A Kézfogó Napja.

Nem volt titok, mindenki beszélte már: a Baradlay-háznál hat hét mulva a temetés után kézfogó lesz. Új nevet kap a ház.

Arra a napra közelről és távolból meg voltak híva az ismerősök, egyenesen az özvegy úrhölgy nevében, világosan családi ünnepélyre.

A nevezetes nap délelőttjén egymást érték a minden vidékről érkező hintók a kastély udvarán; pompás és egyszerű fogatok, mik ez úttal nem csupán az erősebb nem contingensét szállították ide: az urak hölgyeiket is magukkal hozták, – és kisasszonyaikat is.

Bizony kisasszonyaikat is.

Mindenfelé hire futamodott már, hogy az ifju Baradlay haza érkezett külföldről, s keze még jegygyűrűtlen. Nemes vad! Érdemes a hajhára.

Megérkezett a többi úri rend között Tallérossy Zebulon úr is. Ezuttal ő is rangjához illő pompával lépett fel. A régi hintóra új bőr volt húzva, s a kocsi ajtajára szépen kipingálva a Tallérossy-czímer. És saját négyes fogata pompázott előtte. Igaz, hogy a gyeplüs kimustrált katonaló, az ostorhegyes – sajnálja a lábát, a nyerges cseberbe lép, s a rudas világosan elárulja, hogy eddig lógósnak volt használva; hanem azért megteszik ők a parádét, ha együtt vannak, s csak úgy rázzák a csengetyűt a nyaklójukon, mint a többi gavallérok lovai.

A kocsis mellett ezuttal hajdu is ül. Bár ugyan nem egyforma az egyenruhájuk, de elég zsinóros mind a kettő. Az inasnak piros huszársipkája van; a mi nagyon emeli a tekintélyt. Kár, hogy a kocsisnak nem lehetett olyan bajuszt ragasztani, mint a milyen a többi urasági kocsisoknak van; az a pántlikás kalaphoz illett volna nagyon.

Zebulon sem jött ezuttal egyedül. Magával hozza kisasszonyai egyikét: csinos arczú fiatal leánykát, magasra nyult termettel. Kár, hogy nagyon fűzi magát és hogy nyers kávét szokott rágni, a mitől fehérebb legyen.

A nemes úr ezuttal nem száll le bundástul, mert új kabátja van: finom selyemposztóból, a minek nyakától messze elálló gallérja messziről reklámot csinál falusi remekbe készítőjének; a kisasszonynak pedig szintén selyem wiklere van és marabú kalapja.

– Aztán hallja János! (ez a hajdunak szól, a kit otthon csak tegeznek) mindent jól lepakoljon kocsiról: el ne ejtsd iskatulát; – hallja – mert abba selyem ruha van-Aztán valamit össze ne törjön János, mert pofonütlek – magát. Ha te Karika! nalad van schmukos tarisznya? akarok mondani: ridikül? El ne veszíts ütet: sok draga schmuck bene van.

Egyszerre nagy csengés-bongás támad: ő jön, az ünnepély hőse, Rideghváry; igazán új hintón, igazi ötös új fogattal (telik neki! «repræsentationalis költség» quantum oportet). Ennél igazi huszár ül a bakon s az ugrik a kocsiajtót kinyitni és nyujtja kezét a nagyméltóságu úrnak, hogy egész applombbal léphessen le a földre.

Nem volna igazság a földön, ha nem Zebulon üdvözölhetné ő mlsgát legelőször, midőn a földet éri.

– Hozta Isten nagymiltosagodat, tégedet! Éljen és vivát! Mink is most érkeztük ide: ott fognak ki négy lovamat hintóbul. Gyütem leanykamal izs örvendetes ünnepélyre! Hol vagy Karika? Legidősebbik kisaszonykam! Azirt nem nagyon idős. Még nincs húsz esztendős. Quod est authenticum. Hogy izs hinak csak tigedet? Furcsak neveik vanak kisaszonykaimnak: soha se nem tudok egészen megtanulni. Mar neveikben bene van historicum datum, mikor születtek. Felesigem nagyon olvasot asszonysag. Mindig van ujsag kezibe Allgemeine. Mikor legnagyobik kisasszonykám születe neki, akor volt görög amazon: teczik tudni, Spatar kapitány leánya, Chariclea nagy celebritás, ki sorba kifúrta török hajókat maga oraval hajójának, miért felesig körösztöltete első leánykát Charicleanak. Masodik leanykam neve Karolina Pia: hiszem akor hazasodta fölséges urunk, annak tiszteletire. Harmadik kisasszonykam Adalgisa: akor jatszottak először Normat pesti theatrumban, felesigem látott azt – lozsibul. Negyedik kisasszonykam mikor megirkezte, akor volt bolond vilag: az a Palaczky, teczik tudni? No nalunk is volt egy kis hire; hat a negyedik leánykamat azért hinak Libussanak. No biz ezt sajnalok; de mar nem levehetem rula. No de most mar, hogy bebizonyítsuk jó hazafiusagunkat: a legutolsó kisasszonykanak atunk igazan magyar nevet: «Bendeguzella»; hires magyar vezir utan.

