«Netartsderre» És «Mitugrálsz.»
«Asszonyember! varrd be a zsebeimet rendre! Szükségtelenek ezek a világon.»
«Disznó egészséges egy város ez a Debreczen. Ötvenezer lélek, s egy sem halandó test már tiz nap óta».
«De majd eljön a dinnyeérés, akkor csak ád Jupiter egy kis kholerát».
«Ne tartsd erre!»
Voltaképen Zuboki Máténak hitták, de miután minden beszédét azzal szokta végezni, hogy «ne tartsd erre!» rajta maradt ez a melléknév, az egész diákság így tisztelte.
Ő volt az egyház orgonistája, kántor és kántus prézes a kollegiumban.
Alacsony, eleven petten emberke volt, ripacsos ábrázattal, veres karikákba foglalt szemekkel, a mik mindig könyeztek, a hogy ő állítá, a debreczeni portól, a mire a diákok azt mondták, hogy igen is «lágy» «b»-vel irva.
– Hol van hát? mondá erre édes Zuboki úr.
Ez az «édes» aztán a megszólítási czím, rangfokozat szerint. A professor a «világosságos» (clarissime), az esküdt diák az «emberséges» (humanissime), a kántor már csak «édes» (carissime).
Édes Zuboki úrnak esküdt ellensége volt a bor, szüntelen harczolt vele, hol az győzte le őt, hol ő azt. Maig is fel van írva az egykorú énekes könyvek tábláira ez az aranymondása, a mivel a diákjait lepirongatta: «mindig mondom, hogy ne igyatok, azért mégis mindig iszunk».
Debreczenben pedig volt akkoriban a bornak itczéje négy váltó krajczár, öt itcze abból csak megillet egy rendes embert napjában, a mi húsz krajczár, – egy huszasban van ötven krajczár, – minden közönséges halott után jár a kántornak egy huszas, már most, a ki tanulta a magasabb mathesist, számítsa ki ebből, hogy ha tíz napig nem akarja magát senki eltemettetni Debreczen városában, mekkora cubicus elevatiót szenvedhet Zuboki uramnak a szomjusága?
Ezért volt az a keserves elhatározása, hogy bevarratja a feleségével a kabátjának a zsebeit. Minek a zseb, ha pénz nem jön bele. És ezért az a kegyes felfohászkodás, a dinnyeérés évadja után, a mikor, a mult évtizedben is meghonosult cholera nostras felszokott támadni a nagy alföldi városokban, s legalább hoz egy kis keresetet a szegény kántornak, harangozónak és sirásóknak. De biz a diákoknak is, az énekesek kapnak fejenkint egy petákot = 7 krajczár. Ezeket «petákos» halottaknak híják. De akadnak hébe-hóba magasabban és jobban született halottak is, a kiknek «márjásos» halott a nevük. A ki plane huszassal fizet, az «portentum». Az ilyentől Zuboky úrnak lázsiás tallér jár. (A mi egyébiránt nem jó, mert azt a feleség elzárja, nem engedi felváltani.)
A dinnyét azonban még csak most ültetik, abba még «Orbán» is beleszólhat, s addig még sok víz lefoly a Tiszán. Héj ha bor folyna benne, sohse hallaná az ember, hogy «a Tisza kiáradt».
«Ne tartsd erre!»
A sok énekes diák között, a kikből a kántus kitelt, egy sem volt olyan kedvencze Zuboki uramnak, mint Tanussy Manó. Ennek volt aztán hangja! Megütötte a magas C-t, s mikor a nagy «harmoniá»-ban az «áltust» énekelte, kihallatszott valamennyi közül.
Mindenki szerette nagyon a Manót. Tudták felőle, hogy milyen rengeteg nagy úrnak a fia, azért mégis a többi szegény fiukkal osztozik abban a víg nyomoruságban, a minek a gyönyörüségéről a mostani kor ifju ivadékának már fogalma sincsen. Akkor «páros» zsemlyéket árultak, olyan volt, mint egy 8-as, krajczár volt az ára. De nagy delicia volt! délelőtt, iskola után! S ha volt egy jó pajtás, a kinek még krajczárja sem volt, kétfelé lehetett törni a páros zsemlyét s megosztani vele! Az volt a barátság!
Azt is tudták jól Manó felől, hogy a szülői akarata ellenére, szökve jött el hazulról a collegiumba. Nem is kap onnan egy krajczárt sem. Ki akarják éheztetni. Lehet is azt! Megél a diák a jéghátán is. Keres pénzt, a hogy szokás. «Karikába» állítja a civisek porontyait, s «privátát» ad nekik, eljár temetésre, s ha a «tógát» felölthette, jönnek a «légácziók.» A Manó ugyan még csak egy «esztendős» diák (vulgó «bagoly»), hanem először is, mint «altista», a kántusban tizenkét emberrel elébb «eligál», azután mint «kis botos» a tűzoltó csapatnál megint tizenkettővel előbb és így 24 magánál vénebb diákot ugrik át a névsorban, úgy, hogy már neki lehet Mike-Abony és Vámos-Pércs között is válogatni.
Egy szép napon aztán az a hír futotta be a collegiumot, hogy a Tanussy Manónak ötpecsétes levele érkezett, a mire kívülről rá van irva: «terhelve száz váltó forintokkal!» – Egy száz forintos levélnek a neve a collegiumi nomenclatio szerint «evangelium!» Ilyen csak az égből száll le! Meg tudja azt az egész coetus, mert a levelet előbb a seniornál bejelenti a portás, akkor a senior kiküldi a contrascribát, hogy győződjék meg a tényállás valódisága felől; ha ez megvan, az adressatus felhívatik a rector professorhoz; az tart neki egy kegyes leczkét, a miben meginti, hogy a kapott pénzt hivalkodásokra ne fordítsa, el ne vesztegesse, s akkor kiadja neki a testimoniumot, hogy csakugyan itt tanúl, s mi a calculusa, akkor a legközelebbi szombaton délután (máskor nem lehet, mert a mikor az iskolának vége van, akkor a postát bezárják) a diák az ellenőrrel együtt megjelen a postahivatalban, s ha a kettejük zsebében ál a hat garas, ami a portóért jár, lefizetik, ha nincs, a contra scriba hazaszalad a seniorhoz, s «post festa» lekötésével kölcsönkéri tőle; s így kerül haza a száz forintos levél.
