Az A Visszakapott Ütés.

Decebálhoz is elszivárgott az a hír, hogy a fia milyen szép halálra talált Komárom falain. Nem tett rá semmi észrevételt. Magában bizonyos elégtételt érzett. Így jár azon fiu, a ki az apai tanácsot megveti!

S még ezen évad folytán többször is volt alkalma ilyen keserves elégtételt élvezni magában. Magyarország maga is elbukott. Ezt is előre megmondta Decebál. Mind azok a nagyságok, a kik őt félretolták, ignorálták, egyszerre földönfutókká levének. «Így kellett annak jönni!» mondá magában. «Nálam nélkül akarták helyreállítani az ős Magyarországot! Az apák hagyományai ellenére. A boszuálló nemezis érte őket utól!»

Milyen nagy lett volna az öröme Jónás prófétának, ha Ninivét csakugyan elsülyesztette volna az Ur, a hogy ő megjövendölte!

Annak nem maradt más vigasztalása, mint egy sötét odu, a minek az elejét befutotta a töklugas. Még ennek a gyökerét is kirágta a lóféreg.

Ilyen menedéket talált Decebál az ő kincstára museumában.

A felesége elhagyta, a fia meghalt, a hazája elmult, a nemessége elveszett, vége volt az egész világnak; csak ez az egy maradt: a dicső multak emléke.

Hát még ha ez is csak töklevél? Elfonyad, ha gyökerét megfurja a féreg.

A vén táltos régóta halálrováson volt már. A hogy a vizibetegségben szenvedők szoktak, majd jobban volt, majd rosszabbul lett; utoljára már feküdni sem tudott, ülve aludt. Decebál bizony nem igen látogatta meg. A haldokló jó barát kellemetlen látvány.

Egyszer aztán Horkázy csakugyan elveszté a hosszú perét a halállal, a legfelső apellátán.

Valahonnan Hajdu-Dorogról jöttek el a hitebeli papok és énekesek az eltakarítására.

Decebál tán azt sem tudta volna meg, hogy eltemették a szyttya barátját, ha az a sajnos körülmény nem jött volna közbe, hogy a megboldogult semmi értékes ingó-bingót nem hagyott maga után, a miből a temetési költsége kikerült volna; ennek a fedezése végett az egyházi férfiak kénytelenek voltak Decebált, mint patronust, meginterpellálni. Azt még kifizette.

Ezért aztán háladatosságból kiszolgáltatták neki Horkázy egyetlen hagyatékát, egy nagy lepecsételt paksamétát, mely Tanussy Decebálnak volt czímezve, ezzel a hátirattal: «Halálom után átadandó.»

Vajjon mi közlendői lehetnek a megdicsőültnek, ez árnyékvilágból elköltözése után?

Decebál rászánt egy unalmas délutánt, hogy a pópa levelét felbontsa, s medvebőrteritőjén végig heveredve, végig olvassa annak az emlékiratát nagy magányosságában.

Vendég rég nem látogatta már a házát. Ez külömben is kiment a divatból. Egyik faluból a másikba csak útlevéllel lehetett utazni. Inkább otthonn maradt minden ember. A tűzhalmi kastélynak nem volt már tárva-nyitva a kapuja.

Horkázy levele, folio alakban jó nyolcz oldalt tett ki. Csak az unalom és az esős idő vihettek rá valakit, hogy egy ilyen terjedelmes firkának az elolvasásába belekapjon.

(Zárjel között legyen megemlítve, az unatkozásra volt elég ok, miután az új világrend úgy kivánta, hogy a magyar ember se puskát, se nyerget ne tartson többé a házánál. Decebáltól még azokat a régi, másfél öles, kerékre járó puskákat is elvitték, a mik a törökháborúban szerepeltek.)

Horkázy levele elég unalmasan is kezdődött: halálát érző ember önkínzó bűnbánata hangján.

– Szeretett barátunk, nagy hazafi!

– Érezve közelgő feloszlattatásom, megszámlálva lévén e földi napjaim, Istentől irgalmat, Te tőled kegyelmet, bocsánatot reménykedve, töredelmes szívvel teszek előtted vallomást nagy és nehéz titkokról, a melyek Tégedet közel és nagyon érdekelnek.