– Hát öt kisasszonyka van, Zebulon bácsi? kérdé mosolyogva az adminisztrátor úr.

– De bizony hat. Vagy csak öt? Mar magam se nem tudok. Hanyan vattok odahaza, mikor együtt vattok, Karika? Csak öten? Nekem úgy teczik, mikor nagyon larmaztok, mintha heten volnatok.

Chariclea kisasszony igyekezett apja historizálásának lőtávolából előre sietni, míg Zebulon úr a lépcsőn fölmentében még az iránt is felvilágosította az adminisztrátor urat, hogy hja bizony öt leány is elég nagy gond; kivalt mikor három már bálbajárni való, férjhez adni való; aztán a nagyságos mama nem mehet velük, mert migrainben szenved, s eként a papának kell őket hordani ide amoda, a hol eladó leányokat mutogatni szükség.

A lépcsőházban elváltak, s a kulcsár és komornyik mindenkinek megmutatta a számára rendelt szobákat.

Az adminisztrátor úrnak rendes, három szobára osztott lakása volt a Baradlay-kastélyban. Az előszobában már várták tisztelői.

Azok közül kiválasztotta magának Szalmás Mihály uramat, kinek különös szabadalma volt, az alatt, míg a méltóságos úr átöltözik, legbelső szobájában legfrissebb mendemondákkal rövidíteni idejét.

– Nos hát, mi a legújabb ujság, Szalmás? kérdé bizalmasan a nagy befolyásu úr hű bizományosától.

– Legnevezetesebb, méltóságos uram, az, hogy Ödön úrfi Oroszországból hazaérkezett.

– Azt már tudom. Hívta valaki, vagy csak magától jött haza?

– Valaki tudatta vele, hogy az öreg úr meghalt, s most már «szabad a csók!»

– Az bizonyosan a leány volt. S mit tudni a leány felől?

– Az már nem leány.

– Mi a gutát?

– Férjhez van adva, sugá titkolózva Szalmás uram. Kéz alatt tudom, de igen jó kútforrásból. A nagyságos asszonynak sikerült a leányt rábeszélni. A vén pap veszedelme megindítá leánya szívét, a nagyságos asszony bőkezű munificentiával látott hozzá. Utoljára is elhatározta magát a leány, hogy férjhez megy egy bécsi referendáriushoz, ki az apja felségsértési perében eldöntő befolyást gyakorol. A referendárius kap sok pénzt, a leány megkapja az atyja szabadságát. A dolog rendben van már. A leányt elvitték már Bécsbe, s a vén pap, a hogy bizonyosan tudom, mert magam láttam, már a mult éjjel haza is érkezett. Ezt én mind legelső kútforrásból tudom.

– S nem haragszik e miatt az úrfi?

– Azt nem lehet még tudni; mert még a mióta megjött, el nem hagyta a szobát. Még a legbelsőbb cselédeket sem bocsátja magához közel, s mindenkit igen nyersen elutasít, a ki tapogatózni akar körülötte.

– Beteg bele, azt hiszem; – no majd kigyógyítsuk belőle. Hát az özvegy?

– Az igen derültnek és megelégedettnek látszik.

– Szegény! Van oka rá.

Rideghváry úr apránként átesett porhüvelye külsejének átidomításán ez értekezés alatt. Fekete díszöltözetbe igtatta magát, s el lévén készülve ügyének levátájára, megindult szobájából a czímerterembe, kisérve alázatos udvarlói csoportjától, kik közt beszédes szerepet vitt Szalmás Mihály uram.

A czímerterem ajtajában megint csak bele kellett botolnia a méltóságos urnak Tallérossy Zebulonba, ki elhülledt arczczal jött neki jelenteni, hogy:

– Méltóságos baratom uram, hallod, én igen sok idegen abrazatot latom iteneg.

– A bizony meglehet; felelt rá az adminisztrátor úr.

– De nem izs anyira idegen, mint inkab nagyon izs ismeretes abrazatok, a kik nekem nagyon idegenek.

– Nem értem ezt Zebulon! szólt nevetve a magas úr.

– Irtem! nem irtem! haragoskodik Zebulon; de bizony megirted, csak miltoztasal szilyel tekinteni. Hisz ez a szala tele van oppositionalis physiognomiakal, kik nekünk ismeretesek, de idegenek.

