Macska Helyett Mándrucz.15)

Emmanuel eltünését a tűzhalmi kastélyból csakugyan nem vették észre másnap délig. A dáridó után senkinek sem volt másra gondja, mint hogy hová hajtsa le a fejét. Maga Sára asszony is csak a déli harangszóra ébredt fel álmából s szokás szerint rossz kedvű volt. Miután elébb egy pár leánycselédnek a hátához vert egyetmást, a mi a kezébe akadt, s azt a szerencsétlen szolgálót, a ki a harisnyáját kifordítva huzta fel a lábára, illően felképelte, csak akkor jutott eszébe a Dorkót beküldeni az Emmácska hálószobájába: hogy az a gyerek mégis alszik-e?

A vén cseléd «Jézus Mária» kiabálással rohant vissza a szobába, s úgy meg volt ijedve, hogy nem tudta elmondani, mit látott. Csak a szétmeredt tenyereivel mutogatott a háta mögé, a mire aztán Sára asszony félmezitláb ugrott föl az öltözőszékéből s el nem tudva képzelni, mi rettenté meg Dorkót, maga futott át a gyermek szobájába.

Ott feküdt biz az, a szép fehér himezett vánkoson: a gyönyörű tömött hajfonadék, tőből levágva, az ágy melletti széken a merinó leányruhák.

Hová lett a gyermek?

Ki látta a házi kisasszonyt?

Azt bizony látták is, nem is. Minden fehércselédnek, ha még annyi szeme lett volna is, az mind el lett volna foglalva a tegnapi tánczvigalom pompájának élvezetével. Az Emmácska, szokás szerint, jókor aludni ment a kertre néző szobájába, s azontúl neszét sem hallották.

– Hol a Jancsi? kérdezé az úrnő. Egyszerre kitalálta, hogy annak kell valamit tudni az Emmáról.

Az rendesen ott szokott aludni abban az előszobában, a melyben a vendégek bundái, uti köpenyegei függnek hosszú fogas állványokon, mikor mulatság van. Ott bizony most nem vethetett magának vaczkot a Jancsi.

Dorkó néne szépen kérte az úrasszonyt, hogy ne kiabálja olyan nagyon a Jancsi nevét, mert az annál jobban el fog bujni, hiszen a tisztelendő úr puskával keresi, meg akarja lőni: valami rossz fát tett a tűzre a Jancsi!

Előidézték a főkapunál, meg a kertkapunál felállított éjjeli őröket: ki látta az Emmát, vagy a Jancsit?

Az Emma kisasszonyt senki sem látta, hanem a Jancsit, azt ketten is látták s mind a ketten esküdtek a maguk állításának igaz voltára.

A toronyőr este tíz óra után, mikor épen a tüzi játéknak vége volt, látta a Jancsit, a tegnapi új ruhájában, egy kis batyuval a hóna alatt a kapun kisietni, a fekete angol vizsla még a nyakába ugrált, úgy kisérte egy darabon az utczán, a míg a fiu vissza nem kergette, görrel dobálva rá, még a szavát is hallotta: «Hivd vissza azt a kutyát, mert eljön utánnam». Aztán látta a fiut elbandukolni Tűzhalomfalva felé.

A kerti kapu őre ellenben azt vallotta, hogy ő kora hajnalban bocsátotta ki a Jancsit; a ki az ócska ruháját viselte, s egy nyaláb szijjal összekötött könyvet czepelt a hátán; beszélt is vele: a Jancsi azt mondta, hogy itt hagyja a kastélyt s vissza sem jön többet ide, a míg a Horkázi fejjel áll az ég felé; mert az őt meg akarja ölni. Ő aztán még sokáig utána nézett a Jancsinak, s jól látta, hogy az a Tanusvár felé vivő uton sietett tova.

A két ellenmondó tudósítás tökéletessé tette a zűrzavart.

Sára asszony azt akarta volna, hogy azonnal talpon álljon az egész világ és segítsen neki az eltünt leányt felkeresni. Ez most a lehetetlenségek közé tartozott.

Nem is volt illendő! Kikiabálni az egész ittlevő vármegyének, hogy a Tanussy-család kisasszonya eltünt: itt hagyta a hajfonadékát! Az a nagy baj most, hogy leánynak volt nevelve; meg kell őrizni a hajadoni jó hírnevét.

Azt tette Sára asszony, hogy betört Decebál szobájába, hogy a férjét hivja segítségül.

No, ott most szép rendet talált. Az ágyon feküdt a Hektor, a nagy sinkorán, a ki mindig a gazdája szobájában szokott hálni; a medvebőrön pedig, a mi a Hektor számára volt leterítve, nyujtózkodott Decebál, nagyobb kényelem végett a fejét az asztal lábhidjára fektetve; csoda, hogy a nyaka ki nem törött, a két keze, meg a két lába úgy járt, mintha a túlvilágon a boldog takácsmesterség gyönyöreit élvezné.

Sok ránczigálásra, hogy végre mégis leszállt a paradicsomból s felnyitotta az egyik szemét (a másik még aludt), s hallott valamit egy megszökött leányról, rákezdé köszörületlen hangon azt a szép pápai nótát: «Tizenhat esztendős barna kis lány, elment a regement után». Azzal lecsapta megint a fejét az asztalhidjára. Ez azt vissza nem hozza.

A szomszéd szobákban csak horkolási duetteket, sőt quartetteket lehetett hallani.

De egy szobában mégis hangzott valami emberi beszédhez hasonlatos motyogás. Az ajtón betekintve, ott látta Sára asszony egy asztalnál ülni Csunyi Laczit, a mint egymagában ferblizett, osztotta a kártyát, gusztálta a sántát s veszekedett a képzelt játszótársakkal, hogy ne paklizzanak. «Beszszer!» «Rebeszszer.» «Blind.» «Nix Blind.» «Magam vagyok az úr!» «Mit vissza?» Iszonyú szerencsében volt, agyonnyerte magát. Csakhogy nem volt kitől.

Erre is hiába vesztegetni a szót.

De végre mégis akadt egy józan emberrel össze. Mántay Móricz jött le az emeletről, maga czepelve a nyalábra fogott bádog hüvelyeket, a mikben a mappák rejtvék, mivelhogy a hajduja a mai napra beállt chinai császárnak. Azt itt hagyja, a míg helyrehajdusodik.

– Kedves Móricz bátyám! kiálta Sára asszony, kezeit tördelve. Hallott-e már ilyet? Az én Emmám megszökött a háztól!

– Hallottam. Felelt az fideliter.

– De hová mehetett? Az Isten szerelméért! Nem tudja?

– De tudom.

– Hát mondja frissen.

– Elment Debreczenbe: beállt mendikás diáknak.

Sára asszony jól oldalba taszította könyökkel boszúsan.

– Menjen, maga bolond hityimatyimókus.

A többi részeg, ez meg bolond.

Akármit el lehetett volna Sára asszonynyal e tárgyról hitetni, csak azt nem, a mi igaz. Azért mondta meg neki a mérnök. Ő pedig tudta, hogy úgy van. Meg sem lepte az egész dolog. Nem is talált benne semmi különöst. Sőt igen helyeslendőnek találta. Így még lesz abból a gyermekből valami. Csak vissza ne hozzák; csak az utban el ne fogják.

