Mucius Scævola.

Manónak még csak most kezdett az álom kimenni a szeméből igazában, egész odáig nagyon hasonlított ez valami álomlátáshoz, a míg a küzdőtársát a vízbe beledobta. Csak azután kezdett magához téregetni, mikor annak habuczkolását meghallotta a tóban s aztán látta, hogy uszik az egész kétségbeesetten, zöld héjas fejjel a zöld vízben, ugratva szét maga elől minden irányban a csendes philosophálásukból felriasztott békákat.

Akkor egy kicsit megijedt, hátha ő most ezt az embert a vizbe ölte volna? Gyilkosság! No ez szép kezdet volna egy uj életpályához! Akkor aztán mindjárt mehetne nem Debreczenbe diáknak, hanem az erdőbe zsiványnak.

Nem volt már kedve a lefekvéshez, hirtelen magára kapkodta a ruháit. Hanem azután a parton támadt nagy kaczagás egy kissé helyrevigasztalta. A min kaczagnak, az még sem lehet valami siralmas dolog.

Azonban még sem tudott belőle semmit megérteni, a mi itt történt.

Honnan cseppent ide ez a hosszú ficzkó? Mi keresete volt itt? Mi a bolond ütött hozzá, hogy ő róla a legédesdedebb álmában lerántsa a pokróczot? Hát vétett ő ennek a longuriónak valamit?

A megingatott vizen himbálódásnak eredt sandolin láncza az első kérdésre nagyhamar felvilágosítást adott neki. Ahá! Ide csónakon jöttek. Talán rablási vágyból? Van is itten mit elrabolni!

Valaki kopogtatott belülről az ablakon. Odatekintett. Azt a két nagy szemet látta az üvegen keresztül villogni.

– Hát te ébren vagy még? kérdezé a kis leánytól.

– Épen most oltottam el a mécset, mondá az, kinyitva az ablakot, s aztán kidült rajra, könyökére támaszkodva.

– Láttad ezt a hecczet itten? kérdé a fiu.

– Hogy ne láttam volna?

– Rossz volt, a mit tettem?

– De nagyon is jó volt. Úgy kellett neki.

– Ismered ezt a fiut?

– A grófnak a fia.

– Én nem tehetek róla. Idejött, meg akart harapni.

– Nem téged, hanem engem.

– Tégedet-e?

– Az ám, azt gondolta, én aluszom ott a szunyogháló alatt.

– Akkor az nagy kutyaság volt tőle!

– Könyökölj csak ide az ablak párkányára, aztán majd elmondok neked valamit.

Manó odatérdelt az alacsony ablak elé, hogy annak a hidjára rákönyökölhessen.

– Hát honnan ismered te ezt? mikor beszéltél vele? sürgeté türelmetlenül.

– No, csak várj sorodra, majd megtudsz mindent. Láttam az urfit, de csak a tavon keresztül, beszélt is hozzám, de csak ilyenekkel ni.

Azzal megmutatta Manónak a vadgesztenyét, a héjába vésett szivecskével.

– S te mivel feleltél neki rá?

– Egy czitromtökkel. Tudom, hogy betörött tőle az orra. A milyent ott látsz felfuttatva a háztetőre. Harmadnap kereste is a mama, hogy hová lett az egyik czitromtök, mert mindennap megszámlálja, hány van? Én azt hazudtam neki, hogy kikezdték a rózsabogarak, s megrohadt.

– Hazudtál? Hát nem szégyenled magadat?

– Hahaha! Miért? A hazudásért? Te talán nem szoksz hazudni?

– Nem én!

– Oh te oktondi. Hisz akkor mindig megvernek. Mi abból élünk, hogy hazudunk. Minden embernek hazudunk. Még magunknak is hazudunk. Mikor télen kimegyünk valahová, felveszszük a selyemruháinkat, s azt hazudjuk, hogy urak vagyunk. Hiszen nekünk sem mond senki igazat. Isten őrizz attól! Hiszen ha valaha uri társaságba kerülsz, s ott minden embernek igazat mondasz, hát kidobnak az ajtón. Oh te bagó! Látod, engem a mama kis gyerekkorom óta mindig arra tanít, hogy ha valahova megyünk, kinek mit hazudjak? Hej, ha egyszer-egyszer elszólom magamat, s valami igazat találok mondani, hogy megmosdat érte!

Manót nagyon elizetleníté ez a beszéd.

– Látod, ha te én nekem «hugám» volnál, hát én azt szeretném, hogy nekem mindig igazat mondj.

– Igazán szeretnéd? No hát mondok valami igazat. Tudod, hogy miért hajítottam orron azzal a czitromtökkel az urfit? Azért, mert az a vadgesztenye, a mivel engem megdobott, egy levélbe volt göngyölve, s abba a levélbe ő azt írta, hogy szerelmes belém és feleségül akar venni.

– Igazán azt írta! kiálta fel Manó, elszörnyedve, hogy lehet valaki akkora gonosztevő, hogy ilyesmire vetemedjék!

– No, csak ne kiabálj ilyen nagyon, mert fellármázod a mamát, s akkor aztán majd hazudhatunk ketten egyesült erővel, hogy miért vagyunk itt az ablakban?

– Meg van az a levél?

– Bizony nem is dobtam ám el. Várj csak, megmutatom.

Azzal előkeresett egy sokrétt összehajtogatott levelet a czipője talpából s azt kiterítette az ablakhidjára a fényes holdvilág elé. Az urfi nagy betüket szokott vetni, el lehetett azt olvasni könnyen. A leány maga olvasta fel.

De minden sor után nagyobb haragba jött Emmánuel. Ez iszonyú gonoszság! Rettenetes vakmerőség!

– No, ugy-e, hogy igaz, a mit mondtam? szólt a leány.

– Most már bánom, hogy agyon nem csaptam a botommal.

A leány csiklandósan nevetett erre a szóra. Valami olyan jól esett neki rajta. «Hihihi! De bolond fiu vagy te, hallod-e?»