– Te, kedves barátom! egy nagy cselszövénynek áldozatja lettél. Ha magad körűl tekintesz, szemeddel láthatod házad hanyatlását, vagyonod pusztulását, híred elenyésztét.

– És mind ennek bekövetkezéséhez az én bűnös kezeim szolgáltak egyik eszközül. Mea culpa, oh mea maxima culpa!

– Hogy miért cselekedtem ezt? Hát legelőször is «a szegénység nagy rima», azt mondja a bölcs: «paupertas magna meretrix».

– Száműzve egy Istentől és emberektől elhagyott ecclesiába, a hol az üres templomban magam éneklek a diakonussal, megfosztva minden beneficiumtól, a mi a papi stolával együtt járna; rászorítva a puszta sovány dotatióra, folyvást a bibliai «paizsos emberrel» kellett küzdenem, a kinek neve «inség».

– Igaz, hogy Te nálad mindig szabad asztalom volt, a míg az Emmácskát tanítottam; de ugyanott volt aztán alkalmam egy bűnös szenvedélyemnek táplálásához. Mint jól fogod tudni, a kártyázás ördöge mélyen bevette magát a zsigereimbe s attól sem éjjel, sem nappal nem birtam megszabadúlni, annak áldoztam nagy buzgósággal.

– E miatt gyakran elfogyott nálam a siclus.

– Az átkozott Mammon rút vágya pedig annál jobban ösztönzött.

– Ekkor jelent meg előttem a kisértő. A sátán. A «Beliál fia».

– Tetszetős, ildomos alakban jött elém. Látogatását nagy kitüntetésnek kellett vennem.

– Ugyanazon sátán, a ki urunkat, a megváltót megkisérté a pusztában, felvezetvén őt a hegytetőre, s azt mondván neki: «ime azt a mit innen beláthatsz, neked adom, ha engem imádsz».

– Ez a pokolbeli kisértő volt: gróf Ponthay Adalbert úr ő kegyelmessége.

(Hah! Ennél a névnél kezdett a historia Decebálra nézve érdekessé válni.)

– Mint régészetbuvár, látogatott el hozzám, az árpádkori templomot véve tanulmány alá, kalauzolásom mellett s azután kegyeskedett szerény hajlékomat is megtisztelni látogatásával. Itt körültekintve, meglepetését fejezte ki azon diogenesi egyszerűség fölött, mely kalugyeri magányomat jellemzé. Én elmondám neki, hogy szegény az ecclesia; a hajdani hívek áttértek a kálvinista hitre, a pap magára maradt. Arra ő kegyelmessége felvilágosított, hogy ha ez így történt is, azért a párbér és kilenczed minden háztól megilleti a régi papot. Ez az ő szomszédos bajhalmi birtokán, mely ő rá jutott nagyanyai osztályrészül, ekként rendeztetett. Ott viszont van olyan község, a melynek lakosai az orthodox hitre tértek át, de azért párbért és kilenczedet a régi plébánosnak fizetnek, s a hol pedig már a tagosztály, vagyis az arányosítás keresztül vitetett: ott ő, a gróf, mint földesúr, a hívek nélkül maradt pap számára egy egész jobbágytelket hasíttatott ki. Azt a jobbágyok tartoznak ingyen megmívelni, a papé a haszonélvezet.

– Ez volt az első tövis, a mit a csábító Mefistofeles a lelkemben hagyott.

– Emlékezhetel rá, kedves barátom, mélyen tisztelt patronusom, hogy a midőn az arányosítás a te birtokodon is létre hozatott, mennyit könyörögtem neked, hogy te is tégy hasonló nagylelküséget én velem, tűzhalmi espereseddel; különíttess el a számomra egy jobbágytelket. Te mindig kinevettél vele, azt mondtad, hogy hisz úgy élek nálad, mint egy püspök; minek nekem a gazdaság? Nem adtad meg, a mit kértem.

– Ekkor másodszor jelent meg előttem a kisértő gonosz lélek, ezuttal már kellemetlen visszataszító alakban: veres orral, sunyi pofával, meggörbűlt termettel, a doha, a penész érzett rajta, a hogy a föld alól kijött. Ha nem találnád ki a nevét, én leirom: «Justus Fraus».

(De már erre a névre egyszerre felugrott a medvebőrről Decebál, s kerekre nyíltak fel álomra pilladozó szemei.)