Dejszen jól kifőzték azok ketten a szökési tervet. Lerajzolták a térképet, s azon az utazási vonalat. Ketten kétféle irányban, hogy az üldözőket tévutra vezessék. Csak éjjel utazni, nappal szénaboglyákban, nádkunyhókban elrejtőzni; az egy czipóval úgy gazdálkodni, hogy az a Hortobágyig eltartson; az erdőn most érik a mogyoró meg a som, az is jó táplálék, a keserű gomba sem megvetni való, csak só, meg egy kis tűz kell hozzá. Utbaigazítást csak pásztoroktól kell kérni, a kik tovább huzódnak a nyájaikkal. Ha faluba kell menni, az utolsó házhoz kell beszállni. A Jancsi a tegnap kapott három huszast is odaadta Manónak: az egyiket még fel is váltatá rézpénzre a görögnél. «Te még nem tudsz kérni; neked fizetned kell a szállásért; én már megtanultam a hálálkodást.»

Mire a tanusvári népek kijózanodtak s utánok eredtek, üthették már bottal a két szökevény nyomát.

Az volt a jelszavuk, hogy a hortobágyi csárdában várják be egymást s onnan mennek be együtt Debreczenbe.

A szép csillagos éjszaka kedvező volt a szökevény vándorutjának. A hol falura talált, lekerült a kertek alá, nem ment a főutczán keresztül. Külömben Tuhutummegyében kevés a falu, ott csak mezővárosok vannak, egymástól félnapi járó távolságban, reggel felé megtelepedett egy nagy kukoriczaföld szélében, a hol már felében le volt törve a tengeri s kupaczokba hányva. Nagyon jó az ilyen kupaczra fekve aludni, mert az olyan meleg, mint a dunnás ágy, s még milyen illatos!

Csak arra ébredt fel, mikor a távol helységből kijövő kukoriczatörők zsivaja felhangzott. Csupa leányok, menyecskék, meg gyerekek voltak; a vándor diákkal dévánkodni kezdtek, aztán hogy észrevették, milyen kevés uti batyuval jár, megtanították, hogyan kell kukoriczát sütni. Az volt a Manónak a reggelije mára. Soha annál jobbat! Kisasszony korában még hirét sem hallotta.

Onnan aztán elutasították tovább, hogy merre menjen, ha közelebb uton akar érni, arra a füzes felé, csak mindig a patak mentén. Délre már a háta mögött hagyta Tuhutum vármegye szikes legelőit, eljutott a kétvíz közéhez, a révészek átvitték a komppal ingyen, csak egy zsoltárt énekeltettek el vele, azt pedig ő tudott; ebből megbizonyosodtak, hogy diák és nem armerreisender.

A kanyargó folyam tulsó partján már más világ kezdődik. A mennyire a szem ellát, csupa dinnyeföldek; az ősz vége felé tele elkésett terméssel, cserhajú, kantalup, vérbélű, barátmagú; nem őrzi már senki, hiszen nem érdemes a piaczra felvinni; ottan válogathat a terített asztalról; jól lakhatik vele. Mikor odább megy, a csősz utána siet; de nem azért, hogy megzálogolja, hanem a végett, hogy a kulacsából egy jót huzasson vele, (veres bor van abban) nehogy a dinnyétől vérhast kapjon a szegény diák.

Meg odább szép zöld kaszálókon keresztül visz az út: e helyen még most vágják a füvet; az embernek szintúgy fáj érte a lelke, hogy azt a sok szép réti virágot hogy ontják halomra; odább már a száradt rendet gyüjtik petrenczékbe. Jaj, de hivogat az alvásra ez az illatos ágy!

– Szabad nekem itt egy kicsit aludni? kérdi illendőséggel a tapasztalatlan vándor a leterített szűrre letelepült társaságtól: (egy parasztgazda a feleségével, meg a kis fiával).

A menyecske kötődni kezd.

– Hát délután vagy-e, vagy délelőtt?

– Bizony délelőtt én.

– Ejnye, mi a kánya? Hát nem szégyenlenéd magadat délelőtt lefeküdni, aludni? Gyerejde, neked is jut a gombóczból!

Manó megköszönte szépen s elfogadta a meghivást, oda ült közéjük, helyet szorítottak neki a nagy cseréptál mellett, a miben hatalmas szalonnás-gombóczok uszkáltak a jó hivogató illatú hagymás, petrezselymes lében. Kapott egy nagy fakanalat is hozzá. Soha életében így jól nem tartották.

A menyecske kikérdezte, honnan jön, hová megy? Hogy Debreczenbe? Mi akar lenni? Még maga sem tudja. No csak fiskárius ne!

Aztán eresztené aludni.

– Hohó! mond a gazda. Elébb még azt mondd meg, szógám, ha igaz mengyikás vagy, hogyan hivják a diákok a debreczeni collégiumban a töltött káposztát?

Tudta azt már Manó.

«Abszurdum.» (Mivel hogy ilyent soha se kapnak.)

– Ember vagy, szógám! Mind így mondják a mengyikások. No, hát csak pihenj le; nagy utad van. Ha ozsonnára fölébredsz, itt lesz az abszurdum.

Ott is volt; de már arra azt mondta Manó, hogy sok lesz, majd megárt.

– No, hát vidd el vacsorára, előveszed, ha megéhezel.

Egy kis szilkét megtöltöttek a számára.

– Duplán tégy bele neki! mondá a gazda. Hadd legyen karácsonja az ebugatta mengyikásának.

S úgy bandukolt tovább a Thonuzóba ivadék az egyik kezében egy fűzfakaró, a másikban egy reketyeguzsra akasztott szilke, a hátán egy tarka kendőbe kötött könnyű batyu. Majdan kitalálta a módját: a botot a vállára vetette, a batyut meg a szilkét annak a végére akasztotta: nincs szebb utazás, mint az apostolok lován.

Itt már sűrűbben következtek a falvak egymás után; a mezők is más képet mutattak; nagy dohányültetvények sötétzöldje vált el élesen a sárga tarlóktól, az országút mellé fák voltak ültetve, két sorban, szép terepély platánok, diófák; az út vége egy nagy erdőben látszott elveszni; a mi azonban inkább urasági park lesz, mert a fák koronái fölött magasra emelkedik ki belőle egy úri kastély teteje. Szélrül e park mellett látható a falu fényes karcsú bádogtornya.

Az országuton most szállították hosszú négy ökrös szekereken a sarjut, meg a tengerit.

Manó nekibiztatta a lábait, hogy csak igyekezzenek, még ma estére be kell érni abba a faluba. A mult éjjel jó volt a meleg tengerikupaczon az alvás, de ma nem lenne egészséges dolog az ég alatt hálni. Máris érzik a harmatozó lég hűsessége, a mint a nap kezd letünni a hegyek mögé. Az a falu pedig jó két magyar órányira lehet még.

Ugyanazon a gyalogösvényen, a melyen a platánsor mentében haladt a fiatal vándor, ügetett egy sajátságos külsejű alak. Úgy látszik, vén asszony; az arcza úgy be van bugyolálva egy szeméig lehuzott főkötő, egy orráig átkötött tarka czicz-kendő, és egy a fejét körülfogó bodros capucheon segélyével, hogy abból a két szemen kívül alig látni valamit. Még azokon is pápaszem van. A többi termetét valami lebernyeg takarja, a mi kopott, megfakult fekete selyemből van, nagy sárga-zöld virágokkal; a minek a szárnyait ha a szél meglebbenti, kivirul a lebernyeg megvakult piros selyem béllése, s a régi módi, szűk kartonviganó, azokkal a kékveres csíkokkal, s a fekete frantzlikkal. Az alaknak az egyik kezében van egy fekete bot, szarvascsont mankóval, a másikkal pedig egy rengeteg nagyságú «pajdlit» emel, a mi igen nehéz lehet, mert egyre cserélgeti a botot, meg az iszákot; a pajdli fekete bársonyból van, s az egyik oldalán kihimezve arany és ezüsttel, de azon a fonál már mind veres és fekete. A melyik karjára a terhet átemeli, azon az oldalán minden lépésnél egyet bicczent a lábával.

