A Betyár.
Most azután a szétvert, legázolt, lelkevett tömegből ismét hadsereget alakítani; vitéz, csatakész sereget, mely rövid két hét mulva ellenállani, támadni, győzni legyen képes: az volna a bűvészet!
A csata utáni éjt Ödön és Richard a legközelebb fekvő faluban töltötték. Egész éjszakájuk azzal tölt el, hogy a szétvert had szállingózó csapatjait felfogják és valami rendet hozzanak be közéjök.
– Csak enni tudjunk nekik adni, monda Richard; a sült szagára majd összegyűlnek.
Hanem épen ez volt a legnehezebb.
Azon a falun már kétszer járt keresztűl az ellenség s nagyon kevés embernek való tápszert hagyott hátra maga után. Kenyér csak lett volna, mert a társzekereket megmentették, hanem hús nem volt.
– Jó volna, ha most Boksa Gergő előkerülne ötven ökrödmagával, mondá Ödön, Richardot utasítva, hogy czirkáltasson a szomszéd berekben, nem menekült-e a vitéz kortes oda a rábizott gulyával. Hiszen elég ideje volt rá; leghátulra volt valamennyi sereg mögé letelepítve, s nem valószínű, hogy rohamra vezette volna két szuronyos csapatját az ellenség ellen.
Keresték hát Boksa Gergőt és az ökreit, de nem találták késő estig.
Akkor előkerült magától.
Hanem minden ökör nélkül jött; a lovát is úgy vezette kantárszáron. Nyilván csak azért szállt le róla, hogy kimutathassa, mennyire sántít. És azután nyögött és lógatta a fejét előre; majd elejtette az állát, a fokosát mankónak használta, a kardját pedig a hóna alatt hozta. Egészen oda volt.
Oly czifrán tudott nyögni, fohászkodni, úgy reszkettette a torkában a hangot, hogy az ember azt hitte volna, most mindjárt meghal.
– No Boksa! Hát mi történt? kérdé Ödön az eléje sántikálót.
– Jajh! uram. Mi történt? nyavalygott a vitéz hajtsár. Bezzeg mi történt? oda vagyok én már. Végem van már nekem örökre. Ketté van törve a derekam. Az ágyúgolyóbis. Huszonnégy fontos.
Mausmann meg a többi fiatalok szörnyet nevettek erre a szóra. Boksa Gergő láthatta, hogy ezt nem hiszik el.
– De hol vannak az ökrök? sürgették a hajcsárt minden oldalról.
– Hja az ökrök? Hát ha én azt tudnám!
– De az ég szerelmére, édes barátom, szólt hozzá Ödön; – én önt olyan védett helyzetbe állítottam, a hol semmi baj nem érhette; hogyan van, hogy önmaga el tudott menekülni, a gulyát pedig nem tudta elhajtani?
– Hát kérem átossággal, elmondom én azt egészen, úgy a hogy történt. Hát épen a mint a csata kezdődött, kiveszem a csizmaszár mellől a késemet, meg a tarisznyából a kenyeret, meg a szalonnát, hogy majd egy kicsit kollácziózok, hát egyszerre akkorát lű a nímet, hogy csak kiesett a kezembül kés, kenyér, szalonna; azt tudtam, szörnyet halok. Legalább is volt huszonnyolcz fontos az a golyóbis, a kinek a szele megütött. Úgysegéljen, láttam! Lánczos golyóbis volt, kettő volt egymáshoz lánczolva. Szakálla volt mind a kettőnek.
– Ön elfutott. Azt már tudom. De hát az ökrökkel mi lett? A többi hajcsár nem terelte őket tovább?
– Nem tudhatom én azt kérem alássan, mert a mint futottam, a nímet úgy lűtt a hátamba, de úgy lűtt az öreg ágyúval, hogy ha hátra nézek, ellüvi a fejemet.
