A Szalmakomisszárius.

Tallérossy Zebulonnak ugyan fölvitte Isten a dolgát!

Neve után e ragyogó czím áll: «alkormánybiztos és nemzetőri őrnagy».

Kitünő állás!

Most már nem is tiltakozik ellene, ha valaki nagyságos úrnak titulálja.

Eltávozott vidékéből mint képviselő; és visszatért, mint alkormánybiztos és stabális tiszt!

Mikor felküldték Pestre, akkor elismerték felőle, hogy ő a vidéken a legnagyobb állambölcs, mikor visszaküldték, akkor elismerték róla, hogy ő lesz ott a legnagyobb stratéga.

Ő maga is hitte mind a kettőt. Különben talán nem is vágyott volna utána.

Egy jellemző mondásra emlékszem ebből a korból. – A nemzeti szinháznak volt egy derék operai inspiciense, ki hajlott koráig nem vesződött a politikával soha. Negyvennyolczban aztán, mikor elvégre még a kulisszák közé is behatolt az a szellem, hogy minden ember az állam ügyeivel foglalkozzék, a szelid férfiút is megragadta e tudomány, s ő úgy találta, hogy vannak, kik nézeteit meghallgatják. Mire nagy elégültséggel nyilatkozék bámulói előtt: «sohasem hittem volna, hogy ilyen könnyű ez a politika!»

Tallérossy Zebulon is úgy találta, hogy sokkal könnyebb ez a hadi tudomány, mint az ember képzelné.

Csak parancsolni kell s aztán legyen a ki engedelmeskedjék.

Ujoncz van elég; vitéz is mind. Csak úgy danolnak, mikor viszik őket. Puskájuk ugyan nincs. De vannak megint jó puskások, azután régi vitéz, verekedő kortesek, kik önkényt elmennek szabad-csapatot alakítani. Ezek fogják a legnagyobb csodákat mívelni. A kenyér terem, csak parancsolni kell. Pénz van elég. Zebulon számadást nem vezet róla. Tudja magáról, hogy ő el nem lop az ország pénzéből egy garast sem, hát akkor minek az a sok irka-firka?

Már hadjáratot is próbált. Egy szomszéd faluban reactionarius izgatók jelentek meg, kik magukat pánszláv fanatikusoknak adták ki s ellenszabadcsapatokat akartak toborzani. Azokat Zebulon combinált csapatmozdulatokkal delozsirozta helyükből, s kicsiny hija, hogy el nem fogta őket. Miről is nyomtatott bulletint adott ki.

Helyreállította a rendet.

Meg is van magával elégedve nagyon. Semmi kétsége felőle, hogy ha ütközetre kerül valahol a dolog, ő ott is helyt fog állani.

Nagyon könnyű tudomány az a strategia.

Csupán azt kell tenni a hadvezérnek, hogy kétszer annyi katonát küldjön az ellenségre, mint a mennyit az hoz magával. Aztán ha lövöldöznek, iparkodjék olyan jó helyre tenni szert, a hol meg nem lövik. A többi megjön magától. Így csinálták ezt Nagy Sándortól Napoleonig.

Most egész nap ki nem szakadnak a járó-kelők Zebulon kastélyából, mely fekszik egy felsővidéki falu végén.

Futárok, nyargonczok, szállítmányosok, szabadcsapatvezérek, ujonczokat hozó birák és tudósítók.

El van foglalva egész nap. Alig marad ideje esténként családi körében nehány órácskát tölthetni.

A díszes családi kör még mindig teljes számú. A kisasszonyok, még mindig úgy tetszik, mintha heten volnának, mikor nagyon lármáznak, a nagyságos mamának pedig még mindig migrainje van, és a mellett egész nap alszik, és annálfogva nagyon meg van hízva, és annálfogva mindig ül, s e circulus vitiosusban annál jobban hízik.

Hogy azért ülne olyan sokat, mert sokat olvas, mint Zebulon úr állítja, abból semmi sincs. A derék asszonyság épen nem olvas, annál a sajátszerű körülménynél fogva, mert nem ismeri a betüket.

Azt persze nem minden ember tudja, hogy a nagyságos asszony, mielőtt nagyságos asszonynyá lett volna, – (no mert hiszen minden nagyságos asszonynak kellett elébb valaminek egyébnek lenni) – tehát Zebulon úr tisztelt életpárja annakelőtte paraszt leány volt. Mondjuk ki igazán: szolgáló volt biz az Zebulon úrnál; úgy vette el. Azonban mi mindnyájan demokraták vagyunk, s annálfogva e körülményen nem fogunk felakadni. Zebulon úr igen boldog házasságot élt s legalább azt a jót nyerte a feleségében, hogy az sehova sem szeretett járni. Az ország és a vármegye dolgait, sőt Európa ügyeit is bőven megtudhatta azoktól a vendégektől, kik hozzá jártak, s mind e tudományt helyébe hordták.

Azért ő beszélt Bolingbroke herczegről is, és ötödik Fülöp spanyol király kegyetlenségeiről, a kiket a színpadról jól ismert. Színházba szeretett járni. Az okos gondolat, hogy a színműveket elébb a sugóval olvastatják el a közönségnek, azután még a szinész is elmondja: nincs vele semmi fáradság. A többi könyvvel is úgy kellene tenni.

A leányait pedig úgy nevelte, hogy azok még francziául is tanultak.