– Te ezt más néven ismerted; előtted Vakandi Anonymusnak hítták.

– Ez a pokolbeli küldött megismertette magát. Ő egy világhírű bécsi czégnek a főnöke, a kinek a tudománya abból áll, hogy régiségekkel és ritkaságokkal kereskedik. Nem kíméli a fáradságot. S összeköti azt kiterjedt ismeretekkel. Ő maga eljár szegényes öltözetben minden népek országába s aztán a hol valami régiséget fölfedez, azt igyekszik olcsón megszerezni, maga ásatásokat is eszközöl, olyan dombokon, sírmezőkön, a miket tanúlmányai ily rejtett kincsek valószínű telepéűl kijelöltek. A valódi feltalált régiségeket aztán gazdag gyűjtőknek, külföldi museumoknak eladja drágán. Ezek mellett azután van neki még egy sokkal háládatosabb vásárló-közönsége is. Az olyan régiségkedvelők, a kik nem értik a tudományt. Ezeknek a rovancsában, veressel aláhúzva jelent meg a Tanussy Decebál neve.

(Decebálnak zúgni kezdett a fejében a vér).

– Az ilyen vásárlók igényeinek kielégítése végett van létrehozva Stuttgartban egy egész régiségkészítő gyár. Igazán nagyszerű intézet. Ott készítenek a régi pánczéloktól, sisakoktól kezdve, az elefántcsont faragványokig és a papyrus levélre irott tekercsekig mindent. A kinek kell etrusk szobor: parancsolhat, már a rozsda is rajta van. Pogány bálványok vannak nagy választékban.

(Decebálnak hideg borsódzás futott végig a hátán).

– Mundus vult decipi, mondá Justus Fraus. «A világ szereti magát megcsalatni». – Hát legyen megcsalva. – Te azonban, kedves barátom és pártfogóm, nem valami alacsony rászedés áldozatáúl voltál kiszemelve. Magasabb czélok voltak elérendők. Te nálad Justus Fraus megismerteté velem az egész tervet. Ő itt Ponthay Adalbert megbízásából jár s ha a vállalat sikerűl, attól tetemes összeget fog kapni. Ez összeg róvására nekem is kész időközönként előleget adni, ha segítségére leszek: egy kis Judás pénzt.

– A vállalat ebből áll.

– A közös nagyanyai birtok felosztásakor, Te az összes uradalmak javát magadnak tartottad, a meddő, ösztövér részt oda hagytad a háboruban távol járt Ponthay nagybátyának. E miatt annak a fia Ti ellenetek osztályújjítási pert indított. De miután egész Tuhutum vármegye a Tanussyak hatalmában van, bizonyos, hogy ennek a pernek ötven esztendeig vége nem lesz. A Ponthay gróf tehát szépszerével, okos furfanggal akar téged rábírni, hogy az irámosi szép birtokot a tűzhalmitól elválaszd, s cserébe neki átengedd a semmi hasznot hajtó bajhalmiért.

(Decebálnak kezdtek az idegei zsibbadozni e sorok olvasásánál).

– A furfang a következő volt. A bajhalmi rengeteg közepett van egy hajdani pogánysír; egy czölöpépítmény, a mi valóságos hajdankori emlék. Ezt Justus Fraus fedezte fel, Ponthay gróf beleegyezésével fel is bontatá azt a déli oldalán, meczenzéfi munkásokkal. De már akkor az a sír ki volt rabolva. Bizonyosan a török időkben rátaláltak már s nem hagytak benne egyebet, mint a mi az elczepelésre nem volt érdemes, vasedényeket, összetört üstöt, csontokat. Ezek is elég értékes tárgyak egy régiségbuvárra nézve, de mondom, magasabb czélja volt a felfedezőnek. Te veled elhitetni, hogy az ottan ősapádnak, Thonuzóbának a sírja.

(Decebállal körben forgott a világ).