Az azután természetes dolog, hogy egy ilyen száz forintos levélnek a megnyerője első feladatának tekinti a maga jó pajtásainak egy kis majálist kurálni.
Annál kellemetlenebbűl hatott a kollegiumi pajtásságra, hogy Tanussy Manó egy ilyen kincs elemelése után annyit sem mond a pajtásainak, hogy «ki szereti a halat?» Azt gondolták, tán a vasárnapot várja; de az is elmúlt s a collatio még sem következett. Kezdtek példálózni. Maga Netartsderre uram is ejtett ki ilyen szót az énekleczke alatt: «hej, ha én a torkomhoz csak hozzáértethetném is egy száz forintos bankónak a csücskéjét, mindjárt kirekednék tőle.» Manó abból se értett semmit. Végre a Jancsi collega vette elő négy szem között.
– Nem te neked szólt az a levél, a mit kaptál?
– De nekem szólt. A pénz is benne volt. De nekem nem lehet ahhoz hozzá nyúlnom. Olvasd el a levelet, s aztán mondd meg, hogy tehetem-e azt?
A levelet Ponthay Adalbert gróf írta, ez volt a tartalma:
«Kedves öcsém!
Én a napokban jutottam barátságos egyezség útján egy nagy ősi birtokomhoz, a mely miatt atyáddal régi osztályigazgató per folyt köztünk. Ő még legalább tíz évig elhúzhatta volna azt a pert, nekem nagy káromra, magának előnyére. E helyett, lovagiassága, atyafias jó indulata és igazságszeretete által indíttatva, önként megszünteté a hosszadalmas pert, s beleegyezett az új osztályba. Én csak a nemes viszonosság parancsát követem, a midőn e nagylelküséget a te családodnak meghálálni igyekezem. Jobbat nem tehetnék ez irányban, mint a midőn te neked, e család egyetlen sarjának azon a pályán, a melyre saját lelked vágyai vittek, a magasabbra vezető utakat feltárni törekszem. Debreczeni tanáraid által értesülve vagyok a felől, hogy tanulmányidat kitünően végzed, szép tehetségeid vannak. Ezek azonban a nehézkes, régi divatú kálvinista iskolarendszer mellett el fognak sekélyesedni. A ki a magasabb technikai pályára készül, mit vesztegeti azt a drága ifjuságát prédikátori és prókátori tanúlmányokkal. Neked fényes életpályát jósolhatok, ha a kollégium helyett a bécsújhelyi katonatiszti növeldébe lépsz át. Miért engedik a mi magyar előkelő családaink németeknek, cseheknek, horvátoknak át azokat a helyeket, a melyekben a mi fajunk kiváló tulajdonai az ész és vitézség legjobban érvényre juthatnak? Ha ebben az iskolában végzed a tanulmányodat, lehetsz hatalmas ember és lehetsz úr tetszésed szerint, én fiamat már oda küldtem. Neki szüksége van arra a disciplinára. Te azonban ki fogod magadat tüntetni, tehetséged és jó magaviseleted által. Fogadd el ajánlatomat. Az egész költséget tíz évig én viselem. Tehetem azt, hálából s úgy fogadhatod én tőlem, mint gyenge lerovását annak a tartozásnak, mely atyád kiegyezéséből reám hárult. Ez nem megszégyenítő ajándék s nekem még csak egy köszönő szóval sem tartozol érte. Itt küldöm a legszükségesebbekre való költséget. Ha jönni akarsz, megbízott emberem, Tánczos uram minden évnegyedben fel szokott jönni Bécsbe, ő elhoz magával.
Stb.»
– Már most tudod, hogy miért nem nyulok hozzá ehez a pénzhez? Visszaküldöm az ajándékozójának.
– Olvassuk fel ezt a levelet a bajtársaknak.
Úgy tettek.
Manó felolvasta a gróf levelét az egész coetus előtt.
– Mit szóltok hozzá?
– Küldd vissza, a honnan jött! kiálták egyhangulag. Hadd jöjjön be a csitvári krónikába, hogy volt egyszer egy diák a világon, a ki száz forintot kapott ajándékba s azt visszaküldte! – Majd egy Tanussy elmegy német katonának!
Csak a Jancsi bírt azzal a disznó szívvel, hogy ellenkező véleményt adjon: «biz azt tartsd meg, hátha hasznát veszed még?» – A miért aztán jól elagyabugyálták a többi scytha leventék.
Az egész gyermekkori ismerős világból egy nagy embere maradt Manónak, a kivel még levél utján érintkezett; az ő eszményképe, Mántay Móricz. Ettől tudta meg az otthon történt sűrű változásokat; apjának, anyjának börtönbe kerülését, onnan nagy hamar kiszabadulását; azután a szép jövedelmező birtokuknak egy meddő latifundiumért történt kicserélését, azután a nagy hühót a Thonuzóba sírjának a feltalálása miatt; a fenyegető veszedelmet, hogy a talált kincsek harmad értékében Tanussy Decebál még egy roppant összeget is a tengerbe fog dobni, s aztán ennek a bolond bajnak a szerencsés elháritását, olyan egyszerű módon, a hogy Columbus megállította a hegyén a tojást. Ennélfogva Manó nagyon könnyen megbecsülhette a valódi értékét Ponthay Adalbert gróf nagylelkű ajánlatának, apjáról pedig kénytelen volt elismerni, hogy az a legveszedelmesebb hóbortnak az áldozata: a míg az ősei fényében mákonyos mámort álmodik össze-vissza, az alatt a jövendő idők nyomorú sorsának veti meg az ágyát.
Manó elküldte a gróf levelét Mántaynak s tanácsát kérte. A mérnök sietett a válaszszal.
«Ha én intézném a sorsodat, azt mondanám, ne fogadd el; de mivel mások intézik, azt mondom, ne utasítsd vissza.»
«Ne fogadd el, de ne utasítsd vissza!» Így biz’ a delphii orákulum is tudott tanácsot adni.
Egyébiránt Mántay Móricz az utóbbi idők óta nem volt grata persona a tűzhalmi kastélyban. A bolond emberek soha sem szoktak háladatosak lenni a nekik tett jó szolgálatokért.