– Máskép kell ezzel beszélni, édes bátyám! szólt Richard előlépve. Te gyáva ficzkó! Megfutottál a nagy szájaddal az első ágyúszóra s az ellenségnek hagytad a rád bizott gulyát! Káplárok! padot elő, ötven farmatringot neki!
Az ötven farmatring szóra Boksa Gergő elhagyta szánalomgerjesztő féloldalt görnyeszkedését s egyszerre más alakot öltött; hátra szegte nyakát, mellére ütött az öklével s agyarkodó daczczal pattogtatá a szót:
– Azt pedig kikérem magamnak: Nemes Boksa Gergely az én nevem.
– Annál jobb rád nézve, szólt Richard hideg humorral. Legalább a kutyabőrnek fog fájni az ötven, nem a te bőrödnek.
– Tudatom azt is a kapitány úrral, szólt Boksa Gergő sarkára ágaskodva, s fokosával mutogatva fölfelé, hogy a fölséges országgyűlés eltörölt minden testi büntetést, még a nem nemesekre is.
– Megappellálhatod, ha megkaptad intra dominium. Itt nem parlamentirozunk. Jobbra át! Takarodj. Vigyétek, verjétek végig.
Bizony megtörtént, a mi még soha sem történt Boksa Gergővel, hogy lekapták a tíz körméről s olyan kellemetlen érintkezésbe hozták azzal a bizonyos szíjjal, a mit huszárok farmatringnak hínak, hogy ordított bele, mint a behemóth.
Mikor a kellemetlen affairenek vége volt, még szokás szerint vissza kellett mennie a kapitány úrhoz, megköszönni a kegyesen osztott tanítást.
– No hát lűtt-e nagyot a nímet? kérdé tőle Richard.
– Egy pisztolyt se sütött el, kérem alásan; szabadkozék Boksa Gergő.
– Most vegyétek el tőle a fegyvereit, ültessétek fel a lovára, aztán alá is út, fel is út. Az olyan katona, a ki nem szégyenli a hátát megmutatni az ellenségnek, megérdemli, hogy botot kapjon az ellenségnek mutatott részére.
Boksa Gergőtől elvették a rezes kardját, a fokosát, a pisztolyait, nyakába akasztották az ostorát, feltették a nyergébe s aztán kikergették a táborból lovastól együtt.
Az átkozott német diák, ki az előőrsön állt puskával, még rá is kiáltott tréfálva:
«Gerge pácsi, ne had magad!»
«Hiszen megállj! csikorgott, öklével fenyegetve Gergő. Nem szárad ez én rajtam.»
Aztán megostorozta a lovát és elnyargalt.
A táborból csúfosan elcsapott lovag vissza-visszafordult s agyarkodva káromkodott egyet. Valamit főzött magában.
Soha sem kapott még rádiktált verést. Főbeverést, félig agyonverést akárhányszor: az mind tréfa, az mind dicsőség. Sokszor ott hagyták az útfélen, vérben, fagyban. Sokszor összetörték, korcsmában, tisztújításon úgy, hogy senki sem hitte, hogy még lesz belőle ember. Az mind nem volt rá nézve keserű emlék. De megveretni, padra lefektetve, büntetésből, szájtátó katonák előtt, gunyolódó német diákok csúfjára, nemes ember létére, ez nem maradhat annyiban!
Valami tervet főzött.
Elővette a pipáját, elővette a dohányzacskóját, levette fejéről a kalapját.
Belenézett a pipájába, belenézett a dohányzacskójába, belenézett a kalapjába.
Aztán olyasmit mormogott magában, hogy «jól van», s feltette a kalapját a fejére, visszadugta a pipáját a zsebébe, a dohányzacskóját a szokott helyére s elkezdett ügetni.
Egyenesen azon úton haladt előre, a melyet nappal megfutott; az ellenség tábora felé ment.
A hólepte mezőn sötét éjjel is tudta magát tájékozni.
Azon úton nem találkozott senkivel. A két tábor között üres a tér.
