Mennyit Értek Thonuzóba Kincsei?

«Nagyobb híre volna annak!»

Hiszen, ha mai napság történt volna meg ez a nevezetes régészeti fölfedezés, a mikor száznyolczvankilencz hirlap hirdeti a napok történetét országnak-világnak: hát bizonyosan nagy hevületet idéztek volna elő a bajhalmi czölöpsir leletei. Itt látnók a fényrajzaikat a kirakatokban, s a képviselőház asztalán megjelenne a főrendiház által kezdeményezett első törvényjavaslat az egész őskori telepnek országos költségen leendő kisajátítása iránt; hanem hát, hogy ilyen csendben maradt a dolog, annak harminczhárom oka van: akkor még nem volt meg mind az, a mi a hir gyertyáinak felgyujtogatására szükséges; ellenben megvolt az, a mi azoknak az elkoppantására volt feltalálva. Az ám! – Ez a mai (villanyvilágításban és sajtószabadságban megreactionariusodott) új nemzedék nem is tudja azt már, hogy mi volt a «koppantó», meg a «censor»? Egy dolog volt a kettő.

Az történt, hogy a mint a két tudós társasági tag megirta a maga tudósítását a bajhalmi leletről a «Tudományos gyűjtemény» számára, hát azt elébb censor ő nagyságának szine elé kellett terjeszteni. Az pedig, a mint az első pillantást végig futtatta az opus kezdő lapján, elrémülve csapta össze a két első lábát a feje fölött. «Mit? Thonuzóba! Dux paganorum! Ressuscitatus!» Csak az kellene még, hogy a pogányok vezérét föltámaszszák! Hol a vörös plajbász? De még csak a czímét sem hagyta meg. Az egyetlen «Jelenkor»-nak még csak említést sem volt szabad róla tenni. S mikor a szemtanu tudósok felolvasást akartak e tapasztalataik eredményéről tartani a Trattner-Károlyi házban (még akkor ott volt az académia), a II-ik osztály nagyméltóságú elnöke, a királyi tanácsos úr azt mondá a maga édesen selypítő kiejtésével, hogy: «ezen értekezész nagyon tanulszágosz; nagyon mulatszágosz; de nem tanáczosz!» S vándorolt a kézirattárba. – Hogy aztán később miért nem lett mégis kinyomtatva, szabadság nyiltával? annak majd kiderülnek az okai a történet végén.

Hanem Vakandi úrra nézve nem volt bedeszkázva a világ, neki voltak összeköttetései a külföld régészeivel, ő megküldte a burkus, bajor és szász orientalista tudósoknak az egész érdekes leletről szóló értesítést, természetesen persa nyelven, ez volt a közvítető idioma a német és a magyar tudósok között, ennek azok szorítottak is aztán helyet egy-egy szaklap belső oldalán, a mit sohasem vág fel senki.

Azalatt hónapok multak el, s a kamarától csak nem jött le még a becslőbiztos, a vármegye házánál vasajtó és kettős pecsét alatt tartott kincsek értékének megszabására. Nem volt ám akkor villám-vonat, csak «villás» vonat. Télvíz idején Tuhutum vármegyét hat ökrös szekéren járták be. «Csálé villás!» volt akkor a konduktor «me-het!» jelzője.

A királyi biztos még mindig ott volt. (Olyan az, mint a harmadnapos hideglelés: könnyű azt megkapni, de nehéz megszabadulni tőle.) Mindig akadt valami tennivalója, a mi ott marasztá. De most már igazán csak a talált kincsek ügyének az elintézése volt a legutolsó dolga.

Egy napon Decebál kap egy összevissza vidimált levelet – Londonból. Angolul volt irva.

Egész Tuhutum vármegyében angolul csak Mántay Móricz tudott. Ezt sem érti az ember, hogy mi a tatárnak tanulta meg? Kinn is járt Londonban. Mi dolga volt ott?

Hozzá kellett folyamodni szépen, hogy magyarázza meg, mi van abban a levélben?

