Az Első Lépcső «Ama» Magaslathoz.

«Könnyen lehet a tekintetes úrnak liberálisnak lenni, kinek van háromezer holdja ide lenn alföldben; de nekem van három falum odafenn (közbeszólás: «a holdban») nem holdban, hanem Saros, meg Zemplin vármegyében, a kiből áll gazdagsagom. Aztán ha jobbágyot felszabadítunk, akkor én menjek kapalni mind az öt kisasszonyommal magam? – Ha én parasztnak születtem volna, soha se nem kivánkoznám más lenni, mint paraszt. Az annak valoságos gyönyörűség. Minek akarunk őtet gyönyörüsigitől megfosztani? A ki úr, úr; a ki nem úr, az nem úr. Hát tehet arrul valaki, hogy nem született minden ember nemes embernek? Hát én mért nem születtem grófnak? De azért nem nyughatatlankodok, hogy legyen minden ember gróf. Pedig ez nekem ipen olyan nagy sirelem, mint parasztnak az, hogy nem nemes. – Gondoljunk csak dolog praktikus oldalara. Most is, ha megesik restoratzo, megesik követválasztás, micsoda istentelen nagy pinzbe kerül nemes votizalo publikumot megtraktálni? Hát még ha valamennyi parasztnak mind votuma lesz: nincs anyi bor a világon! (Derültség jobb és bal oldalon.) No micsoda dolog lesz az, ha még paraszt születisü emberek is foglalhatnak el hivatalt? most is ipen tízszer annyian vagyunk, mint a mennyi hivatal jut. Pedig fiatal ember addig nem házasodhatik, míg valami hivatala nincs. A tekintetes előttem szónokló úrnak se fia, se leánya, sem nem felesige nincsen. Nekem van öt, nem felesig, de kisasszony. (Általános derültség.) Ezt tekintetes úr nem ért ugye? Aj! akor én is tudnam lenni liberalis. Azután meg nipnivelis! De minek az a csuda? Nip felnő magatul, ha nem nevelünk izs. Akor volt jó világ, mikor nem tudta más irni, olvasni, csak káptalanba barát; országbiró neve helyett odanyomta kardja markolatát dekretumba spanyolviaszkba. Most még paraszt is tudjon olvasni? Hisz akkor soha el nem hisz, a mit paptul hall. Csak azt is elrontottuk, hogy eddig irtunk törvényeket deakul; minden simplex ember nem belekotorászhatta; most asszony, zsellér, zsidó minden neki álljék olvasni, okoskodni. No majd meglátnak tekintetes karok és rendek, mi kilóg ebbül majd utoljára? Ha azt akarunk, hogy legyen nipnek szabadság, ne agyunk neki aztat; mert a mig nem adunk neki, addig megvan; de a mint odaadunk neki, bizony elveszti aztat. Ragaszkogyunk őseink kilenczszaz esztendős alkotmanyahoz, mert ha csak még ezer esztendeig élvezhetünk is aztat, már azzal is nagyon sokat nyertünk.» (Éljenzés jobboldalon, derültség baloldalon.)

Pleonasmus volna kijelentenünk, hogy ezt a beszédet Tallérossy Zebulon barátunk tartotta azon a historiai nevezetességű megyegyűlésen, mely a nemesdombi kézfogó után harmadnapra a Baradlay főispánok megyéjében Rideghváry adminisztrátor elnöklete alatt megtartatott.

Nevezetes epochalis gyűlés volt az. Az egymással földsarkilag ellenkező vélemények szóvivő hősei adtak ottan egymásnak lovagias találkozót.

Tíz tizenöt távoli megye vezérszónokai, ugyanitt kinevezett «táblabirák», jogosult ülnökei a megyei zöld asztalnak, sereglettek össze jobb- és baloldalról, követve nagyszámú nemesi rendek által. Azoknak egy részét a megyei kormányzó szállíttatá ide fizetett előfogaton, saját költségén, más része jött gyalog, fogadott szekéren, maga kenyerén, szalonnáján.

Az ülés napján már kora hajnalban, daczára a zord időnek, megjelent a megyeház kapuja előtt a fehér és fekete tollas sereg egyszerre. Amaz volt a haladó, emez a maradi-párt jelvénye, s kérte a gyűlésterembe bebocsáttatását. Már pitymallatkor el volt foglalva jobb és baloldalról a melléklóczák minden helyisége, egyedül a zöld asztal hagyatván fel a vezér-capacitásoknak.