A marhalegelőn egy csomó pásztorfiú játszott nagy lármával. Ráértek, a tarló felszabadult: a csorda mehetett a kukoriczába. «Longát» játszottak labdával.

Hát a mint meglátják azt a furcsa szerzetet, a ki bizonyosan ismeretes gúnyalak a környéken, egyszerre abbahagyja a suhanczcsürhe a játékot s rákezdi ingerkedő szóval: a natutár! a natutár! (Ez valami czigány gúnynév.)

S nem elég a semmirekellőknek, hogy szóval insultálják, hanem közre fogják, elállva az út két oldalát s fogadásból elkezdik hajigálni a lapdával: «Ki trafálja el?»

A háborgatott alak olyan nevetni való mozdulatokat tesz, hogy a ráhajított lapda elől kitérjen, olyan furcsán üget előre, hogy üldözőit lerázza a nyakáról, s mikor meg visszafordul, hol erre, hol arra, a felemelt botjával fenyegetve őket, akkor meg épen csupa figura! A capucheonjára varrt máslik csak úgy repkednek erre-arra, a libegtetett krispin két szárnya hasonlóvá teszi valami igen tarka denevérhez.

Emmanuelt felháborította ez a csufondároskodás. Tizen egy ellen. Egy tehetetlen, biczegő öreg asszony ellen.

Nem messze járt már a háta mögött. Egyszer a czélját tévesztett lapda odagurult a közelébe; Manó felvette azt és magánál tartotta. Aztán oda sem hallgatott, hogy mit kiabálnak a suhanczok, hanem ment tovább az úton.

Egy nagy pofók, pirók suhancz utána rohant s megtámadta.

– Nem adod vissza a lapdámat?

– Kérdésben a felelet.

– Add ide mindjárt a lapdámat!

– Hát nem szégyenlitek magatokat, egy szegény öreg asszonyt hajigálni meg a lapdával, a ki titeket nem bántott?

– Az nem a kutyák gondja!

A ficzkó hadonázni kezdett a kezében levő lapda-ütőfával, a mi valaha lapátnyél lehetett, a mivel azt nyerte, hogy Manó kikapta azt a kezéből s félkarral úgy az árokba lökte a ficzkót, hogy az azután csak onnan a föld alól kiemelkedő fejével beszélgetett vele, de nagyon siralmatos hangon.

– Nem adja ide az ütőfámat, hallja!

Manó még eddig a másik karját meg sem mozdította, a mivel a vállára vetett botot tartá, a batyuval.

– Hát ez ütőfa? kérdezé, s aztán leemelve a válláról a fűzfahusángot, kinyujtá a bal karját egyenesen, az öklében tartva a husáng egyik végét, míg a másik végén a batyu és a szilke lógott; a mihez szép izomerő kell. «Hiszen nem ütőfa ez, hanem kukoriczaszár», mondá gunyolódva s aztán (a hogy ezt Jancsitól tanulta), a mint a bal karján kifeszült a «biceps», az a gömbölyű izom, mint egy kis malacz, hirtelen rásujtott, visszapattintó ütéssel azzal a lapátnyéllel, a mit a jobb kezében tartott, a mire az ütőfa egyszerre két darabra pattant. (Így csinálják azt Tuhutum vármegyében a mándruczlegények.)

Hej, hogy elkotródott az egész csürhe a közeléből egyszerre.

– Nesztek a lapdátok!

S azzal a saját fűzfahusángjával olyan messzire elütötte nekik a lapdájukat a kukoriczásba, hogy kereshetik estig.

A csodabogár vénasszony hátrafordult, úgy nézte ezt a jelenetet. Bevárta, míg Manó utoléri.

– Adjon Isten jó estét, asszonyom.

Ez azonban nem adott neki semmi választ, hanem megint elkezdett ügetni, a tarisznyáját átcserélve a másik karjára. Nem is köszönte meg a fiunak a szolgálatot.

Inkább úgy tekintgetett rá, mintha félne tőle.

Manó pedig folyvást mellette tartotta magát. Jól esett neki, hogy egy utitársra akadt; egyszer aztán megszólítá:

– Nem nehéz nénémasszonynak ez a táska! adja ide, majd én utána viszem.

A nő sebesen hadaró nyelvvel felelt.

– Majd persze, hogy elszaladj vele!

Ez keservesen esett Manónak.

– Ejnye, hát tolvajnak néz engem?

Mikor aztán a nő látta, hogy a köny is a szemébe szökik a fiunak, fordított a véleményén.

– No, jól van, ne sírj, nem bántottalak. Te sem vagy garaboncziás diák, én sem vagyok boszorkány; azért, hogy úgy nézünk ki mind a ketten. No, hát hozd a pajdlimat, ha akarod. Csak odáig a gesztesig, ott majd eltér az utunk.

– De hátha ott sem tér el?

– De már bizony pedig ott csak eltér, mert az út kétfelé válik, az egyik visz a faluba, a másik a kastélyba s te vagy ide vagy oda akarsz menni, én pedig sehova sem, hanem török keresztül tüskén, bozóton, csincsésen, a hol az én házam van, a hová nincsen út.

Manó nagyot hallgatott erre a felfedezésre.

– No, hát hová akarsz menni? folytatá az asszony. A kastélyba? Ott szivesen látnak minden jött-ment diákot. Megitatják vele a bort, a miben délelőtt a grófné fürdött, egy kis «szalajtót» is tesznek neki bele; hanem azért jól tartják; utravalót is adnak neki.

– Köszönöm. Nem keresem a kastélyokat.

– Pedig ez hires, nevezetes kastély; Pontaligethy gróf kastélya.

– Akkor meg épen… (Csakhogy a szó közepén visszatartotta a véleményét Manó; majd elárulta magát, hogy ő a családja annyiszor emlegetett ellenségéhez alamizsnát kérni nem megy.)

– Pedig azt minden kálomista légátus, supplicáns, peregrinus meglátogatja; megtréfálják, de meg is ajándékozzák. No, hát akkor a faluba kell menned, ott is meghálhatsz a tiszteletesnél.

Manónak ez a szállás sem kivánatos.

– Hát magánál nénémasszony nem maradhatnék ott éjszakára?

– Nálam nincs mit enni.

– Hoztam én magammal vacsorát: jámbor parasztok adták; annyit, hogy kigyelmeddel is megoszthatom.

A vén asszony megállt, úgy nézett a fiunak a szeme közé, s csak úgy magában dörmögött valamit, valami ismeretlen nyelven: mintha kutyát uszítgatott volna. («Qu’est, qu’est, que cela?»)

– Jaj fiacskám, az én házam igen ronda helyen van: piszkos, penészes, nyirkos. Ágyam sincs több kettőnél: az egyikben magam alszom, a másikban porontyom: egy csunya, mérges, nyafogó vásott kölyök.

– Elhálok ám én a padláson is. Ha kegyelmed szállást nem ad, valahol a mezőn egy boglyában hálok.

– Hát olyan nagyon félsz az emberek szemétől?