A mérnök röviden elmondá, hogy egy londoni antiquariatus főnöke, megtudva a bajhalmi lelet érdekes voltát, a maga ügynökét, mr. Snopkins Salamont egyenesen abból a czélból utaztatja ide, (via Fiume), hogy ez állítólagos kincseket szemle alá vegye, s azon esetben, ha azok csakugyan igaziak, s ha azokat a mostani tulajdonosuk eladni szándékozik, tőle megvásárolja, melyre nézve mr. Snopkins Salamonnak, a Barrer et Sons czégtől a legmesszebb menő meghatalmazásai vannak.

Ez a levél nagyon kapóra jött Decebálnak.

– No abból ugyan egy patkószeget sem kap az ánglus, ha mindjárt az üveg alatt tartott egy millió font sterlinges banknótát kinálja is érte cserébe. Hanem hát azt a czélt elérjük vele, hogy a midőn valaki meg akarja venni a talált kincseket, az a leghitelesebben fogja meghatározni azoknak a valódi értékét.

Tehát csak hadd jöjjön az ánglus.

Decebál, úrhoz illő módon gondoskodék a várt vendég fogadása felől. Elejbe küldte a Tiszarévig a kasznárját ötlovas csézával s szörnyen kikérdezte Mántay Móriczot, hogy mit szokott az angol ebédelni? «Nem kell annak egyéb, mint egy nagy darab nyers hus, meg burgonya». Hogy tudja megenni? (Az igaz, hogy a Tuhutum vármegyei buzatermő fekete földben olyan a burgonya, mint a szappan.)

Megérkezett az anglus. Tökéletes volt: nem fért hozzá semmi kétség, hogy Albion szülötte. Mántay Móricznak kellett tolmácsul szolgálni az egymást nem értő urak között. Decebál a tanusvári házában fogadta a külföldi vendéget, a honnan mindjárt felmehettek a vármegye házába.

Legelőszőr is ő excellentiájánál tették tiszteletüket, a királyi biztosnál. Az is tudott annyit angolul, hogy elconversálhatott Snopkinssal.

Az ügynök bemutatta neki a leghitelesebb alakban kiállított meghatalmazásait a londoni világhírű czégtől s előadta idejövetele czélját.

Ponthay Adalbert gróf örömét fejezé ki a kapóra jött alkalom fölött, s ezt Decebálnak is megmondá, mert bizonyára semmi sem tartóztatja már itt (ég a föld a talpa alatt), mint ez a lelt kincsek értékfelosztása. Ime tehát itt van a leghitelesebb becslő.

Azonnal vezette az urakat a főispáni lakosztálylyal összeköttetésben levő archivumba. Annak a vasajtaja is le volt pecsételve a királyi ember és Decebál czimeres gyűrűivel. Rézkuthy is kéznél volt, hogy esetleg a leszakított pecséteket újra felüsse a lakatokra; hatan mentek vizsgálatot tartani Thonuzóba kincsei fölött: a hatodik volt Vakandi Anonymus.

A lezárt ládákat felnyitották rendre, s kirakták belőlük a drágaságokat az asztalra.

Mr. Snopkins csak nézte azokat, merev szemmel, mint a kalapácshal.

Mántay Móricz tudott volna angolul; de nem értett a régészethez. Vakandi ellenben értette volna a tárgyak becsét és rendeltetését; de nem tudott semmi európai nyelven. Diákul tudott; de arra az anglus azt mondta: «no!» Ha a latint nem angol kiejtéssel adják, akkor az rá nézve törökül van. Végre megpróbálta Vakandi a sanscritot. Erre mr. Snopkins szája, mely eddig lefelé volt hosszukás, egyszerre széltében lett nyulottá, a mi azt jelenti, hogy mosolyog. Ezt megértette. Indiákon járt már.

Ettől fogva aztán nem kellett Mántay Móricz tolmácsnak, Vakandi és mr. Snopkins sanscrit nyelven tökéletesen megértették egymást: a többiek bámulhattak rájuk.