Manó pedig csak úgy gyűrögette fel a kabátja ujjait a két karján, mintha sajnálná, hogy nincs most itt valaki, a kit meggyomrozzon.

– Ha rágondolok, hogy hátha téged talált volna itten?

– Sajnáltál volna? Szegény gyerek. No eredj vissza aludni, feküdjél le.

– Nem alhatnám már, inkább visszaadom az ágyadat, aludj te. Én addig beleülök ebbe a csónakba, körülhajókázom vele ezt a szigetet, s ha valaki be akar törni, fejbe ütöm.

– Hahaha! De vitéz vagy! No hát ha nem akarsz lefeküdni, maradj itten, én sem fekszem. Oh én sokszor egész éjjel nem alszom, kivált mikor a holdvilág süt.

– Én is úgy vagyok vele. Ha valami eszembe jut, el nem tudok aludni tőle.

– Aztán mi szokott neked eszedbe jutni? kérdé a leány.

– Hát mindenféle, a mit nagyon kivánok, a mit szeretnék elérni valaha.

– Ugyan mi az?

– Hát én azt még magam sem tudom. Szeretnék valami nagy, kiváló ember lenni, a kit sokan szeretnek, vagy gyűlölnek, a kit a világ hire emleget, a kit az ország dicsőit, a ki a hatalmasok fölé emelkedik s a ki azt mondhatja magáról, én magam teremtettem magamat!

– Én is, én is ilyenekről gondolkozom mindig, viszonzá a leány. Nem beszéltem el senkinek, csak a holdvilágnak, az az én bizalmasom. Nekem is mind az jár az eszemben, hogy tudnék egyszer valami olyan hires csillaggá lenni, a mit mindenki imád, valami olyan bálványnyá, a ki az okos embereket mind elbolondítja, s aztán befogni őket, mint a lovakat és hajtani ostorral és aztán nevetni rajtok!

A két gyermek aztán elbeszélt reggelig egymással azokról az álmairól, a mit a gyermekek ébren szoktak álmodni, egyiknek a képzelődése a másiknak a lángját szitogatta. Minek lett volna nekik aludni, mikor szebb álmokat láttak így, s aztán a minden álmok vége az volt, hogy ha egyszer az egyik is, meg a másik is fel tudott hágni a csillagos égre, hogyan fognak ott összetalálkozni ismét?

Nincs az a hatalom, a mi megfoszsza a gyermeket a hitétől az ábrándjaihoz, sem hatalom, sem éhség, sem nyomor.

Már a hajnalcsillag is feljött a fák sudarai közül, a holdvilág beleszürődött a pitymallat derengésébe, a békák elhallgattak, ők reggel mennek aludni, a faluból átringott a hajnali harangszó, a gólyapár elkezdett kelepelni a háztetőn, a parkban egy leányhang danája szólalt meg, az idei népdalt czifrázgatva.

– No, most eredj innen, mondá a leány, bujj el a lugas alá, a Böske jön, a tejet hozza, nem szükség hogy téged itt lásson.

(Ösztön volt már a leánynál a titkolózás.)

– Talán jó volna, ha én el is mennék előbb az utamra.

– A nélkül, hogy elbucsuznál az anyámtól? te paraszt!

– Igazság! De mikor kel fel az asszonynéném?

– Majd a mikor én felébresztem, addig alszik. Délig sem ébredne fel.

– Ugy-e? kezdett valami mondáshoz Manó, de kapiczányon kapta a nyelvét hirtelen s nem mondta tovább.

– Micsoda «ugy-e?» szólt a leány, s azokkal a titoklátó szemeivel belenézett a fiu szemébe, s ki is olvasta belőlük az el nem mondott kérdést. Leskelődtél ugy-e firhangon keresztül? mikor megtiltottam! Láttad, hogyan altattam el az anyámat? Másképen egész éjjel le nem hunyja a szemét szegény.

– De hát hogy teszed azt?

– Hát az én ujjaimban olyan erő van. Vigyázz magadra! Mert, ha végig huzom a tíz ujjam hegyét az arczodon, hát elalszol, mint a macska.

Manó igazán visszahőkölt.

– No, most sunyj el, bujósdit játszunk. Majd aztán megtalállak, ha kész lesz a kávé.

– Felmegyek a padlásra.

– Az lesz a legjobb.

Manó felmászott a külső lépcsőn a hiúba, a minek a nyitott eresze alól le is lehetett látni és hallgatózni a verandára.

A mezei dal egyre közelebb hangzott, s mikor vége szakadt, a túlparton megláthatá Manó a tejhordó leányt, a ki kora hajnalban, a mikor még a kastély népe alszik, lopva szokta elhozni a mindennapi kávéhoz való tejet a Styx szigeti gunyhóhoz. Ezek itten reggelire kávét isznak, ozsonnára is kávét isznak. Bizonyosan ebédre is kávét isznak. Azt a tejet a béresné titokban kezeli el a kulcsárnétól, a pesztonka titokban hozza ide, ha megtudná az uraság, elcsapnák valamennyit a szolgálatból.

Lizandra leeresztette a csapóhidat s bebocsátá a Böskét.

– Tjühühüj! kisasszony! ereszté meg a lány a nyelvprittyét, alig várva, hogy letegye a köcsögöt a kezéből. No maga ugyan szép dolgot csinált az éjjel.

– Mit? kérdezé nevetve Lizandra.

– Beledobta a tóba a méltóságos gróf urfit.

– Hát nem jól tettem?

– Nagyon jól tette, de nekem még a zúzám is reszket, hogy ha ezt a méltóságos gróf, meg a kegyelmes grófné megtudja.

– Hát te honnan tudtad meg olyan hamar?

– Oda jöttek be a gróf urak a tiszttartóhoz, ujra öltöztetni, kimosdatni a gróf urfit.

– Ivott sok tóvizet?

– Ühüm. Alig győzték helyreigazítani forró punchchal, a mit hirtelen csinált a tiszttartóné.

– Szép zöld volt a képe?

– A zöld csak lement, hanem a szeme alatt volt egy nagy kékség, azt nem lehetett lemosni. Maga még talán meg is ütötte?

