Esküvő A Fűzfa Alatt.

Egyéb baj nem történt ott, mint a mely rendesen meg szokott esni a kezdő vadászon, hogy a visszarúgó puskájának a ravasztakarója sebet vágott a lövöldöző jobb kezének a mutató ujján. Sebaj! Be lehet kötni falevéllel s aztán hangosan dalolni hozzá: «Megvágtam az ujjam, de nem fáj. – Fügefalevelet tettem rá. – Fügefa levele gyógyits meg; – Kedves, édes rózsám csókolj meg!»

Talán meg is hallják azt a nótát? Úgy tetszik, mintha evező-lapátok ütnék a távolban a taktust hozzá.

Lizandra egy jó szál fűzfavesszőt vág le, s annak lehántja a héját. Ilyen szép fehér vesszővel szokták megfenyíteni a kényeztetett rossz gyermeket, a ki soká elmarad a háztól s késő este veti haza.

– Lesz neked «kapsz!»

Nem sokára feltünik az alkonyégtől ragyogó csatornában az első csónak, abban csak két férfi silhouetteje látszik. Az egyik evez, háttal van; mégis ráismernek. – Hogy dobog a szive, mikor azt meglátja! Pedig még csak egy fekete árnyék, mely a lapátolás közben előre-hátra mozog, mint egy gép. Abba is idő telik, a míg a csónak odaáig ér, a hol ki lehet kötni a parton. A másik két ladik messze elmarad mögötte, pedig azokat két evezős hajtja, azok a segédmunkások.

Manó a kormányosára bizza (az pedig Mántay mérnök), hogy kösse ki a csónakot a fűzfához, maga kiszökik előre a nefelejtsbokrok közé, a czuppanó pázsitba.

– Gyere ide, gyere! Tartsd a hátad! kiált eléje futva Lizandra. Hát ilyen sokáig el kellett maradni? Ma olcsó lesz a vessző.

S nagyokat füttyentett a kezében suhogtatott fűzág!

Manó aztán szép engedelmesen odatartotta neki a hátát.

Akkor a dévaj teremtés egyszerre megkapta a két vállát orozva hátulról, s hanyatt rántotta a fiút, hogy csak úgy nyekkent, a bokor közé esve. Kaczagott és tapsolt a pajkos tettének.

De nagy hamar sirás lett a vége (szokás szerint) a nagy dévánkodásnak, mert Manó hanyatt estében beletenyerelt a földi szederbe, s egy tüske megszurta a kezét, a mit egy hangos «hüh! a ki a Pilátusa van!» jelzett nála hevenyében.

Akkor aztán oda térdeltek mellé, megijedtek nagyon, engesztelték szépen; megcsókolták azt a szurás helyét a kezén, egy csepp vér jött ki belőle, azt nagyon megsiratták, bocsánatot kértek, megbánták nagyon a gonosz cselekedeteket: «ugy-e, a lábadat is megütötted?» nem hagytak neki békét addig, a míg rá nem mondta, hogy megütötte, akkor aztán Éva felkapta Ádámot az ölébe s úgy vitte a két karjára emelve, gyügyögteve: «megütötte szegényke a lábát, megszúrta a kezét, nem tud járni.» Manónak mesterségébe került kiszabadulni a keze közül, s lejutni az öléből a földre. Akkor aztán, hogy bizonyítsa, mennyire épek a lábai, visszaakarta adni a kölcsönt; de Lizandra olyan ügyes volt, mint egy őz gödölye; cziczázva siklott ki a kezei közül, mikor már azt hitte, hogy fogja.

– Valóságos rossz, pajkos gyerekek! dörmögé Mántay Móricz, kiszedve a ladikból a hosszú bádog szelenczéit. Manó elszaladt már.

Végre mégis csak el tudta fogni a Lizandráját! Akkor aztán ő vette a Lizandrát a karjára s vitte nagy diadalommal. Igazi ősemberek, a kiknek minden izma, idege, lelke olyan, a milyennek az Isten megteremté! – Egy darab paradicsom ez itt, a Tigris és Eufrates közepén, a honnan még nem kergette ki a lángfringiás angyal az ős emberpárt. Meglehet ám, hogy csak azért nem, mert itt még nem izlelték a «jónak és gonosznak tudásának fájának gyülmölcsét».