Azután pedig a többi úri asszonyságoktól eltanulta, hogy miként kell magát a nagyságos asszonyi qualificatióra képessé tenni? E képességek között legelső helyen áll az, hogy mindig kell valamiről panaszkodni. A szenvedő arcz nagyon kitünteti az előkelőséget. Igen sok kényes helyzetet el lehet igazítani valakinek azzal, ha panaszkodik, hogy migrainje van, hogy nagyon ideges. Igazi úrnő nem is lehet a nélkül.

És a mellett áldott étvágygyal bír.

Reggel fölkelés előtt már reggelizik, s este (mivelhogy a migraintől nem bir fenmaradni s korán lefekszik), még mielőtt definitive elaludnék, felkölteti magát vacsorálni s nagy idegizgatottsággal eszik három emberre valót.

Zebulon úr papucs alatt volt odahaza, maga is elismeri.

Ő azt állította, hogy csak odahaza. Azt is hozzátette, hogy minden erős jellemü ember papucs alatt van: ez az erős jellemrajz kiegészítése. Odakinn a politikai harczmezőn szikla; odahaza vaj; az ellenség előtt oroszlán; a feleséggel szemközt gerlicze; az egész világ előtt nagyságos úr; – csupán az asszonyra nézve: «Te Zebi!»

Ez nem gyöngeség, ez már erény, és ennek az erénynek még egy concret indoka is van; az asszony az egyedüli lény a világon, ki egy nagyságos úrnak meg meri mondani azt az igazat, a mit semmi más halandó nem mer, elhallgat. Az asszony pedig nem csak meri azt neki megmondani, de akarja is, sőt tanulmányává teszi, hogy minő igazságokat mondjon az ő nagyságos urának. Anna úrhölgynek pedig ez kiváló tanulmánya volt. Irni, olvasni nem tudott, de ha Zebulonnak leczkét kellett tartani, arra minden perczben készen volt. Zebulon úrnak ezek voltak a rigorosumai. Kritikus pillanatokban tanácsot is szokott tőle kérni, mint a dodonai oraculumtól, s a mindig ülő pythonissa szolgált neki sokkal érthetőbb mondatokkal, mint a hajdankor sybillái.

A legkritikusabb pillanatok pedig azok, a mikben Zebulon úr azt a merényletet kénytelen tudomására juttatni Anna úrhölgynek, hogy vendéget hítt a házhoz.

Anna úrhölgynek kiváló erényei közé tartozik a fundamentalis takarékosság, minélfogva semmiképen nem szereti a vendéget. Egyék minden ember otthonn. Istentelenség azt kivánni valakitől, hogy azért nevelje fel a legszebb kappanokat, hogy azokat mással etesse meg. S mennyi lótásfutás van olyankor! Anna úrhölgy ugyan maga meg nem mozdul a kanapéról; de a leányoknak egész nap nem lehet hasznát venni, mikor vendég áll a házhoz. Mindannyiszor tiszta abroszt és asztalkendőket kell előadni. A szakácsné rendesen két órával későbben tálal olyankor, mint más rendes időben; ez az embert az egész életrendéből kiforgatja. Az ember feláldozza a vendégnek a délutáni álmát; sőt a vacsora miatt vele együtt fenmaradni is kénytelen; a mikor aztán Anna úrhölgynek a szempillái, mikor már érzik a hora canonicát, csak a legnagyobb lélekerő megfeszítésével kényszeríthetők, hogy le ne ragadjanak.

Ezeket az indokokat mind gyökeresen ismeri már Zebulon úr; s ugyanazért, mikor valami vendég jöttét akarja bejelenteni, elébb valami örvendetes, valami tréfás, valami kiváncsiság gerjesztő újdonságot bocsát előre, s abba aztán a nagy historizálás közt belecsempészi valahogy, hogy kik jönnek? Hányan? és meddig maradnak itt?

Most is egy épen felbontott levéllel a kezében ront be úrhölgyéhez.

– No itt van! Szerencse in duplo! Csak hiába: üldözi engemet szerencse, akárhova elbújjam is. Csak föltalálja engem. Itt van; olvasd! (Vagy úgy?) Csak alig hogy kinevezte engem magyar kormány alkormánybiztosnak egész vármegyére kétezer ötszáz forint fizetéssel, nagyságos titulussal, plén puvoár mellette: élethalál fölött parancsolás! Csak jön másik levél ő excellentiájátul, barátomtul Rideghvárytul; a hun kínálja nekem bécsi kormánytul főkormánybiztosi hivatalt egész felső kerületre hat ezer forint fizetéssel, méltóságos titulussal. Itt van, hozta Szalmás Bécsből, ki jár most mindenfelé. Már most mit cselekegyem? Melyiket elfogadjam? Pesti kormánytól? vagy bécsi kormánytól?

Zebulon arra várt, hogy Anna asszony a maga természetes eszével azt fogja felelni, hogy ahhoz nyúljon, a mi több; s erre az esetre már készen tartott egy hazafiúi kifakadásokkal töltött üteget; hanem nagyon csalatkozott; mert Anna asszony még azon a fokán a természetességnek is alul volt, a mit róla előlegesen föltételezett, s azt felelé, hogy: «nekem egyik sem kell!»