Minden egyes tárgy figyelmesen meg lett vizsgálva, titkos jelek fölfedezve, a mik azoknak alkotási korát meghatározzák; a tanulmány eltartott reggeli 9 órától délután hatig. Ez idő alatt az a hat úr sem nem evett, sem nem ivott.

Mikor vége volt a vizsgálatnak, mr. Snopkins föltolta a homlokára az egyik szemüveget, a másikkal megérinté Mántay Móricznak a vállát, s a fogai közül előmorzsolt valami mondatot.

Erre a mondatra a mérnök boszusan vállat vont s ilyenformán dörmögött: «humbug!»

Azzal kapta a kalapját s igyekezett odább állni.

– No hát mit mond az anglus? kérdé, visszatartóztatva a futni készülőt Decebál.

– Azt, hogy bolond. Én megyek ebédelni, éhes vagyok.

S nem hagyta magát lefüleltetni, ott hagyta a szobát, a társaságot és a kincseket.

Ponthay Adalbert gróf aztán megtolmácsolá Decebálnak, a mit mr. Snopkins mondott.

– A Barrer et Sons czég, mindezekért az itt együtt levő régiségekért ajánl önnek harminczezer font sterlinget.

– Mennyi az magyar pénzben?

– Háromszázezer konvenczios forint.

– Nem adom! kiáltá fel Decebál, még a szemei is vörösek lettek egyszerre.

Mr. Snopkins megint mormogott valamit.

– Azt mondja mr. Snopkins, hogy fel van hatalmazva egész negyvenezer fontig terjeszkedni az ajánlatával.

Decebállal keringett a világ.

Hiszen négyszázezer forint pénznek is sok! De az a tudat, hogy ime Nagy-Brittania mit tart Thonuzóba felől.

– Mentül többet kinálnak érte, annál kevésbbé adom oda! kiáltott Decebál, kinek a homlokán gyöngyözött a veriték a dicsőség hevétől.

Az angol azt hitte, hogy keveslik a kinált összeget s megint kiöblített egy kurta mondatot a magas inggallérjai közül.

– A mister 48 ezer fontot kinál, tolmácsolá Ponthay Adalbert gróf.

– Bomolj meg! Bifsztekevő anglussa! Ne liczitálj rám fölfelé! Sehogy sem adom! Ugyan kérem magyarázza meg neki excellentiád, hogy mentül feljebb igér, nekem annyival többel kell a kamarai harmadrészt megváltanom, mert én el nem adom a talált kincseket.

– Azt én nem tehetem, szólt nyugodt méltósággal a királyi biztos, miután én itt a kormány érdekeit képviselem.

Decebál aztán fogta magát, megmagyarázta Mr. Snopkinsnak pantomimicai módon a maga válaszát, olyformán, hogy a balkeze hüvelykujját a mutató- és középujja közé dugva, az ekként összeszorított öklét mr. Snopkins orra alá tartá, mely a néma ábéczében angolul is annyit jelent, hogy «füge».

Ezt meg is értette az ügynök, s azt mondta rá nagy flegmával:

– Wery well.

Azzal kivett a belső zsebéből egy rengeteg tengeri kutyabőr bugyelárist, azt mesterségesen felnyitotta s abból egy névjegyet adott át Decebálnak s valamit mondott is hozzá, a miből Decebál azt vélte megérteni, hogy ez őt most párbajra hívja, míg ő excellentiája fel nem világosítá, hogy a mister itt marad a negociált ügy érdekében Tanusvárott nyolcz napig s ez idő alatt található lesz a szállásán a «régi nap»-nál, reggel tizenkét órától négyig.

– Dejsz én miattam kár a magyarországi levegőt fogyasztani. Búzám, ökröm eladó, de a nagyapám czókmókján nem liczitál se zsidó, se örmény, se anglius. Már most meghallotta gróf úr, hogy mennyit ér a bajhalmi lelet; ha csak e miatt tetszett itt maradni, hát én nem tartóztatom tovább! Referálhat a fiscusnak. Fizetem a harmadot.