Hanem ekkor Manónak a szeme akadt meg Lizandrának a bekötött ujján.

– Hát a te drága kezedet mi lelte, angyalkám?

– Hazudjak, vagy igazat mondjak?

– Tudod, hogy a hazugságért megverlek.

– Hát a puskának a ravasztakarója vágta meg.

– Te lőttél!

– Nem hallottad a lövéseket?

– De igen. Azt gondoltam, azok nekünk szólnak.

– Azok másnak szóltak!

– Ugyan mit lőttél?

– Igazat mondjak?

– Ha hazudsz, közel a tenyerem!

– Hát mit lőttem? Két farkast lőttem.

Pátts! Már hangzott is a fenyitő tenyér.

No hát pitspátts! felelt vissza a két drága tenyér jobbról-balról visszafizetve a kapottat.

– De most igazságtalanúl ütöttél meg! Én nem hazudtam. Ha én azt mondom, hogy két farkast lőttem, akkor neked meg kell esküdnöd rá, hogy igaz.

– Jajaj! Esküszöm, hogy három farkas volt, csak ne tépd a szakállam.

– Szakáll is ez?

(Igaz, hogy csak amolyan pehelyféle volt.)

– Hát mondd, hogy hiszed!

– Hiszem! És viselni fogom bőrüket kaczagánynak, azt is elfogadom.

– Csak te kaczagj!

A jó paprikás halászlének a szaga már messziről illatozott eléjük.

– Nézd csak! mondá Lizandra, itt a tuskó az utban, vigyük oda a vacsorához pamlagnak.

Azzal megfogták ketten két felől a nehéz faderekat s elkezdték a tüzelőhelyig czipelni. Mántay hasztalan kiabált Lizandrának, hogy ne erőlködjék, megrontja a termetét, várjon, míg ő oda érkezik és segít!

Azért is megmutatta, hogy van hozzá való ereje, csak egy kissé pirosabb lett az arcza az erőfeszítéstől. Azon a mohos faderékon elfértek mind a hárman.

Nemsokára összekerült az egész telep; hat segédmunkás a mérnöki műszerekkel, a táblás tokokkal, a háromlábú kukucskálóval, s más afféle ördöngős szerszámokkal, a miknek a mesterkedéséből fog az a csuda kikerülni, hogy a hol most ez a rengeteg nádas hullámzik, ott évtized mulva arany búzakalász veti fel kincseit, s hol most lélekvesztővel járnak a vizeken, ottan vasut… (Hohó, megállj Pegazus! Hippogryph! Fantáziának is vakmerő ez! Holott még a kerékre vont sin is luxus, ki a bolond jönne arra a gondolatra, hogy az egész utat behúzza keréktalppal?)

Az urak a kanapéra (lásd: fűzfaderék), a munkások a szép gyepre telepedtek; a «háziasszony» osztotta nagy fakanállal mindeniknek a piros halászlevet, nagy karéjokat szelve hozzá a fekete rozskenyérből, a mit a hét elején maga dagasztott, maga is sütött ki. (A kemenczét hozzá Mántay készítette a partpadmalyba.)

Dicsérte mindenki a szép asszony főztét, a két kancsó, az édes itallal («almáziának» nevezték el azt ennek a szigetnek nyelvén) sorra járt. Ő maga csak a mások jó étvágyában gyönyörködött (azt mondják, a szakácsné maga a szagától lakik jól az ételnek), vagy az ura mellé ült le s annak a tányérjából torkoskodott, s kinálgatta még egy szép falattal, még egy pohár szederborral. Mikor aztán mindenki jól lakott, s kedves egészségére kivánta egymásnak a vacsorát, Lizandra elmosta, eltakarította a bográcsot, tányért, tekenőbéka kanalakat, a két üveg poharat is kiöblítette; több alamázia nem ivódik, hanem jön befejezésűl a kávé. – Ez már nem kell a parasztnak; a munkások felczihelődnek, nyalábra fogják a szerszámokat, hogy a jó egy hajtásnyira levő gunyhóba szállítsák, a melyben Mántaynak van a főhadiszállása; a két úr egyedül marad, Lizandra még parázsnál sürög-forog, s egy kis idő mulva ott párolog a két pohárban a drága jó illatú kávé, még pedig tejes kávé, Mántay álmainak paradicsoma.