Már túl ment a nádason, melyből Richard rohamot intézett az ellenfélre, s ott egy dombtetőre felkaptatva, széttekintett. A rónán egy helyütt tüzek égtek. Azok tábortüzek.
Közelebb nyomult a tüzekhez; éjhez szokott szeme észrevette, hogy azok mögött egy mezei tanya fekszik.
Hallgatódzott. Egy-egy megrázott kolomp hangja, egy hosszúra nyujtott éh-bőgés tudatá vele, hogy azon a helyen van, a mit keres.
Most már leszállt a lováról s gyalog vezette azt arra felé.
Egyszerre a sötétben rákiáltanak: «Ki vagy? Megállj!»
Boksa tette magát, mintha megijedt volna.
– Ejnye no, bizony még rámriaszt! Dezentor vagyok!
A «dezentor» szót megértette a kérdező. Az előörs volt.
Azt parancsolta neki, hogy maradjon veszteg, míg az őrjárat elviszi.
Nem sokára jött egy szakaszvezető, meg egy közlegény lóháton. Ott könnyű lovasok tanyáztak. Boksa Gergő megmagyarázta nekik, hogy ő spion, szökevény, az ezredessel akar beszélni.
Az ezredes a tanyán volt és kártyázott a többi tisztekkel, mikor jelentették neki, hogy itt van egy szökevény az ellentáborból, akar vele szólani. Vezessék be.
A tiszt uraknak nagyon megtetszett a furcsa legény alakja. Egy ember, a ki egyszerre gyáva is, daczos is; dühös és hunyászkodó; szája panaszra áll, de fogait csikorgatja közbe, sorba kezet csókol és a szenteket káromolja.
– Hát miért szöktél el a magad táborából? kérdé tőle az ezredes.
– Azért, mert egy új parancsnok jött oda, a ki megveretett. Engem, a kinek a hetvenhetedik ősapám is nemes ember volt! Soha az én testemet bot nem érte teljes világi életemben, s most vénségemre megtették velem azt a csúfot, hogy deresre húztak, ötvenig vertek, mint egy kutyát, mint egy parasztot, mint egy tolvajt. Engem, ki tizenhat viczispánt választottam! Engem, ki soha egy gombot el nem loptam! (gombot nem: érté alatta) s még megfosztatott kardomtól, fegyveremtől, a mit soha nemes embertől még csak adósságban elexequálni sem szabad! És elkergetett a táborból, mint egy kapczabetyárt! – De jó! – Másutt is van még világ! Másutt is tud még szolgálni Boksa Gergő!
– S miféle minőségben szolgáltál ott? kérdé tőle az ezredes.
Boksa Gergő csak megvallá az igazat.
– Ökörhajtsár voltam.
– Ahán. Tehát noncombattant? Most értem már a vitéz elszántságot. Tehát nem tartozol a verekedők közé? No jól van. Mi nálunk úgy is szükség van egy emberre, a ki ökrökkel tud bánni. Egy gulyát fogtunk az ellenségtől. Ahoz mindjárt beállhatsz hajtsárnak.
Boksa Gergő e szóra megragadta a tiszt úr kezét s akkorákat csókolt rajta, mint egy papucs.
– Oh, a mennybeli szentek áldják meg a nagyságos urat azért a jóvoltáért! Bizony olyan hű szolgára fog bennem találni, a ki még a hajszálát is megőrzi! Tűzbe, vízbe megyek én azért az úrért. Majd megmutatom én, hogy mit tudok én? csak kerüljön arra a sor! De azt az ötvenet el nem engedem nekik soha! Azért az ötvenért ötven halálnak kell esni! a milyen igaz, hogy az én nevem nemes Boksa Gergő!
A kortes szemei vérben forogtak, s a köny még most is megeredt belőlük arra az emlékre, hogy az ő testét ötven meggyalázó, parasztnak való, soha el nem felejthető ütéssel érinték. Ha csak nádszállal, ha csak selyem-matringgal esett volna is ez az ütés, meg volna a nagy gyalázat; pedig hát nem azzal esett. Boksa Gergely mutatá a kiszenvedett rajthuzlin az uraknak a repedést szakított species factikat. Azoknak bizony el kellett hinni, hogy az előadása hiteles.
