A Tőr Hegye Letörve.

Nem robogott eléggé gyorsan a gőzmozdony. Alfonsine a villámmal szeretett volna utazni. A denevérszárny tízszer is megjárta azt az utat, a mit a gőz egyszer.

Türelmetlen volt. Vágyott otthon lehetni. Lelkével előre sietett.

Jól esett, hogy nem volt útitársa, az első helyen utazott; nem vonta el senki közönyös beszélgetéssel: öngondolataival kéjeleghetett.

A bécsi indóháznál ott várta hintója. Sietett keresztül furakodni a tömegen, hogy első lehessen, ki a pályaudvarból kijut.

Kocsisát is gyorsaságra unszolta.

Hazaérve, futott fel a lépcsőkön.

Futott a szobákon keresztül, míg rátalált Edithre.

A leány gyászruháját varrta.

Alfonsine odarohant eléje, s a jóllakott boszú kaczajával vágta szivéhez e keserű szókat:

– Megöltem őtet!

A lelkébe kapott haláldöfés után a leány fájdalomteljesen emelé szemeit a magasba. Az a sugár, az a gloria volt ez arczon, mely a szent szűz tekintetében világít, midőn szemeit a keresztfa magasságához fölemeli.

És azután mélyen sóhajtva lehajtá fejét keblére, s kezeit ölébe ejté.

De nem sirt, nem átkozódott.

– Megöltem a kedvesedet!

Leánya megérkeztére most Plankenhorstné is elősietett.

És annak aztán elmondá Alfonsine az egész történetet. Hol járt? mit tett? Miket beszélt? Minden körülményt, minden szót. A nagy sietséget, a gyors sikert. A tökéletes sikert. A boszú pohara megtelt.

És a két hölgy úgy kaczagott, úgy örült ezen; úgy ölelte egymást, úgy hízelegtek, úgy beczézték egymást, mint a kik nagy, örvendetes diadalokat vívtak ki, a hogy örülni szoktak anyák, leányok egymás szerencséjének, boldogságának.

Szinte elfeledkeztek nagy boldogságukban arról a harmadikról.

Hát az áldozat nem vonaglik?

– Hát te nem sírsz?

A teknöncz még él, ha az agyvelejét kiveszik: hát egy leányszív még annál is szívósabb? Nem értette talán?

– Richardod meghalt!

A leány nem szólt semmit; kezét keblére tette és szemeit gyászruhájára függeszté. És nem sirt. Nagyobb fájdalom volt az, mint hogy könyei lehettek volna. Nagyobb rémület, mint hogy mozdulatot engedett volna.

– Te bárgyú! Nem érted? Kedvesed meg van ölve. Megölve, mint az enyim. Özvegy vagy. Tudod-e már, hogy mi ez a fájás? A mi nekem mindennapi hálótársam. A véres kisértet feje vánkosomon. Most már a tieden is ott van.

Edith nem borzadt össze. Hozzá volt szoktatva már e rémes ábrándhoz. Hiszen mindennap azzal kelt, azzal feküdt.

És Alfonsinet dühödtté tette e könytelen némaság. Diadala legmagasabb gyönyörétől érezte magát megfosztva e szenvedő nyugalom által. Hisz azért sietett úgy haza, hogy lássa őt is a földön fetrengeni, és átkozni Istent és embereket, és éles vasat keresni saját keble ellen: mint a hogy az látta őtet.

És a megtiprott gyermek nem dühöng, nem zokog, nem vonaglik.

A denevérszárnyú léleknek ez ingere volt.

– Gondolj rá, te nyomorult, hogy a leggyalázatosabb halállal halt meg; a mit emlegetni is szégyen! Hogy most e perczben ott ásnak neki a homokban egy gödröt és belelökik dicstelenül; és földet taposnak a fejére, a nélkül, hogy valaki egy imát mondana el fölötte, és te még a sírjára sem fogsz találni soha!

A leány magában sóhajtott és válaszolt: «Magához vette Isten s én gyászolni fogom örökké». De kimondani nem birta ezt. Nagyobb fájdalom volt az, mint hogy szavai lehettek volna.

– Sírj hát! ordítá dühödten a szép mænade, s lábával dobbantott, és ökleit összeszorítá, hajfürtei vonaglottak hevült arcza körül. «Sírj nekem! sírj!»