– Bár soha egyikbe se elegyedtél volna, Zebi! Bolond világ ez, nem neked való. Köszönöm én a nagyságos asszonyt, meg a méltóságos asszonyt; ha a mellett mindenünkből kiesznek. Te azt nem látod, mert mindig utazol; de én látom, mert itthon vagyok. Nincs egy nap, hogy öt-hat vendég ne ülne az asztalunknál, mióta nagyságos úr lettél. Nem tudtál olyan hivatalt kapni, a miben nem neked kell traktálni mást; hanem a ki hozzád jön, az hoz valamit? Látod, a főbirónénak milyen jól van dolga? Mink is tehettük az előtt, mikor még jobbágyaink voltak; de most már a paraszt sem hoz se tojást, se vajat; mindent a magunkéból kell venni. Még gyomlálni sem jönnek a paraszt asszonyok a kertbe, azt mondják, szabadság van már. Legalább tíz zsák burgonya ott fagyott a földben; mert nincs már, ki robotban felszedje. Szép szabadság! Magunk meghalunk éhen. Pedig még háromszáz robot nappal tartoznak a parasztok csak tavalyról. Azt sem akarják már leszolgálni. És most még ti a legerősebb béreseinket elviszitek honvédnek, nemzetőrnek. Maholnap magunk fejhetünk, kapálhatunk, s puczolhatjuk a lovakat. Utoljára még majd magadnak is el kell menni a háboruba. Utoljára ott meglőnek s én magamra maradok ezzel a sok leánynyal.

Zebulon úr látta, hogy Anna asszony nagyon elsánczolja magát a vendéglátás előérzett rohama ellen.

– Asszony; te azt nem érted. A mit nem érted, ahoz ne szólj. Ez magas politika.

– Mit nem értek én? Pattant fel Anna asszony. Értek úgy mindent, a hogy te értesz. Ha te tudod, hogy mi a magas politika, hát én is tudom, hogy mi a magas politika?

Zebulon úr meg volt felőle győződve, hogy Anna asszony nem tudja azt.

– No hát mondd meg, hogy mi? kérdé szelid malitiával.

– Mondd meg te elébb! replikázott nekivörösült arczczal Anna úrhölgy.

– Hát én meg is mondom, szólt Zebulon úr: magas politika az, hogy hogyan lehet férjhez adnunk ezt az öt leányt nekünk.

No már erről a kérdésről hagyott beszélni magának Anna úrhölgy.

– Mert ne gondold, hogy én nekem valami nagy bolond passzióm volna hegyen-völgyön barangolni, katonákat glédába állítani, mundért szabni, prófontot süttetni: hanem hát micsinálsz? A Tihamér, ki volt Karolina Pia vőlegénye, elmente magának honvédseregbe, ott most kapitány, ott nem is kell cautió. A Laczko, ki szemeit vetette Adalgisara, épen kapta magyar minisztériumnál hivatal, most már házasodhatik. Bolond poéta Benő, ki írta szerelmes verseket Libussanak, most ujsagot írja Pesten; van neki alkalmazás. Bendeguzella még várhat. De itt van Chariclea. A kit mikor kicsi volt, mindig úgy hitunk, hogy herczegasszony. Tanítatunk fortepianóra is. Mindig neki szántunk valami nóbel partinak. Most parti itt van. Gyün kapóra kész szerencse. Mindig montam: régi nexusnál fogva kel neki Baradlay hazbul vőlegényt kapni. Öreg úr volt jó barátom. Rideghváry volt elvbarátom. Hanem hát öreg úr meghalt, Rideghváry kicseppent, Baradlayház megváltozott. Egész világ lett liberalis, patrióta. Hát én micsináljam iteneg egy magamban? Most legifjabbik Baradlay úrfit visszahoztak a Bécsbül. Nagyságos mama maga mente érte. Ostoba história. Akarta elvenni rossz kharakterű kisasszonyt. Nem engedett neki familia. Most hazahoztak, és azon vannak, hogy valami jól nevelt nemes kisasszonyt mentül elébb vele összeházasítsanak, hogy régit elfelejtsen. Chariclea nagyon megtetszette özvegy asszonyságnak, mikor ott volt Ödön úrfi eljegyzésin. No ma Ödön barátom, főkormánybiztos ide fog gyüni házamhoz; – aztán Charicleának megmond. Aztán tudod. Aztán ezt már érted. No ugy-e galambocskam?

Zebulon szerencsésen bevette a sánczot.

Anna úrhölgy még meg is hagyta kövér orczáját csókolni és mosolyra némult.

– No látod, kedves tubiczám, szólt Zebulon úr, megveregetve a delnő gömbölyű pofácskáját gyöngéden. Értesz már most, hogy mi az a magas politika, ugy-é?

Anna úrhölgy válasz helyett a köténye korczán csüggő kulcscsomagot csörteté, s kiáltozott a leányainak sorban, hogy siessenek, lássanak az éléskamara, a konyha, a pincze, a baromfiudvar után. Chariclea az öltöző terembe! Meg volt hódítva.

– No látod, kedves tuba galambom, szólt diadalmasan Zebulon úr; ez a magas politika; ha az öt leányom vőlegénye mind a magyar táborban szolgál, ki kapitány, ki concipista, ki journálista, ki főcommissarius öcscse: akkor nekem is kell valahol szolgálnom; még pedig nem ott, a hol hatezer forintot kinálják; hanem ott, a hol adnak csak kétezerötszázat. Nekem muszaj patriotának leni. Azt csak az tudja, kinek van öt leánya, mi az a magas politika?

Azonban Anna úrhölgy még e magaslaton sem állt meg. Feljebb repült.

– Igen. De hát ha most a német kormány a magyar kormányt elkergeti; ha a Tihamért meglövik, elesik; ha a Laczkót becsukják; ha a Bénit elkergetik, elszalad Ázsiába, hát ha még tégedet magadat is nyakon fognak: bezzeg akkor, mi lesz az öt leánynyal? Meg velem is, meg te veled is?

Zebulon úr nagy sort járt e kérdésre alá s fel a szobában. Fogas kérdés volt! S nem volt szabad felelet nélkül hagyni.