– Mi neve annak a parancsnoknak, a ki téged megveretett? kérdé az ezredes.
– Most láttam először, mert csak az imént érkezett; hanem a kormánybiztost bátyjának szólította, s így Baradlaynak kell neki lenni.
– Ah! a szökevény! (E név felvillanyozta a főtisztet.)
Most azután érdekelten kérdezé ki tovább a hajtsárt. Hozatott neki bort, hogy beszédes legyen.
Boksa elmondott minden rosszat. Hogy a vert seregnek nincs egy harapás kenyere; hogy a gyalogságnak nincsen fegyvere, az egész út borjuval, tölténytartóval, puskával van fedve; hogy alig jut száz emberre egy tiszt; hogy el van csüggedve minden ember; hogy még az éjjel odább fognak menekülni; hogy rettegnek az ellenségtől; hogy zugolódna a vezérek ellen; hogy csak kegyetlen szigorral lehet a lázongást visszatartani, hogy ki ne törjön; hogy az olasz légió tömegestől át fog térni, mihelyt alkalma akad; hogy a bécsi légiót elkergették maguktól, mert azt hiszik, hogy áruló.
Mind olyan dolgot, a miket a győztes örömest szeret hallani.
Boksa Gergő megnyerte a tetszését a vitéz uraknak.
Az ezredes megigérte neki, hogy pártul fogja. Hajtsár itt is kell. Katonákat nem lehet a tulkok őrzésére fogni. Nem is értenek hozzá. Oda ember kell, a ki az ökröket tanulmányozta. Az ezredes kiküldte a hadsegédét az ordinánczával, hogy vezessék Boksa Gergőt a maga hatáskörébe: a gulyához.
Boksa Gergő megint kezet csókolt sorba és sírt, s megitta a maradék bort a palaczkból; azután ment a hivatását betölteni.
A gondjaira bizott gulya kinn volt a tanya udvarán, lehetett tán nyolczvan darab. Mind úgy fogták azt az ellenségtől, s így nem volt hozzá hajtsár; mert az mind úgy tett, a hogy Boksa Gergő: előre szaladt.
Hanem hiszen azért meg vannak elég jól védve. Először is az udvar hét láb magas nádkerítéssel van bekerítve. Az ökör azt hiszi, hogy ott a világ vége. Azonkívül négy lovas jár kivont karddal a kerítésen kívül, minden belső lázadás, vagy külső támadás erélyes visszautasítására. És azután kinn a mezőn táboroznak a többi katonák hosszú sorban: lovaik kipányvázva; ott főzik a bográcsokban a burgonyát hússal.
Aztán olyan szelíd, kormányozható nép az a tulok. Ott elfekszik a hideg földön s kérődzik és hallgat. Hogy tegnap a nemzeti hadseregnél volt, ma a császárinál, az rá nézve teljesen közönyösnek látszik. Mind a kettőnek oda kell adni a bőrt, húst, csontot. A legczimeresebb szarvúnak a nyakára kolomp van kötve, az vezeti a többit. Nem azért, mintha legtöbb esze volna, hanem mert legnagyobb a szarva. Nem választás útján lett vezetőjök; kinevezés útján: elfogadták. Mikor menni kell: egy suhancz elhajtja őket csendesen egy bottal. Ha sebesebben kell menni, egy ostordurranás elég parancsolat. Ha hídon kell keresztülmenni, összetartják a fejeiket, szélrül egy sem szeret járni. Mikor egyet kiválasztanak közülök, hogy az emberiség javára húsát tokánynak, bőrét bakancsnak adja át, társai engedik őt menni zugolódástalan s midőn meglátják kiterített bőrét, gondolják magukban: «ma neked, holnap nekem». S ha néha-néha egyik a sok közül hosszú, vontatott bőgéssel szól bele a világba, az nem a honvágynak, nem a felsőbbség elleni zugolódásnak hangja, hanem csak annyit jelent, hogy ihatnék. A czimeres megrázza nyakán rekedt kolompját. S újra csend lesz.