De nemcsak fehér és fekete toll díszlett a kalapok mellett; a szűr alatt ott füleltek az ólmos botok és kurta nyelű csákányok is – pro és contra.

A fehér toll pártja annyit megtanult az előbbeni gyülések előzményeiből, hogy mikor kifogytak az argumentumok, in fine finali elé szokott kerülni az ultima ratio, a bunkós bot, olyankor «a ki birja, az marja». Tehát ezúttal ők is elhozták az ellen-argumentumokat, s el voltak rá készülve, hogy ha verekedésre kerül a dolog, verekedni fognak.

Azt is el lehet fogadni, hogy a bőjtöt egyik fél sem valami nagyon ascetai szigorral tartotta meg. Hideg is volt, esős idő; nem is lehet neheztelni azért a kis papramorgóért.

Pontban kilenczkor megkezdődött a vitatkozás Rideghváry elnöklete alatt.

A fehér tollas párt egy erélyes tiltakozást akart keresztül erőszakolni az alkotmányellenes adminisztrátori rendszer ellen. A legragyogóbb szónoklatok álltak készen a karok és rendek felhangolására.

Ennek ellenében a fekete tollas pártnak az a hadi taktikája volt, hogy tizenöt vármegyéből összehordatta a legunalmasabb, a legnevetségesebb szónokokat, a kiknek fárasztó, lapos és baroque beszédei által paralyzálta a fehér toll lelkesítő, gyújtó szónoklatait, elhúzta a határozathozatalt a délután étvágyingerlő késő óráira, félreterelte a tanácskozmányt a napi renden forgó kérdésről, szökésre csiklandá a türelmetlen közönséget – és lopta az időt.

Mind nem használt: a fehér toll helyt állt, nem tágított. El volt mindenki szánva másnap délig is ott várni éhen szomjan a gyülés kimenetelét.

Mert az elnöknek az volt a fő tudománya, hogy a mint egy perczben észrevette, hogy a fekete toll többségben van, a szó közepén ketté vágta a discussiót, s szavazásra bocsátotta a kérdést. Protestálhatott aztán, a kinek tetszett.

Most meg sem mozdultak.

Elvégre Tormándy, a fehér toll vezérszónoka is hozzá jutott, hogy beszédét elmondhassa.

Mikor Tormándy elkezdett beszélni, olyankor a fekete tollnak az volt a dolga, hogy rákezdte a zúgást: minden szó ellenmondásra talált, beszédébe kiabáltak; a szónokot az mind nem zavarta meg: ha ellenfelei kiabáltak, ő túlkiabálta őket, ha száz ember ordított ellene, ő olyan hangot eresztett, a mi kétszázat is túldörgött, de elnémíttatni nem engedte magát.

Hanem az megtörtént rajta, hogy mikor így küzdött egy fellázadt zajtenger hullámai ellen, elragadtatása hevében olyan kifejezéseket talált elejteni, a miket mai világban «imparlamentaris»-oknak fognánk nevezni.

A parlamenti tanácskozmányokban a hasonló elragadtatás következménye az, hogy a második rendreutasítás után az elnök megvonja a szónoktól a további beszédet s akkor az leül. Megye-életünkben e helyett más divat volt. – A mint Tormándy egy tősgyökeres gorombaságot elszalasztott az elnöki szék ellen, mint vadat a vizsla, úgy állták őt Tallérossy et consortes, s ordították ellene unisono: «actio! actio!»

S a megyegyűlés rögtön stante sessione elhatározta a kihágó ellen a fiscalis actio megindítását.

Tormándyt ez intermezzo azonban még csak a periodusa constructiójából sem verte ki; hidegvérrel kivette a tárczáját, kivágta belőle a negyven forintot a megyei fiscus elé (ennyi szokott a díja lenni az actiobeli elmarasztalásnak), s folytatta a philippicát. Megint új erőteljes kifejezés jött, megint hangzott Zebulon szava: «actio, actio!»