E pillanatban benyitotta az ajtót a komornyik és jelenté:

– Baradlay Richard úr van itt.

A feltárt ajtón túl, a mellékszobában ott állt Baradlay Richard polgári öltözetben.

* * *

Ha mindez valóban, historice így nem történt volna, azt mondanák rá: «csatány!»

Pedig hát valósággal így következett egymás után.

A fejgörcsök embere azt az utolsó tizenkét órát arra használta fel, hogy elővetette százhúsz legfőbb vádlott perét, itéletet hozatott benne. Az itélet mindnek halálra szólt. Ő pedig megkegyelmezett valamennyinek. Teljhatalma volt rá.

Nem is hogy büntetéseiket átváltoztatta, enyhítette volna! elengedte minden dolgukat végkép és egészen. Menjenek szabadon.

A fejgörcsök embere e kínzott órájában csakugyan boszút állt; de nem az elbukottakon, a kiknek ő tartotta a fejükön a lábát; hanem a miniszteren, a ki az ő fejére készült gázolni.

Tömegestül lökte oda közéjük a végbocsánatot. A legjobban terheltek közé. Most már tessék a miniszternek tovább játszani a partiet.

Ez volt az ő válasza Plankenhorst kisasszony üzenetére.

Alfonsine rosszul tanulmányozta a lélektant. Rosszul ismerte ki az embereket. Különösen rosszul figyelte meg a mérgek hatását!

Mikor Richarddal tudatták megkegyelmeztetését, a mi rá nézve a legváratlanabbul jött, a főhadbiró behivatta őt magához.

– Ön ugyan kegyelmet kapott s szabadságát is visszanyerte, monda neki, hanem egy időre Magyarországon nem maradhat. Körül fog határoztatni valamely más koronaországi városba. Például talán Bécsbe.

– Mindegy, akárhová.

– Tehát maradunk annál, hogy Bécsbe. A tábornagy úr, ki ma önnek kegyelmet adott, azt üzeni önnek, hogy ha Bécsbe feljut, legelső gondjának tartsa fölkeresni Plankenhorst Alfonsine úrhölgyet és megköszönni azon szíves közbenjárást, melylyel az ön megszabadulását kieszközölte. Ezen úrhölgy közbejötte nélkül ön nem nyerte volna vissza ily hirtelen szabadságát. Tehát megköszönje neki!

– Kötelességemnek tartom.

– Még egy dolgot! Önnek testvére Eugen, azaz Ödön, az osztó igazságnak áldozatul esett.

– Azt már hallottam, csak azt nem tudom, hogy a német és magyar név…

Szavába vágtak nyersen:

– Először is önnek nem volt szabad semmit hallani, mert fogoly volt s a foglyokkal közölt hír árulás. Továbbá pedig én nem kértem öntől philologiai oktatásokat, hanem hogy hallgasson rám.

Azzal kivett egy kis papirtokot fiókjából.

– Önnek testvére levágott hajából egy fürtöt hagyott önnek. Vigye!

Richard kibontá a papirtokot s ámultan szólt:

– De hiszen ez…

Ismét szavába vágtak:

– Nincs több beszédem önnel. Adieu!

S azzal kitolták az ajtón.

Csaknem kiszalasztá a száján, hogy hisz ez szőke fürt; Ödön haja pedig fekete.

Sietett hát a parancs szerint azonnal Bécsbe. Még jókor érkezett a reggeli vonatra.

És utazott ugyanazon a vonaton, a melyen Alfonsine. Csak hogy ő a harmadik helyen, mint szegény elbocsátott fogoly; az pedig az első helyen.

S a míg Alfonsine a boszú gyönyörében kéjelgett, boszújának épen maradt tárgya tőle néhány ölnyi távolban három nagy talányon törte a fejét.

Az első az volt: «mit jelent ez a szőke hajfürt? mit az Eugen névvel azonosított Ödön?»

A második az volt: «miként köszönheti ő megszabadulását Plankenhorst Alfonsinenak?»

A harmadik meg az, hogy: «hol fogja ő megtalálni Edithjét? s mi jön azután, ha megtalálta?»

Megoldást egyikre sem talál.