Hát biz ezeket nem valami nehéz dolog lesz Boksa Gergőnek rendben tartani.
A segédtiszt megismertette a hajtsárt a szolgálattevő káplárral, ki maga az istállóban ütött tanyát, míg Boksa Gergő erős szolgálati buzgalommal kérte ki, hogy ő az udvaron hálhasson lovával együtt, mert hiába, az embernek meg kell szolgálni azt a kenyeret, a mit kap. Hiszen van jó juhászbundája. Aztán, a mi fődolog, oda kinn pipázni is lehet, a mi az istállókban erősen meg van tiltva.
Engedték a derék buzgó embernek, hogy hát telepedjék le, a hol akar.
Boksa Gergő csak azt nézte, hogy merről fuj a szél? hogy a gulya a szél mentében essék tőle.
Ott aztán letelepedett, jójczakát kivánt a tiszt úrnak, káplár úrnak és a többi nagyságos uraknak, a kiknek sorban elpanaszlá nagy sírva, hogy őt milyen kegyetlenül megverték oda át. Úgy nevettek szegényen nagy sajnálkozva.
Hanem azért meglehet, hogy vigyáztak rá innen is, amonnan is, hogy mit csinál.
Semmi rendkívüli dolgot. Csak elővette a pipáját, a dohányzacskóját, s levette a kalapját. Talán imádkozni is szokott, mielőtt lefekszik, s megkivántatik a csendes elalvásra, hogy a pipa a szájában legyen.
Tehát megtömte a pipáját dohánynyal, kiütött a készséggel, lenyomta az égő taplót a körmével, lecsukta a pipát a kupakkal, a hogy szokás becsületes embernek, s hasra feküdt s pipázott. Nagy okai voltak nem feküdni a másik hemisphæriumára.
Közben aztán unalomból a kusztorájával vakargatta a kalapja karimájáról az avatag zsiros piszkot, s a mit levakart, azt szedegette a tenyerébe. Biz az a kalap rökönyödött egy darab jószág volt már, sok fergeteget kiállt; ordas volt és rücskös a régiségtől. Talán jól is esett neki, hogy gazdája vakargatta róla a szutykot.
Mikor aztán jó csomó szennyet levakart róla Baksa Gergő, akkor felnyitotta a pipája kupakját s ráeresztette a markából azt a kaparékot az égő dohányra.
Arra aztán egyszerre támadt valami bűz, a minek hasonlóját a pokol minden parfumeriája nem bírná előállítani.
Mi összeköttetése van a kalapzsír-füstnek a tulkok bioticai rendszerével, azt nem mondja meg sem Oken, sem Cuvier, hanem azt minden alföldi gúlyás tudja, hogy erre az illatra minden ökör megszünik ökör lenni, és lesz belőle sárkány. Ez egyszerre visszavadítja őt ősi czivilizálatlansági állapotába; ettől megdühödik, világgá fut, öl, rombol, megszünik embert ismerni.
A mint a szél a tulkok felé vitte az illatot, a vezértulok felugrott fektéből, szétfeszítette a lábait, felemelte a fejét, elkezdett szimatolni a levegőben. Ujra érezte a pokolbűzt. Megrázta a fejét, csak úgy csengett rajta a kolomp.
Aztán elkezdte a farkával korbácsolni a két oldalát s kurta rekedt bőgést hallatott, mint a bika. Azután elkezdett apró bakugrásokat tenni s a fejét hányni vetni, mire a többiek is mind felugráltak.
Valamennyi ijedten, bőszülten hátrált az udvar ellenkező része felé, szarvaikat arra felé szegezve, a honnan a füstöt hozza a szél, mintha onnan várnának valami rémséges kisértetet. Az lett a nagy hátrálásból, hogy kidöntötték a nádkerítés oldalát; de kidöntötték volna, ha vasból van is, s akkor aztán neki a rónának.