– Nem biz én, hanem egy szót nem tudtam megtanulni még eddig: azt, hogy «kérem!»

– Hm! Kevély koldus! Hát azt gondolod, hogy én nálam nem kell szépen kérni, ha valamit kapni akarsz? Azt gondolod, hogy én czigányasszony vagyok? Te ripők?

– Hát már én olyan gyerek vagyok. Ha valamit csak úgy kaphatok meg, ha kérni kell, hát azt én sohasem kapom meg. Próbálták ezt már velem mások is. Ha tehát kigyelmed nénémasszony csak szépen kérésre adna nekem szállást, akkor tisztelem a házát: itt van az iszákja, vigye tovább, én majd találok a nagyerdőn valami odvas fát, ott is elhálok én.

S hogy nem tréfál, megmutatta, letette a földre a bársony tarisznyát s letérve az útról, becsörtetett abba a nagy erdőbe, mely a pontaligeti kastélyt veszi körül.

A vén asszony megállt s utána nézett; egyszer aztán visszakiáltotta:

– Hej te fiú! gyere vissza.

– Aztán?

– Se kérsz, se köszönsz nálam senkinek semmit. Elviszlek magamhoz.

Manó visszatért hozzá.

– De, hát aztán nem félsz te tőlem? Kérdé a csodabogár.

– Én nem vétettem senkinek, minek félnék?

– Hát ettől az én furcsa figurámtól. Mit gondolsz, miféle szerzet lehetek én?

– Azt gondolom, hogy valami régi nemes asszony, a ki hajdan fényes uraságban élt, s azt akkor is viseli, a mikor nem fényes már.

– Hiszen te okos gyerek vagy! Mi a neved?

– Én sem kérdeztem kegyelmedtől, hogy kinek híják.

– No, hát kvittek vagyunk. Hozod a pajdlimat.

– Szivesen.

– Én meg, hogy könnyítsek rajtad, majd viszem a te batyudat. No, add ide. Zálogul.

Manó nevetett és odaadta a kis batyut.

– Hadd lám, mi van benne?

– Ejh, holmi fehérnemű. Ne bontsa ki.

Az asszony csak egy ingnek a csücskéjét látta meg a batyuból kikandikálni, egy hímzett fodrot, s már akkor tudta, hogy ez az ő vendége kicsoda és honnét jön?

– No, hát vágjunk neki a bozótnak.

Csak olyan út vezetett a pontaligeti nagy erdőn keresztül a Styx szigetéig, a milyent a vadgyümölcsszedők szoktak törtetni, a kik úgy tájékozzák magukat, hogy tudják már, hol az a hely, a hol a szamócza terem, másutt meg a som, tavaszszal meg a baraboly, eső utá a tinóru gomba, meg az úri gomba, őszszel a vargánya: ők már ismerik a berket, a pázsitot és rátalálnak. Ha vadállattal találkoznak, nagyot néznek egymásra s mennek tovább.

Késő este lett, mire ahhoz a leszivárgó patakhoz eljutottak, mely a bűzös mocsárból tör elő a vakandtúrásokon keresztül s a hold még nem jött fel. A mocsár fölött már sűrű, nehézszagú köd ült, a mit segített szaporítani a szunyogok, kérészek zümmögő fellege. Csak egy pislogó mécs világa vereslett a ködből elő, nagy fényudvart kerítve maga körül.

– Itthon volnánk, fiacskám, mondá a vén asszony. Ha diák vagy, hallottad-e a Styxnek a hírét?

– Hallottam.

– No, hát ez az. Vigyázz, hogy bele ne szédülj, mikor ezen a hídon átkullogsz.

Az asszony elől ment s mikor eljutott az átjáró gerenda végéhez, a hol a bürü megakad, sajátszerű, madársikoltáshoz hajazó hangon kiáltá: «Lizándra!»

Egy pillanatra valami tünő árnyék takarta el a szövétnek világát s nemsokára hallatszott valami olyan kútgémnyikorgás forma hang, a mit a leereszkedő csapóhíd sírdogált, a míg egy vastag kötélen aláereszkedett a bürüt kiegészítő deszkadarab: az összeköttetés helyre lett állítva a sziget és a szárazföld között.

– Utánam jöhetsz! mondá a vénasszony a fiúnak.

Azonban nem eresztette beljebb, csak épen a tornáczig.

– Várj idekinn, míg behívlak. – No, de ríva ne fakadj megint, nem azért, mintha el akarnám előled dugni, a mit a pajdlimban hoztam, hanem elébb látni akarom, hogy nincs-e a leányom pongyolában?

(A ki valaha úr volt, nem szokja azt le soha.)

De meg más dolognak is meg kellett előzni a vendégfogadást. A ház asszonya elébb szárított diófalevelet, tömjéngyantás életfa-ágat égetett el a szövétnek lángjánál; kifüstölte a szobát, hogy ne érezzék benne olyan nagyon a penészszag. Azután a maga öltözetét is rendbehozta; meg a leányáét is. A mint az megvolt, kinyitotta valaki az ajtót s kiszólt a kinn ácsorgónak egy csengő hang:

– No, bejöhetsz már!

Manó belépett az alacsony ajtón, a fejét is meg kellett hajtania, hogy a szemöldökfába bele ne üsse s szép jó estét kívánt. Nem igen látott jól; csak egy faggyumécs égett, hanem mégsem a faggyumécs miatt nem látott jól, hanem egészen más oka volt annak.

A csengő hang tulajdonosa volt annak az oka, hogy nem látott semmit, csak azt a két rábámuló nagy szemet.

Micsoda mesemondásba való szemek! Nagy, sötétkék sphærák, tele holdsugárral, a miket elijesztő nagy selyemszempillák árnyékolnak. Mikor egyet pillant velök, olyan, mintha megütné az embert. Ez a két szem az egész alak, a többi csak hozzá tartozandó mellékesség. Ha ez a két szem elindulna magában vándorolni, arról is ráismernének, hogy ki az? Tudnak ezek kérdezni, beszélni, könyörögni, ijeszteni, titkokat elolvasni. Nagyobb tudományuk van azoknak, mint Aristotelesnek, a ki pedig a sárkányok nyelvén is tudott beszélni.

– Gyere be no! (Száj súgta ezt, vagy ezt is szemek mondták?)

Manó kezdett körültekinteni a szobában, a mint belépett. Kopott úri pompa lógott mindenünnen. Szőnyegnek, kárpitnak kivette a nyirok a színét, hanem azért látszott a hímzés rajta, a szögletben ágy volt, menyezettel, a minek a függönyeit szitává rágta a moly, a tükör megvakult egészen, vedlett medvebőr takarta az ágy előtt a padlót, s a hol a falról lehullott a vakolat, az el volt takargatva régi divatképekkel, a mikhez összetákolt nyirfadarabkák szolgáltatták a rámákat, szék, asztal, szekrény mind szuette, pudvás. Egy ostromolt redout képe volt az, a mit a helyőrség makacsul védelmez azon ellenségek ellen, a kiknek neve «légió».

A ház úrnője egészen beleillik ebbe az ostromolt várba. Most, hogy a bugyolát lerakta magáról, jobban szemügyre lehet venni az alakját. Alacsony, de karcsú termetét régi divatú, színehagyott öltöny fedi, de valaha drága lehetett annak a kelméje. Arcza hajdani csábító szépségre vall, csak az a sok ráncz ne szelné keresztül-kasul, homlokának emelkedése nagyravágyást árul el, ajkszegletei hízelkedő gúnyt, az orra szépmetszésű volna, ha a tubákolással nem ártana neki, a szemeivel nem lehet tisztába jönni, mert nagy kerek üvegű pápaszemet hord, csak az üveg villanik, mikor a fejét forgatja.

