Az Első Tőrdöfés.

A diadal ragyogásával arczán, szemeiben a kéj kielégített mámorával veté oda a tudósítást Edith elé Plankenhorst Alfonsine.

– Itt van, olvasd.

A szegény leány, mint bárány a tigris előtt, nem védte magát, nem reszketett, csak lecsüggeszté fejét.

A tudósítás Baradlay Eugen, alias Ödön, volt kormánybiztos halálát hirdeté – hitelesen – hivatalosan.

Azt Edith nem ismerte. A valódit.

Mégis úgy fájt érte a szive. Egyik testvér.

De nem merte megsiratni. Az bűn! Paragrafusok vannak, a mik tiltják.

A szép furia pedig rózsapiros ajkait felhúzva szép fehér fogsorairól, s villogó nagy szemeit kerekre felnyitva, e szókat sugá rokona fülébe:

– Egyet már megöltem!

És összeszorított öklével a levegőbe sujtott, mintha az szorítaná a láthatatlan tőrt, melynek mérgezett hegye eléri bárminő távolból is áldozatait.

– Ezt már megöltem. Én! S öklével kebelére ütött, arra a csodaszép kebelre, melyben egy mennyország lakhatnék, tele angyalokkal.

Azután megragadta kezével Edith vállát és szemeit annak szemeibe sugároztatva, szólt:

– A pap leánya már özvegy. – Most már következik a másik. Most következik a tied!

És elég kegyetlen volt egy göngyöleget ajándékozni Edithnek, melynek tartalma egy vég fekete krepon volt.

– Itt van gyászruhád kelméje, varrd meg!

És Edith megköszönte az ajándékot.

… Ha tudta volna Alfonsine, kit ölt meg? Azt, kit csókjaival halmozott el egykor; ki őt legjobban szerette valaha; ki szerette halála órájáig, és még akkor is megbocsátott neki, midőn kezére ismert a kézben, mely sírba fekteti.