A nagy bömbölésre előfutottak tisztek, káplárok és ordinánczok s kérdezték Boksa Gergőt, hogy mi történik itt?
Látni lehetett ugyan, hogy mi történik, mert a bőszült gulya feltarthatlanul rohant a résen keresztül ki a szabadba, nem használt nekik se kardlappal ütés, se dorongszó: félrelökték maguk elől a lovas őröket, áttörtek az egész vonalon, átugrálták a tábortüzeket, s bömbölt valamennyi veszettül. De hogy miért teszik azt? azt nem tudta senki megmondani. Boksa Gergő még csak hozzájuk sem ért; ő nem indíthatta meg ezt a gulya-lázadást. Ő feküdt a bundáján szépen és pipázott.
– Mi baj van itt? Mi ez? kiálta rá az ezredes.
Boksa Gergő becsülettudóan kivette a pipát a szájából s eldugta zsebébe, a hogy illik, mikor valaki az előljárójával beszél, s nagy bölcs tekintettel ilyen felvilágosítást adott:
– Az ökrök csudát láttak.
– Micsoda csudát?
– Haj uram, megesik az sokszor. Tudják azt a hajcsárok, tudják azt a mészárosok; de leginkább a gulyások, hogy az ökrök szoktak néha csudát látni. Mert az ökör csak úgy álmodik, mint az ember. Aztán olyankor megbomlik és szalad, míg ki nem fárad. Akkor aztán mesterségbe kerül megint összeterelni. Hanem csak tessék azt rám bízni. Ez már majd az én tudományom lesz. Ha én kieresztem a karikásomat s utánuk eresztem a hóka lovamat, tudom, hogy visszafordítom én valamennyit egyben.
– No hát csak frissen, kapjon fel kend a lovára s ereszsze ki azt a karikást, s aztán eredjen utánuk, mert majd nagyon messze el találnak menni.
– Jó lesz, jó; hanem tessék parancsolatot adni, hogy jöjjenek velem a katona urak, s segítsenek a gulyát összeterelni, mert ez most nyolczvan felé fut.
– Ott van a négy őr, azok lovon ülnek, segítsenek.
Boksa felhasalt valahogy a lovára. Nagy nyögésébe került felülni. Hanem aztán mikor fennült, mintha hozzá lett volna nőve lovához.
– No, ezredes uram, hát csak várjon, mindjárt itt leszek én ebben a nyomban!
Az ezredes nem vette észre, hogy ezt valami hegyes, daczos, betyáros hangon mondta már Boksa Gergő, a mi nagyon különbözött eddigi siralmas, panaszos, szánalomkolduló modorától.
– Mindjárt visszajövök!
Azzal kiereszté a karikás ostort, s nagyot kondított vele. A hóka nevetséges zergeugrással kezdte a futást, s vitte gazdáját a tört résen keresztül.
A bomlott gulya, a hány négy láb, annyifelé száguldott. Boksa Gergő hagyta a katonákat utánuk iramodni: tudta, hogy többet ér ebben a munkában egy karikás ötven kardnál. Három lovas sem lesz képes elfogni egy ökröt, ha az egyszer meg van bőszülve. Spanyol bikaviadal az óriási mérvben! Hanem a hol a karikás kongása hallatszik, ott van siker. A futó állatok közül bámulatos ügyességgel összevert Boksa Gergő valami ötvenet; hol az egyik, hol a másik oldalán a csapatnak vágott közéjük nagy durrogatással, a mitől azok oda csoportosultak a kolompos mellé. Az egyik lovas őr nagyon akart neki segíteni, mindenütt a sarkában volt s kiabált a vad marhákra.
Mikor aztán jó tömött csoportban volt együtt a futó gulya, akkor oda nyargalt a közepébe Boksa s kettőt nagyot durrantva a karikással, mind a kétszer oda vágott az ostor dróthegyű sugarával a kolompos hátára, mitől az még vadabb futásnak eredt.