– Hát hiszen, tudod, szólt halk hangon úrhölgyének; még nem feleltem ám semmit Rideghváry barátomnak. Még Szalmással is beszélek.

Zebulon úr megtette magának azt a barátságot, hogy Rideghváry felhivására egy «ibis redibis»-féle választ írt, s azt Szalmás uramra bízta, ki majd egyszer, hol? hol nem? ő tudja, megint összejön a nagyméltóságú úrral. Annyi elővigyázattal azonban mégis csak élt, hogy a levél alá csak a nevének két előbetűjét signálta bölcsen. Hátha czigányútra jut?

Nagy megelégedésére szolgált Zebulon úrnak azon tapasztalás, hogy Anna úrhölgy, az ő rendelete következtében, az egész házat mily radikál reformnak veti alá. A vendégszobában az ágyra új czihákat húznak, a kisasszonyok imitt-amott lehányt öltönydarabjait iparkodnak ágytakaró alá, hová, szem elől eltakarítani, a szögletekből szedik le a pókhálókat, az almáriomok, subládák külső párkányairól törülgetik a port, kocsist, szolg lót lóttatnak a zsidóhoz, hol egy kis alkörmösért a tortára való czukorjéghez, hol egy kis czukorért az alkörmöshöz, hol meg egy kis manduláért a tortához; az udvaron kacsát, kappant üldöznek; minden szobán keresztülhat a kávépörkölés illata, s az ajtó-csapkodás végig jár az egész házon. És mindez az ő parancsára történik.

Milyen édes érzelem az, mikor az ember azt látja, hogy a rendelete teljesíttetik, még pedig a saját felesége által. Ebben van valami a fejedelmi boldogságból. Sőt megfordítva: hasonlít azon édes ámulathoz, mikor a souverain népnek az ő uralkodója egyszer tíz esztendőben megteszi a kívánságát.

Tehát Baradlay Ödön, ha Zebulon úr kastélyát jön meglátogatni, tapasztalni fogja, hogy ott rangjához illően fogadtatik.

És a Tallérosy-kastély nem is megvetendő úrilak. Az országútról nézve emeletes ház: a háta domboldalnak fekszik, tehát a kert felé már az emelet a földszín, s a földszín a pincze. Az nem tesz semmit, hogy az egész vályogból épült; ez a nemesi demokratia építő anyaga; s a vakolat jó titoktartó. A födele nem csupán azért tarka, mivel minden esztendőben foltozzák új zsindelylyel, minélfogva olyan, mintha fekete tuffra volnának szürke, sárga, barna hímzések kigondolva; hanem hogy mivel ez már így divatos. Azért van neki verandája és gömbölyű szögletkalitjai, miket a kisasszonyok rotundának hínak. Belül pedig épen minden komforttal el van látva. Kandalló-terem, pipázó szoba, zongoraterem; könyvtár is van s abban régi könyvek, a miket még eddig mindenki megbámult, a ki először látta. Itt ugyan elmulathatja magát Baradlay Ödön egy hétig is.

No hanem ugyan megcsalta ezzel a vendéglátogatással magát is, mást is a jó Zebulon.

Baradlay Ödön, mint még tegnap megírta, pontosan délelőtti tizenegy órakor megérkezett. Parasztszekéren jött, melyen hiányzott minden ruganyos ülés. Kurta bekecs volt rajta, lábszárig érő vadászcsizmák sarkantyúval és az ülésbe vetve egy szironyos juhászbunda.

A mit legjobban megbámult Zebulon, az, hogy a lógós lónak még a hámon kívül nyereg is volt kötve a hátára.

Oh mint örvendett Zebulon a kedves vendég megérkezésének! Hogy osztotta a parancsokat a cselédségnek, hová hordják el a kocsiról a méltóságos úr bagázsiáját, hová kössék be a lovait, mit adjanak nekik enni? míg Ödön fel nem világosította, hogy csak hadd maradjon minden úgy, a hogy van, mert azonnal megyünk odább.

– Azonnal odább? szólt elhüledezve Zebulon. Hová?

– Gyerünk be az udvarról; majd elmondom odabenn.

Zebulon azzal biztatta magát, hogy ez talán csak tréfa.

– Akarsz te, kedves barátom, mindjárt elmenni? kérdé, midőn a pipázó szobába értek. (Az országgyűlés tagjai tegezni szokták egymást.)

– Igen. És te is jösz velem. Az éjjel kaptam a főhadparancsnok tudósítását, minélfogva azonnal a legnagyobb sietséggel útnak kell indítanunk minden csapatot, a mi csak fel van szerelve, Kassa felé: s az élelmezést is abba az irányba vezetni. A dolog haladékot nem tűr. Én még éjjel kiadtam a rendeletet a többi alkormánybiztosoknak, hogy hol csatlakozzanak velünk? Te utamba estél, hát hozzád magam jöttem.

– Hát csak ezért jöttél?

– Csak-é? Zebulon barátom, nekem még ennél nevezetesebb okom nem volt az utazásra. A hadsereget összpontosítják és nekünk gondoskodnunk kell róla, hogy minden ponton el is legyen látva? mert különben nem az ellenség veri meg, hanem a rossz ellátás. Azért csak készülj fel rögtön, a gondviselésed alatti dandár ma estére a székvárosban táborba száll és nekünk akkorra ott kell lennünk.

– Hiszen ez hat mérföld!

– Azért kell sietnünk.

– De csak legalább ebédre itt maradsz.

– Akkor nem érünk be éjszakára.