A nagyméltóságu úr úgy találta, hogy ez valóban figyelemre méltó észrevétel. – Hanem hát abban sincs semmi rendkivüli. A megye minden pártárnyalatú celebritásai igyekeztek tiszteletüket bemutatni az ifju örökös főispánnak. Ez convenientia dolga. Hadd tisztelkedjék mindenki. Nincs mit megütődni a találkozáson.

Azt ugyan szivesen elengedte volna az adminisztrátor úr, hogy zöld asztali incarnatus ellenfelével, Tormándy táblabiró úrral is találkozzék ennél a háznál; hanem hát ez nyilt ház: főispáni lak; mindenkinek joga van itt megjelenni; s utoljára – a többség pokolban is többség.

– Hát itt sem ijedünk meg tőlük, Zebulon barátom.

Zebulon nagyot feszített mellén, mely végig volt rakva hamis gránát-gombokkal.

– Elhiszek aztat! Gyühet nekem Tormandy! Vagyok neki malleus magam! Majd én oda ütök…

De nem mondhatta el, hogy hova üt? mert egyszerre úgy megállt a szó a szájában, mintha föld alatti kisértet lépett volna dicsekedése farkára…

– Á… á… nini… szólt a szemközt találkozó láttára, ki épen akkor lépett be az ajtón.

Az volt a kergetett pap: Aranka atyja.

Tallérossy Zebulon nem hitt egyebet, mint hogy no most itt jön Zách Feliczián második kiadásban, ki karddal reklamálja elrablott leányát, s ugyan levágja, a kit elől-utól talál.

Pedig úgy tetszett neki, mintha a kurucz pap egyenesen az ő testének tartana.

Zebulon érezte bűneinek sulyát. Eszébe jutott, hogy mind az a keserves kínszenvedés, a min ez a pap hanyatt-homlok keresztül esett, az ő fejében ért meg eszmeképen; úgy szólván, ő diktálta azt rá mind; annálfogva is, mikor már szemtül szembe álltak, a legnyájasabb mosolygással ragadá meg a rettegett alak kezét:

– Alazatos szolgaja ides kedves nagytiszteletű urnak! hogy mint szolgál egiszsige!

A pap pedig se nem rántotta elő kabátja alól a rejtett fringiát, se a kezét nem kapta vissza Zebulon kezéből, hanem cordialiter visszaadta a kézszorítást.

– Köszönöm a tekintetes úr kérdéseit. Hát csak meg vagyok a régi bőrben.

No annak ugyan örült Zebulon nagyon. Hanem azért még sem hitt a papnak. Ez azokkal a sas szemeivel nagyon tekintget körül. Ez valakit mást keres, a kit megöljön. Mert egyébért csak nem rontott fel ide, ily ünnepélyes társaság közé. Ezt jó lesz præventiv censura alá venni, s tovább is fogni a kezét.

– Hát hol méltóztata utazni nagytiszteletű úr minden sokfelé? Hallottam: Bécsbe izs volt.

– Ott is voltam.

– Valami baj volt?

– Nem volt semmi baj. Igen jól mulattam odafenn.

Zebulon félrevágta a nyakát. Ez veszélytjósló tettetés.

– Nem bántotta senkise nem?

– Sőt inkább igen nyájasan bocsátottak el mindenünnen.

Hm. Ez gyanus szelidség.

– Hat Aranka kisasszony, vagy mar nem kisaszony, igaz, hogy mente férjhez?

Ez már csak olyan kérdés, a mi kiugratja a nyulat a bokorból.

– Igaz; felelt rá a pap nagy bonhomiával, mind Zebulonnak, mind a több odafülelő hazafiaknak nagy bámulatára.

– Is meg van vőleginyel elégedve, tiszteletes úr?

– Nagyon meg vagyok elégedve.

Zebulon nagyon rázta a fejét. Még mindig szorongatta a pap kezét és nem akarta odább ereszteni, míg az egyszer aztán búcsu fejében úgy visszaszorította tisztelt barátja kezét vasmarkával, hogy az sziszegve hagyta abba a kézszorongatást.

– Isten áldja, uram.

(Aldja tigedet az ördög! Mormogá utána Zebulon, egymáshoz ragadt négy ujjára fujva. Vir izs kigyütt körmöm alul – talan?)

– Nos, mit beszélt a pap? kérdé Rideghváry Zebulontól, mikor ismét visszatért hozzá.

– Aj, hiszen bolond papot egészen helyrebolonditotak valahun. Hiszen az most totaliter okos ember.

Rideghváry úr bölcs mosolygásra vonta arczszögleteit s mély bölcseséggel jegyzé meg:

– A honnan ő megjött, onnan mind okosan szoktak az emberek visszatérni.