Lizandra még jobban nevetett.

– Magam is azt hiszem. Hát aztán nagy az a folt?

– Bizony nagyobb, mint a maga ökle. Ejnye, de hogy tudott ezekkel a filigranmunka kezeivel úgy elbánni azzal az erős urfival.

– Ugy-e? Hát te nem tudod, hogy én tündér vagyok. Ha előveszem a hatalmamat, még a medvét is legázolom.

– De csak nagy baj lesz ebből mégis. A négy urfi a tiszttartó szobájában ugyancsak köpte a markát, hogy majd mit csinálnak ők ezért boszuból. Nem értettem a beszédüket, mert francziául beszéltek, csak a sok «szeker ment» ütögette a fülemet. Azok most magának, meg a mamájának nyugtot nem fognak hagyni, annyi bizonyos.

– No, majd megválik, hány zsákkal telik?

– Jaj, én sietek vissza, hogy meg ne lássanak itten. Az a fekete bajuszú gróf már hajnalban kitárta a szobája ablakán a zsalugádorokat, az öreg méltóságos ur is csengetett már a komornyikjának, azok fenn vannak már.

– Hát Isten veled, Böske.

– No, én csak elszökném innen anyjostul, ha maguknak volnék, kisasszony, de még ma!

A pesztonka szaladt vissza a hidon keresztül a bozótba. Lizandra megint felhuzta a hidat.

Manó lesietett a hiuból s kereste a Lizandrát.

A leány már akkor tüzet rakott forgácsokból, s a tejet forralta.

A fiunak az arcza halvány volt, hanem a szemei égtek.

– No, hát téged mi lelt? kérdé tőle a leány.

– Hallottam mindent.

– A mit az a leány beszélt? ugy-e beh derék, azt hiszik, hogy én voltam az a hatalmas, hahaha! Hát te miért nem nevetsz?

– Mert fel vagyok háborodva. Én követtem el valamit, s most ezt te reád fogják.

– Hahaha! Látod, milyen derék dolog az a hazudás. Te azt hazudtad, hogy nekem vagy, hát ha neked volnék most nevetnék rajta, hogy elhitték a hazugságomat.

– De én nem akarom, hogy azért, a mit én tettem, valakit mást üldözzenek.

– Hát aztán mit csinálsz, hogy ne tegyék?

– Odamegyek és megmondom az igazat.

– Hova mégy?

– Oda az öreg grófhoz.

– Micsoda? Te! Tanussy Emmánuel, ahhoz a Ponthay Adalberthez, a ki a te családodnak legnagyobb ellensége? a ki elvesztené a te egész ivadékodat egy kanál vizben. A kivel a te apád soha szóba nem állt, csak mikor egymást szidták. Te ahhoz akarsz menni?

– Egyenesen hozzá.

– Minek?

– Hogy megmondjam neki az igazat, a hogy megtörtént.

– Az igazat megmondani? Magadra vallani? Hát futó bolond vagy te?

– Hát talán tégedet hagyjalak magam helyett bántatni?

– Mit bánthatnak én rajtam? Én leány vagyok. Ha megütök valakit, párbajra sem hivhat. Ha védelmezem magam az ellen, a ki meg akar csókolni, az övé a mit kap. Szerencséje, hogy téged kapott ott helyettem, mert én a két szemét kapartam volna ki.

– Semmi beszéd! Tudom én, hogy mi a kötelességem. Ha fölcsaptam férfinak, férfi akarok lenni!

A leány most már igazán megijedt. Elállta az utját a távozni akarónak, úgy kérlelte.

– Ne menj oda. Ne tedd azt. Ne add ki magadat nekik. Édes jó Manócskám! Maradj itt! Bizony nem eresztelek. Várj, míg felköltöm a mamát. Hallgass a szóra! összetépnek, ha odamégy hozzájuk! No mit adjak? Adok egy csókot, ha itt maradsz!

– Az sem kell! dörmögé durczásan a fiu s félre tolta az utját álló leányt s kiment a folysóra.

– No, hát nem eresztem le a hidat. (A felvonó hid láncza lakattal volt megerősítve, s annak a kulcsa Lizandránál állt.)

– Kérdem is én azt! hetvenkedék Manó s nekiszaladva, egy ugrással könnyedén átszökött az egy szál deszka hosszú hézagon, pajkosan kiáltva: «czoki tenger!» Sokszor próbálta ő az ilyen mesterugrást még leánykorában.

Lizandra elbámulva nézett utána. Úgy utána bámult, hogy még a tejet is ki hagyta futni azalatt.

Manó pedig törtetett a bozóton keresztül, a merre a pávákat hallotta kiabálni. Tudta, hogy a páva a kastélyok udvarán szokott lakni.

Ott hagyta a kunyhóban még a batyuját is.

Tele volt dölyffel.

Mikor meglátta a kastélyt, nem került a szép kavicsos útnak, hogy a nagy pázsit-göröndöt megkerülje rajta, hanem egyenesen keresztül vágott a gyepen, pedig jól tudta, hogy azon tiltva van az átgázolás. Ordíthatott rá a kertész, a hogy tetszett, rá sem ügyelt.

A kastély nagy oszlopos porticusa alatt látott egy férfi alakot, két zsebébe dugott kézzel álldogálni, annak pedig jó reggelt sem kivánt, csak úgy szólítá meg:

– Beszélhetek-e Ponthay Adalbert gróffal?

A megszólított pedig a délczeg Don Juan volt.

Csakugyan szavának állt, hajnalban felkelt, hogy még az ágyban fekvő nagybátyjának elmesélhesse a Gil Blas kalandját. A lovag látta, hogy kivel van dolga. Mendikás diák, a kalvinista fajtából. Tetszett neki az egész fellépés.

– Ő nagyméltóságával?

– Nem bánom én, akármi a titulája. Beszédem van vele.

Don Juan vette észre, hogy ez őt most valami szolgálattevő szellemnek nézi.

– Bejelentsem nála uraságodat?

– Sohse fáraszsza vele magát, csak mutassa meg, merre az ajtaja.