– De mikor a feleségem, a leányaim úgy készültek már az elfogadásodra.

– Remélek majd máskor részesülhetni abban a szerencsében; de most egy elveszteni való perczünk nincs.

– Jaj de szigorú ember vagy te, kedves barátom.

– Gondold meg, kérlek, hogy ez nem mulatság, a mire most indulunk, hanem háborúviselés.

Az igazat megvallva, Zebulon erre voltaképen csak most kezdett először gondolni. Eddig csak úgy vette a dolgot, hogy abból nem lesz egyéb egy kis kedélyes demonstracziónál; a kinek tetszik, messziről nézi. Csak most kezdett elmélkedni felőle, hogy micsoda következése lehet annak, ha az ember a buzavirágszín átillára felköti a kardot?

Hisz ez egész komolyan megy…

Úgy találta, hogy abban a pipázó szobában nagyon hideg van. Az ő fogai vaczognak.

– Pedig most már ne fűttess be, mondá neki Ödön, hanem szedd össze legelébb is a számadásaidat; vedd magadhoz a pénztárt, egy tarisznyába tégy egy pár fehérneműt, nagy motyót nem vihetünk magunkkal; a kardodat kösd fel; a pisztolyaidat dugd a zsebedbe s keríts egy jó juhászbundát! mert sokszor megeshetik, hogy a gyepen hálunk.

Mindezek nem olyan biztatások voltak, a mik Zebulon keblébe nagy meleget öntöttek volna.

Kereste az ürügyet, hogy mivel hosszabbíthassa meg az édes otthonlét perczeit.

– Ha már muszáj menni, hát legalább egy kis útravaló elemozsináról gondoskodom. Megmondom leányoknak.

– Hiszen élelmezési biztos vagy! Négyezer ember ellátása van rád bizva. Gondoskodtál róluk?

– No de hogyne?

– Hát a hol azok enni kapnak, mi is mindig kapunk.

– Igen ám: azok kapnak profuntot, meg vutkit.

– Hát mi is kapunk profuntot, meg vutkit. Magunk csak nem ehetünk fehér kenyeret akkor, mikor a katonáink feketét!

Zebulonnak sehogy sem fért a fejébe ez a logika.

De hát az asszony?

– De még familiámtól is el kell búcsúznom – talán?

– Hát búcsúzzál; de végezd gyorsan.

Búcsúzni? De mit mondani?

– Magam se nem tudom, micsináljam?

– Már csináld akár azt, hogy mondd el a családodnak, hogy te most mégy a háborúba, ott meglőnek, levágnak; vagy ne szólj senkinek semmit, hanem szökjél meg tőlük; vagy tégy, a mi e kettő között fekszik, akármi okos dolgot, csakhogy öt percz mulva készen légy vele.

Zebulon keserveset sóhajtott. Búcsúzott volna is, nem is. Válogatott magában, hogy kinek féljen jobban szeme elé kerülni: az ellenségnek-e, vagy Anna úrhölgynek, azzal a napi parancscsal, hogy kárba veszett a nagy ebéd, menni kell a háborúba?

Schlicket választotta. Búcsúzatlanul indult el keserves vendég barátjával, kibe még egy pohár szilvoriumot sem tudott belediktálni.

Mikor a szolgálóval maga után vitette úti táskáját, a mibe saját maga pakolt be egyetmást, a féll ba fennlevén már a kocsi hágcsóján, azt kérdezé tőle:

– Te Boris, hol a kisasszonyaid?

– Az egyik a konyhán süt, főz, a másik a harmadikat öltözteti, a negyedik az ötödiknek a haját sütögeti görbe vassal.

– Hát a nagyságos asszonyod mit csinál?

– Most fűzeti magát az új módi miderbe a hetesnével.

– No jól van. Mondd neki, hogy ne várjanak bennünket se ebéddel, se vacsorával. Majd mikor hazajövök akkor itthon leszek.

De nem is mert Zebulon hátrapillantani, mikor a szekér kicsörömpölt a kastély udvarából!

Hegyen föl, hegyen le egész késő estig vitte Zebulont étlen-szomjan Baradlay Ödön. Az útban talált vendéglők már tisztára ki voltak élve az előrehaladt csapatok által. Egyetlen csárdában kaptak egy csésze keserves rossz fekete kávét.

Zebulon ugyan váltig bíztatta kedves barátját, valahányszor falut értek, hogy látogassák meg a papot: «papnál bizonyosan lehet valamit kapni»; de Ödön nem ért rá ily ájtatos czélú diversiókra, hajtatott odább.

Bánta is Zebulon nagyon, hogy minek fogadott neki szót s nem hozta magával az elemozsinás tarisznyát: «télen kenyeredet, nyáron ruhádat el ne hagyd».

Délután csakugyan akadtak egy sor társzekérre, mely kenyereket szállított a hadak számára.

– No most innen elláthatod magadat, figyelmezteté Zebulont útitársa.

Az alkormánybiztos úr adatott magának egyet azokból a kenyerekből, vulgó prófunt, s azon kezdte, hogy beletörte a tollkése pengéjét a megszegésnél.

– Jó az a kenyér? kérdé tőle Ödön, mikor Zebulon elkezdte azt a foga alá rakogatni s majszolni nagy fohászkodással.

Zebulon nem merte azt mondani, hogy «rossz», mert hisz az ő süteménye; hát csak nagyot nyelt belőle, s azt felelte, hogy «igen jó».

Ödön megállhatta, hogy ne nevessen útitársa kínjain.

Az pedig dühös volt rá, hogy nem akar megéhezni. Kiállja késő estig.