– De hogy leanya felöl is megnyugodta.

– Egy kis pénz sok haragot lecsendesít.

– De menjünk előbbre, a násznagyok várnak.

– Kicsoda kirő násznagy Miltosagod riszedről?

– Gróf Gálfalvy Pál, ő méltósága.

– Ohó, nagyon jól ismerek őtet, méltóságát. Eminens nagy auctoritas. Bizony gratulalom hozza. A hol latom, ni!

S azzal ment a két nevezetes úr a vendégektől telt úri termen keresztül a mutatott díszruhás alak felé.

Rideghváry kétféle emberekkel találkozott; kik vagy mély főhajtással üdvözlék, vagy félvállat fordítottak neki, s elnéztek a feje fölött. Csakugyan nem értette, hogy minek kell ezeknek az utóbbiaknak is itt lenniök? Zebulon ellenben minden oldalról csak eléje mosolygó ábrázatokba botlott. Láthatta, mennyire szeretik.

– De nem latok sehol kisaszonykamat, Karikat; pedig már felöltözte putzba! Nyugtalankodék Zebulon.

– Hiszen veheted észre, hogy még nincsenek hölgyek a teremben, azok mind együtt vannak az úrhölgy lakosztályában, s csak az ünnepély kezdetén fognak kiséretében megjelenni.

– Ah. Tehát egisz ceremonia lesz?

– Szokás szerint. A kérő násznagy felszólítja a kiadó násznagyot; arra a kiadó násznagy választ ád; akkor az igent mondó válasz után megnyilnak a szemközti szárnyajtók, s a menyasszonynyal az élén belép a hölgyi kör. Aztán következik a többi.

– Aj. Az nagyon szip lesz.

A két úr tehát feltalálta Gálfalvy Pál urat, a kérő násznagyot, s kölcsönösen kezet szorongatva, elkezdett élczelni a fölös számmal megjelent megyei kuruczokra, kik idejöttek ellenségük diadalához áldozatra vitt igavonókul pompázni, s a mellett nem igen ügyeltek rá, hogy azoknak főcoriphæusa Tormándy mit beszélhet oly meghitten tiszteletes Lánghy Bertalan urammal? Inkább az után tudakozódtak, hogy hol van Ödön?

Az bizony a terem tulsó felében diskurál nagy bizalmasan egy pár magához hasonló fiatal emberrel. Majd idejön, ha meglátja a præsumtiv mostoha apját. Tudni fogja, hogy kettőjük közül melyiknek a dolga a másik üdvözlésére sietni?

De még kellemesebb meglepetés vár reájuk, midőn egyszer csak megzendülni hallják Tormándy ismert stentori hangját, ki csendet kér az «uraim»-tól.

Nos, mi lesz?

– Uraim, szólt a hatalmas hangú megyei szónok, mindnyájunk előtt tudva van, mi örvendetes ünnepélyre gyűltünk itten össze. E házra új fény fog áramlani a gondviselés által rendelt új családfőben, kit az ég tartson meg sokáig hazánk javára.

(«Ah hisz ez hizeleg! Ez megtért!» suttogá Gálfalvy Pál gróf az adminisztrátorhoz.)

Rideghváry úr ezt egészen természetesnek találta.

(«Használt neki a multkori négyszemközti szívére beszélés!» suttogá vissza az adminisztrátor.)

A szónok folytatá.

– A vőlegény, kit a gondviselés a család élére ifjukora diszében állít…

(«Ez már egy kicsit erős hizelkedés!» sugá magának Rideghváry úr.)

– … engem bizott meg kérő násznagyképen…

(«Micsoda?» kiáltá egyszerre mind a három úr, egymás szeme közé nézve.)

– … hogy felhívjam a tisztelt kiadó násznagyot, óhajtja-e ez által a kivánt frigyet megerősíteni, s a menyasszony kezét kezébe tenni?

Most már igazán itt volt az ideje az elbámulásnak.

Ha Tormándy, mint kérő násznagy lép elő, hát akkor Gálfalvy Pál gróf micsoda itten?

És ki fog akkor a kérő násznagynak megfelelni? Hol a kiadó násznagy? Az a főtisztelendő úr volna: de az még nincs is jelen. Micsoda confusio ez?

Pedig még tovább bonyolult a szövevény az által, hogy Tormándy fölhivására Lánghy Bertalan uram lépett elő és válaszolt kenetteljes hangon:

– A mit az ég megkötött, azt csak a síri föld választhatja el. Egyesüljenek, a kik egyek a szeretetben.

(«Nini! Pap megbolondult!» Kiálta fel Zebulon elképedve.)