– A mennykőbe! De ha itt az a szokás.

– Hát nem bánom.

– Szabad a becses neve után kérdezősködnöm?

– Azt majd megmondom a grófnak magának.

– No, még ilyen büszke mendikást nem volt szerencsém tisztelhetni! szólt nevetve Don Juan, s azzal ironiás tiszteletadással komplimentezve vezette a furcsa látogatót a folyosón végig, egész a gróf hálószobájának az ajtajáig, a mi a földszinten volt.

Még az ajtót is szives volt előtte kinyitni.

A gróf a saját lakosztályában a legegyszerűbb berendezést tartotta, az előszobája tele volt kertészeti eszközökkel, onnan a mindig nyitott ajtó a hálószobájába hagyott látni, abban sem volt más luxus, mint vadászfegyverek, medvebőrök, agancsok s egyéb trophæumai szent Hubertusnak, egyszerű, szarvasbőrrel takart ágy előtt hevert egy pár könyv, a mikből estenden, lefektekor, a jótékony álmot szokta meríteni. Manó ott látta őt maga előtt abban az ismeretes sok zsebű kertészzubbonyban.

– No, fiam, mit akarsz?

(Akármelyik kertészlegénynek szabad bejárata volt hozzá, annak nézte.)

Manó pedig oda toppant eléje s karcsú termetét kiegyenesítve, a szeme közé nézett a hatalmas urnak. Ott zümmögött a fülében Cornelius Neposból valami «Romanus sum civis, Cajum Mucium vocant».

– Gróf ur. Az én nevem Tanussy Emmánuel. Tanussy Decebálnak a fia. Elhagytam apámat, anyámat, mert leány módon neveltek s én férfi akarok lenni. Debreczenbe megyek – a collegiumba – tanulni. Ez éjjel egy szegény asszony és a leánya szállást adtak a kunyhójukban, egy tó közepén. Éjjel, altomban megrohant egy fiatal férfi illetlenül. Én azt beledobtam a tóba. Kiúszott. Nem tudtam, kicsoda? de ha tudtam volna is, azt tettem volna, a mit tettem. Most hallom, hogy ez ifju a gróf ur fia volt. Nem akarom, hogy helyettem mást üldözzenek, nem akarom, hogy miattam szállásadóimon álljanak boszut. Itt vagyok, helyt állok, elégtételt adok. Ha vétettem, állítsanak törvény elé, ha sértettem, fegyver elé.

– Hahaha! kaczagott Adalbert gróf, hogy az egész termete rengett belé. Valami szertelen tréfás jelenet volt ez! Egy ily leányképű suhancz, a ki Mucius Scævolát declamálja. – Hahaha. «Hostis hostem occidere volui! Nec ad mortem minus animi est, quam fuit ad necem!»

Hanem aztán a mint megtörülte a szemeit a nevetés könyeitől, odalépett a fiuhoz, cordiálisan.

– Ne félj semmit, édes fiacskám, se nem vívunk, se nem perlekedünk veled. A mit tettél, jól tetted. És már most szorítsunk kezet. Bizony mondom neked, hogy te vagy az első Tanussy, a ki ha valamit feldöntött, a mi forró volt, előáll nyiltan kimondani: «én tettem, én felelek érte!» és nem keni másra!

Emmánuel azon vette észre, hogy a keze fogva van Ponthay Adalbert kezében. Szavaira arczába szökött a vér. Hiszen jól tudta, hogy Decebál apa mit csinál Belizár nagybátyával – tréfából és komolyan?

A czélzásból kitalálhatta, hogy ezt a gyülöletes komédiát Ponthay Adalbert gróf is keresztül ismerte már.

– Nem én! kedves Emmánuel, folytatá a gróf. Nemcsak, hogy nem neheztelek rád, sőt mondhatom, hogy nagyra becsüllek. Először azért, a mit tettél, másodszor azért, a mit mondtál. A fiamnak jól esett az a leczke, de én nekem még jobban esik az, hogy a kudarczot nem leánykéz ejtette rajta. Ezzel holta napjáig csufolnák, hogy vízbe dobta a legelső szerelmi kalandján egy leány. Az scandalum volna. Ha férfi tette vele, az csak echéc. Hanem hát, hogy ennek a furcsa kalandnak semmi hátrányos következése ne legyen, tenni fogok róla. Gondoskodom arról, hogy mindenki meg legyen elégedve s az egész cselszövénynek vége szakíttassék. Tégedet választalak ki benne épen közbenjárónak. Itt van egy levél azon szigetház lakójához a fiókomban.

Azzal egy antik faragványú szekrényhez lépett a gróf s annak egy titkos rúgóra járó rejtekfiókjából kivett egy lepecsételt levelet.

– Tudod a nevét a szállásadó asszonyodnak?

– Azt nem kérdezhettem meg.

– Helyes. Sáromberkynének híják. «Ihro Hochwohlgeboren.» Itt van ez a levél; vidd oda hozzá, add át neki. Mondjad, hogy én küldöm. Aztán majd visszajösz ide.

– Azt nem tudom.

– De én bizonyosan tudom. Vissza fogsz jönni egészen a magad jószántából. Akkorra majd a fiamat is felköltetem. Ismerkedjetek meg fényes napvilágnál is.

Manó átvette Adalbert gróftól a levelet s megfordult a sarkán, kisietett az ajtón. A gróf egész odáig kisérte. Don Juan ott ólálkodott a folyosón, Adalbert gróf visszatartóztatta, hogy ne tréfálkozzék a furcsa fiuval.

– Ki volt ez a garabonczás? kérdé az ifjabb Ponthay.

– Ez volt az a leány, a ki tegnap a fiamat a vízbe dobta.

– A «vadmacska!»

– Nem. Hanem Tanussy Emma kisasszony, a ki az anyjától megszökött.

– Ah! Ez pikáns dolog! Megszökött kisasszony! Mindjárt gondoltam. Ilyen szemtelen bátorsággal csak egy leány léphet föl velem szemben.

– Költesd fel a fiut.

