A Börtön Távirdája.

Hát Richardnak nem adott hírt Jenő?

Oh igen. Az is ugyanazon épületben volt fogoly, a hol ő.

A börtönnek volt egy távirdája, mely átszolgált valamennyi czellán; mely folyvást működött, melynek útját nem lehet állani, melytől a foglyokat semmi hatalommal meg nem lehetett fosztani. Ez a távirda volt: a fal.

Nincs olyan vastag fal, a melyen a kopogtatás át ne hallassék.

Mikor aztán egyet kopogtak a szomszéd czellából a falon, az volt az «A»; mikor kettőt hirtelen egymás után, az volt a «B»; a három koppantás a «C», és így tovább az egész alphabet.

(Megbocsáss, tűrelmes olvasóm, hogy ennyi ábéczére tanítalak, ebből a «nagy» iskolából.)

Ez a táviratozás feltartóztathatlan volt, körüljárta az egész épületet. Megértette azt mindenki és beletanult az első napon, és járt folyvást a néma beszélgetés. Egy kérdés, mely kiindult az épület egyik szárnyából és ment tovább, egyik szobától a másiknak adva, míg rátalált arra a szobára, a melyből a feleletet megadták rá s akkor ismét végig ment a kérdezőig.

Azon a napon, mely Jenőre nézve utolsó naplemente volt, ez a kérdés járta végig a falakat:

«Mi lett?»

Vissza rá a válasz:

«Halálítélet.»

«Ki?»

«Baradlay.»

«Melyik?»

«Az öreg.»

Richard szobáján is keresztül ment e cryptogramm, s ő újra kérdezett:

Még egyszer ismétlé a válaszadó fal:

«Az öreg.»

Richard pedig Jenő öcscsét szokta mindig «az öreg»-nek híni. Gyöngédség, tréfa s Jenő komoly magaviseletének jellemzése volt ez elnevezésben, a mi fiatal emberek között szokásos.

Ha az, a mit azon falak egy időben egymásnak beszéltek, mind basreliefnek maradt volna meg rajtuk, azokból többet olvashatnának le a régiségbuvárok, mint Ninive falairól!