Hanem abban a perczben jött a talány magyarázata. A szemközti kettős ajtó megnyílt, ott állt az egész hölgyvendégkoszorú, s annak élén özvegy Baradlayné vezeté kézen fogva az ünnepélyes vendégsereg elé a kért menyasszonyt: – Lánghy Arankát.

Tüneményes szép jelenet volt e két hölgy egymás mellett. Az örömanya és a menyasszony.

Az özvegy fekete ruhát viselt, ragyogó aczélgyöngyökkel himezve, s hosszú fekete csipkeuszálylyal, fején granát-diadém villogott; s volt rajta valami új, valami fényes, a mit még nem látott senki: – arczának mosolygása.

Még csak most tudta meg mindenki, milyen szép ez asszony, e ragyogó napsugárral arczán; egy királynő tekintete volt az!

S a menyasszony, kit kezén vezete: omlatag fehér ruhában, fehér jáczintokkal ékitve, a szemérem hamvával gyöngéd arczán, az érzelem bűbájával pillaárnyalt szemeiben, a hajadoni félelem méltóságával minden mozdulatában; a szépség két ellentétes tökélye egymás mellett.

Az uraságok a meglepetés morajával fogadták a kilépőket. Mindenki előre tolongott.

A terem elején állt egy pompás mozaik asztal, melyre egy arany tálcza volt letéve, s a tálcza csipkekendővel beterítve. A mellett állt a két násznagy; oda vezette Baradlayné Arankát, átadva a leány kezét atyjának.

Ödön ott állt a kérő násznagy mellett.

Akkor a pap feltakarta a csipkekendőt a tálczáról. Két egyszerű karika-gyűrű volt azon: nem újak, viselve voltak már azok. És azután az egyik gyűrűt Ödön ujjára húzta, a másikat Arankáéra, s akkor egymásba tette kezeiket.

Nem volt ehhez semmi mondva: egyszerű volt az egész szertartás, de ez egyszerű jelenetben volt valami olyan fenkölt, hogy az egész társaság, mint egy jelszóra, zendült fel utána egy általános éljen-kiáltásban.

A lelkesült hangzavarban senki sem is hallhatá, mit súghatott az örömanya leendő menyének, midőn azt keblére szorítá és homlokát megcsókolta; s mit rebegett a pap, midőn átölelte leendő vejét.

«Van a ki az imákat meghallgatja az égben, melyek nem tetszenek a földi isteneknek ide alant!»

Még Zebulon is azon kapta rajta magát, hogy torka szakadtából kiabálja a vivátot, s csak akkor vette észre, hogy rossz helyen alkalmazta a lelkesülést, midőn az adminisztrátor úr tekintetével találkozott, mely épen nem volt nyájas. Zebulon megijedt. Hisz neki épen nem lett volna szabad vivátozni. Azzal vélte a dolgot jóvátenni, hogy megpróbálja, vajjon hogyan sikerülne neki magát valami nagyon ostobának tettetni.

– E szerint most kettős kézfogó fog lenni; szólt együgyű ártatlanságot utánzó arczkifejezéssel Rideghváryhoz.

De már ezért az ötletért csakugyan hátat fordított neki a méltóságos úr.

(«Hiszen ez komplott!» dörmögé az adminisztrátor úr, kimaradt kérő násznagyához.)

– Nekünk most rögtön be kellene fogatnunk és itt hagynunk a társaságot; véleményezé Gálfalvy.

– Nem, azt nem teszszük; azzal magamat prostituálnám egészen. Ellenkezőleg: itt kell maradnunk és figyelnünk, hogyan végződik ez a – komédia.

A két úr előre sietett s Rideghváry az elsők között volt, kik Ödönt hálálkodásaikkal üdvözlék. Poligonális arczának minden szeglete iparkodott gömbölyűvé lenni a nagy mosolygástól. Oh azt az ő arczán nem volt szabad észrevenni senkinek, hogy ő tudja azt, mit nevetnek a háta mögött?

Pedig bizony nevettek sokat. Tormándy mélyen meghajolva üdvözlé a vele találkozót s azt mondá neki: «nézze méltóságod, még most is milyen gyönyörű asszony az özvegy».

Ő méltósága csak hümmögött rá; de a mindig hű Zebulon a háta mögött ugyan sietett a toldással.

– Valóságos olyan, mint egy menyasszony!

– Jaj!

– Pardon!

(«Mar harmaczor lépi meg tyukszememet ez a gróf.» Panaszkodék aztán Zebulon Tormándynak.)

– Ne állj mellé, mikor beszélsz.