– Hát ez mi az Isten csodája? kiált fel a főmérnök, kételkedve látó és szagláló érzékeinek hitelességén. Tejes kávé?

– Gyöngyöm, galambom! Hisz te boszorkány vagy! kiált fel Manó. Azok teszik meg, hogy kést ütnek a száraz fába s azon keresztül megfejik a falu teheneit.

– Hát azért sem vagyok boszorkány, feleselt Lizandra. Mert én azt a tejet valóságos tehéntől fejtem ki, még pedig bivalytehéntől.

– De hát hol vetted te azt a tehenet?

– Hol vettem? Az Isten adta. Ugy-e, ezt sem hiszed? Ugy-e ez is hazugság? No hát gyere oda a gunyhó mellé, hadd verem oda hitetlen orrodat a bivaly orrához. Aztán mondd, hogy nem bivalytehén az, a mit látsz, hanem redves fa.

A két férfi jobbra-balra támolygott ámulatában, mikor azt az eltagadhatatlan emlős állatot a kérőzők fajából meglátta. A bivaly nem is mondott valami üdvözlő szót, a maga kevés szótagú idiomáján.

De nagyhirtelen másfelé vonta a figyelmüket az az éktelen lárma, a mi a kunyhók felől támadt: «üsd fejbe! csapd agyon!» kiabáltak a munkások; nagy puffogás hangzott, s nemsokára nagy derendócziával hoztak rudakra fektetve egy kivégzett farkast. Hárman is beszéltek egyszerre: «ott volt a mérnök úr gunyhójában, az ágy alá bújva; nem haraphatott meg senkit, mert az állkapczája már el volt lőve».

– No ez az egyik farkas, a melyiket meglőttem, mondá Lizandra szelid, csendes hangon.

Minden ember a meglepetés bámulatával tekintett rá.

– A másik ott fekszik a bokorban. Félre húztam, mert nagyon csunya volt.

A munkások azt is megtalálták a vérnyomon.

Manónak jegesedni kezdett a vére.

– Hisz ez rettenetes dolog!

– Dicsőséges egy asszony! kiálta fel Mántay Móricz.

– Hát mit szörnyűködöl most? szólt vállvonva Lizandra. Nem elmondtam első szóra, hogy két farkast lőttem? Ide jöttek, ezt a bivalytehenet üldözték, én fogtam a puskát, lelőttem mind a kettőt. Nekem maradt a tehén. Te viseled a farkasbőrt kaczagánynak.

S azzal elkezdett csufondárosan kaczagni.

Manó pedig odaomlott a lábaihoz s elkapva azt a sebzett kezét, elhalmozá sűrű csókjaival.

A munkások egymás mellé fektették a két ordast. Hatalmas két állat volt, him és nőstény; veszedelmes család. Mántay csodálkozásában a fejét verte a tenyereivel.

– Csodaasszony! valóságos amazon! Férfitól is mesterlövés volna!

A munkások éljent rivallkoztak.

– Le kell húzni az irháikat! parancsolá Lizandra. Az én uram azt fogadta, hogy viselni fogja kaczagánynak.

– Fogja is! kiálta Mántay. Micsoda? Ha az én feleségem lőtte volna, viselném a bőrét, mikor a király elé megyek!

– Én nem tudok szóhoz jönni az ijedségtől, rebegé Manó s igazán reszketett. Micsoda veszélyben forogtál! Sohasem hagylak magadra többet.

– Ebben igazad van, szólt Mántay. Erre az egyre nem gondoltunk, mikor ezt az aprószentet magára hagytuk a szigetünkön. Igaz, hogy nyáron a farkas nem támad emberre. De jövőre még se kisértsük az Istent. Te itt maradsz, a mappákat elkészíteni, én folytatom a nivellálást.