Most Rézkuthy ur is megszólalt.

Ugyan mi üthetett hozzá, hogy egyszerre olyan nagy generositást hozott napvilágra Decebál irányában? mosolyterhes confidentiával tevén azon indítványt, hogy talán egészen helyes és méltányos eljárás volna, ha ex offo nem a legutolsó, hanem a legelső ajánlatát vennék tudomásul a Barrer et Sons czég meghatalmazottjának, a mi szerint Tanussy Decebál «csak» százezer forintot tartoznék fizetni a kamarának.

Decebált a flegmája utolsó tartalékjától is megfosztá ez a rákényszerített jóakarat, épen attól az embertől, a ki egyenesen oka annak, hogy ő a veszteséges birtokcserére ráállt Ponthay gróffal, mert ő miatta itélték el. Hátha a mennybéli üdvösséget kellene az ő pártfogása mellett megnyerni!

– Szégyelje magát a táblabiró úr! förmedt rá kegyetlen haraggal. A kinek a kenyerét eszi az ur, annak tartsa a hűségét! Ha ön, az aulicus, képes volna megrövidíteni a kincstárt, én, a kurucz, nem csalok meg senkit, még az ellenségemet sem, még a németet sem, még a kormányt sem. Ismerjen meg az úr!

Rézkuthy a két füle közé huzta a fejét és félre kotródott. Decebál aztán, mint a ki azokat, a kikre rá nem néz, nem létező embereknek tartja, csak a grófhoz intézett még néhány nyomatékos szót.

– Ha excellentiád megnyugszik a Barrer et Sons kinálatában, én elfogadom azt hivatalos becslés gyanánt, viselem a vele járó terheket, s kérem, a talált kincseimet nekem kiszolgáltatni. És most semmi dolgunk itt tovább, pecsételjük le ujra a ládákat és a vasajtót.

A míg ez végbement, Ponthay gróf úr Snopkinssel beszélgetett, s az utolsó pecsét felragasztása után tréfás hangon mondá Decebálnak:

– Azt beszéli az angol, hogy magáért azért az «avar» sisakért megadná az egész kinált összeget a Barrer et Sons czég, kivált ha az azt viselő koponya is mellékeltetnék hozzá.

Thonuzóba koponyája!

Már erre igazán méltó volt a válasz.

– Megkaphatja az anglus, ha a saját koponyáját itt hagyja érte cserébe.

Ponthay Adalbert kedélyesen nevetett.

– Nem tolmácsolom neki, mert még rátalál állni.

Decebál futott haza. Az az idegroham bomlasztotta szét a józan eszét, a miben sok ember megbolondult már, a ki megnyerte a nagy lutrin a főnyeremény százezreit.

Csak azután, hogy hazakerült, kezdett elgondolkozni ennek a nagy dicsőségnek a prózai oldaláról. A kincs igazi kincs, de a becsár harmadrészében fizetni kell a kamarának százhatvanezer kemény forintokat.

Hivatta a tiszttartóját, hogyan lehetne ezt az összeget rövid idő alatt előteremteni? mert addig a kincseket ki nem adják a birói zár alól.