Decebál dehogy érezte magát lekötelezve Mántay iránt azért, hogy «ingyen kapta meg a talált kincseit, hogy megtakarított a számára egy roppant összeget», ha ezáltal elvesztette a kincseinek a jó hírét. Azóta senki sem beszél róluk. Ha jön valaki hozzá, megnézni a százezereken kért sisakot, kancsókat, azt kérdezi: igazán arany ez? Decebál már a jó pajtásai nagy részét kikergette a házából az ilyen balgatag kérdések miatt. Belizár öcscse plane azt beszéli, hogy a bajhalmi czölöpsír már egyszer fel volt bontva; a meczenzéfiek elárulták, s hogy azok a csontvázak nem Thonuzóbáé és a feleségeé, hanom Zöld Marczinak, meg a szeretőjének a maradványai Hej, ha most megkaphatná, de beverné a fejét ezért a felségsértő káromlásért. De kiszökött a gyáva a külföldre, s oda Decebál nem megy. Ő még soha át nem lépte a haza határát. Extra Hungariam non est vita!
A botránkozás köve egyenesen Mántay Móricz volt mert ha ő el nem rontja a dolgot, most az egész világ tudná, hirdetné, szörnyüködnék rajta, hogy ő százhatvanezer forintot szúrt ki a Thonuzóba kincsekért, s híres ember volna. Ez a csunya mathematicus ellopta az aranynak a fényét, a karbunkulusnak a ragyogását.
De nem kevésbbé orrolt rá Sára asszony. Annak sem jó szolgálatot tett azzal, hogy a férjével együtt utaztatta Erdélyországon végig (pedig az volt a legfőbb kivánsága). Sára asszony sorba látogatta mind a hét nénjét. Azok mind férjnél voltak, kinek vén volt az ura, kinek iszákos, kinek verekedő, ki meg mindazt egyesíté magában; szegény sorsban is voltak többnyire mind. Irigykedtek a legifjabb testvérre, a ki ötlovas hintón jár látogatóba, s parádézik vele, hogy neki olyan délczeg, nyalka, fiatal, hatalmas ura van, a ki mellett gazdag ajándékokat lehet osztani a látogatónak. Hát hogy ők is viszonozzák valamivel a bőkezüségét, úgy tele pletykázták a füleit Decebál viselt dolgaival, a miket csak Erdélyben ismernek igazán, hogy az még az ő szerelemféltő fantasiáját is meghaladta. Eddig csak egy bizonyos örmény leánytól féltette a medvevadászt; van annak minden nemzetbeli! Több szerelmes kalandja volt annak, mint Don Juannak.
Sára asszony tökéletesen felvilágosodva érkezett haza Erdélyből. Most tudta már, hogy micsoda ember az ő Decebálja? Most értette már, hogy hová megy az a sok pénz, a min ő birtokot vásárol. Rámutogattak minden városban: ezt a házat is ő vette ennek meg annak a menyecskének. Valószínű, hogy mindezeknek a mondáknak kilenczvenkilencz századrésze nem is volt igaz. Rossz a világ nyelve! De azért elhiszi azt egy szerelemféltő asszony.
Ezért nagyon elkeseredve jött vissza Sára asszony az erdélyi kéjutazásból. Csak magában forralta a mérgét. Nem volt kin tölteni a boszuját, hogy az az Emma nincs most idehaza. Csak a levágott haját hagyta itten. Azt mindennap ujra fésülheti, meg is czibálhatja, a földre dobhatja, összegázolhatja, megint fölveheti, összecsókolhatja.
Egy napon a debreczeni senior levelet írt Decebálnak, melyhez a Manó iskolai bizonyítványa volt csatolva. A levelet Decebál felolvasta a feleségének. Jól tanúl a kölyök. Egy esztendő alatt két évi cursust végzett. Csupa eminens calculusa van minden tudományból. A senior azt írja, hogy nemsokára következni fognak a pünkösdi szűnidők, ha akarjuk, vakáczióra haza hozhatjuk a gyermeket. Az ugyan felakarja ölteni a tógát s inkább el akar menni legátióba az ünnepek alatt, de hát ez iránt előbb a szülők beleegyezését szokás megkérdezni; nem azért, mintha az ő engedelmükre adna valaki valamit, hanem azért, mivel az «új tóga» húsz váltó forintba kerűl. Ki fizeti azt meg?
Sára asszony nagyot lihegett boszuságában.
– No megállj, kölyök, majd adok én neked legátiót! Majd viszek én neked tógát, felölteni valót. Ha az én kettős tüzes nyelvem leszáll a te fejedre, tudom Istenem, az lesz majd a piros pünkösd napja!
Fel is készűlt azonnal a debreczeni útra, amit már egy év óta elhalasztottak a sok nehéz viszontagságok.
Hogy a rossz gyerek még csak egy levelet sem írt azóta a szüleinek! Most is a seniorral irat!
Még utoljára is az anyjának kell őtet megkövetni! Annak kell a helyébe menni, kiengesztelni. De az keserves kiengesztelés lesz!
Ezenben édes Zuboki uramnak a kérését hamarább meghallgatá a Jupiter, mint a dinnyeérés bekövetkezett volna. Addig is időben elbocsátá egyik ártó angyalát, a kinek neve «himlő». Az kezdett grassálni Debreczen városában.
Volt aztán már temetés: egy nap négy-öt is. Közben márjásos is. Édes Zuboki úr felfejthette megint a zsebeit, s nem mondta többé a tele palaczkra azt, hogy «ne tartsd erre!»
Egy olyan szép szitáló esős délután épen vittek a Nagy Péterfia-utczán végig egy fehérre és kékre festett koporsót a vállaikon a szép fehér köténynyel ellátott henteslegények; fiatal bajtársuk feküdt abban; a koporsó előtt járultak az énekes diákok, elől a kántorral, s énekelték a szép kalvinista zsolozsmát: «már elmengyek az örömben!»
Könnyű volt nekik, mert ők a padlón járulhattak előre, ez volt a két szál gerenda, mely mint a velenczei lagunák mellett a járda, a gyalogjárást lehetővé tette ilyen tavaszi latyak idején, ha szemközt jött valaki, felmászhatott a fabakterre. De annál keservesebb dolga volt annak a négy lovas hintónak, a mely a gyászmenettel szembe közeledett a város vége felől, s nagyokat lódult egyik oldalával a másikra. – De rossz lehet üveges hintóban járó úrnak lenni.
