dugta bele a fejét a hangafa bokorba. Az egyik farkas diadalcsahintással rohant feléje egyenesen, a másik betanult, sunyi strategiával került eléje kullogó lépésben.

Lizandra a két tűzrakás között foglalt állást. Az is igen helyes hadászati positió volt. Szépen az arczához fektetve a puska agyát, jól oda szorította vállához, csendesen megvárta, míg a puskacső legye ott lesz, a hol a farkasnak a feje van, akkor elrántotta a ravaszt, a fegyver eldördült s a duvad nagyot ordítva ugrott fel a levegőbe s aztán hanyatt vágta magát. Gyönyörű lövés volt. Azzal hirtelen a másik farkas ellen fordult, mely épen akkor dugta elő a bozótból a fejét; annál már egy kissé elhamarkodta a dolgot, de azért az is megkapta a magáét. Nem pusztult el ugyan a lövéstől egyszerre, még elinalhatott; de hogy nagyon megbánta a dolgát, azt bizonyítá a keserves ordítozása, a mi nemsokára elnémult a sziget távoli bozótjában.

Lizandra egészen más embernek érezte magát. Valamikor gyermek korában azt kérdé Manótól: hát te hogy tudtál egyszerre leányból férfiuvá változni? – – Hát így ni!

A ki ember a talpán, az a férfi! Egész ember: az a férfi.

– Ezt csináljátok utánam bécsvárosi, pestvárosi kisasszonyok!

S még a diadal tetejében egy jótett emléke! Megmenteni egy ártatlan életet!

Hát nem ártatlan életű-e a bivaly tehén?

Hogy fekszik ott elnyulva a földön, bizalomteljes önmegtagadással! Apró, pislogó szemeiben valósággal ragyog a köny. Ez a vízözön előtti vastagbőrüek világából itt késett idomtalan állat még sírni is tud; még valami rekedt nyöszörgése is van, a melylyel a maga érzését ki tudja fejezni, s ha egyéb mimicára nem képes is, megrázza a fejét s a füleit összecsattogtatja.

Lizandra megszánta a szegény állatot és odament hozzá. Térdére vette a nagy nehéz fejét azzal a serteborzas orrával s beszélgetett hozzá: «Tehénkém! Bivalykám! Ne félj, már nincs farkas.» S aztán kinálgatta kötényébe szedett füvel.

A bivaly aztán egyet gondolt: felállt a két térdére, majd mind a négy lábára; de még mindig úgy reszketett, hogy csupa szánalom volt nézni ezt az ormótlan állatot.

Lizandra kitalálta a bivaly baját. Az elejtett farkastól fél.

– No, ne reszkess, majd elmegy az innen!

Azzal megfogta az elejtett duvadat lompos farkánál, s elvontatta a sűrű bozótba, hogy a bivaly nem láthatott rá többet.

Akkor aztán az őslény visszanyerte a világhoz való bizodalmát, megrázta a bőrét, s neki állt a jó kövér fűnek, legelni. Ilyent soha sem kapott ő otthon «a nagyságos mamánál».

Most aztán Lizandra is hozzálátott ám a maga háziasszonyi kötelességéhez. A halászlé már készen volt a bográcsban; azt most már csak ott kell hagyni a hamvadozó zsarátnak felett, hogy forrón maradjon; a cserepcsikon sülő halat majd süsse meg kiki magának, az úgy jó. Most aztán csak az ital után kell látni, mert a jó vacsorának ez a koronája. Bornak itt híre sincs, azt nem lehet tartani, mert megeczetesedik, de annál jobb nektár készül a vadszeder levéből, mézes vizzel felhigítva. Azt mindig frissen lehet készíteni, a fűzfák köpüi, a szederbokor indái bőven adják az áldást. Lizandra két fekete, máztalan korsót megtöltött e nemzeti itallal. Hahaha! Biz az őseinknek is ilyen áldomást hoztak a feleségeik, mikor még a honkeresésben fáradtak a határtalan pusztán, a honnan nem látszának Tokajnak, Ménesnek hegyei.

De az ivadékoknak annyiban mégis jobb dolguk van, hogy őket már pusztai barangolásaikban elkiséri az a fekete bab, a minek a levét úgy hivják, hogy «kávé».

Még ez is az ő dolga volt. Vasserpenyőben megpörkölni a kávét, aztán két nagy lapos békasó között apróra őrölni, bögrében megfőzni. Megisszák majd utoljára abból a pohárból, a miből a szederbort itták, czukor helyett mézet kapnak hozzá. Kávéskanál is van, apró békateknőkből, a miknek ügyesen készített nádszár nyele van. Ezek az eszközök mind kívül vannak felaggatva a kunyhó falára szép rendben és tisztán tartva.

E sürgés-forgás közben megmegütötte a fülét az új vendégnek a rekedt dörmögése. (Nincs ám ennek több annál az egy hangjánál.) Ki nem tudta találni mi baja? «Hiszen, ha szomjas vagy, előtted a nagy víz!» Utoljára a bivalytehén azt tette, hogy oda jött hozzá. Olyan bizodalmas alázatos nyájassággal közelített, mely minden gonosz szándékot kizárt. Ha egyszer a bivaly valakit megszeret, annál nincs ragaszkodóbb állat, nagyobb igazság kedvéért még a szája is tele volt hosszú csátéval, a mit csak úgy apródonkint morzsolgatott befelé. Ismét mekegett valamit s a vastag orrával egyet taszított a védasszonyán.

– No hát mi bajod? Mi kell?

Ujabb nyöszörgés.

– Talán fiadat keresed? Hja, bizony szegény kis borjut ma nem tudom ki szoptatja meg.

No most egyszerre rájött! Fittyet vetett ujjaival.

– Ahá! Ilyenkor megszokták a tehenkét fejni. Az lesz a baja. – Ejnye, ez bizony okos dolog lesz. Mindjárt segítek én rajtad.

Gyorsan futott a sajtár után, előbb kisurolta azt homokkal, mert biz abban azelőtt méz volt. Soha sem próbálta a fejést, azt sem tudta, ülni kell-e hozzá vagy térdelni? De szépen sikerült. Egész sajtár megtelt jó, illatos bivalytejjel.

Arra aztán a nemeslelkű szarvas állat, mint a ki legjobban ismeri a házi rendet, vezetés nélkül odaczammogott a nádkunyhó mellé, hozzádörzsölte az oldalát a fűzfa kérgéhez, s aztán eltehenkedett a számára vetett alomban, a falevelekben, átadva magát a bölcselkedő kérőzésnek.

De milyen nagy öröme volt Lizandrának az új szerzeményen! Majd hogy meg fogja lepni az urakat. Mántay Móricz egészen meg volt elégedve az itteni állapotokkal, csak néha sóhajtott fel, hogy de jó volna egy kis tejes kávé! Abban megvan minden földi boldogsága az embernek. – Hanem ez itten absurdum. Tejért tíz mértföldnyire kellene menni, s mire ide hoznák, már akkor az sajt és savó volna, nem tej, hát csak félre kell tenni a kivánságot.

Lizandra azt gondolta ki, hogy a vacsora végén meglepi az urakat a tejes kávéval, s majd hogy engedi nekik töretni a fejüket a találgatásban, honnan csordult ide az égből a friss tej? Addig ne tudjanak az Istenadta bivalyról semmit.