Tormándy meg sem állt a beszéde közepén; készen tartotta a másik negyven forintot is, dobta a fiscusnak és beszélt tovább. És beszélt és mennydörgős-mennykőzött addig, míg a tárczája kiürült, s legutolsó gorombáskodásnál már a pecsétnyomó nemesi czímeres gyűrűjét húzta le az újjáról s azt veté zálogba a megyei fiscusnak, melyet, mint tudjuk, törvényes szokás szerint, tartozott az elfogadni; de mégis elmondta végig rettentő beszédjét.

Rettentő beszédnek kell azt mondanunk, mert nem kevesebbet involvált, mint a szatmári tizenkét pont paraphrazisát.

Mi volt az a szatmári tizenkét pont? tizenkét üstökös csillag egyszerre az égen, együtt egy dicskört képezők, melynek ragyogó neve «népfenség!»

Még most is ragyognak.

Akkor nagy küzdelemnek voltak okozói, megyéről megyére.

Még csak e szó kimondása is: «szatmári tizenkét pont», a vihar jelszava volt.

Tormándy végszavait a zivatar nyelte el. Jobbról balról szakadatlanúl dörgő «éljen» és «le vele!» ordítás tölté meg a termet.

De mind a két nemű kiáltás egyensúlyt tarta egymásnak.

Az elnök adminisztrátor izgatatlan kedélylyel ült czifra karszékében, mint egy mumia. Úgy vette ezt az «ensemble»-t, mintha az előadott operában karmesteri minőségben működnék, ki az előtte fekvő partiturából előre látja, hogy mikor jön egy «scherzo», mikor az «allegro»? mikor kell az öreg dobnak a bombardonnal versenyre kelni? s legfeljebb azon botránkozik meg, ha az általános «tintamarre» közepett öreg dob és bombardon nem teljesítik előrevárt animoval rendeltetésüket.

A publikum füledobja ugyan meg van már elégedve a lárma nagyszerűségével; de a mæstrot valami nem elégíti ki.

Szemei a rendezőt látszanak keresni.

Előkerül.

– Nos, Szalmás? szól a kérdés a karszék háta mögé settenkedő alakhoz.

– Méltóságos uram, baj van.

– Mi baj?

– A fehér tollasok új manövert csináltak. Eddig mindig azt követték, hogy legbékeszeretőbb embereiket tolták a középre, a kik, ha a mieink valamit akartak kezdeni, az övéiket a verekedéstől visszatartsák. Most pedig megfordították a rendet. A leghíresebb verekedő népet, a béledi korteseket állították a mi népeinkhez legközelebb.

– No? És?

– No, és, a mieink azt mondják, hogy a közügyért szivesen beverik a más fejét; de a maguk fejét nincsen kedvük beveretni a közügyért. Nem lehet őket semmi tettlegességekre biztatni.

– Gyáva ficzkók, mormogá Rideghváry s a csengetyűhöz nyúlt.

Az eddig alkalmazott hadicselek mind nem sikerültek.

Először is: a teremben több volt a fehér toll, mint a fekete toll.

Másodszor: a fehér toll nem unta meg délután négy óráig sem a strucztojás-költő forróságot, sem a koplalást, sem a fekete tollas szónoklatokat; Tallérossy beszédein még inkább delektálta is magát.

Harmadszor: a fehér tollas szónokok nem ijedtek meg a fiskális akczióktól: fizettek és szónokoltak.

Negyedszer: a tekintetes rendek meg most hozzá nem akarnak egy kis verekedést improvizálni, a mi szokás szerint a fehér toll ajtón ablakon kimenekülésével végződjék.

Következett az ötödik eszköz: az ülés feloszlatása.

Rideghváry megrázta a csengetyűt s elkezdte a hozzá legközelebb állóknak egész csendes hangon előadni, hogy ilyen zaj és ingerültség mellett a higgadt tanácskozás folyama fenn nem tartható; és a többi…; de alig ért mondata közepére, midőn bámulva vette észre, hogy egyszerre elcsendesült minden lárma; olyan hallgatás állt be rögtön, hogy a légydöngést meg lehetett volna hallani.

S ebben a sírbolti csendben kellett neki elmondani azt az elnöki nézetét, hogy ily irtóztató zajban a tanácskozás nem folytatható.

Ez igazán tréfás hatású észrevétel volt.

– Hát van itt zaj? kérdé Tormándy mosolyogva.