Édes Zuboki úr jelt adott a felemelt flautájával a háta mögé a következő versre, mire a kántus rázendíté:
«A sárból kimenekedtem!»
A salugáderes hintó épen akkor úgy bellezökkent egy alattomos kátyúba, hogy a hátulsó kereke tengelyéig elmerűlt a sárban, s erre a rudas ló kiugrott a hátulsó lábával az istrángból.
Ez valóságos irónia volt arra a versre, hogy «A sárból kimenekedtem», mely legelőször is magukra az énekes diákokra gyakorolta nevettető hatását; egyszerre torkukba szakadt az ének. S tizenkét vigyorgó fogsor ragyogott a hintó felé fordulva, hanem az a derült pillanat nem tartott sokáig, mert a rudas, a veszedelemtől megijedve, úgy elkezdett neveletlenkedni, rugdalózni, hogy mire Zuboki uram rákiáltott: «ne tarsd erre», már akkorra tele rúgta a szemét száját sárral. Erre aztán a többi két ló is megbolondúlt, a halottvivők fehér köténye, de meg a szép festett koporsó is, nagy bemocskoltatás veszedelmében forgott. Nem is vették azok tréfára a dolgot, hanem neki lódulának a koporsóval, hogy a sárvulkán lőtávolából elmeneküljenek, s taszították az éneklő diákokat maguk előtt; első eset volt, hogy a halott megkergesse a gyászkiséretet Futott is a diák, egymást taszigálva a pallón, de senki sem olyan nagyon, mint az altista, a Tanussy Manó. Neki még egy külön jogczíme is volt a neki iramodásra.
Annak a pórult járt hintónak a bakján megismerte a kocsist, meg a hajdút. Azok az ő cselédjeik.
Az a hintó ő érte jött. Vesd el magad!
Addig hátra sem nézett, a míg az utczagörbület el nem takarta előle a bajba jutott úri fogatot.
Sára asszony ült biz’abban. Ő is nagyon jól megismerte a fiát, még ebben az átváltozott alakjában is. A csoda fogta el! Az ő magzatja, a Tanussy-család egyetlen ivadéka, a fejedelmi sarjadék halottakat énekel végig az utczán! Ha olyan erősen be nem lett volna csatolva a bőrfüggöny a hintón, tán kiugrott volna belőle, így csak az ablaküveget tudta kitörni rajta, s azon kidugta az arczát, az egész feje nem fért ki rajta.
– Están, te! Están! kiáltá indulatosan a hajdúra.
Dejszen volt annak most egyébb dolga, mint a «tessék parancsolni!» Czombig bele kellett gázolnia a kátyúba, hogy a rudas lábát visszaemelje az istrángba. A kocsis káromkodott. A két első ló pedig rémültében kikapott a sártengerből a partra, a járópadlóra, s minden módon be akart menni a csizmadiának az ablakán, pedig nem volt szüksége csizmára. Legény, inas, májszterné rohant az épület védelmére fordítófával, seprüvel; a hintóba szorúlt asszonyságnak az interpellatiója, «a fiam! a fiam!» mind elveszett a nagy lármában.
Végre is az istráng volt az okosabb: elszakadt, s ezzel a rudas kiszabadult a kelepczéből.
De most már aztán nem lehetett tovább menni, a míg az istrángot össze nem kötözik.
Sára asszony mindezekről a földi bajokról tudomást sem látszott venni, őt csak a tova szaladott Emmácska érdekelte. Egy hatalmas kemény megtisztelés után, annyira érvényt szerzett az Estánhoz intézett szavainak, hogy az visszamordúlt rá a ló hasa alól: «no hát mi a?»
Elkerítette neki a szentjeit Sára asszony.
– Hagyd ott azt a lovat s gyere ide! Nem hallod, hogy kiabállak? Nem látod, hogy ott megy a fiam?
A hajdú nagyot bámúlt.
– Micsa fia?
– Szamár! az, ki azelőtt az Emma leányom volt.
– Hát hogy lett a kisasszonyból úrfi?
Az ám! Erről senki sem világosította még fel az otthoni cselédséget.
– Bolond! Ne kérdezd. Ott megy a temetéssel. Szaladj utána, hozd ide!
– Én? Hogy találjak én meg egy Emma kisasszonyt, tizenkét tógás diák között?
Sára asszony átlátta, hogy ezzel nincs mit beszélni, a kocsisnak osztott hát parancsot.
– Héj, Simkó! Rögtön fordúlj meg.
A vén kocsis rideg nyugalommal felelt vissza.
– Felfordúlni, azt megtehetem, de megfordúlni, azt nem tehetem.
– Elszakadt az istrángunk! magyarázá az Están az állapotot.
– Nekem pedig utól kell érnem azt a temetést minden áron.
Erre a szóra: «minden áron», közbelépett a gondviselés.
Egy taligás férfiú ott nézte már régen az utcza másik oldaláról ezt a nagy hajczihőt. Maga ott ült a lova hátán a nyeregben, fülig húzva magát a kifordított gubájába, s szítta erősen az üres makrapipáját; a lóhoz volt kötve az az ismeretes két kerekű talyiga, a mi úgy hasonlít a római curriculumokhoz; egy szál keresztbe tett deszka képezi az ülést benne. – Dehogy mozdította volna meg a kis ujját, hogy a bajba került utasoknak segítsen valamiben. Hanem a mint «árról» beszéltek, egyszerre eleven ember lett belőle, megszólalt:
– Elviszem én az ifjasszonykát a temetőig, vissza is hozom hat garasért.
Sára asszony nem sokat válogatott benne: «álljon kend ide a talyigájával!»
A vehiculum odafartatott a hintó mellé, az ernyőt nem sokat bontogatta Sára asszony, hanem levagdalta a késével a csattos szíjakat s úgy nyitott magának utat a hintóból.
Aztán nem törődve az összecsődűlt embereknek sem szemével, sem szájával, átszökött a hintóból a talyigába s helyet foglalt az ülésdeszkán.