A kézfogót a szokásos lakoma követte a kastély éttermében. Az üléssor berendezésében már sok symbolistica volt kifejezve. Az asztalfőnél az elnöki kettős helyet a vőlegény és menyasszony foglalták el. Ödön mellett ült Lánghy Bertalan, Aranka mellett Baradlayné, a pap után a főtisztelendő, és Baradlaynén túl Gálfalvy gróf, s így váltakozva az adminisztrátor és Zebulon, és a többi ismerős delnők és uraságok, kiknek mindegyike jól tudta a különbséget, a mi a vélt és való sorozat között előállt.

Zebulonnak csak akkor jutott eszébe, mikor Chariclea kisasszonyt meglátta, hogy nini, ez is itt van: hát már most ez minek rakta fel azt a sok drága schmuckot, ha Ödön úrfi a papleányt jegyezte el? Hanem végre ezt is vigasztalására fordította. Van még más két Baradlay úrfi is, s azoknak igen jó præcedens eset bátyjuknak példája, hogy egy igazi gavallérnak mennyire nem szükség vagyonra, születésre nézni. Ez a mai nap eseménye sok titokban sóvárgó kisasszonynak fog új reményekre jogosult érzelmeket költeni szivében.

A lakoma folytán következett a magyar vendégség egyik jellemző harczjátéka: az áldomástorna.

«Toast-Turnier»-nak neveznék azt más nyelven.

Nem utolsó neme a küzdelemnek.

Egy asztalnál ülő, egy palaczkból poharazó ellenfelek iparkodnak egymást ragyogó felköszöntésekkel leküzdeni. Minden toaszt jelen, vagy távollevő személyekre vonatkozik: de motivumaiba bele vannak szőve a napi élet legérdeklőbb mozzanatai; s azokat kiszinezni előáll a pathos, a humor, a bibliai hagyomány; a bor megoldja a nyelvet, s a hallgatagoknak ékesenszólást inspirál; az ifjakat bátrakká, az öregeket melegekké teszi: képződik a jobb és baloldal, és igyekszik egymást leleményes mondatokban, ragyogó ötletekben felülmúlni; kedélyes ellenségeskedés folyik: körmönfont mondatokkal, élczes vágásokkal, minek végén összecsörrenik minden pohár; – jaj a megneheztelőnek.

Csak Ödön marad hallgatag. Ő megtartotta anyja mondását: gondold meg, mikor szólj? mikor mondd el, a mit szivedben érzesz; meddig hallgass? s mind végig hallgass-e?

Egyszerre a vidám toasztozást idefenn a teremben túldörgé az udvaron felzendülő lármás riadal.

Örömriadal az is; nehány száz torok éljenez.

Valószinű, hogy Ödönt és menyasszonyát éltetik. A falubeli hivek és jobbágyak lehetnek azok.

A külső zaj növekedtével Baradlayné oda súgta fiának:

– Ez nektek szól. Eredj ki az erkélyre menyasszonyoddal és szólj hozzájuk nehány szót.

Ödön azonnal felállt helyéről, kezét nyújtva Arankának, hogy őt az erkélyre kivezesse.

Pedig hát az a nagy éljenzés – nem nekik volt szánva.

Az a nagy örömriadal nem a falubeli jobbágyok és hívek nyilatkozványa volt, hanem az adminisztrátor úr gárdájáé.

Hát ez micsoda gárda?

Kétszáz szemenszedett országos korhely, három szomszédos vármegye nemességének kilökött, kimustrált söpredéke; verekedés, gyújtogatás, lólopás hőstettei miatt börtönjártas nevezetességek; soha ki nem józanodó, rekedt torkú ingyen-ivók, ősi birtokukat elpazarolt jószágkeresők, becsületes atyafiaknak orczapirulással emlegetett korcs ivadékai; bornirt csökönös ósdiak, dölyfös rongyok, sárban meghurczolt czímerek, kik közt előcsahos a huzavona falusi leguléjus, s az iskolakerülő kántor. Ez az adminisztrátor úr nevezetes mobilgárdája, melyet forsponttal hordat össze nagy kerülő földről a megyei székvárosba, elrémíteni, leordítani, leszavazni, s ha kell, le is verni a megyebeli nemes karokat s rendeket; küldi őket maga előtt, viszi őket maga után, ünnepélyes elfogadó tömegnek, diszelgő kiséretnek, sőt még azt is megteszi, hogy felviszi őket Pestre s fáklyás-zenét adat velük magának a főváros közepett.

Ez a gárda volt a mai ünnepélyre is felrendelve, hivatása szerint az alkonyi órákban fáklyás tisztelgést tartani a díszes úri eljegyzett párnak (minthogy a zene még tilalmas) csupán felköszöntő beszéd mellett.

Két forint napidíj járta fejenként – és úri ellátás.