– Így ismerkedtél Te meg Justus Fraussal, a kit a világ csak gunynéven szólított «Vakandi Anonymusnak». Hiszékeny lelked, őseid iránti elfogultságod, saját nagyralátásod, egészen martalékjává ejtett e gonosz szellemnek. Én is segítettem táplálni az elcsábulásodat. Bolondos czifrákat találtam ki s azokat kiadtam szyttya-hunnus betüknek. Még a fiadnak is ezeket tanítottam abécze helyett. Ha összejöttünk Justus Fraussal, úgy tettünk, mintha egymásra torzsalkodnánk; szidtuk, fenyegettük egymást, mindegyikünk más tudományt vallott, más betűkben ismerte a hunnus írást, más világrészben kereste a magyarok eredetét, nehogy valakinek tudomása legyen az egyetértésünkről. – Az a ravasz dæmon meg tudta nyerni a Te bizodalmadat, cynicus magaviseletével; állott vizet, száraz kenyeret evett, a mikor Te láttad. Egyszer egy arany csákányt vitt hozzád, mint a rhabonbáni jelvényt, a mit ő lelt Thonuzóba sírja közelében. Ez igazi aranyból van, de nem régiség. Neki magának tőbb pénzében van, mint a menyiért Te magadhoz váltottad. Ez azért történt, hogy ha Te netalán gyanakodó volnál s az ötvöshöz vinnéd a leletet, az a próba után, mind a választóvíz, mind a vizmérleg nyomán, biztosítson felőle, hogy a csákányod tiszta szín arany. Ettől fogva aztán föltétlen bizalommal ragaszkodtál a Te Vakandidhoz.

– Ő aztán vezetett, mint a gyermeket a járszalagnál fogva. Te tömlöczbe kerültél. Talán azt sem tudod, hogy a feleséged adott fel a királyi biztosnak, a bűntanujelt is az szolgáltatta át – azért, hogy Belizárt megszabadítsa.

Decebál magánkívül ugrott fel helyéből, s kés után kapkodott. Megöli ezt az asszonyt. – Az ajtónál tért magához, «nincs az itt már!» Visszatért a levelet tovább olvasni.

– Ekkor már Ponthay gróf volt a kormánybiztos. Ez magyarázhatja meg előtted, hogyan kerülhettek a tuhutummegyei irattár ódon szekrényébe, mely a Te nemesi börtönödben állt, azok a mindenféle ócska irományok, kopott könyvek, a mikből a Te Vakandid, saját segélyeddel kikeresgette azt a sok mindenféle bizonyítékot a Te családi leszármazásodról, az őseidnek a két vezérrel kötött szerződéséről.

(Decebál termete úgy összeesett, hogy majd a homloka érte a térdét. Pedig még a neheze most következett).

– Isten legyen nekem irgalmas kegyelmes azért, hogy én mind ezeket jól tudtam, és neked meg nem mondtam!

– Én tudtam jól, hogyan szerelik fel a bajhalmi czölöpsírt, hogyan temetik be újra; beültetve az első ásatás helyét borókával, bevetve perjemaggal. – Én ott voltam, mikor az ellenkező oldalon felnyitották a sírkamrát. – Én ott áltam és elnéztem, hogy rohantál be tántorgó léptekkel a megnyílt odúba, fulladozott a melled a látott kincsek szemléletére, s el tudtam tűrni (oh én gonosz indulatú lelkem! uram ne légy kemény itélő bírám!) el tudtam fojtani magamban azt az indulatot, vágyat, hogy oda rohanjak hozzád, visszarántsalak kezednél fogva és füledbe ordítsam: meg ne csókold Tanussy Decebál annak a csontváznak a kezét! Az nem a Te ősöd Thonuzóba, és az a másik ott mellette a lóvázon nem a te ősanyád; hanem a Piros Pistának, a zsiványnak, meg a szeretőjének a csontváza, a mit az akasztófa alól ásattunk fel; úgy vitettük oda, ott drótoztattuk össze.

… Nem olvashatta tovább! Ki kellett rohannia a szobából, hogy kihányja az epéjét. Beteg lett bele. Valósággal rázta a hideg. Alig tudott a lábán megállni. Minden emberi szín elhagyta az arczát.

És aztán mégis kényszeríté valami, hogy visszamenjen, a földredobott irást újra fölvegye és tovább olvassa, mi lehet még benne?

… – Az egész Thonuzóba kincstárból a mi igazi régiség, az a rozsdás vas, réz, kő; a mi pedig aranyat, ezüstöt mutat, az mind stuttgarti gyártmány, similor, tombac, pakfong, alfenoid. A drágakövek, hegykristály, marmarosi gyémánt, strassburgi kő, porczellán. A Thonuzóba sisak ólomból van, hogy nehéznek tessék; csak meg van futtatva aranynyal; ha késsel megvakarod, megvallja a mivoltát.