– Aztán csak jól meg kell fogózni kétfelül a kasba! dörmögé a talyigás jóakaró tanácsadással az úri vendégnek. S azzal elkezdé az alatta levő négylábú állatot a kóczmadzag ostorral agyba-főbe, a két csizmasarokkal meg oldalba biztatni, s mire az csakugyan mozgásba hozta a tagjait, úgy, hogy a talyiga is kénytelen volt vele menni.
Hejh, ha azt most látnák a tanusvári előkelő urak, asszonyságok, hogyan kergeti Sára asszony egy talyigán ülve a Tanussy-család trónörökösét, a ki halott előtt énekel kántusban, az utczán végig!
Még sem érte utól a gyászmenetet, pedig még borravalót is igért a talyigásnak. A «lú» nem szalad soha. Meggyőződése tiltja.
Mire a temető kapujához ért a talyiga, már akkor a diákok ott álltak karikában a halom tetején s a sírásók erősen kapálták be a földet a leeresztett koporsóra.
No itt legalább száraz föld volt, le lehetett szállni.
Sára asszony nem várt segítséget. Egyik lábával a kerékagyra lépve, aláhoppant a talyigából s indult a temetőajtó felé.
De nagy hirtelen visszahátrált megint. Szokás szerint a temető bejárata előtt két sor professionatus koldus képezett sorfalat, mindegyiknek ott ragyogott czondráján a fényes sárgaréz pecsét a D. V. betükkel. Hiteles koldusok.
Sára asszonyban máskülömben sem volt semmi festői érzék, hogy ő koldusok pofáiban valami nagy gyönyörködését találja, de most még a szokottnál is visszatetszőbbek voltak azok között; soknak az arcza tarka volt még a nem rég kiállt himlő ragyáitól. Ettől a látványtól csakugyan van oka visszariadni egy szép asszonynak, a ki ád az arcz simaságára valamit.
Hirtelen a szája elé kapta a zsebkendőjét, csak azon keresztűl kiáltott a koldus bíróra.
– Hej! Kit temetnek ottan?
A koldusbíró félszemű volt, nyúlszájú, a nagy persely a nyakában igazolta hivatalos állását, síró szóval felelt meg a kérdésre:
– Istenben boldogult néhai Koppants Áron uramnak a fiát, Koppants János henteslegényt, himlőben halt meg szegény, Isten nyugtassa meg.
– Himlőben! kiáltá fel Sára asszony. S az én fiamnak ott kell lenni.
– A bizony! Az a három utolsó sor ott mind ebben a nyavalyában halt meg.
Sára asszony kivül maradt, ott akarta bevárni a fiát.
És aztán még kellett neki valamit látni, a mi rosszabb a nyavalyánál is.
Végig kellett neki nézni, hogy az egyházfi hogy fizeti ki a diákokat egyenkint, ott mindjárt a végzett munka után. Az ő fiacskája is ott tartja a markát, a míg beleszámolják a hét pénzt.
Egy Tanussy Emmánuel petákot szolgál meg halott temetésénél! Ez kétségbeejtő!
A diákok azonban nem jöttek visszafelé azon a temetőkapun, a melyen bementek, hanem visszafelé indultak meg.
– Nem jönnek vissza? kérdé Sára asszony hüledezve.
– Nem ám, felelt az érdemes koldusbíró, mert a czigánysoron is van egy halott, most azért kerűlnek.
– Szaladjon valaki nekem a kántorhoz, hívja egybe ide!
«Szaladjon!» nevettek a koldusok. Ugyan ki szaladna itt, holott a ki nem sánta, az vak.
– Itt van egy tizes! kiálta Sára asszony, oda dobva a földre egy ezüst pénzt.
Most már aztán nem volt senki sem vak, mind utána kapott a pénzdarabnak; azonban egy sánta elkapta valamennyi elől, s aztán fél lábon, fél mankóval úgy eliramodott, hogy röptiben elfogta Zuboki uramat.
Zuboki uram megérté, hogy egy nagy úri asszonyság akar vele beszélni, a ki tizest ád a koldusoknak.
Hohó! Ennek nagy halottja lehet.
A temetőt széles, mély árok vette körül, a mit még bevehetlenebbé tett a két oldalt magasra felhányt töltés. A külső gáton állt Sára asszony tekintélyes alakja; szép tarka virágos grosdenápel ruhában, drága bajadérral a nyaka körül, a fején egy olyan módi kalap, a mi épen úgy néz ki, mint a mostani gigeknek az eső ellen felhúzható födele, marabu tollakkal. Ezt bizony meg lehetett látni messziről.
Édes Zuboki úr tehát, bocsátván a kántusát a maga útjára, egyenesen neki vágott torony irányában a hívogató alaknak, úgy ugrált egyik sírtól a másikra, mintha athletai versenybe futna fogadásból. Nagy lihegve odaért a belső töltésre, s ott lekapta a kalapját, nem annyira köszönés végett, mint hogy az izzadt homlokát megtörülje, úgy beszéltek az elválasztó mély árkon keresztűl, mint Dobó és Amhát pasa.
– Maga a kántor? szólítá meg Sára asszony az énekek fejedelmét.
Az pedig nem szerette ezt a czímet, mert ez pápista szó.
– Ne tardsd erre! Én orgonista vagyok. Igen is. Mi tetszik a nagyasszonynak? Egész harmonia tetszik?
– Nem kell nekem semmiféle harmonia! Majd magam csinálok én olyan harmoniát, hogy ledűl bele a veres torony, azzal a repedt haranggal. Adja ki frissen a gyereket.
– Ne tardsd erre! Nincs az én zsebem tele gyerekkel! Honnan vegyem.
– Azt a hunczfutot küldje ide, a melyiknek a füle Tanussy Emmánuel névre hallgat, az az én drágalátos magzatom. Elszökött a gézenguz. Viszem haza.
– Tisztelem a tekintetes asszonyt. Alázatos szolgája. Örülök, hogy van szerencsém.
– Sohse örüljön semminek, hanem kiáltson utána annak a semmirevalónak, hogy jöjjön ide. Ha én kiáltok utána, még jobban elszalad.
Édes Zuboki úr maga elé szúrta a homokba a nádpálczáját s arra tette rá a kalapját; most még jobban izzadt az üstöke. Elővette a zsoltárbeli tudományát.