Estefelé már a pecsenyével is találkoztak. Csak hogy még az lábon járt. A hadsereg számára hajtották a gulyát.

Ödönnek úgy tetszett, mintha a főhajcsárban, ki lovon ült, valami régen látott arczot ismerne meg.

Mentül közelebb értek a székvároshoz, annál sűrűbb volt a járó-kelő tömeg, a szekerek sora, mik szénával, szalmával, ruhaneművel, zabbal rakodva döczögtek előre; s mindenféle fegyverzetű csapatok, mik közt nehezen lehetett előre haladni. A vezetőkkel örökösen volt valami beszélni valója Ödönnek, a mit Zebulon restelt; mit tartóztatja fel az útat mindenféle emberekkel?

Jó későn érkeztek meg a székvárosba. Ott a főbiró házához szállásoltak be. No itt legalább megnyugszunk, gondolá magában Zebulon. Itt már vacsorára várnak.

No szépen csalatkozott.

A mint megérkeztek, rohant rájuk a mindenünnen érkező csapatok élelmezési tisztsége. Az mind Zebulont ostromolta ezer kérdéssel és követeléssel. Egyik szépen, másik gorombán. Egyik a kenyeret kereste rajta, másik a ruháját, harmadik a csizmáját, negyedik a szénáját; s Zebulon csak azt tudta valamennyinek felelni, hogy «majd gyün, majd gyün!»

Igen, de hol jön? Mikor jön?

Ödön megszánta Zebulont a fejére nőtt zivatarban.

– Bruder, meglehet, hogy minden itt is van már; csakhogy senki sem tud róla. Eredj, ülj fel a nyerges lovamra s csinálj rendet a raktárakban, adj rendeleteket a sorompóknál s nekem hozz mindenről pontos tudósítást.

No még most lóra ülni! szénát, szalmát deputálni; prófuntot osztogatni, vad katonákat kielégíteni; goromba tisztekkel veszekedni! Ez épen Zebulonnak való mulatság volt. Azt hitte ő, hogy mindezt el lehet végezni onnan hazulról, az úri kastélyból, a hosszúszárúból pöfékelve. S most ime, még lóra is kell ülnie.

Két óra mulva került haza. Rettenetes dolgokat ért meg.

Elő akarta adni keserves élményeit Ödönnek.

– Kedves bruder, ezer darabra vagyok széjjel tépve. Csodálok, hogy magamat is meg nem ettek.

– Jól van, jól van! vágott szavába Ödön; most csak gyere vacsorálni, azután adj róla irásbeli jelentést, hogy mit hogyan intéztél el?

Irásbeli jelentést! Ez a szó még a vacsoráját is megkeserítette Zebulonnak.

Soha sem szeretett írni. Ezt az egyet, ha lehetett, kikerülte. És még épen vacsora után! Hisz az minden isteni és emberi törvények ellen van – vacsora után írni.

Pedig annak ugyan meg kell lenni. Ödön alig várja, hogy elvigyék az abroszt, a tányérokat, poharakat; rögtön ugyan arra az asztalra papirt teríttet föl, kalamárist, tollat hozat s ráfogja Zebulont, hogy csináljon részletes kimutatást.

Zebulonnak pedig még csak távoli sejtelme sincs arról, hogy hogyan kellene ahhoz hozzá kezdeni? Különösen azt szeretné megtudni, hogy mire való az a lénia, a mit oda tettek a papirosa mellé?

Ödönnek kell őt belevezetni. Az írja meg neki a jelentés fejét, a rubrikák czímeit.

– Most aztán csak ezeket töltsd be.

És Zebulonnak kell rajta törni a fejét, hogy mi következik egymás után.

Az alatt egyik ember jön, a másik megy. Minden szoba tele van emberrel. Lehet is ilyen lármában dolgozni.

Ödön fogadja őket egymás után; átveszi jelentéseiket, meghallgatja panaszai at; elintézi összeütközéseiket és mind ezt teszi finomul, nóbelül, elegáncziával, a hogy Zebulon bámulattal jegyzi meg.

A jegyzőkönyv nagyon keservesen akar előrehaladni.

Egyszer a többi közt jön egy ismerős alak, a ki végett már csakugyan meg kell Zebulon úrnak pihentetni a tollat.

Azzal a szóval ront be, hogy:

«Hol a szalmakomiszárius?»

Zebulon magára veszi ezt az interpellácziót s azt mondja, «no mi kell?»

Az interpelláló alakot ismerjük a régi kortesvilágból; a híres kolompos az, ki mindenütt szeret ott lenni, a hol verekedni kell; hogy maradna hát el egy kis friss háborúból? Nincs ugyan katonásan öltözve; piros kihajtós victoriadolmány van rajta, pitykés rajthuzlival, de oldalán rezes fringia, övében két pisztoly, s a vállán keresztül kötve egy karikás ostor, melynek suhogójába éles drót van fonva. Martialis alak.

– Hát az kell, szól a travestált kortesvezér, hogy mit fekszik rá a német az én szalmámra?

Erre Zebulon letette a tollát s szétterjeszté a két tenyerét. Ki értse ezt a bolondot?

– Kezdjük az elején, szólt Ödön nyugodt kedélylyel. Micsoda ön? Csapatvezér?

– Igen is csapatvezér. A két szuronyos bataillonnak a parancsnoka.

– Tehát ökörhajtsár?

– Igen is.

– No, és mi baja van a némettel?

– Hát van itt egy csapat német diák. Bécsből, vagy honnan szöktek ide, az ebingük! halálfej van a kalapjuk mellett; úgy híják őket, hogy a halálfejes légió.