– Magam megyek hozzá. Ráijesztek, hogy utána jött a leány, a kit az éjjel meglátogatott, s követeli, hogy ha compromittálta, hát már most vegye feleségül.

Ezt nagyon jó ötletnek találta Don Juan, mert maga is nevetett rajta.

Manó pedig csörtetett vissza minden kertésztilalmon keresztül törve a Styx-szigeti házhoz.

A mint az átjáróhoz ért, a csapóhidat leeresztve találta, Lizandra ott állt az ajtóban, karját a küszöbre s fejét karjára nyugtatva.

Mikor Manót meglátta, öröme visszatarthatatlan fellobbanásában hirtelen eléje szaladt, úgy, hogy a keskeny bürü közepén összetalálkozva, majd beleestek mind a ketten a vízbe.

– Visszajöttél?

– Hogy ne? Hisz itt maradt a motyóm.

– Csak nem jártad meg azóta a kastélyt?

– De bizony megjártam. Nézd, hoztam is valamit.

Lizandra megnézte a levél czimzetét.

– Ez az anyámnak szól.

– A gróftól kaptam.

– Hát nem haragudott meg rád?

– Nem. Feldicsért. Nekem tetszik ez az ember. És én azt nagyon szeretem, hogy a kinek ellensége akarok lenni, azt előre becsülhetem. Felébredt már édes anyád?

– Már el is végezte a toilettejét.

– Elmondtad neki, hogy mi történt itt az éjjel?

– Már, hogy mondtam volna? csak nem ettem gombát! Hisz akkor soha többet ki nem eresztene a szobából, s mikor elmegy hazulról, rám zárná az ajtót. Azt mondtam neki, hogy te reggelig aludtál, én meg varrtam. Te is azt mondd.

– Nem! Ha azt akarod, akkor én be sem megyek a házba, hanem kinn maradok. Itt a leveletek, add ki a batyumat.

– Hát mi bajod most?

– Semmi. De nekem a szemem ég akkor, mikor azt hallom, hogy valaki nem mond igazat. Azt akarod, hogy én mondjak el anyádnak mindent?

– Nem. Nem. De mikor az őtet nagyon meg fogja ijeszteni. Haragba jön szegény! Aztán mit tehet az ilyen nyomorult teremtés haragja, mint mi vagyunk. Te még nem láttad őtet haragudni. Oh az valami kinzó látvány. Mikor dühbe jön, futni akar, ölni! és aztán összeroskad. Az olyan, mint mikor rossz tündérekről álmodik az ember. Ne kívánd azt meglátni!

Manó meggondolta magát.

– De mégis meg kell neki tudni mindent. Mert ezt az itt maradt ladikot nem lehet elhazudni a tó szinéről. Honnan került az ide? Az égből pottyant talán?

– Furjuk ki a fenekét és sülyeszszük el. Tanácsolá a leány.

– Nem! Nem úgy! Hallgass rám. Kezdjük meg fordítva, a hátulján az előadást. Elébb vidd be te a mamádhoz ezt a levelet. A gróf azt mondta, hogy ebben valami örvendetes hír van. Mikor azt elolvasta a mama, akkor azt fogja kérdeni, hogy került ez a levél ide? Arra megmondod az igazat, hogy én hoztam a kastélyból. Akkor ő azt fogja kérdeni, hogy mit kerestem én a kastélyban? Te arra megint megmondod neki az igazat. És így egymásután visszafelé, a legutolsó szóig.

– Jaj te! De nehéz az az igazmondás!

– Na csak bátran! Próbáld meg. Ha egyszer sikerül, majd meglátod, hogy kedvet kapsz hozzá.

– Alig hiszem.

Lizandra átvette a levelet s bement vele a házba, Manó leült a kis padra az ajtó előtt.

De ha palota lett volna és nem kunyhó, még azt is felverte volna a nyomban következő örömsikongatása az öreg asszonyságnak.

Lizandra ijedten szaladt ki.

– Gyere be! A mama megbolondult. Tánczolni kezd.

Mire visszamentek, előbb az ajtón félénken bekukucskálva, már akkor az asszonyság nem tánczolt, csak danolt. Valami régi melodiára énekelte le a kezében tartott levél szövegét. Azután meg, hogy a két gyermeket megpillantá, odarohant Manóhoz, átölelte, összecsókolta. Csakugyan azt hitték, hogy megbolondult. Úgy kaczagott.

Hanem azután, hogy a fiut kibocsátá a körme közül s a lányra került a sor, a zokogás vette elő, mikor aztán jól kisirta magát, akkor egészen visszatért a rendes lelki állapota. Megtörlé az arczát vizes kendővel, azután egy szárazzal! egy kicsit betömpölygette hajporral, helyreigazította a schnecklijeit s leült az asztal mellé nyugodtan, tenyerét a kiterjesztett levélre téve.

– No lásd, kedves Lizám, megjött, a miért annyit imádkoztunk, böjtöltünk, megszünt a száműzetésünk, szabad visszatérnünk a fővárosba, Bécsbe!

(Az volt ő rá nézve a paradicsom.)

Erre a szóra Lizandra is elkezdett tapsolni és tombolni örömében, úgy hogy Manó elhitte, hogy ez csakugyan valami nagyon jó lehet. Bécsbe menni! Nem értette, de hinni kellett ebből a nagy örömkitörésből.

– Már most aztán mondd el, hogy jutottál te ehhez a levélhez? szólt Manóhoz Sáromberkyné.

– Mondja el Lizandra kisasszony.

És Lizandrának kellett az egész történetet, vallatási modorban, hátul kezdve, elől végezve elmondani. Nehéz munka volt. Egyszer-egyszer majd félre is szaladt. Hanem egy pillantás Manó arczába megint helyrezökkenté az igazmondás kerékvágásába.

Sáromberkyné itélő birói komolysággal vette tudomásul az adatok, helyzetek, körülmények és indokok sorozatát, s csak egy szava volt mindenre: «correct! egészen correct».

A corpus deliktik is előadattak: a szíves vadgesztenyék, a szerelmes levél.