Manó egészen eltakarta volna, ha lehete a tenyereivel, karjaival a kedvesét, utólag rettenve meg a veszélytől, a miben az forgott. Lizandra pedig dicsekedve kiáltozott:

– De hát nem az Isten adta-e nekem ezt a tehenkét? Nem megszolgáltam-e?

Ünnepélyesen elismerték, hogy ez bizony teljesen jogos szerzeménye.

– És így az élet legnagyobb gondjától meg vagyunk szabadítva. Van mindennapra való tejünk.

– Praktikus egy genie! micsoda talentum! magasztalkodék Mántay Móricz; egész Magyarországon nincs párja a te kincsednek, fiam Manó!

– De ugyan egész Európában sincs! tódítá Manó hévvel.

– De ezen az egész planétán sincs! emelé a mérnök cubicus elevatióra a dicsőitést. Ilyent csak a tündérmesékben osztogattak. Megörökítjük ezt a helyet, fiam! Hét házzal vagyunk rajta. Egész falu. Adjunk neki nevet, a miben a mai nap emléke fennmaradjon. Ird be a mappánkba. Legyen ennek a helynek a neve «Asszonyvár». Ha lehet «Leányvár».

Az elnevezés ünnepélyesen elhatároztatott.

– Negyven esztendő mulva város lesz ezen a helyen!

S beirták a készülő térképre e kis, pirossal körített folt helyére e nevet «Asszonyvár» lobogó tűzfénynél.

– No, még egy pohárral ebből a kávéból. A míg a tűz elhamvad.

Mántay Móricznak nem kellett biztatás, a míg a munkások a farkasirhával elkészülnek, ott maradt a tűznél s elkezdett mesélni. Igazán mese volt. Mi lesz egyszer ebből az országból, ha ez a nép elkezd tanulni, dolgozni! Miféle csodákat értek ti meg egykor, mostani gyermekek, a mikről a vének ma csak álmodoznak, de azért úgy hisznek az álmaikban, mint a másvilági üdvösségben. Ti azt mind meglátjátok! Benne fogtok élni. Közönséges mindennapi dolognak fogjátok találni. Nem lesztek vele megelégedve, tovább álmodjátok a végtelen álmot!…

Nagyot fordult már a gönczölszekere hetes csillagképletével, mire vége lett az áhitattal hallgatott mesének. A tűz is elhamvadt: a munkások kezdték kívánni az uraknak a nyugodalmas jó éjszakát. Lizandrának a fejecskéje ott a Manó ölében talán álomnak is adta már magát.

– Menjünk már aludni, mondá a főmérnök.

Fölséges éjszaka! Egy levél nem mozdul a fákon. Hanem a helyett az ég csillagai erednek futásnak. Hogy rajzolják arany iveiket a sötétkék égre. A nádkunyhó nyitott ajtaján belátni. Nincsen ott sötétség, az odvas fa nedves pudvája világít, mintha phosphoros volna. Ez a hálószoba megelőzte Edison találmányát.

Csak a halászsasok nyugtalankodnak ott a fűzfa koronájában. Nem férnek egymástól.

– Te ma nagyon rosszul fogsz aludni, szólt Lizandra Manónak. A fűzfát teleszállta a sok halászsas; tán jó volna őket elriasztanod, egy pár lövéssel. Külömben még rád esik valamelyik.

Mántay erre a szóra bámulva fordult vissza. (Már menőfélben volt.)

– Hát ez micsoda? Te odafenn hálsz a fán? Manó fiam.

– Igen, ott a négy ág között. Ott az ágyam; éjszakára mennyezetet huzok rá gyékényből, meg szunyoghálóból. Pompás fekvés esik ottan.

– Pompás, a kinek pompás! De hát az asszony?

– Az övé a kunyhó.

– Hát te nem férnél el abban? A feleségeddel együtt?

– Hiszen még nem feleségem.

– Hogy-hogy, fiacskám?