Ponthay gróf fog fizetni az átengedett pusztákon levő őszi vetésekért és fundus instructusért mintegy ötvenezer forintot, az idei termésből, gyapjuból még be lehet venni negyvenezer forintot. Egy gulyát is el lehet adni tizezer forintért. De még akkor is hiányzik hatvanezer. Honnan teremtsük azt elő? Takarékpénztár még nincs a világon. A váltót nem ismerik. Pénze van a váradi püspöknek meg a káptalannak, de abból kálvinista nem kap. A bécsi bank Magyarországra nem terjeszti ki a földhitelt. Kölcsönt gazdag acquisitoroktól csak 32 esztendős zálogra lehet kapni. A telekkönyv, kataszter csak poézis. Hát az angol bank mit vétett? Azt mondják, hogy az 3-as kamatra osztogatja a pénzét. Mit lehetne neki lekötni jelzálogul? Hát magukat a világhirű kincseket. Hisz Thonuzóba kincsei oly ismeretesek a csatornán túl, mint a milyenek a nürnbergi Gülden Tafel, és az Attila-leletek, meg Priamus gazdagsága. Erre a negyvennyolczezer fontra becsült hypothecára lehetne hatezer fontot kölcsön venni. Talán maga mr. Snopkins is elvállalná a közbenjárást illendő provisioért? Ez a legjobb. De ki tud vele értekezni? A grófot nem avathatni abba a dologba. Itt van Mántay Móricz! Ez ért a nyelvén. Ez jártas minden dologban, talán még az angol bank ügyeihez is ért. Most még ott lesz Tanusvárott Decebál rögtön befogatott s vágtatott be a városba, ott állt meg a «régi nap» előtt. Szerencséje volt, a mérnököt épen otthon találta a Nro I-ben.

Olyan sietve mondott el neki mindent, hogy az egyik szavával mindig a másiknak a sarkát gázolta le. Azt, hogy négyszáznyolczvanezer forintot igérnek Thonuzóba és felesége kelengyéjeért, elmondta Mántaynak legalább huszszor, még azt is kiszámította a mérnöknek, hogy hogyha ő a kamarának kifizette a 160 ezer forintot, hát annak a kétszerese, épen 320 ezer forintot érő neki magának marad.

Mántay csak hallgatott és várta, hogy mikor lesz vége? És még azután sem szólt egy szót sem, mikor már Decebál mindent előadott.

– No, hát mit szólsz hozzá? erőlteté a makacsul hallgatót a megszólalásra.

– Azt mondom, édes Decebál, hogy az Emma fiad nagyon jól tette, hogy elszökött a collegiumba valamit tanulni, mert te, úgysegéljen, olyan jól gondoskodol a jövendő időkről, hogy a te fiad is elénekelheti majd, hogy «Nagy gazda volt az apám! Hej, de sok is maradt rám! Hat ökörnek kötele meg egy vasvilla nyele!»

– Ne kritizálj! Hanem arra felelj, hogy akarsz-e az én dolgomban közvetítő lenni vagy sem?

– Akarok. Nem te érted, hanem azért a szegény gyermekedért. Elvállalom az egész Thonuzóba kincsek ügyének a rendbehozását. Hanem hozz énnekem elébb egy egész hitelesen szerkesztett meghatalmazást, melyben minden a kincsekre vonatkozó ügyednek az elintézését a kamarával és az antiquarius czéggel feltétlenül reám bízod. Én mindent elvégzek neked, úgy, hogy meg fogsz vele elégedve lenni.

Decebál kapott az ajánlaton, felkereste a szolgabirót, megírta a felhatalmazást, s sietett vele vissza Mántayhoz. A felhatalmazásnak latinul kellett lenni, hogy mr. Snopkins is megérthesse, a ki olvasva értette Cicerot, csak beszélve nem. Ezzel sietett vissza Mántayhoz.

– Jól van, mondá Mántay. Eljárok benne. De valamire kérlek.

– Parancsolj! ha kell Angliába utaznod, a tiszttartóm rendelkezésedre tartja a pénztáramat.

– Köszönöm. Megjárom én azt az utat tiz garassal. Arra az egyre kérlek, hogy eredj el most igazán egy hétre medvevadászni.

Decebál elnevette magát.

– Miért küldesz olyan nagyon a medvékre?

– Hogy az én vadászatomat el ne rontsd!

– Jól van, elmegyek.

