Az Első Tandíj.
Mi történt?
Kimondom himezés-hámozás nélkül. Megverték a magyar hadsereget Kassánál nagyon. Szétverték a császári seregek úgy, mint a hogy az amerikai republikánus hadsereget szétrobbantották a bulls-runi legelső ütközetben.
Nem szépítek semmit.
Gyönge volt a vezénylet, vigyázatlanok voltak az alsóbb tisztek, rosszul lőttek a tüzérek, nem állták a tüzet a közkatonák; megverte a magyarokat az ellenség játszva. Elég volt tizenkét fontosaival végig sepertetni az országútat, hogy a magyar had derekát áttörje. Az öreg, becsületes, jószivü fővezér, a magyar hadügyminiszter leült az út közepére, az ellenséges ágyúk elé, úgy rimánkodott katonáinak: hogy ne féljenek az ágyútól, hiszen nézzék, minden golyó a fejük fölött repül el. Azok elfutottak. Szomorú ütközet volt az. Hátat adott mindenki az ellenségnek. Mikor néhány nap mulva a hadügyér megjelent az országgyűlésen, a debreczeni városház-teremben, ezen kezdte beszédét:
«Szeretnék pinczéből kibeszélni, hogy ne látszanék arczom pirulása.»
Még most is érezzük azt a pirulást, pedig azóta de sok vér, de sok fény lemosta, learanyozta azt onnan!
Hanem az a szégyen teljes és tökéletes volt.
S mikor végül a futók után megeresztette a császári vezér a congrév-röppentyűket, mikor ez ismeretlen, ijesztő tűzkigyók utána indultak a szétriadt tábornak, kerepelő süstörgéssel, sziporkát okádva hosszú kanyarulatukban, s nagyot pukkanva dobbantak le közéjük, ijesztő tűz-esőt szórva maguk körül, akkor teljes lett a zűrzavar: lovasság, tüzérség, szekerészet, gyalognép, ujoncz, nemzetőr összekeveredve, vezényszót nem is ismerve, egy zilált gomolylyá váltan terelte egymást előre, s akadályozta egyúttal a menekülésben. Az ellenségnek csak egy lovas osztályt kellett utána küldeni, s a röppentyű telepét előre tolni, hogy minden ágyúját elvegye a futó seregnek, és százával fogdossa el csapatjait.
Egy ilyen elátkozott pillanatban van aztán nagy ára egy helyén lévő szívnek!
Baradlay Ödön nem volt katona, nem volt hadvezéri talentom, de birt azzal az adománynyal, a mi nélkül nagy ember nem lehet senki: – hidegvérrel.
Szeme közé nézni annak a rémnek, a mi elől más tízezer riadva fut, és visszariasztani azt.
Ödön nyerges lovára kapott, a mint a harcz balvégzetes kimenetelét látta, s mikor már mindenki elvesztette a fejét, ő kereste az eszközt, a mivel megmentse valamennyit.
Neki még csak fegyvere sem volt, egy lovagostor volt mindössze a kezében.
Az ujoncz-ezredeket nem lehetett megállítani az ijesztő röppentyűk előtt, s az országúton jött már robogva egy lovas csapat az ellenségtől, melyre könnyű munka várt.
Nehezítsük meg nekik a munkát! gondolá Ödön, s a futó csapatok között, a hol a legfiatalabb arczokat látta, elkiáltá magát: «fiuk, hát el hagyjuk-e fogni az ágyuinkat?»
Néhány elszánt gyerek megállt e szóra. Csak közkatonák voltak.
«Meghaljunk a többiekért? – Jól van!» S szembe álltak a lovassággal.
Most egyszerre váratlan segítségük érkezett. Az országút melletti ákácz-sövény mögül oly sortüzelés fogadta a feléjük robogó lovasságot, hogy ez össze-vissza keveredve fordult meg és nyargalt vissza, ló és lovas holtan, sebesülten bukdácsolt szerte az úton.
Az árok sövénye mellől hurrah-ordítással emelkedett ki a rejtett csapat. A halálfej-légió volt az. Vezére, a hórihorgas Mausmann, kalapját csóválva kezében, kiálta Ödönre:
– Hurrah, patronus uram! Ezt nevezik barrikád-taktikának.