A svalizsér látni kezdte, hogy egy csepp jót sem akar ez az ember, s idején találta komolyan interpellálni, hogy fordítsa már visszafelé a gulyát.
Mintha csak süketnek beszélt volna. Boksa egyszerre el kezdett nem érteni németül.
No de tudott a katona magyarul is. Különösen káromkodni. Az leghamarább megragad.
– Teremtete! Ne hajtsd mar az ökrét!
Boksa tökéletesen megsiketült.
Boksa még jobban vágta a hátul maradozókat.
A lovas gondolta, majd meghallod hát ezt, s kivonta egyik pisztolyát és rásüté. A golyó ott fütyült el Boksa füle mellett.
Boksa visszanézett rá.
– No nézd a bolondot, még meglő, a mennyi esze van. No még azt a másikat is frissen!
A lovas a másik pisztolyát is rálőtte, az sem talált.
– No már most meg karddal neki! biztatá őt Boksa Gergő, s csak úgy féloldalt fordult felé a nyeregben, s csak úgy mókázott vele.
Pedig ezuttal nem volt sem kardja, sem fokosa, sem pisztolyai: de volt nemes elbusulás a szívében.
A lovas pedig nem tréfált s szijjon lógó kardját marokra kapva, neki rugaszkodott a betyárnak.
A betyár oda vágott neki a karikással balfelül. A lovas parirozta a vágást a kardjával balfelül, a karikás drót hegye arczul csipte jobbfelül. Akkor a betyár egy másikat vágott hozzá az ostorral jobbfelül. A lovas előre nyujtá kardját jobbfelül, az ostor képen kapta balfelül. Átkozott fegyver; ellenkező oldalán vág meg, mint a hová czéloz. A lovas káromkodott németül, magyarul.
Harmadszor aztán a lova orrára csippentett egy hegyeset az ostor végével a betyár, a mitől a svalizsér-ló egyszerre két lábra ágaskodott, piruettet csinált, körülfordult s ledobta a lovasát a hátáról.
Boksa Gergő pedig nem törődött vele tovább, hogy mi lesz a két darabbá vált ellenfeléből, hanem utána vágtatott a nyargaló gulyának, ráterelte a helyes irányra; sötét volt, köd is volt; oda mehetett vele, a hova akart. Az ezredes csak várta egy ideig, hogy visszatér, utoljára megunta az éjbe bámulást s bement bankot adni.
A két Baradlay testvér egész éjjel talpon volt, a szétzilált csapatok közt intézve a rendet. Azok még egymás közt sem tudtak megférni. A huszár nem akarta magával egy tanyán tűrni a honvédet. «Míg én a lovamat tisztítom, ez lefekszik az ágyra, s mikor én fáradtan bejövök, engem csak kinevet.» Aztán mindenik a másikat okozta a vereségért. Ha ti helytálltatok volna, mi is jól verekedtünk volna. Ha ti jól lőttetek volna, mi nem hátráltunk volna. Ha ti segítettetek volna, mi az ágyuinkat nem vesztettük volna el. E fölött egész éjjel volt versengés, czivódás, verekedés. Örökösen biráskodni kellett közöttük.
S még e mellett nem volt egy falat hús, a mit a kifáradt, levert, elgyalázott csapatoknak lehetett volna adni. Nem volt egyéb, csak kenyér és pálinka. A faluból minden marhát elhajtott a menekült lakosság.
Ödön csak reggel felé birt leheveredni a szalmaágyra, Richard még akkor is fenmaradt; letette a fejét az asztalra; ő úgy is tud aludni.
Egyszer csak hajnal felé nagy barombőgés, ostorkongás veri fel az alvókat. Richard az ablakhoz fut s Boksa Gergőt látja leszállni a lóról, egy csoport tulok közepett, miknek ináról szakad a tajték, orrlyukaikból forró gőz lövell elő. Nem látnak már csudát: meg vannak szelidülve; engedelmes, szófogadó alattvalók lettek.
