A Túlvilágról.

Beálltak az őszi esős idők.

A Baradlay-család visszaköltözött a kőrösszigeti nyári villából a nemesdombi kastélyba.

Az nem volt többé sebesültek kórháza. Elvitték azokat másfelé. Az államnak volt már joga hozzájuk. A harczos időknek semmi nyoma többé az úri lakban.

A melancholia élő képe e táj. Az udvar mindig tele sárga levelekkel, miket a platánfák hullatnak; a park minden fája veres, sárga és fakó. A kastély két harmadrésze lakatlan, ablaktáblái be vannak téve. Kocsinyom sincs az udvaron, vendég nem jár most! S a háziak szobáikon kívül nem mutatkoznak.

Fáj azoknak a természetet látni! A szabad lég agyonnyom ilyenkor. Jól esik a négy fal.

Minden cseléd fekete ruhát visel. Még most csak az ifju úrnő atyjáért a gyász. A kis unoka is fekete ruhában jár. Kegyetlen gondolat. Egy kis gyermekre fekete ruhát adni: azt is megismertetni a búskomorsággal. A legkisebb is egész nap sír, valami baja van, a mivel kis gyermekek vesződnek, s a mi azoknak annyi kínt okoz.

És aztán az egész napot együtt tölti a család. Szűk körben, egy szobában. Néha órákig nem szólnak egy szót, s midőn megszólal egyszerre a két nő, megesik, hogy ugyanazon a szón kezdik beszédüket; mint kik folyvást egy tárgy után, egy nyomon jártak lelkeikkel.

Ilyenkor azután egyedüli jó barát a könyv, a hallgatva társalgó betű.

Mert vannak betük, a mik nem hallgatnak. Sorok, a mikben jajkiáltás, égzengés, gyászharang hangzik! Sorok, mik a posztóval bevont dobok hangján dübörögnek.

Ilyen sorokat találni azon év őszi hónapjainak hirlapi hasábjain.

Sorok, miknek olvasása után reszketve veti magát férje keblére Aranka, s némán öleli át karjaival, mintha azt hinné, hogy akkor azután nem veszítheti el.

És oly halavány minden arcz.

A kis fiu félve kérdezi egyszer anyjától:

– Megnémult-e az én atyám?

Egy ilyen hallgató együttlét alatt, a késő esti órákban, az együtt búslakodó Giant, a newfundlandi, hirtelen felugrott s dühös ugatással rohant az ajtónak.

A mellék-teremben nehéz léptek hangzottak.

Giant nem hallgatott semmi szóra; üvöltött, ugatott s az ajtóra ugrált. Oly magaviselet, mely e faj komoly természetéhez s Giant jó neveléséhez épen nem illet.

Ödönnek nyakörvénél fogva kellett az ebet az ajtótól elvonszolni, s meg kellett fenyíteni, hogy szokott helyére visszafeküdjék.

Azzal kinyílt az ajtó, s belépett rajta a vendég, bejelentés nélkül. Olyan vendég volt az, a ki nem szokta magát bejelenteni. A kinek joga van mindenüvé belépni, szentélybe, vagy az úrnő hálószobájába; nappal, vagy éjfélkor, mikor ebédelnek, alusznak, vagy imádkoznak, engedelmet nem kérve és fedett fővel: egy zsandár.

Fején a rézhegyű sisak.

Azon rézhegyű sisak, a mit a muszka testőröknél legjobban megbámultak a magyarok; s úgy látszik, e bámulat akart megörökítve maradni az új csendőrök fövegeiben. A miért is elnevezte őket a néphumor «muszkahagyás»-nak.

A csendőr katonásan üdvözölt, fejéhez emelve kezét és száraz hangon szólt:

– Bocsánat, hogy ily órában jövök, de sürgönyt hoztam, Pestről. Új-épület. Második pavillon. Baradlay Edmund úrnak.

Tehát itt van!

Ödön egy gyertyát vett fel az asztalról.

Én vagyok az. Sziveskedjék ön szobámba kisérni.

– Engedelmet. A két úrhölgynek is hoztam levelet. Özvegy Baradlay Kazimirné és Baradlay Ödönné asszonyságok.

Tehát mind a hárman? Tehát együtt!