Mántay rögtön ment mr. Snopkinst felkeresni, a ki ugyanabban a vendéglőben szállásolt, abban a trágyahalomra nyiló ablakú díszszobában. Mr. Snopkins megértette a latin felhatalmazásból, hogy miről van szó. Akkor aztán mindjárt rátérhettek magára a tárgyra. Egészen komolyan beszéltek róla. Az értekezés vége az lett, hogy Mántay felkérte mr. Snopkinst, adja írásba az egész ajánlatot a Thonuzóba kincsek megvétele iránt. Mr. Snopkins egész készséggel teljesítette ezen kivánságát.

A mint ez megvolt, arra kérte mr. Snopkinst, hogy holnapután reggel jöjjön el a királyi biztos úr lakására, az ő és Rézkuthy jelenlétében fogja vele tudatni az ultimatumot.

– Hány órakor reggel? kérdé mr. Snopkins.

– Tizkor.

– Még alszom.

– Tizenegykor.

– Borotválkozom.

– Tizenkettőkor.

– Reggelizem.

– No, hát hajnali egy órakor délután.

– Jól van.

Még az nap este átrándult a tüzhalmi kastélyba Mántay. Megmutatta Decebálnak a hiteles írásbeli ajánlatot.

– Hát már most elhiszed, ugy-e, hogy mindez valóság? triumfált Decebál.

– Mindent elhiszek.

– Hát a felveendő kölcsön mennyiben van?

– A legjobb rendben fogsz találni mindent. Kielégítjük a magas kamarát, a nélkül, hogy akár a Ponthay Adalbert gróf felülfizetéséhez kellene nyulnod, akár a szép gulyákból adnál el.

– S három perczentes lesz a kölcsön?

– De még sokkal olcsóbb.

– Hiszen maga csókolni való ember! kiálta bele Sára asszony, a kinek ott kellett hallgatózni az ajtóban.

– De köszönöm én az olyan csókokat, a milyeneket a tekintetes asszony szokott osztogatni!

Sára asszony aztán ott marasztá a kedves vendéget éjszakára, Decebálnak is olyan kedve volt, mint Herodesnek, mikor Keresztelő szent János fejét elajándékozta a leányának. Lehetett tőle kérni akármit.

Mántay Móricz fel is használta a kedvező alkalmat. Vacsora fölött előhozta Sára asszonynak.

– Mikor látta a testvérnénjeit a tekintetes asszony?

– Oh, a mióta férjnél vagyok, egyszer sem. Azok nem jöhetnek, mert messze az út ide, s ők szegény sorsban vannak.

– Lám, most elmehetne Decebállal, s vele együtt sorba látogathatná szegényeket Erdélyben.

Sára asszony szemei ragyogtak, kérdő tekintettel fordulva Decebál felé. A férj elérté a kérdést s megelőzte azt.

– Nos? Van kedve velem jönni?

Válasz helyett odarepült az ölébe az asszony, s az idegen jelenléte daczára, összecsókolta azt a kérdező száját. (Első eset volt, hogy utazásban magával hívta a feleségét.)

– Akkor hát siess, pakolj össze, mert én holnapután megyek, ha velem akarsz jönni.

– Mindenüvé, a hová csak te mégy. Az erdőbe, a hegyszakadékokba, a medvebarlangba. Én is belelövök a te medvédbe.

– Jó lesz. Aztán én meg veled járok sorra látogatni a szűrös sógoraidat, de össze nem csókolózom velük, a hogy te.

Decebál fölkelt, rendeleteket adni az utikészületekre, Mántay egyedül maradt Sára asszonynyal.

– Soha el nem fogom azt a mai tettét felejteni magának, mondá a hölgy. Maga sem tudja, hogy milyen nagy jót tett velem. Madarat fogathatna velem ma.

– Hát hisz épen azt akarok fogatni. Egy dologra kérem. Vigye úgy a dolgát, hogy Decebál soha se maradjon két nap egymásután ugyanazon a helyen, s ha valamikép még is megtörténhetnék, hogy valami staféta nyomába akadna, akárhonnan érkező levéllel, kegyed fogja el azt a levelet, s dugja el a bőröndje legalsó részébe s ne adja át Decebálnak, csak mikor hazajönnek.