Azonkívül azt is elhitette velük Szalmás uram, Rideghváry főkolomposa, hogy a vőlegény aranyat fog szórni a nép közé, abból ki mennyit elkaphat!

Rideghváry úrnak jutott ugyan eszébe a vett kudarcz után, hogy még az a gárda is a repertoiron van; de megnyugtatta magát abban, hogy hisz annak csak este felé kell előrukkolni; aztán meg Szalmás uramnak csak lesz annyi esze, hogy miután látta és hallotta a történteket, e felől értesíteni fogja hiveit s nem hozza őket ide.

Hanem épen Szalmás uramon múlt a dolog, levén neki az a jó szokása, hogy nem jól érezte magát semmiféle úri társaságban; annálfogva csak a teremajtóig kisérte el a méltóságos urat, onnan pedig elfogyatkozott, leiramodván azon díszes társaságba, a hol maga volt a legkülömb: Rideghváry úr korteshada közé, kik csak egyenesen behajtattak a már nagyon jól ismert tanyára, az ispán udvarára, melyet a kastélytól a park választott el. Az ispán az ilyen látogatásoknál nem is szokott utasítást kérni, tudta már a szokást: egy pár száz vendéget be sem szokás jelenteni. Felnyitotta előttük a roppant nagy pajtát, összeállította az asztalokat, padokat; tulkot, birkát vágatott, hordót üttetett csapra, előszedte az új tányérokat, tálakat, késeket, villákat, kanalakat, s nem csinált magának fejfájást azzal, hogy mikor kiadja és mikor újra beszedi a sok evőeszközt, megszámlálja, hány volt?

Azok már csak Szalmás uramra vártak, hogy neki üljenek a lakomának; ezt Szalmás uram, jól tudva, bánta is akárhogy megy végbe a kastélyban a parádé, sietett, mint rák az iszapba, saját elementumába. Ott legalább asszonyi szemektől sem átallja magát az ember.

A díszes társaság tehát igen jól érezte magát saját társaságában, ott sem hiányzottak a lelkesítő szónoklatok, csakhogy azoknak füszerét nem humor és pathos, hanem virágos káromkodások adták meg. Mondattak hatalmas kitörések a gonosz újítókra: a szűz vállak megterhelőire, a tintás tudósokra, s végül mikor már nagyon jól meg volt vetve a jó kedvnek az ágya, Koppants Mátyás kántor uram előhúzta a zsebéből azt az epithalamiumot, melyet a mai ünnepélyre irt, megröhögtetve annak avas, maszatos, mézgás útféli élczeivel a borbanfőtt hallgatókat. Tetszett az mindenkinek nagyon.

Minek következtében Boksa Gergő, főkolompos, felgyűrve inge ujját kék foltokkal dicsekvő karjáról, nagyot üte az asztalra s így szólt:

– Hallod-e te Szalmás: az is bolond volt, a ki azt találta ki, hogy fáklyával menjünk menyasszonyt látni. Az öregapám se hallott ilyent. Világosnál nézik az asszonyfélét. Én nem bánom, menjünk fáklyával; de menjünk mindjárt, míg világos van, míg a szemeinkkel látunk. Én nem iszom itt hiába – a közügyért.

Az egész gyülekezet rá ordította, hogy jó lesz. Menjünk mindjárt, menjünk, míg nap van.

Hiába szabadkozott Szalmás, hogy ő gratuláló beszédét éjszakának irta, az tele van álló és futó csillagokkal, néma éjszakával és estharangszóval, azt mondták neki, hogy fordítsa nappalra; inkább ha kell neki hozzá a szurokfüst, meggyújtják hozzá a fáklyákat.

Szerencsére akadt köztük egy okos ember, a ki ez indítványt megdöntötte, azzal az észrevétellel, hogy nem jó lesz égő fáklyával mennünk, mert majd ha az aranyat szórják, mind kisütögetjük egymásnak a szemét.

Ez helyes észrevétel volt; de egyszersmind meggyőző indok az elébbeni indítvány mellett, hogy ne menjünk sötétben, mert ki látja meg akkor a földre esett pénzt.

Az indítvány közhelyesléssel elfogadtatván, ős szokás szerint a még ellenvetésekre készülő Szalmás uramat megkapták ketten két lábánál fogva, felemelték a vállaikra; az egyik teherhordó maga volt Boksa Gerő; beszélhetett aztán Szalmás uram, hogy mi indokai vannak nem menni, ha már vitték!

El is vitték ember-háton ülve egész a kastély udvarára, s azután kitörtek roppant nagy éljenriadalban.

Nem is tették hozzá, hogy ki éljen? Nekik csak egy ember az «éljen»: a többit majd elmondja czifrán Szalmás.