E gondolattól átvillanyozott mosoly rebbent át a két hölgy arczán. Csak egy pillanatig. Azután Aranka rettegve borult kis szopós gyermekére. Baradlay Kazimirné féltve takarta el kezeivel ölébe buvó kis unokája fejét.

Hát ezekből mi lesz akkor?

Kire marad a szopós gyermek, a kinek az anyját befogják?

Bánja azt Themisz?

A csendőr elővette kebelébe dugott pirosbőr tárczájából a leveleket és kiosztá azokat czímeik szerint az illetőknek.

– Itt fogok várni az előszobában önök további rendelkezéseig.

Azzal ismét szalutált, sarkon fordult és kiment.

Mind a hárman sápadtan tekintének a kapott levelek czímére, pecsétjére: a hogy szoktak fenyegető, rettegett tartalmú leveleket elébb borzadálylyal körülnézegetni, mielőtt felbontanák. A pecséten a hadbiróság körirata, a czím szabályos irodai calligraphia, kétszer aláhuzva e szók: «ex offo».

Aranka bölcsőjébe fekteté ölében levő gyermekét.

Aztán kiki feltörte a maga levelét. Ugyanazon irodai szépirászattal mindenikben egyformán ez van irva:

«Kötelességemnek tartom, az ide mellékelt, hivatalosan megvizsgált s elküldhetőnek talált iratot önhöz átmenesztetni». – Alatta olvashatlan macskakaparás, mint név.

A mellékletben odacsatolt iratok voltak Jenő levelei.

Az Ödönhöz irt levél így szólt:

«– Kedves Edmund.»

«Én ma bevégzem azt, a miért éltem: meghalok elveimért.»

«Ne sújtson le az eset; én felemelt fővel állok előtte.»

«Itt hagyom áldásomat s magammal viszem hitemet.»

«Kiomló vérünk nem hull háládatlan földbe, arany boldogságot fog az teremni egykor hazánknak, az emberiségnek.»

«Ti csendesen fel fogjátok építeni a romokat, a mik most a mi fejünkre szakadtak.»

«A hajó kormánya ismét kezetekbe fog kerülni, elébb vagy utóbb.»

«A mi sírköveink lesznek a jel, hogy ott szikla van, a merre nem kell a hajót kormányozni.»

«Én sorsommal kibékülve halok meg.»

«Jó nőmet, két kis gyermekemet, van kire hagyjam: egy oly jó testvér mellett, mint te vagy, nincs miért aggódnom sorsuk felett.»

«Törüld le Aranka könyeit, kis Bélát, kis Edömért csókold meg helyettem, s ha kérdik egykor a gyermekek: hol vagyok? mondjad: szivedben vagyok!»

«Mondjad otthon vagyok, – anyám házánál vagyok – a haza sírjában vagyok.»

«Te pedig légy férfi, és ne hagyd el magadat.»

«Élj családunknak, kit tartson meg sokáig, és hazánknak, kit tartson meg örökké az Isten.»

«Testvéred Eugen.»

A fiatal nő levelében pedig ez volt:

«– Kedves, szeretett Arankám.»

«Lelkemben hangzik most is édes szavad: «Kövesd a mit szived parancsol!» Követem azt.»

«Bocsáss meg nekem azért, hogy meghalok.»

«Kivánom, hogy midőn értem sírsz, tőlem vigasztalva légy!»

«Kis gyermekeidet bánatos arczoddal ne szomorítsd; tudod, hogy azok félnek bánatos arczodtól s korán elszoktatod vele gyönge sziveiket az örömtől.»

«Légy jó anyámhoz, testvéreimhez, ők gondot viselnek rátok.»

«A kis arczképet takard be fátyollal, hogy ne jusson róla annyiszor eszedbe a mult.»

«Nem kinozlak soraimmal sokáig; úgy szeretnék elmúlni, hogy az teneked ne fájjon.»

«Egy csókot küldök hozzád, keresztül a légen, keresztül az égen: – vajjon megkapod-e?»

«Isten oltalmazzon örökké!»

«A síron túl is szerető

Eugenod.»

Az ifju nő az ég felé emelte arczát, s ha szállnak a szellemek a légen keresztül, e csókot éreznie kellett.