– S mi baja van önnek velük?

– Az a bajom, hogy ha az egész nap nem látom is őket, este mindig oda kerülnek, a hol én megtelepszem a gulyával; mert tudják, hogy ott szalma is lesz, s ők legelsők, a kik letelepszenek a szalmára.

– És aztán mi rosszat tesznek?

– Hát egész éjjel veszekedettül énekelnek. Ha éheznek, ha szomjaznak, mikor más becsületes ember káromkodnék, ők csak énekelnek s mind lehidalják a szalmát, a mit nekem másnap az ökrökkel fel kell étetnem.

Ödön okosan akart beszélni ezzel az emberrel.

– Hát aztán, édes barátom, mi sajnáljunk egy kis szalmát ezektől az idegen fiuktól, kik messze földről eljöttek a mi hazánk szabadságáért vérüket ontani?

– Ejh, mit nekünk az a sok szedett-vedett nép! torzsalkodék a volt kortesvezér; elbánunk mink a magunk ellenségével magunk is. Voltam én már különb csetepatéban is, mint ez a mostani hajczihő; mikor a Papszászt restoráltuk. Akkor tetszett volna engem látni. Egymagam szétvertem ezer fehér tollast. Kilencz lyukat ütöttek a fejemen. Itt a helye most is, ni. Majd én mutatom meg, hogy hogyan kell elbánni a svalizsérrel? Ha én kieresztem ezt a drótos suhogómat, mind egymásután kiverem valamennyinek a szemét. Minek ide közénk ez a német, meg a polyák? Ne rondítsa el velük a seregünket, méltóságos főkomiszárius úr.

De már erre Zebulon dühbe jött.

– Elmisz innen, riszeg akasztófa, mindjárt! vagy vágok fejedhez kalamárist! Ha ökörtül akarsz jönni, eredj tülem! s ha velem akarsz beszélni ideben, akkor marsch ki!

Zebulon az erélyes kikergetés után csakugyan képtelen lett újra beletalálni magát a jelentés contextusába. Ej de bánta, hogy effective hozzá nem vágta a kalamárist a hajtsárvezérhez. Most nem volna több tinta.

De csak megint neki kellett dülni a jegyzékkészítésnek, az irgalom nem ismerő főkormánybiztos nem kegyelmezett. Zebulon az egyik ujjával a szemöldökét tolta fel, mintha a gondolatokat tolná ki homlokából, pedig csak azért tette, hogy a szempillája le ne ragadjon. Meg akarta kisérteni azt, a mit már előtte annyi kétségbeesett ember próbálgatott, a kit elővett az álmosság, hogyan lehetne fél szemmel ébren lenni, fél szemmel pedig aludni?

A miből aztán az lett, hogy a mint Ödön elhagyta egy pillanatban a szobát, abban a pillanatban azt hallá Zebulon, hogy Anna asszony beszél hozzá, lepcses, vontatott, éles hangján: – «mikor jön már az a vendég?» Csak akkor riad fel, mikor Ödön megint visszajön valamit megtudakolni!

Végre megszánja a kegyetlen parancsoló.

– Hallod-e öreg, te itt elalszol. Eredj, feküdjél le, holnap négy órakor fölkeltelek, akkor elvégezheted.

Zebulon örült az engedelemne. Milyen jó az, mikor az ember vénségére beáll kis diáknak s várja az instruktortól az engedelmet a lefekhetésre.

Ámde lefeküdni és elaludni két különböző dolog.

Van egy kegyetlen chinai tortura, mely abból áll, hogy az elitéltet két melléje állított poroszló, valahányszor el akar aludni, mindannyiszor felrázza álmából. Zebulon keresztül ment azon. Alig adta át magát a nyugodalomnak, már jött valaki, a ki most érkezett éjjel, és rögtön beszélni akart a nagyságos úrral; százféle kérdéssel háborgatták; a fülébe kiabáltak mérges, türelmetlen emberek. Utoljára megharagudott, bezárta az ajtót, nem bánta, dörömbözzenek rajta.

Egy nagy ketyegő kakukos óra volt a szobájában, mely minden óranegyedre huhukolva figyelmeztette, hogy közeledik az idő. Siessen egy óra alatt kettőt aludni.

Mikor aztán az óra kettőt kakukolt éjfél után, akkor legédesebb álmából felriasztja valami borzasztó esemény. Eleinte azt hitte, a világ dül.

Pedig hát csak a német aulisták maschiroztak az utczán, azok zendíték rá az ablaka alatt a Fuchsliedet:

«Wer kommt dort von der Höh?»

Ejnye, hogy az Isten áldja meg őket érte!

Azután még kevesebb szó lehetett az alvásról.

Jött egy másik csapat, meg egy harmadik, meg ki tudná hányadik, s ablakrengető dobveréssel vonult végig az utczán valamennyi. Majd meg a nehéz társzekerek, a miktől rázkódott az egész ház. Aztán aludjék valaki.

Zebulont csak az a halavány remény kecsegteté, hogy Ödön majd elaluszsza a négy órát. Hiú remény. A kakuk nem huhukolt olyan pontosan, mint a milyen készséggel hangzott a kopogtatás az ajtaján, s a rövid szó: «Kelj fel, indulunk!»

Plane indulunk?

Ödön tudatá vele, hogy sietni kell, mert az ellenség már előbbre haladt, mint gondolták.

Zebulon fogvaczogva öltözködött és kezdte már bánni nagyon, hogy ebbe a mulatságba keveredett.