– «Perelj uram perlőimmel!» – «Haragodnak nagy voltában.» – «Ne szállj perbe én velem!»
– Ne diktáljon maga most itten zsoltárokat, hanem tegye, a mit mondok.
– «Parancsolá az Augustus császár!»
– Az Augustus császár csak egy kótyomfitty volt, az senkinek sem parancsolt, hanem a mit én parancsolok, arra nincs más felelet, mint «igen is, szaladok, teszem!»
– «Hegedűnket akasztottuk fűzfákra!» Hisz akkor rosszabbúl volnék a százharminczhetedik zsoltárnál. Nincs több ennél az egy áltistámnál. Nincs olyan szép áltushangja az egész kollégiumban senkinek, mint a primi anni Tanussy Manónak. A nélkül nincs harmonia. Ha a diskantusból akarna a tekintetes asszony egyet elvinni, abból van három, azt adhatok, de az altust nem adhatom.
Már erre elfogyott a türelem olaja Sára asszonynál, azt gondolta, hogy Zuboki úr mókázik; pedig nem volt az annak szokása.
– Enyje, te egeretnyelt részeg bor-duda! még én velem mersz csufondároskodni? No megállj, majd csinálok én rendet a debreczeni kollegiumban, ha még senki sem csinált!
S azzal, se szólt, se beszélt, felkapott egy hantot a földrül a lába alól. De Zuboki uram sem vette tréfára a dolgot; a mint látta, hogy micsoda veszedelmes ellenséggel van dolga, kapta a két kezébe a pálczáját, meg a kalapját, s úgy eliramodott, hogy legfeljebb három négy hant puffant oda a hátához, a míg az ostromüteg lőtávolából elmenekülhetett.
– No, ez szépen kezdődik! mondá magának Sára asszony, s visszadobogott a talyigájához.
A koldushad keserves nagy énekléssel fogadta: «szeretem és áldom az úr Istent!»
– No, hát csak áldd, van okod rá! kiáltá mérgesen Sára asszony, s majd felfordította a talyigát, a mikor felkapott bele. «Vissza a hintómhoz!»
Jól mondta. Az uti kocsi még akkor is ott horgonyozott a nagy pocsétaöbölben a czizmadia háza előtt. Az istráng rendben lett volna már, hanem most meg a hátulsó kerékről esett le a nőstény sróf, bele a sárba, azt keresték kilenczágu vasgereblyével a latyakban, elnyelte azt a sár, de elnyeli az még magát a hintót is, ha reggelig itt hagyják.
Késő este lett, mire bevergődhettek a hintóval a nagy hidra.
Még akkor élt és uralkodott Debreczennek ez a hirhedett specialítása, a mire József császár azt mondta, hogy még soha sem látott ennél nagyobb hidat a szárazföldre építve.
A bárka végre eljutott az óhajtott kikötőbe, a Bikába.
Sára asszony, késő lévén az idő, ő maga is a hosszú keserves út fáradalmaitól eltörődve, a mai napon már nem találta czélszerűnek a hajtó vadászatot folytatni az Emmácska után. Hiába is keresné most azt a collégiumban. A vendéglős elmondta neki, hogy nagy halottra harangoznak, a Tánczos uramnak az öreganyja halt meg, az ecclezsiának is testált, az egész kántus ott van most a halottas háznál virrasztani.
«Virrasztani!» Egy Tanussy Emmánuel a disznóhajcsár öreg anyja mellett kornyikál kálomista rigmusokat és nyakal mellette debreczeni felfordult nyulós bort, a mit ollóval kell elvágni a szájától, mikor leteszi a poharat! «Hogy a tűz pusztítsa el az egész faluba ojtott várostokat!»
Azzal a tűzzel pedig jó nem tréfálni. Most épen olyan divatja van a tüzi veszedelemnek Debreczenben, hogy minden éjjel kigyullad valami majd itt, majd amott. Azt mondják, hogy mordályégetők vannak a városban.
Jó szerencse, hogy van egy olyan derék nagy botosa a kollegiumnak, mint a domine «Mitugrálsz!»
Ennek meg ez a latinus neve. Ő az első masinistája a diákoknak. «Masinista» jelent tűzoltót.
A tűzoltás a diákságnak a melléktanulmánya, van saját fecskendőjük és minden egyéb tűzoltó apparátusok. Azaz, hogy tulajdonképen az a mindenféle készülék áll jóféle kurtanyelű csáti tölgyfustélyokból, a miknek a bunkója ólommal van megtöltve, ezeknek a neve gerundium. Aztán valamennyi gerundiumnak van egy apja, meg egy öregapja. A botok apja a «kis bot», a nagyapja a «nagy bot». Az utóbbinak a sulya huszonkét bécsi font. Egészen hasonlít ahhoz a Herkules-buzogányhoz, a mit mindenki ismer. De ember is legyen, a ki azt felemeli. Már pedig ezt az ölnyi hosszúságú buzogányt kinyujtott karral kell a végénél fogva felemelni és aztán megint függőlegesen feltartani annak, a ki a nagybotos czímet el akarja nyerni. És annak külömben is bátor, erős szivű embernek kell lenni, a ki vészben és viharban parancsolni tud. Ilyen ember a «Mitugrálsz»? A kis bot csak kilencz fontot nyom, annak a kezelője Tanussy Manó. Ahoz is markos legény kell. Mikor aztán «incendium» hangzik, egyszerre végig futja a collegium szobáit a vészkiáltás: «ad arma! ad arma!» A masinisták ugranak a fekhelyeikről, kapják a gerundiumokat az ágy alól, a volontérek befogják magukat a nehéz tüzifecskendő elé, nem kell még a lovakra várni, s azzal csörtet a fekete csapat ki a collegium kapuján, a merre a toronyőr lámpása mutatja a tüzet, mert a tűzfény, kivált éjjel, megcsalja a tájékozást.
Már most, a ki a debreczeni hosszú utczákat ismeri, mindjárt ki fogja találni a kis bot és nagy bot intézményének a czélszerű voltát. A tűzoltó diákcsapat nem kerülget egyik utczáról a másikra, hanem neki a tűz irányában a kerteknek, a melyik palánk a kis bot döngésére be nem dűl, megadja magát menten, ha a nagy bot megszólítja, akkor aztán a ledöntött palánkon, a kerteken keresztűl vágtatnak a fecskendővel, kapu, kerítés törik-zúzik előttük, tégla-vályogfal nem akadály, a nagy bot olyan, mint a római faltörő kos, az egy hatalom.