– Nos, hát már most fiunk is van! mondá tréfásan a leányának. Mindig mondtad, hogy szeretnél már egyszer egy fiút is látni. Hát hoztam egyet.

Mintha csak mókust igért volna a gyerekének, vagy szőri szarkát.

A nagyszemű odasettenkedett Manó mellé, s jót csípett neki a karjába, aztán odább ugrott dévajul nevetve.

– Hiszen nem fiú ez, hanem kis lány.

Manó csak elámult, hát már ez honnan tudja, hogy ő «Emma kisasszony».

– Honnan gondolod? te! szólt a mama.

A nagyszemű az öklébe kunczogott.

– Hiszen hímzett ingfodor van a nyakán.

A biz igaz!

Manó restelve gyűrte be az áruló ingfodrot a nyakravalójába.

– Hát én nem tehetek róla, ha olyannak varrták.

– Hát aztán a többi ingeid is mind ilyen hímzett fodrosak? Kérdé a háziasszony, s a közben kezébe kaparintotta a Manó batyuját s szétbontá a kendő csomóit. Anya és leánya kíváncsian dugták össze a fejüket, a kihúzott ingeket bámulva. – Ezért téged a többi diákgyerekek mind úgy fognak ám csúfolni, hogy «kisasszony».

– Segítek én azon könnyen, fogok egy ollót, s levágom valamennyiről a fodrot.

– Nem úgy lesz az. Majd segít rajta a Liza. Ő ma úgy sem fekhetik le, mert az ágyát át kell adni a vendégnek, odakinn a veranda alatt: ő majd az éjjel mind új síma gallérokat varr a te ingeid nyakára, meg a kézelőire, kitelik ez azoknak az aljából, hiszen nagyon hosszúra vannak szabva.

Persze, hiszen kisasszonynak voltak azok szánva.

A nagyszemű mindjárt hozzá akart fogni. Czérnát fogott, s elkezdte pattogtatni az ujjai közt.

– Majd csak vacsora után, mondá az anya.

– Mit? Hát ma vacsorálunk is? kiáltá az örvendve.

Úgy látszik, hogy ennél a háznál a vacsorálás egyértelmű a sátoros-ünneppel.

– Van miből! kérkedék a mama, széthúzva a nagy bársony pajdli karikákba fűzött száját, s aztán kirakva belőle a nagy asztalra a mindenféle zsákmányt, a mit innen-onnan összegyűjtött. A leány kiváncsi mosolygással tartá oda a mécset.

Volt ott sok drága jó darab sajt, szalonna, sonka, lúdczomb (mind gondosan papirba takarva), alma, körte, vereshagyma, tojás, egy darab «katakönyöke», egynehány krisztuslába, birsalmasajt szívformára vágva, mandula, kenyértortadarabkák, szélpaszuly, meg – gyenge kukoricza, (úri asztalok maradványai!)

Lizandra ennek a legutolsó csemegének örült meg legjobban.

– Hisz ebből pompás vacsora lesz.

Csak egy hiányzott hozzá, – nem volt kenyér.

Manó szerénykedve ajánlá fel, hogy az ő batyujában volna egy kis czipó, még meg sincsen kezdve. Azt bizony szívesen fogadták. Erre aztán még több bátorságot vett magának, s elrebegte, hogy ebben a mázos szilkében meg töltött káposzta van.

Lizandra örvendve csapta össze a kezeit. Azt ő még soha sem evett, csak híréből ismerte.

Két töltelék volt a szilkében, felajánlá az egyiket a mamának, a másikat a leányának.

– Nem, fiacskám, utasítá vissza a mama, ha én káposztát enném éjszakára, egész éjjel le nem hunynám a szememet, csak osztozzatok meg ti ketten a Lizával rajta.

– Ah hisz ez így igazi piknik lesz! nevetett Lizandra.

– Az ám. Valóságos batyubál. (Mesélt ő néha ilyenről a leányának.)

– De hát te mit vacsorálsz? Kérdé a leány az anyjától.

– Nekem csinálsz te majd egy kis rántott levest.

– Ugy-e, olyan «kolduslevest», a milyent te szeretsz, tojással habarva?

– Igen. Tojást hoztam. Liszt, zsír még van.

– Az ám: de egy kis baj van, szólt a leány. A mit a Boris hozott reggel vizet a korsóban: belement egy egér s bele fuladt! már most nincsen vizünk.

– Hozok én mindjárt, ajánlkozék Manó készségesen. Hol a korsó?

– Nem találsz te arra rá magadban, szólt a mama.

– Dehogy nem, hiszen két csermelyen is gázoltunk keresztül, a míg idáig jöttünk.

– Azoknak a vize mind pokolkeserű, az egyik gáliczköves. Az igazi forrás el van rejtve egy sziklaodúba, sűrű pagony közé, s onnan megint elfut a föld alá. Oda csak a Liza tudna elvezetni.

– Hát ő tudja itt a járást?

– Tudja hát, fiacskám. Nincs ez a ház egész éven át bezárva. Tavaszszal, a mikor még a vadak kímélet-évadja tart, neki is kinn lehet csatangolni az erdőben, olyankor még nincsenek itten – a vadászok.

Manó furcsa talányt kapott a megfejtésre. Hát az ilyen vadra is kiterjed a kímélet-évad, mint ez a nagyszemű itten?

– No hát ha nem félsz éjjel az erdőben járni, a Liza elvezet a forrásig. Ketten csak nem ijedtek meg?

– De a tüzes sárkánytól sem!

A leány is egyszerre készen volt a vállalatra! de még milyen öröme telt benne, hogy kiszabadulhat egy futásra az erdőbe. (Olyan hosszú fogság után.) Szalad a korsóért.

Manó markába kapta a fűzfahusángját, a korsót fülénél fogva ráakasztották, s aztán iramodtak végig a tavat áthidaló padlón, a fűzfakaró egy-egy végit fogva, annak a közepén himbálózott a zöld korsó.

Annak a gyanakodó, féltékeny dámának volt bizodalma a rejtegetett leányát rábízni egy idegen ficzkóra, éjszaka, sötét erdőben, egy földönfutóra, a kit most szedett fel az útszélen.

A hold épen akkor kelt föl, tűztányéra keresztül villogott a nagy kőrisfák ágain, lombozatán. A két gyermek nevetgélve törtetett keresztül a bokron: elől a Manó, hátul a Liza. A leány kormányozott: «no most jobbra! arra a fehér nyirfa felé! Keresztül a gyepen! szaladjunk sebesen! Hahó, megállj, valami bele akadt a ruhámba!» –

Akkor aztán Manónak ki kellett őt szabadítani a szederinda veszedelmes szövevénye közül. A leány nem ismert semmi félelmet, még inkább ő ijesztgette volna a társát (ha megijedt volna), nagyokat huhokolt: «hallod, hogy bömböl az erdei manó!»

– Magam is Manó vagyok.

– Nézd, micsoda tűz-szeme van a böjti boszorkánynak; vigyázz, mert a nyakadba ugrik.

De nem félt attól a repülő tűzszemtől Manó. Szent János bogár az; elfogott egyet s azt odadobta a Liza bozontos haja közé, onnan az nem szökhetett el. Attól aztán olyanforma lett a leány, mint valami éjjeli tündér, világító zöld csillaggal a fején.