– Legfőbb ideje, hogy innen eltávozzunk. Ez volt a határozat.

Lizandra tapsolt maga magának, hogy ilyen szépen sikerült egy egész hosszú sora az igazmondásnak. Még ha sokáig együtt lennének Manóval, egészen belé is tanulna. (S akkor meghalhatnának mind a ketten éhen.)

– Én is már most köszönöm a szives vendéglátást, mondá a fiu, s megyek az utamra.

Az asszony megfogta a kezét.

– No te, mondhatom derék gyerek vagy! Én itt neked hajlékot adok, s te hálából feldulod, lerontod azt a házat, a mi neked menedéket adott.

Manónak csak tátva maradt a szája a bámulattól.

Az asszony ravaszul mosolygott.

– Úgy van, biz azt tetted. Mert hidd el azt nekem Tanussy Emánuel, hogy ha egy hét mulva visszajösz erre a helyre, nem találod itten sem ezt a házat, sem a négy füzfát, sem a zöld tavat, hanem találsz e helyen egy feltöltött térséget, beültetve fákkal és bokrokkal. Mi még ma elmegyünk innen! s holnap már elmennek a gólyák a kéményről. Nem siratjuk ám meg! E rongyos házikóért nekem a ponthaligeti úr egy kis vagyont kinált, csakhogy elmenjek innen, Sohse fogadtam el. De ráadásul erre a a levélre most már elfogadom. Megyek, ha Bécsbe mehetek! Itt van a szerződés, a mit hozzám küldtek! Most már aláirom. Hej, de pompás reggelivel fog megtraktálni a gróf, ha ezt a szerződést tőlem odaviszed hozzá. Várj, még aláirom.

Az asszonyság átment a benyilóba. Lizandra azalatt felterített a reggelihez, behozta a kávét, tejet, s odatolt az asztalra három csészét.

Sáromberkyné visszatért az aláirt szerződéssel.

– Isten áldjon meg. Nem tartóztatlak. Tudom, hogy visszavárnak a kastélyba.

– Hadd várjanak, mormogá Manó. Három csésze volt az asztalon, három szék az asztal mellett. Lizandra három felé osztotta a kávét, tejet, meg a kuglóf-darabkákat. Manó természetesnek találta, hogy neki az egyik székre le kell telepedni.

– Hát mi velünk tartasz? Nálunk reggelizel? (Az öreg asszony nevetett valamin.) Jobban tetszik itt, mint ottan? No, hát adja Isten, hogy soha se láss bennünket többet.

Manónak végig borsódzott a teste erre az ormótlan kivánságra.

– Mi pedig hát együnk meg mindent ma, a mink van, holnapra ne maradjon semmi! Mondá ki a jelszót a házi asszony, s azzal előhozta az asztalra a tegnap összegyüjtött körömfaladékot mind s biztatta a két gyermeket, hogy lakjanak jól kedvük szerint. A mi meg is történt. Drága gyermekkor, a midőn még a jóllakás boldogság.

– Ma laktam jól először életemben! dicsekedék Lizandra.

– Hogyhogy? tudakozá Manó.

– Hát úgy, hogy a mama a legjobb evés közben szokta elvenni előlem az ételt, «hagyma lesz holnap!» Érted! «Hagyj ma: lesz holnap!»

– No, hát én is ma laktam jól először igazán, vallá meg Manó.

– Neked csak adtak eleget.

– De nem voltam éhes soha. De jó az az éhesség.

– No, majd lesz módod debreczeni diákkorodban, biztatá őt az öreg asszony.

– Előre örülök neki.

– No, hát most fogd ezt a szerződést, fiacskám, s vidd fel a kastélyba. De várj csak, valamit mondok. Az inged gallérja nem szalonképes már. Végy másikat. Ne nézzenek le azok a nagy urak. Itt vannak már a kiigazított ingeid. Azalatt, a míg odajársz, ennek is gallért készít a Liza. Elébb add oda neki a csizmáidat is, hadd suviczkolja ki.

De, már ezt az utóbbit nem akarta megengedni Manó. Azt ő maga végzi. Hanem aztán olyan ügyetlenül bánt a fényesítő kefével (látszott, hogy soha sem volt a kezében), hogy a leány nevetve kapta el a kezéből a kefét is, meg a csizmát is, s maga végezte el ezt a szolgálatot.

– Eredj frissen tisztát venni magadra!

Még aztán a nyakravalóját is felkötötte neki, s minthogy a tegnap óta levágott hajüstök maradványa makacsul előre hajlott a homlokára, a megnyálozott tenyerével simította azt neki féloldalra.

– Igy ni! Balról jobbra szoktasd, te skalapcza!

Így azután egészen szalonképessé téve bocsáták őt útra, a lelkére kötve, hogy a kifényesített csizmával ne czafatoljon bele a harmatos fübe, hanem a kavicsos úton járjon. Még nem vesznek tőle búcsut, mert hiszen vissza kell még jönni a gróf válaszával.

A mint Manó eltávozott, Lizandra rögtön hozzáfogott a levetett fehérnemü átalakításához. Csak úgy égett a keze alatt a munka. Az öreg asszony ez alatt egy régi nagy bőröndöt rakott tele az ócska pompa kaczatjával.

Lizandra, mikor nem ügyeltek rá, egy szálat szakított ki a hajából s azt a varrótübe fűzve, elvarrta annak a gyolcs gunyának a majczába. Sok babonát hisznek a lányok. Azt tartják, hogy az ilyen elvarrt hajszál visszahozza még valaha a viselőjét.

Manó ezuttal már a kertben találta Adalbert grófot. A nagy ember nyugtalan volt, hogy ilyen soká nem látta előkerülni. Hanem aztán, hogy meglátta őt tiszta inggallérral, fényes csizmával megjelenni, meg volt előtte magyarázva a késedelem oka. S a nagy emberek észre veszik az ilyesmit s fel tudják becsülni. Látogatás sáros csizmában, egyértékű gorombaság azzal, mintha a méltóságos urat tensúrnak szólítaná a megtisztelő.