Decebál azt hitte, hogy ez csak valami rossz álom. Odatántorgott a vasszekrényhez, melyben a drága kincset őrzé, reszketett mind a két keze, az egyik, a melyikben tartotta, a másik, a melyik a késsel faragta a remekművet.

A késvakarás alatt bizony kitűnt a pórias ércz szürke színe. Ez ólom!

Decebál földhöz vágta a sisakot, a mitől az kétfelé repedt. Bizony ólom volt az belül is.

Aztán tovább olvasta a pópa levelét.

– Mindezeket a gyártott régiségeket Justus Fraus készíttette Stuttgartban, Ponthay gróf megrendelésére. Így is szép összegbe kerültek azok. Úgy tudom, hogy Ponthay gróf tízezer forintokat fizetett értük. Neki azonban meg volt belőle a maga haszna, mert megkapta értük cserébe a gazdag jövedelmű irámosi uradalmat.

– Tégedet azonban még jobban is bele kellett mártani a limbusba. El kellett hitetni veled, hogy a talált kincseid valósággal megbecsülhetetlen értékkel bírnak. Erre a czélra volt rendezve az az alakosjáték azzal az angol antiquariussal, a ki Te neked közel fél milliót igért a Thonuzóba-leletekért, hogy Te azután még a kamarának is fizess ehhez számított harmadot készpénzben. Ez azért volt, hogy annál hamarább tönkrejuttassanak s így semmisítsék meg a Tuhutummegye fölötti nagy hatalmadat. Ettől a veszedelemtől legalább megszabadított Téged Mántay Móricz, a kit távollétedben felhatalmaztál, s a ki felajánlotta az állítólagos anglusnak, hogy vigye el a kinált árban az egész kincsleletet. Az rögtön elpárolgott innen s soha többet Te a Barrer et Sons compániának hirét nem hallottad.

– A czudarok, azóta rólam is megfeledkeztek, s Justus Fraus, a ki Bécsben él és duskálkodik, még csak nem is válaszol a leveleimre, itt hagy minden ember, elvesznem nagy inségemben.

– Hát ezért adtam kárhozatra a lelkemet?

– Most még egy jó tanácsot adok neked. Az egész museumod, úgy a hogy együtt van, meg a Thonuzóba-mausoleum, azzal a két lovon ülő csontvázzal, nem ér rád nézve semmit, csak arravaló, hogy minden ember kinevessen érte. Ismerek én, Justus Fraus révén, Amerikában egy derék embert, a kinek a neve «Barnum», az még megveszi a museumodat, Thonuzóbáddal együtt, s ád érte legkevesebb háromezer dollárt.

Decebál elkezdett kaczagni. Hanyattvetette magát a medvebőrre, úgy kaczagott nagy hahotával.

– Add el az ősapád csontjait Barnumnak!

De még valami utóirat is volt a levélben. Ez már veres tintával volt irva, talán bodzabogyó levével.

– Ezt az egész irást odaadtam a fiadnak elolvasni, mikor itt járt és meglátogatott.

Ettől a szótól jéggé dermedt Decebál egész teste.

Visszatért a lelke elé az a jelenet, a mi itt ezen a helyen közte és a fia között lefolyt.

Tehát a fiu tudta már, hogy ez az egész őskincsek gyüjteménye csupa hamisítvány.

Tehát tudta, hogy mint játszotta ezeket ide Justus Fraus. Azért mondta az apjának, hogy «add el Justus Frausnak valamennyit.»

Tehát tudta, hogy az a hártyalevélre irott szerződés csak tréfa!

S még ő kényszeríteni akarta rá a fiát, hogy ezen «rongy» előtt boruljon térdre és imádja azt!

S mert nem tette, arczul üté.

Megütötte és elűzte a világba.

Oh, hogy átkozta még most igazán azt a fiut!

– Miért nem ütöttél vissza akkor te magad! Minek biztad rá erre a láthatatlan lényre, hogy a neked adott ütést visszaadja. Itt, ezen a helyen adja vissza!

Ugyan visszaadta!

És még csak nem is védheti ellene magát.