A forrás elárulta hollétét csergedezésével.

Éppen akkor ugrik ki mellőle egy őzike, nagy csörtetéssel szökve odább az erdőben.

A véletlen robajtól de mégis csak megijedt Lizandra, annyira, hogy önkénytelenül odamenekült kísérője karjai közé, s nagyon jól tűrte, hogy az őt oltalmazva átöleli.

Mikor aztán felismerték, hogy nem medve, hanem csak őz volt, a mi felugrott előttük, akkor elnevették magukat.

– Ej ha ottlephetem, de meg fogtam volna! Hetvenkedék a fiú.

– Hát nem sajnálnád azt a szép őzikét elfogni?

– Nem én! (Még őtet sem sajnálta fogva tartani.)

– Eredj! Te rossz vagy! szólt a leány durczásan s eltaszítá őtet magától.

– De, aztán ismét elereszteném.

– No, akkor hát jó vagy! (S megint békülésre nyújtotta a kezét.)

A forrás mélyen a sziklaodú fenekén fakadt, a hol keskeny medencze fogta fel, abba a mohos köveken kellett leszállni. Manó hozzákészült.

– Majd persze! Te a sáros csizmáddal gázolsz bele a forrásba! feddé meg a leány, kikapva kezéből a korsót, majd én szállok le.

S azzal lekapta a lábáról a czipőt, s odaadta Manónak, hogy tartsa; ő maga lépegetett alá a korsóval a forrás medenczéjébe. Azok az elefántcsont lábak hogy világlottak az erdők, sziklák sötétjében!

Mikor odalenn volt, s megmerítette a korsót, azt kérdé Manótól:

– Hát te nem vagy szomjas?

– De nagyon. Egész nap nem ittam.

– Ez ám a pompás víz! Akarsz belőle?

– Megköszönöm; nyújtsd ide a korsót.

– Oh persze! Azt gondolod, parasztok között vagy, a kik mind egy korsóbul isznak.

– Hát hogyan igyam, ha a forráshoz meg nem eresztesz?

– Hát majd így, mondá a leány; s a két tenyerét összefogva, annak az üregébe meríté a kristály vizet, s úgy nyújtá azt fel a fiúnak: abból itatta meg.

Ugyan Belzázár királynak volt-e drágább billikoma ennél!

Aztán még egyszer, meg még egyszer! Mert hiszen háromszor iszik a magyar.

– No, már most hát vizünk is van! Mindenünk van! Siessünk a vacsorát elkészíteni.

Visszafelé már futvást mehettek, a hold a fák sudarai fölé emelkedett már.

– De hamar megjöttetek! dicsérte meg őket odahaza a mama.

Ő az alatt kártyát vetett. Ez az egyetlen mulatságuk azoknak a szegény asszonyoknak, a kik a világból kimaradtak. Gondolnak valamit: lesz-e még a multból valaha jövendő? S aztán kártyát vetnek rá: vajjon kijön-e?

Az útban a fiú felkapott egy nagy darab száraz targalyat s elhozta magával: most odakínálta azt a leánynak.

– Nézd, hoztam tűzre valót is.

Huh! Mekkorát villámlott az a nagy kék holdvilágpár arra a szóra: milyen magas lett egyszerre az a csepp teremtés.

– Elmégy vele innen! Kell is nekünk valami, a mi az «övék».

Manó nagyot bámult. Kevély emberek laknak itten.

– Visszaviszed mindjárt, a honnan elhoztad?

S Manónak szépen vissza kellett sonfordálni a hídon keresztül s eldobni a parton az elhozott száraz galyat.

A leány már akkorra tüzet is rakott. Elég tüzelőt adnak az ő fűzfáik egész esztendőre; ha elfogy, hoznak a faluból; de a pontaligeti parkból még egy gyöngyvirágszál sem jő az ő házukba soha.

– No, kis fiam, szólt a mama, a míg a leány a konyhán danolva készíté a kolduslevest, hát mondjak-e neked jövendőt a kártyából? Mert nekem ez a tudományom. Én vagyok a vajákosnő.

– Jó lesz, nénémasszony.

A vajákosnő kirakta a kártyáit, a mik a sok használattól úgy el voltak már kopva, hogy csaknem gömbölyűek lettek. Nagy tudákosan keresztűl-kasul nézegette az összekerült figurákat s kettőt szippantott a tubákos szelenczéjéből.

Azzal elkezdte a kifundált jövendő titkait leleplezni.

– Hej te, fiacskám, nem voltál ám mindig az, a mi mostan vagy. Valamikor, nem is régen, arany fésűvel fésülgették a hajadat, s a lábadat csókolgatták, mikor lefektettek. Most pedig majd sok nyomorúságot fogsz kiállni. Üldözni is fognak. De te azt mind kiállod. Azután híres, nevezetes ember lesz belőled. Szegény is fogsz lenni; de a szegénységet megszereted. Szegény leány lesz, a kit feleségül választasz. Gazdag nagy birtok marad rád, de te annak hasznát nem veszed. El nem vesztegeted, még sem fogod birni. Az apád megátkoz, az anyád kitagad, hanem a nemzeted megáld. És utoljára meghalsz ifjan a csatatéren.

A fiú elbámult ezen a kártyákból kiolvasott jóslaton. Hogyan lehet így kibetűzni? Az egymás mellé rakott ábrákból?

Többször hallotta ő otthon a Dorkó nénőtől, hogy ő róla mondott valaha holmi czigányasszony ilyenforma jóslatot, mikor még az anyja hajadon leány volt. (Hogy ne fúrta volna ki az oldalát Dorkónak ez a titok.) De hát, hogy juthatott volna el a titkolt hagyomány ebbe a puszta szigetházba? És különösen az, hogy ő rá hogy ismerhetne valaki, a kivel ő sohasem találkozott? Holott még azok sem ismertek rá, a kik a tegnapi alakját annyiszor látták. Maguk a cselédek, a kik mindennap szolgáltak az Emma kisasszonynak, s mondogatták: «ej, de gyönyörű haja van!» «jaj, de jól áll a termetén az a «zsali» ruha!» – mikor tegnap elment közöttük, tövig lenyirt hajjal, kék posztó zekében, azt mondták: «ni a csunya Jancsi! Milyen görbe a háta!» – Hát ez az idegen nő, hogy tudhatja azt, hogy mi lakik benne? a kit először látja.

Egészen megzavarta az. Még enni sem akart. Mikor már a Liza behozta a tálban (régi porczellán volt, de körüldrótozva) a csábítón illatozó fölséges kolduslevest, s a mama neki is teleszedte a tányérját belőle, hozzá sem akart nyúlni.

– No, hát miért nem eszel? talán jobbhoz szoktál? unszolá az asszony.

– Megmondom igazán. Kegyelmed, nénémasszony, nekem olyan jóslatot mondott, a mi most nem megy ki a fejemből. Nem az, a mi a jövendő titka, mert azt én nem bánom. Hanem az, hogy mi módon tudja kegyelmed azt kiolvasni a kártyából, a mit még nem tudhat senki?

– Ugy-e bár? Ez az én bölcseségem.

– Elhiszem, hogy kegyelmednek sok a bölcsesége. Az enyém annál kevesebb. Én pedig szeretek tanulni. Mondja meg kegyelmed, honnan tudja mind azt felőlem, a mit most elmondott?

– A kártyából tudom.