Rideghváry látta, hogy itt rajta kívül még más karmester is van.

Persze hogy van. A fehér tollnak előre ki van adva a rendelet, hogy a mint az elnök csengetyűjét hallja, mintha elvágták volna a nyakát, úgy elhallgasson minden ember. A fekete toll azután magától elhallgat, mikor látja, hogy a másik elnémult s tulajdon pártfőnöke nyitja a száját beszédre.

Ilyenformán a legfurfangosabb elhallgatás hosszú szünete áll be.

E ravasz békekötés egészen kihozta türelméből az administratort. Neki az kellett volna, hogy ordítson mindenki torka szakadtából. A helyett mindenki az ő szájába nézett, hogy mit fog hát mondani.

Erőszakolni kellett a tervet.

– Most nincs zaj, mondá epésen; de mihelyt folytatni fogjuk a tanácskozmányt, ismét lesz. A gyűlés szenvedélyessé vált. Én élek elnöki jogommal s az ülést feloszlatom.

Még erre sem teljesült be, a mit kivánt, hogy az elaludt orkánt újra felköltötte volna kihivó szavaival. Készen voltak erre is. Egész hadi apparatusát ismerték. A még mindig háborítatlan csendben egész hidegvérrel válaszolta Tormándy az administratornak:

– Tessék elhagyni az elnöki széket, ha úgy tetszik, de mi akkor helyettesíteni fogunk elnököt és folytatjuk az ülést.

Erre azután száz meg száz hang ismételte:

«Folytatjuk a gyűlést! Tessék elmenni, ha tetszik! Elnököl az alispán!»

Volt már most aztán zaj is, heves kézmozdulatok is, szenvedélytől hevített arczok is; – tessék elmenni, ha úgy tetszik!

De most már nem ment.

Arczát szigorú redőkbe vonta, öklét lenyomta az asztalra és recsegő hangon kiáltá közbe:

– Ez nyilt ellenszegülés a felsőbbség tekintélyének! Ez törvényszegés!

– Lázadás! kiáltá Zebulon.

– S nekünk van hatalmunk e féktelenségnek elejét venni. Ha a karok és rendek az ülés feloszlatásának ellenszegülnek: én fegyveres erővel fogom önöket szétoszlatni.

(«De én elébb hadd megyek ki»: szabódék Zebulon, ki ezt már mégis jobb szerette volna a karzatról nézni.)

– Mi pedig be fogjuk várni ezt az erőszakot! mennydörgött rá vissza Tormándy, s keresztbe fonta mellén karjait, úgy ült le helyére, daczosan tekintve az adminisztrátor szeme közé.

Rideghvárynak így is jó volt. Erre is el volt készülve egészen.

A kettős szárnyajtó az elnöki szék mögött a főispáni termekbe vezetett. A gyűlésteremmel szomszédos szobában voltak elhelyezve a megyének mindenünnen összegyűjtött hajdui, pandurjai, pusztázó hadnagyai és csendbiztosai, állig, sarkig felfegyverezve. Ezen a napon ünnepjük lehetett a zsiványoknak hetedhét határban.

Tehát a fegyveres megyei őrség ott várt a jeladásra a szomszéd teremben, kivont kardokkal, szuronyos fegyverekkel, s a szomszéd kaszárnya udvarán lábhoz tett fegyverrel állt reggel óta egy zászlóalj katonaság, hogy ha netalán a megyei karhatalom nem elég.

– Tehát legyen meg, a mit önök kivánnak! – kiálta Rideghváry s azzal hátra fordult. Főbiró úr, tegye ön kötelességét!

Az a főbiró és nehány körüle csoportosult tisztviselő Rideghváry teremtményei voltak. Elszánt, vakbuzgó emberek.

A mint Rideghváry parancsa hangzott, a főbiró felnyitva az elnök mögötti ajtót, bekiáltott a készen álló fegyveresekhez:

– Utánam pandurok!

És azzal maga a legkomolyabban véve az elnöki parancsot, kirántá kardját s tisztviselő társai élén megrohanta a zöld asztal mellett ülőket.