A túlvilágról jövő szerelemvallomás volt az; tiszta, ætheri, csillagi szerelem, minő az angyaloké, a szellemeké, a testvérlelkeké.

Az anyjához irt levél pedig így szólt:

«Kedves imádott jó anyám!»

«A mi szóval eljöttem tőled, azon szóval térek vissza hozzád: «Szeretlek!»

«Tudod, hogy engedelmes, szófogadó fiad voltam mindig.»

«Aranka gyermekei koldulni nem fognak, úgy-e bár?»

«Mindent jól, bölcsen intéz el a sors.»

«A ki meghal, annak meghalni jó.»

«Neked erős szived van, neked magas lelked van: nem szükség, hogy az én erőmből hagyjak rád valamit.»

«A Gracchusok anyjának is oda tették megölt fiait az ölébe, – és nem sírt.»

«Azokat, kik dicsőn haltak meg, anyjaik nem siratják meg!»

«Te mondád.»

«Tehát ne sirass.»

«Légy keresztyén, és mondjad: «Atyám, a te akaratod!»

«És bocsáss meg halálomért mindenkinek.»

«Bocsáss meg annak, ki vádjával siettetett a sírhoz; és egykor tudasd vele, hogy nehéz tettével nagy jót cselekedett. Megkönnyíté rám nézve a meghalást. Köszönöm neki!»

«Én mindenkivel kibékülve válok meg innen, s hiszem, hogy nekem is megbocsát mindenki ide át.»

«Egy óra mulva odafenn vagyok az atyámnál. Ti ketten engem szerettetek legjobban valamennyiünk között. Mikor kicsiny voltam, s nehéz vitáitok voltak együtt, sokszor voltam köztetek engesztelő közbenjáró. Most ismét az leszek.»

«Anyám. Hivnak! – Isten veled!»

«Szerető fiad

Eugen.»

Csak csendes, elfojtott zokogás hangzott, midőn a három levelet egymás közt ők hárman kicserélték. Nem volt szabad hangosan. A szomszéd szobában van az idegen ember és mindent meghall!

Attól pedig meg kell kérdeni, hogy mire vár még?

De ki kérdi meg? Kinek van beszélni való szava e pillanatban? Ki tud magának parancsolni most?

Ödön letette homlokát az asztalra, és mozdulatlan maradt. Aranka odaomlott napa lábaihoz s annak ölébe rejté zokogó arczát. A nagyobbik fiu, ki nem értette még az élet bajait, megrettenve húzódott kis öcscse bölcsőjéhez s csitítva inté, hogy most pisszenni sem szabad!

Leghamarább tudott keblének tengercsendet parancsolni az özvegy.

Letörülte könyeit s felállt.

– Egy perczig ne sírjatok. Üljetek helyeiteken nyugodtan.

Példát mutatott, hogyan kell nyugodt arczot mutatni.

Azután az ajtóhoz ment, azt kinyitotta és kiszólt.

– Uram, bejöhet már.

A csendőr belépett. A sisak a fején, bal keze a kardján.

– Van önnek még valami közlendője velünk?

– Van.

Azzal keblébe nyúlt s egy kis összehajtott csomagot vett elő.

– Ez.

Baradlay Kazimirné kibontá a csomagot. Egy kék selyem mellény volt abban. Aranka hímezte egykor; gyöngyvirágfüzérek voltak rajta és penséek. S a gyöngyvirág és penséehímzet között három lyuk, minőket golyók szoktak ütni, perzselt szélű, véres ajkú lyukak. A hímzetekről megtudták, «ki» küldte azt? s a három lyukról azt, hogy «honnan?»

A csendőr nem szólt hozzá semmit. Csak egy perczre levette fejéről a fövegét, a míg a csomagot kibontá a nő.

Baradlayné megkeményíté szivét. Még nem szabad!

Szilárd, ingatlan léptekkel ment szekrényéhez, felnyitá, kivett belőle egy papirba göngyölt tekercset s azt a csendőrnek adta. – Száz arany volt.

– Köszönöm. Monda.

A csendőr arra valamit beszélt az Istenről (mi köze hozzá?) s ismét szalutált és elhagyta a termeket.

Most már aztán «szabad!»