No már ennél kellemesebb sportot nem is lehetne indítványozni egy asszonynak! A férj leveleit, mint a szalonkákat, mikor «huzva» jönnek, röptében leszedni! De egy sem kerül azok közül Decebál puskacsöve elé!

Itt hát minden rendbe lett hozva szépen.

Másnap ott maradt a mérnök a kastélyban. Azt mondta, hogy nincsen semmi dolga. Segített málhákat csomagolni az úrhölgynek. Sára asszony nagy parádéval akar föllépni az erdélyi ismerősök előtt, a testvéreinek is számos ajándékokat vitt magával, hadd irigykedjenek majd!

Csak harmadnap reggel, mikor már Decebált feleségestül utnak bocsátotta, tért vissza a mérnök maga is a városba.

Pontosan ott volt a királyi biztosnál egy órakor; Rézkuthyt már ott találta, hanem az anglusra még kellett várni jó három negyedet, annak az órája a londoni idő szerint járt.

Mikor aztán mind a négyen együtt voltak, akkor a mérnök előterjesztette Tanussy Decebál meghatalmazását és mr. Snopkins irásbeli ajánlatát.

– Már most tehát elhiszi inzsellér úr, hogy a bajhalmi leletek igazi kincsek, mondá Rézkuthy úr.

– Hogy ne hinném? itt az irott ajánlat, 48 ezer font sterling. Én ezt Tanussy Decebál nevében elfogadom.

– Hogyan tetszik? kérdé meghökkenve Ponthay Adalbert gróf.

– Úgy értem, hogy Tanussy Decebál elfogadja a Barrer et Sons antiquarius czég ajánlatát.

– Mit? És átengedi a Thonuzóba kincseket?

– Mind, azon módon, a hogy együtt vannak.

– Hogyan? Hiszen három nap előtt még embert ölt, ha egy patkószeget el akartak belőle tulajdonítani!

– Hát azóta elővette a jobbik eszét, meggondolta, hogy ha ő most e becsárból kifizet 160 ezer forintot, azzal a birtokát nagyon megrigázza, míg ha a ráeső 320 ezer forintot készpénzben besepri, azzal a most esett nagy csorbát jóformán helyreköszörülheti. Ezek a kincsek itt úgy is véka alá volnának rejtve, hadd bámulja őket a nagy világ amott a themseparti világvárosban.

Ezt azután mr. Snopkins kedvéért angolul is elmondta Mántay Móricz.

Mr. Snopkinsnak a szája kezdett lefelé nyilni, a mint a mondottakat hallogatni kezdé, s folyvást hosszabbra tágult, utoljára majd kiesett a feje a száján. És ugyanabban az arányban ágaskodtak fölfelé a szemöldökei is, karikára nyitva a nagy felhőszinü szemeket.

Mántay Móricz pedig a legegyügyübb ábrázattal gratulált neki a szerencsés vételhez, s utasításokkal látta el, hogy kinek hol fizettesse ki a vételösszeget: 16 ezer fontot Bécsben a kamaránál, Bankgasse Nro. 5. 32 ezeret pedig Pesten Malvieux czégnél, akár arany guineekben, akár aranyrudakban, de ezüstben is elfogadják.

Az anglusnak mozgott alá is fel is a feje meg az álla (külön) minden egyes mondatra. Mikor készen volt Mántay, azt mondta neki: «Wery well». Azzal fogta a kürtőkalapját s úgy elment, hogy minden ajtót nyitva hagyott maga után.

A hátramaradt urak közül kettő egymás szeme közé nézett, Ponthay gróf és Rézkuthy. Az utóbbi arczán szemrehányás volt olvasható: «Meg kellett volna a kisebbik összegnél maradni.»

Ponthay gróf még erőltette a hidegvérű nyugodtságot.

– Jól van! szólt Mántayhoz. Az elfogadási ajánlatot tudomásúl veszszük, s majd tudósítani fogjuk Tanussy Decebált az eredmény felől. Hol van ő most?