Ödön üdvözölve szorítá meg a bohó diák kezét, ki őt patronus uramnak szokta nevezni, mert Ödön gondoskodott, hogy az aulisták el legyenek látva a hadseregnél, s a magyar fiuk barátkozzanak velük.
Méltók is voltak e barátkozásra. Mind tűzben edzett legények, mindig jó kedvüek, mindig harczra készek. Nem félnek még az ördögtől sem, még a congrév rakétától sem; az ellenfelüket pedig sok vitézi találkozásból ismerik már. Száz ilyen gyerek nagy kincs ilyen órában.
Azokkal az önkénytesekkel együtt, kiket Ödön megállásra birt, lehettek talán kétszázan. Kicsiny csapat volt, de elszánt.
Az ellenfél, mikor a kis csapatot tömörülni látta az országúton, a mint a gyilkos sortüzelés lovasságát visszatartá: elkezdte röppentyű-telepét játszatni ellenük.
Játszatni? No, hát ők is játéknak vették.
– Ah! Régi ismerősök, élczelt rájuk Mausmann. Szüretkor láttam eleget. Minden filiszter ilyet ereget. Nézzétek, hogy furódik a földbe. Ennek az orra homokkal tölt be. Ez a másik sem sikerült. A meg ni? hova elkerült. No, most az igazi e lesz. (A röppentyű csakugyan előttük csapódott le, süvöltve, süstörögve. Mausmann odaugrott hozzá s daczára a sziporkáknak, megkapta a nyelét, bedobta a röppentyűt az árokba, ott pukkant el, csak azután mondta rá a kadencziát:) Te pedig itten nem kellesz!
Az ujonczfiuk nevettek rajta.
Nevettek!
Ettől a nevetéstől kezdve hősök lettek belőlük.
Egyszerre szeme közé nevettek a halálnak. Felfedezték, hogy a halál is csak komédiás; megríkatja, megijeszti a karzatot grimászaival, pathoszával; de tiszteli a kritikust és kitér neki!
Az ellenség látta, hogy a röppentyűinek semmi hatása többé. Újra a lovasságot indította az ellenálló csapatra. Most már egy század nehéz lovas jött a többiek előtt.
A kis csapat most hármas sort alakított, az egész országútat elfoglalva, s bevárta közelre a lovasokat.
Mausmann e várakozás alatt rázendíté a Fuchsliedet:
«Wer kommt dort von der Höh?
Wer kommt dort von der Höh?
Wer kommt dort von der ledernen Höh –
Sa, sa, ledernen Höh,
Wer kommt dort von der Höh?»
Azzal hurrah! egy üdvlövést húsz lépésnyi távolból a közeledőknek! Hogy porzik vissza a lovasság, holtakat, sebesülteket hagyva el maga után!
S azzal a kis csapat újra tölt, vállra veti puskáját s halad csendesen az országúton.
És újra hangzik az üldöző lovasság robaja. Most már az országútról két felül letérve, körül akarják fogni a csapatot.
Az hirtelen kört alakít, a kör közepén Ödön lóháton, a szuronyok kifelé fordítva, mint egy óriási sün tövisei. És hangzik a Fuchslied többi szakasza:
«Es ist der Windischgrätz,
Es ist der lederne Windischgrätz.
Was bringt der Windischgrätz?
Was bringt der lederne Windischgrätz?
Er bringt uns einen Fuchs,
Er bringt uns einen ledernen Fuchs.»
A támadó lovasság ismét kénytelen visszavonulni a víg ficzkók lövései elől. Nem félnek azok, nincs azoknál vadász-tréma, lámpaláz. Oda várják az ellenséget a puska végére, akkor lőnek rá, mikor bizonyos a golyó.
És aztán a Fuchsliednek igen sok strophája van, míg az mind előadatik, hogy mit csinál a «Fuchs»? És a hány strophája a Fuchsliednek, annyi támadást kellett kiállani az üldöző lovasságtól a maroknyi kis csapatnak. Kiállta becsülettel.
