Mindennap, de mindennap ott fekszik a fiavesztett özvegy, arczczal a földre leborulva a kőszívű ember arczképe előtt.
Mindennap újra, meg újra ostromolja az örök könyörgéssel: «ne vedd el másik fiamat!»
Monomaniája kezd lenni ez a harcz egy festett képpel.
S a festett kép oly szívtelen, oly hallgatag.
S a jajkiáltó sorok, mikben gyászharang, dobpörgés hangzik, még mindig jönnek a hírlapokban, mint új, meg új üzenet a felleges égből.
Egy esős nyári nap hideg estéjén ismét együtt volt a család. Szokatlan juliusi hidegek jártak a lapályon; a kandalló körül ültek, midőn újra hangzottak azok a fegyveres léptek az előteremben, mik Giantot fektéből feluszítják s ismét benyit az a vendég, a ki nem koczogtat az ajtón: «szabad-e?»
Ugyanazon csendőr az, ki a minapi leveleket hozta. Ugyanaz a merev katonás arcz, mely semmi indulatot el nem árul.
– Egy levél Baradlay Kazimirné asszonynak. Újépület, második pavillon.
Reszketve kel föl előtte mindenki.
Ez a halálmadár.
Tántorogva, féltébolyultan járul eléje a szólított nő s reszkető kezét nyújtja a levél elé.
És aztán karját arcza elé emelve, eltakarja előle szemeit, mintha nem akarná látni azt, a mit kezében tart.
– Olvasd! szól, a levelet odanyújtva Arankának. És maga karszékébe roskad vissza.
Arankának már szabadalma van borzalmas leveleket elolvasni.
Ő töri fel a pecsétet, ő bontja fel a borítékot, ő hüvelyezi le a levelet. És azután olvassa azt:
«Anyám. Szabad vagyok!
Richard.»
Az anya nem hisz annak, a mit hallott! Látni is akarja.
Kiragadja menye kezéből a levelet, és arcza elé tartja.
Igen! ezek az ő vonásai! Ez az ő irása! Él! Ir! Megszabadult!
Ez való. Ez nem álom.
És a levéllel kezében elfut; beveszi magát belső szobáiba. Ott, hol férjének arczképe áll, zokogva leül a kerevetre: újra, meg újra elolvassa a rövid levelet. Aztán feltartja azt a mindenütt szemébe néző arczkép elé, mintha azt kivánná attól, hogy az is olvassa el. És végre megcsókolja a festett arczkép kezét. A kezet, mely megbocsátott, a kezet, mely nem sujtol többé.
Ama közbenjáró, ki míg kicsiny gyermek volt, ha nehéz vitáik voltak szülőinek, annyiszor járt apától anyához engesztelő rebegéssel: – odafenn van már; – s ismét kibékíté őket!