Különös volt, mintha összebeszélés lett volna köztük, hogy a fiu is a kezében hordta a fövegét, nem a fején – hogy ne kelljen azt levennie.

– Nos! Emmánuel úr. Mit hozott ön? szólt a gróf, messziről megszólítva a közeledőt.

– Gróf úr, mondá a fiu, én még nem vagyok «úr», mert még nem vettek fel a «humaniorákba», akkor leszek «humanissime», addig «te»-nek szólít minden ember, a ki nem gúnyolódik.

– Jól van, fiam. Ez is helyes. Első dolog az embernek feltalálni a maga helyét a világban, sem egy lábnyommal elébb, sem egy lábnyommal hátrább.

– Sáromberkyné itt küldi az adásvevési szerződést aláirva.

Adalbert gróf átvette az okiratot s végig futott rajta.

– Nagyon jól van.

– Valami irásbeli választ fogok erre kapni?

A gróf figyelmesen tekintett az fiu arczába.

– Természetesen. Az eladási szerződésre viszonzásul nekem kell az eladott ház tulajdonosnéjának megküldenem a vételárra szóló utalványt bécsi bankáromhoz. Hanem azt a tiszttartóm is elvégezhetné.

– Az asszonyság szeretne mentül előbb eltávozni innen.

– Azt én is óhajtom. Tehát hajlandó vagy ezt is visszavinni hozzá?

Még gondolt valamit, de azt nem mondta el.

– Még az uti batyum is ott van, azért is vissza kell mennem.

– Jól van. – Hát édes Tanussy Emmánuel, én most mondok neked valamit, – egész nyiltan, őszintén. Megvallom, hogy én nekem te egy egész sorát a jó szolgálatoknak tetted, majd akaratlanul, majd meggondolva. Hogy ennek az én szeleburdi fiamnak az éjjeli kalandját tréfás kimenetelüvé tetted, az nemcsak rá nézve üdvös, de rám nézve is nagyon megnyugtató. Hogy aztán feljöttél hozzám, tettedet elismerni, ez egy igen nagy kellemetlenségnek vette elejét. Végtére, a mi legfőbb, hogy ezt az egész troglodyth családot innen a házam tövéből, mint a hamelni patkányüző, kiköltözésre birtad, s ez egyenesen a te közbejöveteled következménye, azzal én nekem olyan jó szolgálatott tettél, a mit soha sem fogok elfelejteni. A mit én mondok, az nem «szólásmód».

Azzal kezét nyujtá Ponthay Adalbert gróf a fiatal Tanussy Manónak. Eddig ennek a két családnak az öklei találkoztak egymással.

– És már most hát mondd el nekem te is egész őszinteséggel, hogy miben jársz? mi czélod van? hová igyekezel? Hátha tehetnék érted én is valamit?

– Nincs rajta semmi titkolni valóm. Leányt akartak belőlem csinálni s én férfi akarok lenni. A fejemet megakarták tölteni ostobasággal, a gyomromat édességgel s a szivemet gyávasággal, s én óhajtom a tudományt, a száraz kenyeret és a szabad akaratot.

Adalbert gróf elbámult ennyi rhetorikán, de hisz ez természeti adomány némely embereknél.

– S hová akarsz menni?

– Debreczenbe, diáknak.

– Választottál valami életpályát?

– Hát eleinte menni fogok azon az uton, a melyen valamennyien mennek. Megtanulom, a mi könyvből tanulható. Leszek kis civis gyerekeknél præceptor, leszek kántista, szép hangom van, eljárok temetésre «peták»-ért, leszek «masinista», «kis botos», tűzoltó, aztán eljárok ünnepeken légatiókba és prédikálom az igét. Ezen az úton lett az én barátom Mántay Móricz is tudós emberré.

Adalbert grófnak tetszett nagyon ez a mendikás philosophia. Gyönge nevetésre is birta.

– Tehát, te előtted a Mántay Móricz, a derék indzsellér a legfőbb eszménykép? Hanem hát, ha az a pálya van leginkább az izlésedre, akkor még azon jó becsületes megyei mérnökön tul is találhatsz magasabb elérni való fokot. Miért elvesztegetni a fiatalkori éveket olyan tudományokkal, a mik a pályádtól eltérnek, soha szükséged nem lesz reájuk? Minek kántálni, præceptorkodni, predikálni? Ha elszánt akaratod van sokat és nehezet tanulni, szigorú, komoly életrend mellett, akkor én azt tanácsolnám neked, hogy lépj be egyenesen a bécsujhelyi hadmérnöki intézetbe. Nekem egy sor irásomba kerül s ingyen felvesznek, s onnan aztán mint kész ember kerülsz ki, s viheted olyan magasra, hogy őseid lesznek rád büszkék, nem te reájuk. Egy nagybátyám, a ki ott nevelkedett, most táborszernagy.

– Bár én is oda mentem volna, most volnék valami.

Adalbert gróf nagy fát mozgatott. Ejh, milyen dicső fogás volna, a hatalmas Tanussy család egyetlen fiuörökösét az osztrák ármádia tagjává tenni.

Manó csak pár szót válaszolt rá.

– Nem tudok németül.

Ez elég akadály.

– Azt pedig jó lesz megtanulnod. Az európai művelt népek élő nyelve nyitja meg előttünk a világot, a nélkül itt maradunk a szurdikban.

– Tanulni fogom.

– Tehát most csakugyan Debreczenbe akarsz eljutni? Nem beszéllek le róla, az igen jó iskola, bár egy kissé «vaskalapos». Gyalog indultál neki?

– «Apostolok lovain».

– Milyen alkalmas véletlen! Épen most indul a kasznárom Debreczenbe, a sertésvásárra. Azzal együtt utazhatol. Ő egyedül megy. Igen derék, joviális úr.

Adalbert gróf csak úgy negyedrész tekintettel vizsgálta a fiu arczát, mit árul el erre a szóra? Ha örömöt, akkor az a gyöngeség jele, ha dölyföt, akkor az az ostobaság hírnöke. Családjának ős ellensége kinálja őt azzal, hogy mikor az apai háztól szökve szökik, akkor a saját hintaján elviteti a végczélig. Mit mond erre?