Mikor szúronyra, puskaagyra került már a dolog, ott is hetykén, büszkén verekedett a halálfejes csapat; a ki sebet kapott, bekötötte, nem panaszkodott; a kik halálsebben elestek, társaik puskára véve, vitték odább s még akkor is azt kiáltották: «éljen a szabadság»; s a milyen hosszú a forrói országút, olyan hosszan jelölték vércseppjeikkel a védett Magyarország földét.
Pedig hát «mi nekik Hekuba»?
Az utolsó, most már dühös verekedéssel végződött roham visszavetése után azt mondá Mausmann Ödönnek:
– No most, patronus uram, az utolsó töltényünket vertük le a puskába. Többet nem puskázunk. Itt a hátunk mögött van egy hid; ott megállunk és maradunk. A nádason a lovasság nem kerülhet mögénk. És most fiuk esküdjetek meg, hogy ezt az utolsó lövést nem adjuk az ellenségnek; ezentúl csak szúronynyal verekszünk.
S a bohó, jó kedvű, exaltált fiuk letérdelnek az országúton s égre emelt kézzel éneklik el az esküt valamelyik opera kardalából, talán Beatricéből, s el vannak szánva a szindarabot komolyan végig játszani.
Az a hid egy kis emelvényt képezett a rónaságon, s a mint arra feljutott a kis csapat, e helyzetből végig tekinthetett a háta mögötti képen.
A nádasig, melyet ama híd patakja képezett, semmi hóesés nem látszott; túl rajta pedig egy fehér lepel volt a mező. A megelőzött napok viharos szelei ide torlasztották össze a havat, mely most, mint a futó homok, buczkákat képezett. E hóbuczkákban elakadva, megrekedve vergődött száz meg száz társzekér, ágyú és lőszerkocsi; egyik felfordulva, másik tengelyig merülve; körüle zilált gubanczban a menekvő csapatok.
«Ezt a látványt nem szabad az ellenfélnek megpillantani!»
«Nem, a míg élünk.»
A híd magaslatát elfoglalta a kis csapat s ott ismét rázendíté az esküdalt, mely halálos ünnepélyességgel hangzott végig a rónán.
A háttért sötét lilaszürke hófergeteg tartá beárnyalva, melynek zord homályával az éneklő hős csapat ott a magaslaton úgy tünt fel, mint egy égbe menendő martyrsereg; a leáldozó nap tündöklött magasra emelt fegyvereiken s fényesre festé alakjaikat.
Míg a halálra szántak kardala zengett, az országúton végső rohamra dübörgött elő az ellenfél lovas csapatja; s a röppentyű-telep saját lovasságának feje felett eregeté tűzrajzolta ívben gyilkos lövegeit a hidon állók felé. Azok álltak a tűz előtt, roham előtt, ijedetlenül és énekelték a dalt azokról a hősökről, a kik fogadást tettek, hogy csak szuronynyal fognak vívni a csatában.
Baradlay Ödön haza gondolt ifju nejére, két kis, csevegő gyermekére, aggódó anyjára – s aztán elszántan biztatá ujonczait; «ne féljetek, fiuk: száz golyó közül csak egy talál!»
Az az egy épen talált. Egy fiatal honvédet ott mellette abban a perczben sujtott le egy szétpattant gránátdarab. Az rögtön meghalt.
Ödön, lelkét nem veszítve, kiálta föl:
«És ha talál, az a legszebb halál.»
«Éljen a haza!» rivalt fel szavára az egész csapat.
A közeledő lovasság megdöbbenve lassítá rohamát.
De nem az ifjak kiáltásától döbbent meg, hanem valami mástól.
A befagyott nádas bozótja közül egy osztály huszár robogott elő a térre.
Oly váratlan volt megjelenése, mint a milyen gyors volt rohanása.
Mielőtt ellenfele arczvonalt formálhatott volna ellene, oldalba kapta azt, s nehány percz alatt szétszórva, összekeverve terelték le azt a huszárok az országútról. A szétbontott lovas-szakaszok vágtatva menekültek oldalvást meglepő ellenfeleik elől.
És ekkor a huszár-osztály, mint egy gondolatra, hirtelen félre kanyarodott; hagyta menekülni lovas ellenfeleit s egész erejével a röppentyű-telepnek indult.