Csak most kezdte észrevenni, hogy az uszáshoz múlhatlanul megkivántatik az, hogy az embernek vízbe kell menni. Ezt nem hitte volna.

Hisz ő most nyomról-nyomra megy bele a kellő közepébe a háborúnak. Most már körül van véve hadsereggel; most már tolják előre, még csak vissza sem fordulhat; muszáj a csatatérig menni, még az ágyúszóból is kaphat. Azt pedig az ő természete be nem veszi.

A másnap reggeltől estig tartó utazás már valódi gyötrelem volt ránézve; az összeakadt, az egymással szemközt irányzott szállítmányok közt neki kellett volna helyreállítani a rendet; lármázott is eleget s estefelé azt hitte, hogy ugyan megfelelt a hivatalának.

A hol este megszálltak, az egyúttal a főhadiszállás volt. Zebulon egy szobában vacsorált a főtisztekkel, a táborkarral. Neki is hallani, látni lehetett, hogy főzik azok ki a haditervet? hogy mutogatják a térképen, hol jön az ellenség, merre akar előnyomulni? s micsoda magaslatot kell előtte megszállani? mely hidakat lerontani? hol a döntő ütközetet várni?

Zebulon úgy érezte ezalatt, mintha a szive folytonos apró reszketésben volna.

Azután előszámlálták a főtisztek, hogy minő erőket hoz magával az ellenfél? hány ágyút? hány tizenkét fontost? De még egy röppentyű-telepet is.

Ez ütötte meg Zebulonnak legjobban a fülét.

Olvasta ő egy régi Conversations-Lexiconban, hogy micsoda veszedelmes projectile az a congrev-rakéta. A hova annak egy szikrája leesik, az keresztül ég a bőrön, húson és csonton; az méreg és tűz; attól nemcsak meghal az ember, de pokolra is jut. S ha száz ember van egy rakáson, a hova az leesik, mind a száz halál fia.

Zebulon minden lehetőt kigondolt dús phantasiájában, a minélfogva elmaradhasson ebből a drága mulatságból. Hogy irigylette annak a fiatal embernek a sorsát, a kit elküldtek Pestre futárnak!

Végre egész őszintén kirukkolt vele Ödönnek.

– Kedves barátocskám, én már öreg ember vagyok. Beteges ember vagyok. Katona nem vagyok. Nem tudok a verekedéshez. Öt leányom van, nem vagyok a magam embere. Nem szeretek olyan helyre menni, a hol az embert még valami non putarem is érheti. Hagyjatok engem valahol a tartalék-transportnál hátra.

Ödön méltányolta a kivánságát.

– Jól van, öreg, válaszsz magadnak olyan helyet, a hol legbiztosabbnak érzed magadat, egy része az élelmezésnek itt marad; ha akarod, itt maradhatsz vele. Hanem arra figyelmeztetlek, hogy az ilyen háborús világban soha sem tudja az ember, hogy az ellenséget hol kapja meg hamarább?

Zebulon örök hálára érezte magát lekötelezve ez intézkedés által. Ő majd csak lőtávolon kívül intézi a dolgokat. Hadd menjen a forrójába Baradlay Ödön, ő még fiatal ember.

Ödön intézkedett is. Legutolsó megtelepedésük helye népes magyar falu volt, melynek lakosai maguk ajánlkoztak a hátrahagyott élelmi rakoda fegyveres megőrzésére.

Ödön ott akarta hagyni Boksa Gergőt is, a maga kétszarvú bataillonával; de az egész indignatióval protestált ez ellen.

– Hogyan eshetnék meg én nálam nélkül az ütközet? Hogy Boksa Gergő ott ne volna, a hol verekedni kell? Hat lovat akarok én elvenni a svalizsértól; hatot!

Ödön nem bánta hát, menjen a táborral Boksa; de ötvennél több tulkot ne hajtson magával, a többit hagyja itten.

Reggel a had dereka odább vonult, egy része még az éjjel, s Zebulon úgy örül neki, hogy nem hall több dobpörgést. Ki is aludta magát aznap délután kedvére. Úgy, hogy este felé egész pihenten, a csizmát is lehúzva a lábáról, s papucsot öltve (az mindig a táskájában kisérte) ülhetett neki a bevégzendő számadásnak.

Éjfélig szépen elkészült a rovatokkal s már épen a tollat akarta hozzáverni az asztalhoz, mikor csak egyszerre puskaropogás riasztja fel. Itt az ellenség!

Megmondta azt előre Baradlay Ödön.

Zebulon sem vette tréfára a dolgot, felkapta egyik kezébe a pénzes táskát, másikba a csizmáit, kiugrott az ablakon, neki az erdőnek; futott, a míg csak a lövöldözést hallotta, egy szál harisnyában, a csizma a kezében; hátra sem fordult a szomszéd faluig, ott szekereket fogadott s kincseket igért annak, a ki őt falujába haza viszi.

Soha sem látta ő többet a hadsereget. A pénztárt átadta a birónak. A számadás ott veszett. Mi lett a rábizottakból tovább? bizony nem kérdezte senkitől. Csak nagy későn, más országban kapott egyszer egy magyarországi hirlapot, melyből megérté ama kritikus napok eseményeit s olvasá nagy bámulatára a hadi bulletinben, hogy Tallérossy Zebulon ez alkalommal a nép segélyével egy egész ellenséges hadosztályt több óráig feltartóztatott, s ez idő alatt minden rábizott élelmi szert és a hadipénztárt szerencsésen megmentett.

Csakhogy az ideig sok mindenfélén kellett még keresztülmenni a jó úrnak, a mi majd következik egymás sorjában.