Mikor aztán az égő házhoz eljut a diákság, nagy okosan békét hágy annak a tetőnek, a melyik már úgy is ég, ellenben hirtelen ellepi a szomszéd háztetőket, puffog, csattog a sok gerundium, egy irgalmas kiáltás alatt le van födelezve tiz-tizenkét közel eső ház tisztára, azok meg nem gyulladhatnak. Valóságos lebunkózás. Akkor aztán a magára maradt égő házat is lehet locsolgatni.
Ez ugyan drasticus tűzoltási mód volt, de mindig bevált.
Az adoma szerint egyszer meg is sokalták ezt a barátságot a birtokosok s tanácshatározat ment a collegiumhoz, hogy a «florilegium» (virággyűjtemény, a diákság megtisztelő kifejezése) ne jőjjön tüzet oltani botokkal. A legközelebbi incendium alkalmával aztán kirukkolt megint a collegium ifjú népe a veszedelem színhelyére, magasra emelt pennákkal a kezében. Le is égett a fél utcza. Hát aztán csak megint visszadekretálódott a gerundium.
Egy ilyen látványnak Sára asszony is lehetett nézője. Mert alig hordatta fel a kocsiládákat a numero 8-ba, a minek az ablaka a nagy piaczra néz, a midőn egyszer csak megkondul a harang (a kiről így szól a vers: «mázsaharang ötvenkettő, de toronyba veresbe»), ez tüzet jelent! Mire nagy riadal támad, kofa, hentes, talyigás egyszerre futni kezd hetvenhét felé; «hol ég? ott ég!» a füstgomoly a nagy erdő táján emelkedik fel az égre, az esős felhős boltozat mindenfelé veresedik, «az ispitály ég!» kiabálják alá a toronyból, a városházától jön futva a dobos, csákót vesztett hajadon fővel, s veri a dobot, a hogy csak állja a bőr, végre a templomtéren összegyült sokaság kétfelé oszladozik, nagy robajjal tör rajta keresztűl a tűzoltó diákság, elől a nagy botos, a Mitugrálsz, két kezében keresztbe tartva maga előtt a nagy botot, hogy csak úgy dönti maga előtt a rendet, nyomában a kis botos, a vállára kapott ifjabb buzogánynyal, aztán rohan a nagy tüzi fecskendőbe elől-hátul belekapaszkodott fekete had, a nehéz masina döczögve gördül végig a nagyhidon.
Egy magasra fellövelő lángnyelv megmutatja merre a tűz? A nagy botos megkezdi a vezényletet, «tundas istum palánkum!» (Törd be azt a palánkot!)
Sára asszony onnan az ablakból csak akkor veszi észre, hogy kinek szól ez a kiáltás, mikor a nehéz buzogány elkezd egy deszkakerítésen recsegtetve tombolni, hogy ez az ő fiacskája. Ez az Emma gyerek!
– Hát azért neveltelek én tégedet selyem kisasszonynak! Kutya, meg a mája! A füstfaragó dolga a tűzoltás becsületes városban. Ne te kálvinista Róma!
A hajdu, meg a kocsis ezalatt nyugodt lélekkel jártatta a négy lovat, a nehéz út után, a házak mentében, a hogy szokás.
– Fogjátok meg nekem rögtön azt a kölyket! kiáltott le rájuk az ablakból Sára asszony. Azt ott ni, azzal a husánggal, a ki a kerítést döngeti, az az én fiam. Ide hozzátok mindjárt. A ki felgyujtotta az ispitályát, oltsa maga. Az én fiam nem kéményseprő inas!
A kocsis megfogadta a szót s közé keveredett a rohanó hadnak, a miből az lett, hogy nem ő fogta el a diákot, hanem elkapták őtet a diákok, a két lovával együtt, a lovakat rögtön befogták a fecskendő elé, a kocsist meg feltolták a bakra, hogy hajtson. A hajdu ellenben okulva a kenyerespajtása példáján, a két első lóval beretirált gyorsan a Bika udvarára. A másik két ló, a kocsissal együtt csak másnap délre került elő, a kocsisnak a szép karikába szedett haja mind le volt perzselve, a dolmánya csupa lyuk a ráhullott szikráktól, a lovaknak meg csak itt amott maradt a farkából valami, kell az gyűrűnek a diákok számára.
Hajh, de dühös volt Sára asszony. Egész éjjel le nem feküdt, külömben sem alhatott volna a nagy harang-félreverés miatt. Átkozta az egész várost, collegiumostól együtt. «Ha most volna itt egy plébános, mindjárt pápistává lennék! Hisz a katholikusok csak nem hajtják a tüzbe kispapjaikat! Ki hallott ilyen bolondot?» Majd a lovaiért lamentált, majd a fiáért. Még sem szénát, sem abrakot nem kaptak!
Reggel felé még is csak el lett oltva a tűz szerencsésen.
De Tanussy Manó megadta a diadalnak az árát. Egy tűzfal, a minek az ormán dolgozott, ledült alatta, s a fiunak kificzamodott a lába, egynehány horzsolást a testén nem számítva. A társai úgy szállították haza a collegiumba, botokra fektetve. A tilógus ugyan mindjárt helyretette a bokáját, de azért mégis fekve kellett maradnia egész nap az ágyban s a dagadt bokáját hideg vizzel borogatni.
Ezt pedig senki sem hozta hirül Sára asszonynak.
Alig várta, hogy a reggeli harangszót elhuzzák. A kocsis még sem került haza a lovakkal. A mint a collegium csengetyűje is elverte a készülőt, felhivatta a hajduját.
– A diákoknak már beharangoztak, együtt vannak a collegiumban. Rögtön eredj oda, keresd fel, a hol találod a fiamat. Hogy hiják? Nem tudod? Tanussy Emánnuel. No, ne járjon a szád, mintha forró kása volna benne. Rágd meg jól: «Em–má–nu–el!» Emmábul, Sámuelből ragaszsz össze egy szót. Azt mondd neki, hogy én parancsolom, hogy én nekem azonnal ide jőjjön! Ha mindjárt az imádság közepén van is, azonnal ugorjon, hagyja abba, itt teremjen, mert külömben én deklinálom meg.