– Tudod jól, apám, hogy még nem vagyunk összeesketve. Idáig szökve jöttünk. Papot nem kapni, ha kapni, sem áll meg. Annak elébb dispensatió kell, dimissorialis kell, keresztlevél kell, szülői engedély kell, az nekünk mind nincsen. Tehát várunk, a míg mind ez meglesz.

– S addig te a fa tetején hálsz, az életpárod meg a kunyhóban?

– Hát így egyeztünk; azért közel vagyunk.

– Mint Alnufusz herczeg az «ezeregyéjszakában», a ki az éles kardot oda fektette maga és a menyasszonya közé.

– Épen úgy, apám.

– De fiam, a mi a tündérmesében megjárta, nem járja Asszonyvárában. Nektek meg kell tartanotok az esküvőtöket.

– De hol veszünk hozzá papot? Embert csak lehetett teremteni, de ki tud papot teremteni?

– Tudok én azt is, szólt Mántay komolyan; azzal a távozó munkások után kiáltott: «Héj atyafiak, hozzátok el a kunyhómból azt a négyszegletű lapos bádogtokot, a minek gömbölyű dudorodása van a tetején, azután jőjjetek valamennyien ide vissza, szükség lesz rátok.

Manó nevetett, mint a ki tréfát vár ebből. Lizandra remegve huzódott hozzája, mint a ki sejti, hogy nagy komoly vége lesz ennek.

– Hát gyertek ide gyerekeim, szólt Mántay, hadd magyarázom meg nektek az ilyen csodatételnek a nyitját. Emlékezel rá Manó, mikor még Emma voltál, aztán odajöttél a dioptra elé alkalmatlankodni, azt kérdezted tőlem, hogyan tanultam én meg a mérnökséget? Szeretnél a nyomomon elindulni. Hát én akkor elmondtam neked, hogy én bizony eleintén papnak készültem, azután a jogászságra tértem át, censuráztam is, ügyvédi oklevelet is kaptam, csak azután tértem át a mérnöki pályára. Akkor nem akartalak elriasztani a magam példájával, láttam, hogy komoly ösztönöd van; elhallgattam az élettörténetemből azt, hogy én már káplán is voltam: valóságos felszentelt lelkipásztor bojtár, s egy álló esztendeig kereszteltem, eskettem, temettem az iratosi híveket. Maig is tartogatom mind az oklevelemet, mind a hajdanviselt selyem stólámat. Itt vagyok én! Ha csak pap kell. Pap vagyok én! S úgy összekötlek benneteket, hogy senki fel nem oldoz.

Manó még mindig kaczagott, de Lizandra már szeretett volna elszaladni, ha olyan nagyon nem fogták volna a két kezét.

– Hozzátok már hamar azt a bádogot! kiabált Mántay.

– De apámuram, szólt elkomolyodva Manó. Én nem vonom kétségbe a kegyelmed papi minőségét, de a szabályszerű feltételek még akkor is utunkban vannak.

– Ne fájjon neked azok miatt a fejed. Ha én téged a te Lizandráddal összeesketlek, soha semmi szentszék, viczispán azt meg nem másíthatja; ha dispensatio, dimissorialis nélkül tettem, az az én hibám, engem büntetnek meg érte. Mit csinálnak velem? Elcsapnak az «asszonyvári» ecclesia papságából: holtig való káplánságra itélnek. Peregrinus leszek! Hahaha! De ti rajtatok, Isten engem úgy segéljen, megörökül az áldásom. Soha igazabb áldás még ki nem jött a pap szájából, mint a milyennel én elbocsátalak titeket!

Az öregnek megteltek a szemei könynyel.

Erre aztán Lizandra is sírva fakadt, s oda borúlva Manó keblére, jól esett neki a kedvese arczát könyeivel beharmatozni.

Megjött azonban a bádog-tok. Benne volt abban ügyvédi, papi és mérnöki diploma szépen egymásra fektetve. Három ember életpályájára elég. A tok fenekéről előkerült a megfakult, penészfoltos selyem stóla is. Azt felkötötte a nyakába Mántay Móricz. Aztán fáklyákat gyujtatott.