Az első meglepetés perczében azt hitte mindenki, hogy az talán csak mégis tréfa. Az ónodi gyűlés óta nem történt az, hogy tanácskozó hazafiak egymás ellen kirántsák kardjaikat bárminő gyűlésteremben; csak akkor szörnyedt el mindenki, mikor a vértől elborított alakokat látta tántorogva székeikről felugrálni, tisztes, békés, ősz hazafiakat a zöld asztal mellett megsebesítve, a földre letiporva, s a vértől fecskendő kardokat a légben.

Hanem a másik perczben aztán az elszörnyedésnek más hangja is támadt. A zöld asztal ülnökei szintén kardot viseltek oldalaikon, fiatal joggyakornokok ugráltak segélyükre az ősz táblabiráknak, s támadt egy oly ádáz ordítás, kardcsattogás, dulakodás a gyűlésteremben, a minőnek soha hírét sem hallotta senki, és mindez az adminisztrátor úr legméltóságosabb színe előtt és jóváhagyásával.

Hanem az már azután nem a méltóságos adminisztrátor úr jóváhagyásával történt, hogy nehány percznyi tusa után a főbirót és fegyveres társait a rájuk visszaröffent fehér tollas nemes fiatalság a szögletbe szorítá, kardjaikat kiverte kezeikből, s a legrövidebb úton az ablakon keresztűl kiadogatta őket a teremből. Biz azok nem tudni, hogy értek le?

De hát a fegyveres pandur-sereg hol maradt?

Azok csak nem jöttek elő.

A méltóságos úr hasztalan tekintgetett hátra az ajtó felé, hol maradnak az emberei? Más is bámult azon eleget, hogy nem jönnek sietve! A félig nyilt ajtón átlátszik szuronyaik villogása, még sem jönnek; hallhatják idebenn jól a kardcsattogást, dulakodást, még sem jönnek.

Valaki megbabonázta tán őket.

Meg.

Egyike volt ez a sors véletlen, emberi ész által ki nem gondolt intézkedéseinek, a mik, ha nem élő, emlékező emberek szeme láttára történtek volna, a szkepszisz azt mondaná rájuk, hogy «Theater-coup».

Abban a pillanatban, a melyben a gyűlésterem ajtajából a főbiró bekiáltott a pandurokra: «utánam pandurok!» a főispáni lakosztály belsejéből, az ellenkező ajtón egy ifjú délczeg alak lépett ki e szobába.

Az Baradlay Ödön volt.

Teljes díszöltözetben, mely egyúttal gyászpomparuha volt, fekete bársony dolmány, sötét granátszín mente, kék róka prémmel, ugyanolyan kalpag fejébe nyomva, fekete gémforgóval, minden boglár, csatt és menteláncz öltözetén sötétkék oxydalt ezüstből; széles díszkardja övkötőstől együtt jobb kezében; sietett, kardját már nem volt ideje felkötni.

Mielőtt a fegyveres megyei szolgák a főbiró parancsát teljesíthették volna, útjokat állta; kardját tokjából ki sem húzva keresztültevé előttük.

– Vissza! Meg ne mozduljatok! Rivallt rájuk parancsoló hangon.

A fegyveres nép egy perczre meghökkent; nehányan haragosan fordíták feléje szuronyaik hegyét. Ki ez? Hogy meri útjokat állni?

– Hüvelybe a kardot! monda szigorúan az ifjú, kardjával leütve a várnagy kardját. Takarodjatok ki a folyosóra.

A várnagy egy szót súgott a panduroknak. Azok között is sok öreg legény volt, a kik ráismertek az előttük állóra; ez az ő örökös főispánjuk, holnapi és holnaputáni uruk; a mai csak zsellér itten; – a puskák vállra emeltettek.

– Távozzatok innen! monda nekik Baradlay Ödön, és azután várjatok további parancsra; ha én foglak híni, akkor jőjjetek.

A vén legények fejeiket hajtogatták. Tetszett nekik ez a parancsolat. Hiszen ők is jobb szerették azt így.

És azzal sietett Ödön a gyűlésterembe, hol ádáz tusa és kardcsattogás hangzott.

Mikor aztán a vérengző főbiró és satellesei az ablakon kidobattak, mikor az egész felháborodott tömeg aggódva, türelmetlenkedve leste a szárnyajtó nyilását, honnan a fegyveres karhatalomnak kelle előtörni, honnan az adminisztrátor boszús tekintete erőszakkal idézte volna elé a főbirójára nézve úgy is elkésett segélyt: akkor ugyanazon az ajtón belépett a terembe egyes egyedül – Baradlay Ödön.