Az üti őt ököllel, rugja sarokkal, orrát fricskázza, fejét fabaraczkolja, hátát kecsketurózza, mellét dögönyözi, arczát felpofozza és ő semmit sem tud elhárítani magáról.

A mi egész életének büszkesége volt, az lett egész életének nevetségévé.

A megátkozott fiu elment már előre. Az utolsó Thonuzóba-ivadéknak nem építettek czölöpsírt, ott fekszik a meszes veremben, háromszáz honvéd paraszt csontjaival összekeveredve, de az apja még itt maradt, hogy gyászában – nevesse minden ember!

No hát gyertek, Thonuzóba-kincsek!

Decebál felhozatott a szolgáival (nincs már hajdu; nem szabad huszárdolmányt viselni Tuhutum vármegyében, azaz hogy «Bezirkjében»), tehát a szolgáival felhozatott egynehány savanyuvizes deszkaládát, abba belehányatta a sok kincshalmazt: igazit, hamisat össze-vissza, a melyik nem fért jól, nagyot rugtak rajta, hogy összelapuljon; még magát az arany csákányt is közéjük dobta. Az se legyen, ha több nincs! Végtére lerántották a rámából azt a szép művészi festményt. Eredj csak te is a többihez «Piros Pista! Czifra Panni!» odagyűrték a ládába.

Akkor aztán kötéllel körül kötözték a ládákat, lehordták az ökrös szekérre; ott megint olyan nagy halom trágyát raktak rájuk, hogy egészen eltakarta azokat, s aztán így elbocsátá a szekeret Decebál, utasítást adva, hogy hová vigyenek mindent. Erre az elővigyázatra nagy szükség volt, nehogy a czirkáló zsandárok a ládákat, gyanusaknak találván, lefoglalják s bevigyék a vármegyeházára. Így elvihették bátran Bajhalomig.

Decebál maga gyalog vándorolt a szekér után. Így nem ötlött fel.

Előbb is felért a hires-nevezetes czölöpsírhoz, mint a szekér. Nála volt a vasajtónak a kulcsa, bemehet rajta.

Ott mosolygott rá a két csontváz most is, a gerendához lánczolva. Legalább ő azt hitte, hogy nevetnek.

Idáig türtőztette a dühét, itt nem birta tovább.

Kikapta a csontlovag kezéből azt a hosszú rozsdás pallost s két kézre kapta:

– Leszállsz onnan?

S olyat huzott vele a csontvázra, hogy annak minden porczikája szerteszét csörömpölt. És azután ütött, csapkodott, paskolt, a míg csontot látott maga előtt, a mely még a maga lábán állt: a koponyáknak sem irgalmazott. Egész belefáradt a boszuállás nagy munkájába, mire a béresei a hat ökrös szekérrel feljutottak. – Intézkedett.

Legelőbb is a trágyát ráhordatta a csontmaradványokra.

Azután targalyat halmoztatott össze rájuk nagy rétegben.

Arra rálökette a ládákba csomagolt kincseket.

Most azután szinültig megtöltette a sírvermet szurokfenyőgalyakkal, lúczhasábokkal!

– Már most hazamehettek fiaim.

Akkor aztán meggyujtotta a csóvát s beledobta a felhalmozott gyúanyagba.

A sírüreg száda okádta a csunya fekete füstöt. Mintha az ördög megterhelte volna a gyomrát, s azt adná ki. Csak füstöt előbb, azután lángokat. Az ős czölöpzet maga is égni kezdett, valamelyik élő fenyőfa gyökerén felfutott a láng, s ezzel az égő kráter légvonatot kapott, akkor aztán bömbölve fújta a lángot minden oldalán a dombnak, szerteszét repegetve a földet, mint valami fiók-vezuv. Még valami lávapatak is ömlött ki belőle, ólom-, réz-, horgany vegyülék: a stuttgarti kincsek. Decebál ott ült egy ledöntött fa derekán, a két karját a felhuzott térdeire, s a fejét azokra támasztva. A tűz ő rá, ő meg a tűzre bámult.

Nem akart megmozdulni ebből a helyzetéből.

Másnap, hogy nem tért vissza a kastélyába, utána jöttek a cselédjei. Akkor is ott ült még a levágott fán, térdeire fektetett fejjel, s ő nézett a sírra, a sír meg ő rá. De már sem a sírban nem volt tűz, sem az ő szemében.