– Kálvinisták vagytok valamennyien, úgy-e? kérdé a munkásoktól.

– Igenis, magyar valláson vagyunk.

– No, hát akkor válaszszatok magatok közül curatort. Jó lesz Pados András uram?

– Nagyon jó lesz.

– Megvan az ecclesia! Fogja kegyelmed curator uram az én káplán-levelemet; győződjék meg belőle, hogy nem méltatlanra pazarolja az ecclesia bizodalmát, a midőn engemet emeritus iratosi káplánt megválaszt lelkipásztorának.

Egyhangú volt a megválasztás.

– Van hát már ecclesia is, pap is, csak templom volna hozzá, jegyzé meg Pados András uram, a curator.

– Az is készen áll. Hát van ennél a felséges nagy fűzfánál külömb templom a kerek világon, a kit az úr Isten keze növelt a maga dicsőségére, beboltozott hatalmasabb tetővel, mint a Szent Péter bazilikájának kupolája. Kápolnát nyitott benne, s azt megvilágítá csoda szent fényével, s ide szállítá rá, kik őt magasztalják: az ég szárnyasait; hát nincs-e nekünk templomunk?

– Bizony jól prédikál tisztelendő mérnök uram, mondá a curator.

– No hát, hogy ezt az Istenalkotta templomot a legünnepélyesebb ceremoniával avassuk fel, legelőször is egy esküvőt tartunk benne. Kend Pados András uram, lesz a kérő násznagy, Bajnok Márton uram a kiadó násznagy. Tudnak írni. A matriculába a neveiket beírják aztán.

Minden ember komolyan vette ezt a dolgot. Olyan is volt, a ki azt mondta, hogy «de így kellene annak igazság szerint mindig menni: ne hurczolnák az embert annyifelé.»

Lizandra most már nevetéssel álczázta a megdöbbenését. Manó biztatá, hogy legyen erős szívvel. Rendén megy minden.

– Megálljunk még, szólt Mántay, leülve a mohos faderékra s egy ív papirt közepén összehajtva. Az esküvőt meg kell ám előzni a móringlevélnek. – Hát leányom, micsoda hozományt móringolsz a vőlegényednek?

– Én? szólt nevetve Lizandra. Hát mit mondjak?

– No majd én dictálom. «Én Sáromberky Lizandra (mondd utánam!) móringolom az én kedves vőlegényemnek, Tanussy Manónak az én bivalytehenemet, két farkasbőrbundámat, meg a tíz ezüst forintomat, a mit a vármegyétől kell kapnom a duvadak füleiért.» Jól van, be van írva. Hát te vőlegény, mit móringolsz a te jegyesednek?

– Testemet, lelkemet.

Az is be lett írva.

– Már most hát járuljatok Isten színe elé.

Azzal odavitte őket a terepélyfa kupolája alá, kikérdezte őket: «szeretik-e egymást?» egymásba tette a kezeiket, elmondta előttük a nagy holtig való fogadást; szépen utána mondták egymás után. – Akkor aztán megáldotta őket.

Egy üres könyvből matriculát csinált, abba beírta az első párnak a nevét, a ki Asszonyvárott össze lett esketve. A ki kiváncsi rá, most is megláthatja. Ott van.

Olyan komoly dolog volt ez, hogy minden ember sírt mellette.

Egy most születő új világrésznek a kezdőpontján történt ez, hol az ember folytatja a teremtés művét.

A két gyermek egyedül maradt a kunyhóban, körülöttük az önvilágító odu, előttük a hallgató mocsárvilág, fejük fölött az ég sassai és szívükben egy ismeretlen új világ előérzete.

A távolból még hangzott a munkások lakodalmi népdala:

«Adjon Isten lassu essőt,
Mossa össze mind a kettőt;
Szita, szita, péntek,
Szerelem, csütörtök,
Zab, szerda!»
. . . . . .
«Ezt szeretem…»
. . . . . .
«Ezt csókolom…»
. . . . . .
Lalla!
. . . .