– Ez ám az, a mit nem szeretek. Ha bolonddá tesznek, hogyha ámítanak. Azokkal nem ülök le egy asztalhoz, a kikről észre veszem, hogy tudatlanságomért kigúnyolnak, inkább nyelem az éhkoppot. Mondja meg kegyelmed igaz lelkére, miből beszélt?

– Hát megmondjam igazán? Hát akkor megnyugszol aztán? No, hát ülj ide mellém «Tanussy Emanuel».

Manó felszökött a helyéből, mintha tűz égette volna meg.

– Ne szaladj, hanem ülj. Majd meglátod, milyen egyszerű dolog az a boszorkányság. Az egész titkodat ezek az ingfodrok adták a kezembe. Ezeket mi hímeztük ketten a leányommal, Tanussy Deczebálné asszonyság leánya számára, a kit Emma kisasszonynak hínak. A mint egy csücskéjét megláttam ennek a fodornak, már tudtam, hogy te vagy az az Emma, a kiről már olyan sok szó jár a világban, hogy én is tudhatok belőle valamit.

Manó megkönnyebbült szívvel ült le az asztalhoz s egyszerre megjött az egész étvágya. Mindjárt hozzálátott a rántott leveshez.

Akkor aztán nevettek mind a hárman.

Nagyon nevetni való dolog volt az.

– Látod, mama, mondá Lizandra. Ugy-e, hogy én mindjárt kitaláltam, hogy ez nem fiú, hanem kisasszony.

– Csak voltam, voltam! kaczagott Manó, erősen kanalazva a rántott levesét. Tegnap voltam még Emma kisasszony, ma már Manó vagyok. Hiszen mondtam neked, mikor a vízre jártunk, mikor a manóval ijesztgettél, hogy nem félek én attól, hisz én is Manó vagyok.

– Hát, hogy csináltál magadból fiút?

Ezt szerette volna nagyon megtudni Lizandra.

Manó nem tudta a levest fújni a nagy nevetéstől, mind összeégette vele a száját.

– Hát nagyon könnyen. Fogtam egy ollót, s levágtam vele a hosszú hajamat.

Lizandrának nyitva maradt a szája erre a fölfedezésre, elkezdte a saját szőke hajfonatát a tenyerében latolgatni, magában tanakodva.

Az anya kitalálta a gondolatját.

– No, te kis bohó, csak le ne vágd ám azért a hajadat, mert te nem válsz azzal fiúcskává.

A leány keserveset sóhajtott.

– Pedig szeretném, ha azzá lehetnék.

– Minek volna az neked, parányim?

– Mehetnék én is messze, messze!

– No, már most eredj aludni, mondá Lizandra a fiúnak, a mint megvacsoráltak. Odakinn az ágyam, abba lefekhetel; vigyázz, hogy a szúnyoghálót nyitva ne hagyd, különben elkapnak a denevérek. Ha egy kigyót találsz a lábadnál, meg ne ijedj tőle, nem bánt az senkit.

– Hát itt kigyók is vannak?

– De még mennyi! Jó az nekünk. Azok nélkül felfalnának bennünket az egerek.

– Mért nem tartotok inkább macskát?

– Hát ’szen tartunk.

– Hol van?

– Vaksi! Nézz rám. Hát nem látsz? Én vagyok az: – a vadmacska. Nézd, milyen szép hegyes körmeim vannak! Vigyázz, hogy meg ne karmoljalak velük.

– Ugyan már mért karmolnál meg?

– Ha bántani akarnál.

– Én bántanálak – téged.

– No, ha meg akarnál csókolni.

Manó fülig elpirult.

– Dehogy tenném.

– Azért mondom. – Aztán nekem az ablakon be ne kukucskálj. Ugy sem látnál semmit. Én az éjjel fenmaradok, az ingeidre gallért varrok. A mama pedig, ha én elaltatom, úgy alszik, hogy még az égzengés sem ébreszti fel.

Manó szépen kezet csókolt a nénémasszonynak s jó éjszakát kívánt, aztán kiment a veranda alá; ott megtalálta a szúnyoghálóval befüggönyözött ágyat, a miben Lizandra szokott aludni.

Erdei mohával volt az vetve, keverve diófalevéllel, meg kakukfűvel, fehér ürömmel, a mi a bogarakat elűzi, be volt takarva foltozott, de szép fehér lepedővel. Egy kis vánkos volt a feje alja, taplódarabokból összevarrva, olyan az, mint a szarvasbőr, még finomabb.

Manó levetkőzött, s lefeküdt az illatos ágyba. Egy dologhoz hozzá volt szokva még leánykorából, hogy éjszakára a fejét bekösse kendővel, s annak a szükségét most, hogy le volt nyirva, e nedves éjszabadban még jobban érezte. Majd elszoktatják róla a collégiumban. A két napi gyalogolás elég jól kifárasztá, de épen azért nem tudott mindjárt elaludni. Végig rémledezett előtte az egész változatos tájék, az emberek, a kikkel találkozott, a mióta az apai kastélyból elszökött. Nem bánta meg, hogy azt tette, nem érzett aggodalmat, mikor körülnézett ezen a vidéken. Csak arra gondolt, hogy itt ugyan nem találhatnak rá. Tegnapelőtt ilyenkor este még hogy siettették lefektetni a melegített ágyba, hogy ijesztgették a kisértetekkel, a rossz lelkekkel, a bőjti boszorkánynyal, csak hogy ki ne nézzen az ablakon, az ivóvizébe eleven szenet dobtak, hogy az igézettől megőrizzék s az ablakait lefüggönyözték, hogy az arczára ne találjon sütni a hold, mert attól nyavalyássá lesz, most pedig egész teljében ragyog le rá a sápadt zöldes égről ez a bűbájhintő csillag, csodavilágítást árasztva erre a szokatlan tájképre. A lomha csendes tó zöld ezüst tükrében zegzugos vonalak szeldelik át a visszavert holdfényt, a mint a békák keresztül-kasul léniázzák a békalencsés felszint, a nagy kőrisfák árnyéka élesen válik el a fényes laptól. A mint a partról egy kövér ung beleugrik a vizbe, terjengő fénykarikák támadnak utána, mik a parti bozótnál törnek meg. A denevérek tizével repkednek tétova csoportban, s egy nagy éjmadár nesztelenül suhan el a hold előtt, kergetve egy kisebb által. S az alvó éjszakának hangja van, mint az alvó ember lélekzetének. A békák légiói, a szunyogok milliárdjai egy láthatatlan karmester ütenyére egyesítik hangjukat egyetemes összdalba, a mi olyan, mint valami álomvilágból áthangzó zene.

Majd meg a házban is megszólal valami. Dalforma, még sem az, se verse, se melodiája, csak olyan dudolás, egészen ehhez az álomvilági chorushoz való magányének. Manó nem állhatja meg, hogy be ne leskelődjék az ablakon. A leeresztett függönyök között van arravaló nyilás, hogy beláthasson.

És aztán lát valamit, a mit nem tud megérteni. Lizandra ott ül az anyja mellett, a ki az ágyban fekszik. Annak dudol, a hogy szokás álomkerülte gyermekeknek dajkadanázni. És a dudolás mellett azt teszi, hogy a két kezével végig czirogatja a hanyattfekvő anyja arczát. Csinyján, csak a tíz ujja hegyével, elkezdi a homlokán, le az álláig és azt teszi ujra meg ujra, míg végre az öreg asszony elalszik. Mi ez? Bűvészet!