A hajdu öreg legény volt már, sokat tanult életében, csak azt az egyet nem tanulta meg, hogy valami izenetet úgy elmondjon, a hogy a szájába adták.
A collegiumnak nem felejtette a nevét.
– Ez a kinlódium? kérdi egy kaputámogató tógás fiataltól. Hogy ezt helybenhagyták, akkor azt kérdezte, hát hol van ebben a nagy kaszármában az a czinterem, a hol a Tanussy Emma Sámuel diákot deklinálják?
A megszólított felvezette a hajdut a kikoptatott falépcsőkön a fizikai terembe.
Ott épen a tisztelendő Hamzai uram, mint substitutus professor praelegált s a csillagok parallaxisát, vagy mit, magyarázta a kathedrában ülve. Szemben vele, a hogy otthon Tüzhalmon, a nagy kamarában vannak a stellázsira felrakva egymás fölé a tejes köcsögök, úgy ült sűrű glédákban egy egész tábor diák, a kik közül egyik sem hasonlított máshoz, mint maga magához.
A hajdunak elkáprázott a szeme, mikor belenézett ebbe az idegen sokaságba.
– Izé! Azt parancsolja a tekintetes Tanussy Decebálné asszonyság, hogy az a Tanussy micsoda? Izé! No ni, nem jön ki a számon a neve. A clarissime segíteni akart rajta: «Manó». Manó? Nem. Olyan nem kell. «Hát talán Emmánuel?» Az a! A kakas csipje meg a czifra tituláját! Hát, hogy azonnal ugorjon, ott teremjen a tekintetes asszonynál, a Bikánál, az Emma urfi édes anyjánál.
Hát persze, hogy az egész classis nagy röhögésnek eredt a furcsa összeállításra.
A clarissime átlátta, hogy ettől az atyafitól szóbeli izeneteket küldözni nem tanácsos, ennélfogva azt mondta neki, hogy csak forduljon ki a folyosóra, majd mindjárt fog levélben válaszolni.
Azt természetesen igen gyöngéd kimélettel kellett az uri asszonyságnak tudtára adni, hogy a fiával minő baleset történt, minélfogva az a mai napon gátolva van fiui kötelességének teljesítésében, ellenben a tekintetes asszonynak szenvedő gyermeke kórágyánál leendő megjelenése mennyire áldásos befolyással fog lenni annak felépülésére stb.
Hogy ennek az epistolának mi lesz a sorsa, azt előre lehet sejteni! Sára asszonynak levelet írni, a ki nem tud irást!
Mikor a hajdu visszaloholt a híres vendégfogadóba, a tekintetes asszony már künn a lépcsőtornáczon várta.
– No! Elhoztad? Nem hoztad?
– Igenis. Elhoztam a levelet.
Sára asszony azt a két szép fehér fogsorát mutogatta dühében, összecsikorgatva.
S azzal úgy vágta a fejéhez a hajdunak azt a levelet, hogy ha az papirosból nem lett volna, menten porrá zuzott volna tőle a feje.
Azután még egynehányszor a hátához vágta, egyszer a többek között az öklével együtt; utoljára pedig apró csipetekre összetépte, mint a lebbencstésztát, s a földön elszórva, sorba rátaposott az elszórt pilléire, mintha megannyi mérges pókokat gázolt volna össze.
– Levelet küld nekem! Még csuffá tesz a világ előtt! Olvassam, ha tudom! Nekem küld levelet, a kinek se bü se bá nem emberem. Nekem ákombákot! No megállj rosz kölyök, ha te nekem így produkálod, hogy mit tudsz, majd felauffirolom én te neked, hogy hát én mit tudok.
Azzal nagy dulfulva berontott a szobájába, előrántotta az elemózsinás kosarat, a miben szépen rendbe volt rakva a sok drága jó pogácsa, diós kalács, sonka, kalbász s más efféle csemege, a mi a diák paradicsomát képezi. Kinyította az ablakot, kidobált rajta mindent, ki a piaczra. Nem bánta kinek jut. Koldusok kapkodják-e el, vagy kósza komondorok falják fel. Inkább a kutyáknak. Semmi, de egy morzsa sem maradt sem a kosárban, sem a szivében.
El is utazott volna rögtön vissza, ha a kocsis a két lóval már visszakerült volna.
Pedig hát a szegény Manó gyerek ebben az egész levél históriában teljesen ártatlan volt. Eléggé nyughatatlankodott ő, a mikor megtudta az orgonistától, hogy abban a hintóban az édes anyja érkezett meg, de a borbély nem engedte neki hogy felkeljen, estig fekve kellett maradnia.
– Ne tartsd erre! biztatá Zuboki uram. Este kirukkolunk a tekintetes asszony ablaka alá s elénekeljük neki a legszebb harmoniás nótákat, azzal szent lesz a béke.
Úgy is történt. Még a sötétséget sem várták, már ott volt a kántus a Bika előtt Zuboki uram vezetése alatt, s rákezdé a gyönyörűséges szép nótát:
«Szomoruan hallott kongni
A várban egy harangot…»
Manó énekelte az altushangot. Jaj, de fainul is adta!
A Bika korcsmáros onnan hallgatta az ablakból kikönyökölve a szép nótát, s nagyokat füstölt a földig eresztett longissimából. Engedte végig énekelni.
Hanem a mint Zuboki uram most ahoz a másik dalhoz kezdte a fuvoláját stimmolni: «Te Tihanynak riadó leánya», leszólalt onnan az ablakból.
– Hájszen, ha ez a szép harmonia az én nevemnapjára van szenteltetve, azt igen szépen megköszönöm, s egy pohár borral meg is honorálom, hanem ha netalántán annak az uri asszonyságnak sub numero 8 lenne szánva, akkor nem instállok belőle többet, mivelhogy az már a délesti órákban haza vissza elpályázott.
Erre csak a torkába szakadt a dal a diákságnak.
Manó odafordult a falhoz, s ha kicsufolják is érte, nem tehetett róla, de elkezdett sírni, – utoljára volt!