Azok most vették észre a hibát, a mit elkövettek. Nagy magabiztában a győztes had igen is messze tolta előre az üldözöttek hátába röppentyű-telepét, s nem számított arra, hogy még azok közül valaki vissza is fordulhat.
Most aztán egy tanakodni való pillanat sem volt, ha a röppentyű-telepet el nem akarták fogatni. Ezek vén katonák, nem ijednek meg a szikrázó szörnyetegtől. Össze kell pakolni hirtelen, s menekülni a lőszeres kocsikkal. Jó szerencse, ha maga a röppentyű-készlet a gyalogság oltalma alá menekülhet; de már az állványokat nincs idő megmenteni. Azokat a huszárok elfoglalják, összetörik, s még azután messze megüldözik a visszamenekülő tüzéreket.
Akkor aztán, mint kik munkájokat bevégezték, csendes léptetve térnek vissza a hidon álló bajtársaik felé.
Bizony be volt végezve e csapással a nap munkája.
Az ellenfél nem erőltette győzelmi sikerét tovább. Minden oldalon takarodót fúttak. Az előre tolt hadcsapatok visszahúzódtak. A vert had menekülhetett odább.
A huszárcsapat jött egyenesen a híd felé. Többen lehettek kétszáznál.
Elől lovagolt vezetőjük, egy délczeg, daliás alak, hetykén felkunkorított bajuszszal, villámló szemekkel, merész hajlású sasorral, kevély mosolygással egész arczán.
Ketten voltak a hídon álló csapat között, a kiknek úgy tetszett, mintha ezt az arczot látták volna már valahol. Az egyik volt Ödön, a másik Mausmann.
Az utóbbi ismert rá hamarább. Ő csak nehány hó előtt találkozott vele. Ödön hat év óta nem látta.
A diák harczos egyszerre rákezdte:
«Wer kommt dort?»… de nem tudta folytatni, hanem a helyett sírva fakadt, felhajította a kalapját, s odarohant a közeledő lovaghoz, átnyalábolta, összecsókolta, majd hogy le nem vette a lováról.
«Hurrah Baradlay! Richard Baradlay!»
Csak most ismert Ödön testvérére. Oly rég el voltak egymástól szakítva, hogy az utczán is elmehettek volna egymás mellett felismeretlenül; a csatatér pedig minden arcznak új, szokatlan kifejezést ad.
A két testvér összeölelkezett. Ödön sírt, Richard nevetett. Az egész csapatban minden ember sírt és nevetett. Huszárok, honvédek, légionáriusok egymást ölelték, csókolták s magasztalták, kiki a maga nyelvén.
– Az ég küldött téged most ide, szólt Ödön Richard öcscséhez.
– De az öreg «kóficz» is küldött. A mint a nagy futásközben én a csapatommal szemközt jövök rá, s jelentem, hogy most érkeztem, azt mondja, hát csak siessen ön, testvére odahátul van valahol, szedje fel.
– Bizony, ha nem jösz, úgy egy óra mulva te vagy a majoresco.
– A mitől Isten őrizzen mind a kettőnket. Hanem már most még egyet bizott rám az öreg: azt, hogy ha megkaphatom Ödön bátyámat, hát szidjam jól össze. Tehát tartsd. Baradlay Ödön úr, mi az ördögöt keres ön az ellenség lőközelében? ön kormánybiztos. Önnek kötelessége hátul menni, ha előre haladunk; elől menni, ha hátrálunk. Önt nem azért küldte ide az országgyűlés, hogy nekünk verekedni segítsen. Aztán önnek fiatal felesége, szép gyermekei vannak! Nem gondolt reájuk? Rossz ember! Várjon, ezt megmondom édes anyánknak!
Ennél a szónál aztán elmult a tréfálózási kedve. Érzékenyen szorítá meg testvére kezét, s halk szóval mondá:
– Szegény jó anyánk. Mintha érezte volna azt, mikor odajött hozzám és azt mondta: «eredj oda!»
Az édes anya gondolatára megcsókolta egymást a két testvér. Hiszen gondviselésük volt az, gyermekkorukban, férfikorukban; a bölcsőben úgy virrasztott fölöttük az ő szeme, mint a csatatéren.