Ettől aztán mégis ludbőrt kapott a teste a fiunak, hirtelen bebujt az ágyba, fejére rántotta a pokrócztakarót s elaludt.

Lizandra pedig, a hogy elaltatta az anyját, (sokszor kellett ezt neki így tenni) leült a mécs mellé s hozzáfogott a jövevényfiu ingeinek nőiből férfiúivá átalakításához. Gyors keze volt. Mire a hold a délpontot elérte, már mindennel elkészült.

Akkor aztán nem volt mit tennie, nem is volt álmos. Odaült az ablakhoz és kinézett a holdvilágos éjbe.

Itt volt megint az ő régi jó barátja, ez a ragyogó ábrázatú emberarczú csillag. Az ő egyedüli társalkodója éveken és éveken keresztül, a kivel csendes éjszakákon át el szokott beszélgetni, a kinek dalolni szokott, a hogy dalolnak az erdők madarai a napnak.

A holdsugár aztán odavetette a tekintetét annak az alvónak az arczára. A vékony szunyoghálon keresztül teljes fényével világítá meg a fiunak az arczát. Így altában tökéletes leányi ártatlanság tündökölt azon. A két keze imára kulcsolva nyugodott a mellén.

«Ez szebb még, mint a hold!»

A leány ugyanazzal a magyarázhatlan érzéssel bámult erre az arczra, a mivel a holdra szokott bámulni. Ugyanazt a titkos, fájdalomkeltő vonzódást érezte iránta. A fiu álmodott, álmában rebegett, szempillái alól két könycsepp szürődött át, otthon van, anyját engeszteli. (Mért nem lehet ezt a könycseppet letörülnie onnan?) De nem, csak azért sem! Az alvó nagyot rug magán kézzel, lábbal, majd szétrúgja azt a rozzant hárságyat, s aztán durczásan veti magát féloldalt, s hátat fordít a holdvilágnak, összehúzva magát, mint egy tüskés borz.

Most már csunya volt!

S aztán megint csak a holdvilágot nézte a leány, az nem csinál vonyarczot soha, az mindig mosolyog.

Egyszer csak valami szokatlan nesz üti meg a füleit. A kőrisfák erdejében recseg a targaly sűrű léptek alatt. Errefelé közelednek.

Aha!

Eszébe jutott az a pávián, a ki ő hozzá vadgesztenyét dobált. A nevét nem tudta. A képeskönyvéből választott a számára egyet. A páviánt. Ha ő lehet vadmacska!

De, hogy most ilyen sokadmagával jön ide.

Vajjon azok is mind vadgesztenyével akarnak hajigálózni?

Nemsokára megtudta, hogy mi jóval vannak az éjjeli látogatók.

Négyen emeltek a vállukon egy könnyű sandolint s azt csendesen leereszték a zöld tóba. A holdvilágnál megismerhette jól azt az arczot, a melyiknek már egyszer betörte az orrát. A csónakba ez száll be s aztán kezébe véve a kétlapátú evezőt, errefelé kezd tartani.

Mi lesz ebből?

A sandolin gyorsan szeli keresztül a tó tükrét. Gil Blas úgy evez, mintha regattán versenyezne az első pályadíjért. A sandolin eléri a szigetet, a csónakász kiszökik a partra, járművét odaakasztja a lánczánál fogva egy rőzseczölöphöz, s aztán lappangó léptekkel settenkedik a veranda felé.

Ott a szunyoghálós nyoszolya, azon alszik egy ifju alak, a feje piros kendővel bekötve, két karja a feje fölé emelve.

Manó épen akkor végezte az előálmát, a miből egyszerre csak arra ébred fel, hogy valaki durván lerántja a takaróját.

Egy vadonnat új arczot lát maga előtt.

Az, hogy idegen, még hagyján, de ez a vigyorgás rajta! Mit akar ez? Meg akarja enni?

Olvasott ő egyszer a Jancsival valamit (a Márton grammatikájából) a kannibálokról, a kik a szigeteken laknak. Ez olyan sziget lesz.

A merész látogató nem késedelmezik, martalékját átölelni siet. «E bizony meg akar harapni!» gondolja Manó s jó szántából olyan ökölcsapást ad neki a szeme alá, hogy az tizenkilencz holdat lát tőle egyszerre az égen.

Ettől aztán Gil Blas még nagyobb dühbe jön, a kiméletlenség minden végletre feljogosítja a férfit, odaveti magát egész erejével megsértőjére és átnyalábolja.

Lizandra onnan az ablakból úgy nézte ezt, mint egy álomjelenést.

Hogy dulakodik ez a két idegen fiu ott előre-hátra. A kik egymást sohasem látták.

Gil Blas tizenhat esztendős volt, s nagy csontos legény, Manó csak tizenhárom éves, de aczélizmú fiu, egyszer nekiveselkedett, összeszedte magát, s egy kanyarítással úgy ellódította magától a küzdőtársát, hogy az hanyatt esett, mivel pedig az a tér a veranda és rőzsepart között nagyon keskeny vala, egyenesen belebukott a tóba.

Szegény Gil Blas e kudarcz után alig tehetett okosabbat, mint hogy a víz felszinére kerülve, gyorsan kiuszszék a tulsó partra, ott hagyva a sandolint.

Hiszen jó uszó volt, ebben nem volt hiba, de ilyen vizben uszni! S ilyen alkalommal!

Mikor kigázolt a sűrű siska közül a partra, igazán olyan volt, mint egy hamis isten, a tengeri fajtából, felül zöld, alul fekete.

Ott pedig éktelen hahota fogadta. A három nagybátya a fának vetette a hátát, meg hanyatt vagdosta magát, úgy kaczagott rajta.

Ő meg, nyavalyás, csak prüszkölte orrán-száján a keserű tóhabarékot, a mit uszásközben nyelt, s azt sem tudta, hogy a szemeiből törülgesse-e a békanyálat, vagy a hajából szedje ki a sulymot. Sírt is meg káromkodott is.

Megszánták azután s letörülgették a zsebkendőikkel, hogy ismét visszanyerje az emberi ábrázatját.

Csak egyet nem lehetett letörülni, annak az ütésnek a foltját a szeme alatt.

– No, te Gil Blascskám, ugyancsak megjártad a vadmacskáddal, szánakozék rajta Don Juan. Hiszen nem vadmacska ez, hanem mándrucz!

Gil Blas még most is fujtatott a dühtől, az ijedtségtől, meg az akaratlan sporttól.

– Kérlek, csak egyre kérlek, kedves barátim, édes bátyáim, ne szóljatok erről a mostani történetről senkinek. Adjátok becsületszavatokat rá.

– Én megigérem, de becsületszavamat nem adhatom rá, mondá Fanfan.

– Én becsületemre fogadom, hogy nem szólok erről semmit, de csak egy esztendeig, fogadá az Albino.

Csak Don Juan nem állt rá semmi alkura.

– Nem! Kedves Gil Blascskám! Kérj tőlem akármi egyebet, kérd tőlem a vérebemet, átaladom, kérd el az epsomi verseny idejére a winneremet, átengedem, kérd el tőlem a práter-utczai numero 28-nak a tolvajkulcsát, boldoggá teszlek vele, kérd tőlem, hogy tegyem le helyetted az érettségi vizsgát, azt is kiállom, de, hogy én ezt a szép jelenetet, a mi most itt előttünk végbement, még ma hajnalhasadta előtt el ne mondjam minden embernek, a kit csak az ágyából kirángathatok, azt kérlek szépen, ne kivánd tőlem, mert az lehetetlen!