Manó nem engedett a szivébe látni.

– Igen köszönöm a gróf szives ajánlatát, de nem fogadhatom el. Megmondom az okát. Van egy jó pajtásom, a ki eddig tanított arra a kevésre, a mit felszedtem, ő vele beszéltünk össze, hogy a collegiumba megyünk. Két külömböző utat választottunk az eltávozásra, hogy együtt ne üldözhessenek bennünket. Szavunkat adtuk egymásnak, hogy a hortobágyi csárdában találkozunk össze, s a melyikünk hamarább érkezik, a másikat ott bevárja s így megyünk együtt a collegiumba. Már most, ha én kocsin mennék a Hortobágyig, ugyan mit csinálnék annyi éjen-napon keresztül abban a pusztában, meg a csárdájában, a mig a pajtásom gyalog odáig jut? Ha pedig nem maradnék ott, hanem egyenesen bemennék Debreczenbe, akkor megcsalnám a jó barátomat, s az hiába várna rám az összebeszélés helyén. Hát azért csak gyalog kell nekem az utamat folytatnom.

A kifogást egészen correctnek ismerte el a gróf, volt benne ész is, meg szív is. S ezzel szépen ki lett kerülve mind a gyáva elfogadás, mind a goromba elutasítás.

Adalbert gróf azonban még is gondolt ki valamit. Az ő kezei messze elérnek. Ezt a szökevény fiut nem fogja a hálójából kiereszteni többé. Tenni fog róla, hogy az az apai házhoz vissza ne kerüljön többé.

E közben eljutottak a kastély verandájáig. Ott volt fölterítve a reggelihez: halmozva minden inycsiklandó falánkság.

A gróf a tiszttartójáért küldött.

Az alatt lejöttek az emeletből a gróf urfiak. (A grófné még nem kelt föl.)

A jó Gil Blast a másik kettőnek úgy kellett erővel kihozni karjánál fogva. A két szélső nevetett, a középső ungorkodott.

– Hagyjatok neki békét! mondá a gróf. Gyere ide fiam. Nincs mit szégyenlened a dolgon; nem leány volt, a kivel az este megbirkóztál, hanem fiu, hozzád illő lovag és gentleman; a mi kedves öcsénk, anyánk után osztályos rokonunk, Tanussy Emmánuel. Öleljétek meg egymást.

Erre aztán egyszerre megváltozott a társaság hangulata. «Egy a mi társaságunkból! Hisz akkor «csau!» Egy álczázott gentleman! a ki tourt csinál gyalog, s útközben kalandokat keres. Ezt sorba kell ölelni valamennyinek!» Albino jajgatott is egy kicsit: «héj! héj! ne olyan nagyon! én nem akarok veled birkózni».

Most aztán egészen helyre van állítva Gil Blasnak a becsülete, azt a kék nefelejtset ott a szeme alatt büszkén mutogathatja, hiszen az egy athletai assautnak a tanujele. Manót odaültették maguk közé az asztalhoz. Hát az bizony másodszor is megreggelizett. Mire nem képes egy kezdő diáknak a gyomra. A közben el kellett neki mesélni a Styx-szigeten szerzett élményeit, a mik nagyon mulatságosaknak találtattak. Különösen hálás közönségre talált az a része az előadásnak, a hol a vadmacskát leirta. Ilyen közelről senki sem látta a leányt. Mikor azokról a nagy szemeiről beszélt, Gil Blas csak úgy meregette a magáét, mintha azokat is akkorára szeretné kitágítani. Most már igazán éhes kezdett rá lenni.

– (Abból pedig nem eszel, fiacskám! dörmögé a gróf s az időközben megérkezett tiszttartónak kiadta az utasítást, s beküldte vele a szobájába, aztán maga is odaült a családi asztalhoz.)

Látta, hogy a vendéget nem szükség kinálni. Hozzálát, a mit kedve szerint talál. Ki tudja, lesz-e ma ebédje valahol?

Csak egygyel kinálták hiába: borral. Az nem kellett neki. Gil Blas pedig ugyancsak hozzálátott a sherryhez.

– Hát te mért nem iszol bort?

– Azért, mert mindig azt láttam, hogy mikor valaki bort iszik, egészen más ember lesz belőle, mint azelőtt volt: én pedig szeretek az maradni, a ki vagyok.

Hanem hát málnavízzel is lehet Bruderschaftot inni!

Ez alatt a tiszttartó elkészült az utalványnyal.

Adalbert gróf felkölté az asztaltól Manót s behitta a szobájába.

– Itt van az utalvány tízezer ezüst forintra, Sáromberkyné számára. Ennyit adok neki a vityillójáért. Elképzelheted, hogy ez nagyon jól meg van fizetve. A szállásadó asszonyod azért az egy éjszakai, nem igen nyugodalmas kvártélyért elég jól meg van jutalmazva. Vidd el neki. A kastély hátulsó ajtaján bocsátalak ki, hogy ezek a szeleburdik ne tudják meg eltávozásodat. A mint te ezt az irást átadod a vénasszonynak, az rögtön a térde közé kapja a seprűjét, a nyakába a bagolyszemű porontyát s úgy elrepül innen, hopp hirével, hogy senki se hallja ebben az országban többet a hirüket. Az én fiacskám, meg a két bolond nagybátyja csak hadd készítsenek új furfangos revancheterveket a jövő éjjelre. Mehetnek már a hidon keresztül s ott találják az eresz alatt a nagyszemű baglyot, meg a vedlett anyját.

A gróf maga vezette a mellékfolyosón keresztül Manót az istállók felé nyiló ajtóig s aztán megmagyarázta neki, hogy merre juthat kerülő úton a posványi lakáshoz, hogy a verandán ülők meg ne lássák.

Azok vigan csördíték össze a kupiczáikat a gránát villogású curacaóval.

«Éljen a kis vadmacska! For ewer!»