– Ma ment el Erdélybe, feleségestül együtt, sorba látogatni a tizenegy sógorát, a szélső a Szilágyságban lakik, a legutolsó a Bárczaságban. Ne tessék utána fáradni. Én meg vagyok ez ügyben hatalmazva végelintézésre.

Erre már aztán egy kis finom mosoly vonult el a gróf arczán. Odalépett egészen a mérnök elé, úgy, hogy az orraik csaknem egymást érték s így szólt hozzá halkan:

– Azt mondják, hogy a mérnök úr ezermester.

– Nem, kegyelmes uram, én csak kilenczszáz mester vagyok.

Ezen aztán szabad volt mind a három úrnak hahotával kaczagni. Olyan jól esett nekik, hogy kedvükre kinevethették magukat. – Talán nem is ezen együgyü calembourghon nevettek. – De háromszor is ujra kezdték.

De úgy eltünt e naptól fogva mr. Snopkins Tanusvárról, hogy senkinél sem tett búcsulátogatást.

Még azután volt egy kis ribillió, a mit Horkázy és Vakandi támasztottak, mikor híre futamodott, hogy Mántay Móricz a Decebál teljhatalmazása mellett elcsaklizta Thonuzóba szent kincseit az angoloknak, még az ősapának a koponyáját is ráadásban. Mántay Móriczot szidták, gazemberezték uton-utfélen, meg is verték, de csak olyankor, ha maga nem volt ott, nyargaltattak stafétákat Decebál után Erdélybe, hogy szaladjon vissza, rántson kardot, viszik Thonuzóbát! De hiában volt minden erőlködés. A küldönczök vagy nem akadtak Decebál nyomaiba, vagy oda került a levelük Sára asszony bőröndjének a fenekére. Egy álló hónapig nem került vissza Decebál. Az alatt bizony akár lóháton is elmehetett volna Thonuzóba Angliába, azon a csontlován, léptetve, szépen.

De hát csak nem ment. S a bajhalmi világhírű leletekért csak nem küldték sem az arany rudakat, sem a zsákba rakott tallérokat, se Bécsbe, se Pestre. Az alatt a nagy patvarkodás is elcsillapodott. A királyi biztos is búcsut vett a vármegyétől s hazament Ponthaligetre.

Mikor aztán Decebál hazakerült, az első dolga volt Mántay Móriczot felhajhászni. Azt ott találta a dioptrája mellett, földet mért.

– Hát te már megjöttél Londonból? – kérdezé tőle.

– Londonból? Nem voltam én tovább, mint Bikszádon, mit kerestem volna én Londonban.

– Hát az én kölcsönöm dolgában.

– Nem tudok én a te kölcsönödről semmit.

– Gutát nem! Hát a mivel a fiscus harmadrészét kifizetem.

– Fiscus – harmad – részét? – Mi az?

– No a Thonuzóba kincseiért. Ne légy hülye!

– Úgy? A Thonuzóba kincsei! El is felejtettem ezt a dolgot. Otthon van a fiókomban az írás.

– Micsoda írás?

– Hát a királyi fiscusé, melyben tudósít, hogy elvitetheted haza a megyei archivumba letett bajhalmi leleteidet, miután hitelesen be van bizonyítva a megyei levéltárban talált okiratok nyomán, hogy ezek mind a te dédapád, anyád tulajdonai voltak s így neked jogos örökséged, ennélfogva a fiscus nem követeli belőlük a talált kincsek után járó harmadrészt.

– Lehetetlen.

– De azért úgy van. A királyi fiscus szokott nagylelkü lenni. Ez rendes dolog. Most hagyj nekem békét, hadd dolgozom. A kincseidet vedd át s birjad békével.

Decebál nagyott fohászkodott. Ez a bolondos mérnök megmentett a számára 160 ezer forintot és ő még is olyan szomorú lett, mintha azt sejtené, hogy ennek a dupláját azonban elvesztette.