Délczeg, megdöbbentő alak volt az e pillanatban. Arcza égett a fenkölt haragtól, szemeiben szikrázott felháborult lelkének minden nemes indulatja.

Feledékenységből volt-e, vagy szántszándékból? föltett kalpaggal lépett a terembe, úgy járult az elnöki szék elé.

Rideghváry féloldalra dülten nézett fel reá, riadt tekintettel, jobbjával a karszék támlájába fogózva. Olyan volt, mint mikor a sakál találkozik India fejedelmi tigrisével az őserdőben.

A látvány, a mi Ödön elé tárult, fellázasztá az ifjú egész lelkét.

A megye zöld asztala kiontott vér tócsáival fedve, jegyzőkönyvek, szétszórt okiratok vérrel befecskendve; tisztes férfi alakok társaiktól ápolva, kik széttépett zsebkendőkkel kötözgetik be sebeiket, dühtől és szenvedélytől kikelt arczok mindenfelé, az asztalra dobva egy kettétört véres kard.

– Ki cselekedte ezt? kiálta csengő szóval az ifju Baradlay, megállva az elnöki szék előtt. – Ki tette ezt? rivallt ujólag az adminisztrátorra.

Rideghváry elképedve bámult fel reá.

– Én önt felelőssé teszem ez átkozott történetért, a mit krónikánkból semmi köny le nem moshat soha!

– Engem? szólt Rideghváry, s ebben az egy szóban düh, kevélység, rettenet és bámulás volt kifejezve.

Akkor az ifjú Baradlay jobb kezéből baljába kapta át kardját.

– Én! önt!

És azzal megfogta jobbjával az elnöki szék ódon faragványú támlányát, egyet rázott rajta, indulata korlátozhatlan hevében.

– És most – hagyja ön el e helyet. E szék az én őseim széke. Ön ebbe a főispán betegsége tartamáig lett behelyezve. A főispán meggyógyult!

E szóra kitörő üdvriadal támadt az egész teremben.

Az «egész» teremben.

A ki ismeri a magyar gyűlések jellemzetes kedélyét, az emlékezni fog akárhány hasonló jelenetre: hogy egy rokonszenves alak egy pillanat alatt megfordít, meghódít mindenkit, összeolvaszt, egybeforraszt ellenséget, jó barátot, ledönt minden érvet, okoskodást, ellenszenvet, önérdeket; ragadja magával egyetlen tömeggé alakítva az egész közönséget, – azt sem kérdi tőle senki: hova?

Ilyen varázslat történt e teremben is.

Rideghváry saját párthívei, saját kolomposai, saját megfizetett bérenczei arczáról olvashatá le, hogy itt az ő uralkodásának vége. Innen neki pusztulni kell.

Szégyentől és dühtől sápadtan kelt fel elnöki székéből, még egy átokverő tekintetet jártatva végig az egész gyülekezeten, s akkor ezt sugá kegyetlen, boszúszomjazó arczczal az ifju fülébe:

– Tessék… Az első lépcső ahhoz a magaslathoz.

Ödön megvetően nézett rajta végig, ő tudta anyjától, minő magaslatot igért neki Rideghváry.

Nem méltatá válaszra.

A hatalmas úr eltünt s az elnöki széket elfoglalá az örökös főispán, a megyei karok és rendek kitörő örömriadala közepett. Most aztán levette kalpagját.

Eljárása, igaz hogy nem volt korrekt, mert még nem volt beiktatva főispánnak, s addig nem is lehetett igazi főnöke a megyének; hanem az a lelkesült üdvözlés, mely őt minden oldalról fogadta: – az igazi volt. Az megadta rá a sanctiót.

Elhatározása nagy merészség volt; mind magára, mind a megyére, mind az egész országra, sőt az egész korszakra döntő, elhatározó; de sikerült.

Teljesen sikerült.

Az a hely, a hova leült, forduló pontot képezett a történetben. Akármerre vezessen az, nagy idők kezdő pontja volt, s szív kellett hozzá, hogy arra a pontra valaki leüljön.

Hogy mi történt a gyűlésben tovább? az már a krónika dolga. – Hanem a nap diadala Baradlay Ödöné volt.