Volt is Szalmásnak egy olyan hosszú szónoklata készen, hogy elért a falu tulsó végeig, ha kiereszté. Hanem a mint az éljen riadalra a várt principális és az özvegy menyasszony helyett Ödönt látta kilépni, karján a menyasszony díszű pap-lánynyal, kit ő odafent Bécsben képzelt, régen férjhez adva valami köszvényes bureaucratához: persze, hogy a csizmaszárban veszett egyszerre az egész betanult dictió.

Látta már és értette a dolgot egészen: megfordult itt az állapot. Fordult volna ő is visszafelé, a honnan jött, de a két teherhordó nem ereszté. Utoljára is a tisztelgő hadnak egy csepp ellenvetése sem lehetett az ellen, a mit lát. Ha a sokszegletű úr és matronai jegyese helyett ilyen szép fiatal párt lát maga előtt, hát annál inkább «vivát». Megéljenezték ők azokat, még tán jobban, mint a hogy a másiknak volt szánva.

Mikor aztán a nagy éljenzés valahogy elcsillapult, itt lett volna az ideje, hogy Szalmás uram tolmácsolja a közönség érzelmeit.

Szalmás uramnak pedig egyetlen egy gondolat sem volt a fejében. Az egész beszéd nem ennek a párnak volt szánva: a transpositio teljes lehetetlen. Csupán a kezdő phrasis maradt meg a nyelvén, azt el is indította.

«Közszeretetű nagyméltóságos úri pár!»

«Előtted látod ime a nemességet…»

Nem ment tovább. – Megint rá kezdte.

«Ime magad előtt látod ezt a mi díszes nemességünket».

Újra megfeneklett. Újra nekifohászkodott.

«Ime, szemeitek előtt látjátok ezt a tiszteletetekre megjelent díszes nemesi tábort.»

De már erre felszólalt az egyik teherviselő Boksa Gergő:

– Szalmás! Mondj má’ mást is; mer’ ledoblak…

Azzal aztán agyon is lett ütve Szalmás uram minden további szónoklása.

Ödön közbevágott, s hogy megmentse a jelenet komoly színét, felkapta az elejtett szót.

– «Honfitársaim.»

«Köszönöm kegyetek üdvözlését magam és jegyesem nevében. Én a nemességet csak a szívekben keresem. Nem vagyok a sok beszéd embere; szeretem és követem azokat a kik tesznek. E mai boldog nap megörökítésére ötvenezer forintot ajánlok fel önöknek…»

Falrengető éljen hangzott fel erre a számra. Hirtelenében mindenki azt iparkodott kivetni a fejében: mennyi jut abból egyre egyre?

Ödön pedig folytatá a lelkesedés kitörése után:

«Ötvenezer forintot – népiskoláink jobb karba helyezésére.»

Hej de elhallgattak egyszerre!

«Isten áldása legyen hazánkon és nemzetünkön.»

Ezzel a szóval visszavonúlt az ifjú pár az erkélyről.

Bizony egy árva «éljen» sem hangzott már utánuk.

«Ühm! dünnyögé Boksa Gerő; hát csak ennyire becsüli a nemességet?»

«Dejszen; morgá magában Koppants kántor, ha a népiskolákat jobb karba helyezik, akkor engem elcsapnak.»

«Hát az én diurnumom már most ki adja meg?»

Ez volt pedig a főfő kérdés.

Szalmás Mihálynak kellett volna arra megfelelni, de Szalmás Mihály az napság nem volt többé látható sem földön, sem padláson, pedig mindenütt keresték. Ha megkaphatják, bizony megdöngetik. De nagyon jól elbújt.

Mire aztán a vitéz had az ispán laknál összetörvén minden evő és ivó edényt, bejelenté nemes janicsári haraggal, hogy «eb iszik ingyen – a közügyért!», felkerekedett szekereire és odább állt.

Az úri rend egy része szintén nem várta be a Baradlay-kastélyban az éjt, Rideghváry hivei menekültek a vesztett csatatérről.

A fővezér, az adminisztrátor, még egy végbúcsúra találkozott Baradlaynéval.

– Nagyságos asszonyom. Ma utoljára volt szerencsém a Baradlay-ház vendége lehetni. Ezt még ma reggel nem hittem volna semmi prófétának. Pedig én magamban is van látnoki szellem. Ön, nagyságos asszonyom, fiával együtt eltért arról az útról, melyet a boldogult nagy férfiu, igaz barátom, véglehelletével önök elé diktált, de velem is közölt, mielőtt önnek szólt volna. Önök az ellenkező utat választották. – Asszonyom, emlékezzék ön ez órában mondott szavaimra. Ez az út is elvezet egy magaslatra: annak a magaslatnak a neve «vérpad».