Richard és Ödön kisietnek.
Boksa Gergő katonás üdvözléssel jelenti:
– Itt a tulkok, vitéz kapitány uram, jelentem alássan.
Richard vállára csap a betyárnak.
– Ember kend a talpán, Boksa Gergő! Hát itt a gulya?
– Mind az ötven darab.
– Most már becsülöm kendet! Pál úr! Adja a kulacsát, hadd igyék a maga egészségére egyet.
– Megkövetem, szólt Boksa Gergő ünnepélyes komolysággal tolva el magától a kinált kulacsot. Elébb más dolgom van.
Azzal a kapitánynak fordult.
– Megmondtam tegnap úgy-e, hogy azt az ötvenet nem viszem el ingyen. Megfizetek. Itt van. Ötvenért ötven. Már most aztán adjon nekem a kapitány úr irást, hogy az a tegnapi ötven «nem gilt!»
– Miről adjak irást, Boksa?
– Attestátumot nekem arról, hogy az az ötven, a mit tegnap kaptam, nem érvényes, hogy ha én nekem azt valaha valaki szememre veti, oda dörgölhessem az orrához a bizonyítványt, hogy az nem számít.
– Jól van, Boksa, meglesz mindjárt.
Richard bement a szobába, tarsolyából elővette írószereit, s kiadta a bizonyítványt Boksa Gergőnek a felől, hogy a tegnap kapott ötven, mint érvénytelen, semmisnek declaráltatik.
A «declaráltatik» szó különösen megnyugtatta Boksát, meg az a dicsőség, hogy Ödön is coramizálta az attestatumát.
Megelégedetten dugta azt dolmánya zsebébe. Visszaadták kardját, fokosát, pisztolyait.
– Már most hol az a kulacs?
Pál úr nyujtotta a kulacsát. Boksa le sem vette azt a szájáról addig, míg ki nem vallatta belőle az utolsó cseppet is.
Akkor aztán megtörölte a száját a kihúzott inge újjával, széttekintett a körülállók között. Meglátta, a kit keresett.
– No már most gyere elő, te német, a ki tegnap utánam kiáltottál, hogy «Gerge pácsi, ne had magad», gyere birkózni! Én ötvenet kaptam, egész éjjel lovon ültem, gulyát vertem; te pihentél, mégis földhöz csaplak.
A kihivott vékony, czingár diák legényke volt, még bajusza sem volt; a kihivásra előlépett nagy tréfásan nevetve, s azt mondta: «ne csap födhő Gerge pácsi». S mikor összeölelkezett vele, Gergő már fogta izmos karjaival a derekát, a diák megcsókolta jobbról-balról Gergő ripacsos orczáját. Arra aztán Gergő elereszté a derekát.
– Csakugyan látom már, hogy nagy gaukler vagy. Csakugyan nem tudlak földhöz csapni. No, ördög vigyen el, hát csókolódzunk össze.
– De már most mondja el kend Boksa, kérdé Richard, hogyan kerítette vissza az ökröket?
Boksa egyet vont a vállán, egyet igazított a szíjján, félrehuzta a száját, az orrát, felrángatta a szemöldökét, s aztán úgy félvállról annyit mondott, hogy:
– Hát csak odamentem a német óbesterhez, s megkértem szépen, hogy adja vissza az ökreimet. Jó ember a német! Visszaadta egy szó nélkül valamennyit, még meg is szerezte vagy kettővel. Tiszteli a kapitány urat.
Soha sem lehetett belőle többet kivenni.
Az a nagyszájú kérkedő, ki máskor napestig el bírt dicsekedni soha meg nem történt vitéz kalandokkal, most, mikor igazi hőskalandot vitt véghez, a legvakmerőbbet, elhallgatott vele, megtartá titoknak.
Soha nem hallotta meg az ő szájából senki, hol járt, mit csinált azon az éjszakán.
