Utószó. A Kik Nem Tudnak Meghalni.

Milyen jó volna itt elvégezni a regényt!

Ha a kritika nem volna.

A mai realisticus kor az ilyen iránynak nem kedvező.

Micsoda? Jóslatok? Sejtelmek? Véletlenek és catastrophák? Ez a józan ész törvényeinek itélete előtt meg nem áll.

Czigányasszony jóslata! Beteljesülve!

Álomjáró delejes látásai! Megtestesülve!

Nincs az a biró, a ki élethosszig tartó hallgatásra ne itélje el érte azt a vakmerőt, a ki ilyen alapon mer elkövetni emberölést, sőt gyilkosságot. Kézzelfogható valót követelünk!

Tehát kössük fel a muzsának a tournurét, s tanítsuk meg a költészetet – a valóságot elmondani.

Nem halt meg a hősök közül senki. Mind élve maradtak, még a mai nap is élnek.

Nem teljesült be a czigányasszony jövendőmondása.

Tanussy Manót, súlyos sebével, kiragadta a szerető hitves a halál torkából s az ő szeretetteljes ápolása mellett felépült az ifju s Komárom capitulatiója után Lizandrával együtt kivándorolt Amerikába. Ott az óriási nagy technikai vállalatoknál dúsan értékesíté tehetségeit: a Pacific-vasut, a villanyos találmányok őt is mestereik közé számítják. Szellemi munkája által igen szép vagyoni állást biztosított magának.

Hanem, hogy valami jóslat mégis teljesüljön, úgy ez a Mántay Móriczé, a ki azt jövendölte Manónak, hogy csak tanuljon szorgalmasan, mert egyszer még ő neki kell majd eltartani apját, anyját, hát ez mégis bekövetkezett; hanem hát az csak olyan logicai jövendölés, a minek a jogosultsága el van ismerve.

E szerint tehát azok is élnek. Isten kegyelméből harminczhat esztendeje már annak. Mégis élnek, de nem uralkodnak.

Sára asszony nem annyira szép asszony már, mint nagyon kövér, alig tud mozogni. Belizár bárónak azonban most is olyan fekete a haja, mint 1849-ben volt. Ő tudja, hogy mit csinál vele. Ámbár jobban tette volna, ha a feje belsejét gondozta volna jobban. Akkor nem tette volna azt, hogy a börzére menjen játszani, a hol azután az egész vagyonát elvesztette. Most igen szigorú körülmények között él: vénségére vállalt hivatalt; úgy hiszem a catasternél van.

Még nálánál is hamarabb elvégezte a kis királyságát Decebál bátyja, a ki nagy hirre tett szert azáltal, hogy a királyi táblán egyszerre száznegyven pöre volt. Egy csomó még most is folyik belőle. Egyik birtokát a másik után kótya-vetyélték el. Olyan esztelen életmódot folytatott, hogy nem lehetett megmenteni. A vagyonának az utolsó maradványát arra pazarolta el, hogy minden áron megválasztassa magát hajdani uradalmi kerületében képviselőnek. Ezt el is érte, hanem a kastélyból gőzmalmot csinált Avakum. Azóta a képviselői állás az egyedüli existentiája. Minden három évben megválasztják újra a régi idők iránt való kegyeletből s felküldik az országgyülésre. Ott azután képviseli az ötven év előtti Magyarországot. Minden tárgyhoz hozzászól, a régi álláspontot védve. Nevetnek rajta s arra ő nagyon büszke. «Gyáva nemzedék!» mondja fenhangon a szemökbe.

Nincs már senkije.

A képviselői napidij azonban épen úgy, mint a cataster, talán nem egészen elég arra, hogy az embert fejtől-lábig végig betakarja. Szokott jönni valami segítség is innen-onnan.

Sára asszonynak van valami évdija, a mit neki évnegyedenkint meg szoktak küldeni pontosan. Ő maga sem tudja azt honnan, de sejti. Bizalmasabb ismerőseinek meg is szokta sugni. Valamikor, szép asszony korában, egy igen magas állású nagy úr (herczeg) volt ő belé szerelmes, bizonyosan az hagyta számára végrendeletileg ezt a kegydíjt.

Decebálnak is hoz egy-egy segítségül érkezett összeget az ingyen szolgáló fiskalisa (a hajdani Jancsi gyerek), mikor a legjobban körmére égett a szükség, azalatt a czím alatt, hogy ezt vagy amazt a pörét sikerült megnyernie.

És egyikük sem sejti, még nem is álmodja, hogy a ki ő nekik ezt a segélyt küldi, az az elzüllött fiu, a kit elűztek, elátkoztak, holtnak hisznek, végkép elfeledtek.