Egy Ember, A Kit Eddig Még Nem Ismertünk.

Baradlay Jenő megjelent pontosan a hivás szerint a hadbiró előtt az Új-épület II. pavillonjában.

Csak két dolgot kellett bebizonyítania. Azt, hogy ő valóban Baradlay Eugén, és hogy Baradlay Eugén idézve van. A többi jött magától.

Bezárták.

Ott aztán várhatott, míg a sor reá kerül.

Nem soká kellett várnia. Neve az első sorban állt.

De hát lehetséges volt-e ilyen tévedés?

Minden lehetséges volt azon időben.

Az egész emberi társaság fel volt fordulva fenekestül. Nem volt közélet, nem volt sajtó, nem volt nyilvánosság. A magánélet is fel volt dulva. Minden család magának élt; alig volt egy, melyből ne hiányzott volna valaki, melynek hiányzó tagja bujdosó, menekült, fogoly, vagy csatában elpusztult ne lett volna.

Sok nő elindult férjét keresni, kereste évhosszant, míg megtudta, hogy özvegy. Más meggyászolta férjét, újra nősült, míg megtudta, hogy férje még él.

Bizalmatlan volt mindenki egymáshoz, rettegett a hatalomtól, félt a jövendőtől.

Rendes lakhelyétől messzeszórva élt a nagyobb rész; idegen név alatt jártak-keltek, rejtőztek ezeren meg ezeren.

Egy egész nemzet volt a vádlott!

S a százezernyi vádlott perében biró volt egy idegen testület, melynek tagjai senkit, de senkit nem ismertek itt.

Az Eumenydák voltak a bevádlók. Azoknak vér kellett. Mindegy, akárki vére: csak meleg legyen.

És akkor nem volt a magasban egyetlen bűbájos női szem, melynek egy elhullatott kegyelem-könye lenyomta volna a vér tengerét.

Megtörtént, hogy nem az veszett el, ki legfelül állt a küzdésben, hanem a ki legközelebb volt az elbukásban; nem az, a ki legtöbbet tett, hanem a ki egyet megsértett azok közül, a kik bevádlói lettek.

Megtörtént, hogy egy ember meghalt azért, mert dicsekedett egy ténynyel, a mit soha sem követett el, a min jelen sem volt, de mondta, mikor az dicsekvés tárgya volt.

Megtörtént, hogy egy másik megszabadult, mert merészen azt állította, hogy az, a ki vádolva van, nem ő, hanem egy névtársa, ki másutt lakik. Mig azt keresték, elmult a zivatar, s megszabadult.

Megtörtént, hogy egy vádlottat már szabadon bocsátottak, s azután mentek utána újból és úgy itélték el.

Megtörtént, hogy egy elitélt személyesen jelen volt, mikor a nevét a bitóra szegezték; senki sem tudta, hogy ő ott van.

Megtörtént, hogy hasonló nevű két ember közül a vádlott menekült meg; a nem vádlott lett felhajhászva.

Százan, meg százan, kik most boldog emberek, egy csodának, egy sorsszeszélynek köszönhetik, hogy most odakinn nem hallgatják a fű növését.

A közvádlók és birák közül soha sem látta egy is sem Baradlay Ödönt, sem Baradlay Jenőt, s akkor még nem volt fotografia kölcsön-bemutató intézete létrehozva a hires emberek számára.

A két név magyarból németre fordítva számtalanszor összecseréltetik. Sok ember van, a ki ma sem tudja kiválasztani Ödön és Jenő közül, melyik az Edmund, melyik az Eugen? E tévedést hivatalos okmányok bizonyítják. Még pedig olyak, mikben nem is német, de magyar fordító tévesztette össze a két nevet.

És aztán a főfő-vádlottak hermetice el voltak zárva. Még csak az sem történhetett meg, hogy egyik elárulja a másik kilétét.

Igy történhetett meg az, hogy Baradlay Jenő feljelenthette magát, mint a vád alá fogott kormánybiztos.

Miután e szerint rubrikája be volt töltve, otthon maradt testvére hiába várta többé az idéző levelet, hiába kereste nevét a hivatalos lapban az edictaliter idézettek között. Nem bolygatta senki.

Pár hét mulva rákerült a sor, hogy Jenő kihallgattassék. Azalatt összegyűjtötték ellene az adatokat.

Szorgalmas, figyelmes életirói voltak, kik nem hagytak feljegyzetlen egy tettet, egy lépést sem, mely halálbűnt képezett e pillanatban; nem egy villanást, mely életére fényt vetett. Ezuttal a sírbolt fényét.

Ott volt az egész hágcsó, mely ama bizonyos magaslathoz vezet, lépcsőről-lépcsőre.

– Ön Baradlay Eugen? kérdezé a hadbiró.

– Én vagyok az!

– Nős, gyermekes?

– Van nőm és két fiam.

– Ön kormánybiztos volt a felkelő seregnél?

– Az voltam végig!

– Ön ugyanazon Baradlay Eugen, ki megyéje administratorát erőhatalommal elűzte elnöki székéből?

– Ugyanaz vagyok!

– Ön a martiusi mozgalmakban a magyar küldöttség élén megjelent Bécsben s ott izgató beszédeket tartott a nép előtt?

– Nem tagadhatom.

– Ráemlékezik-e ön, hogy ezen itt feljegyzett szavakat mondta akkor?

A hadbiró egy tárczából kiszakasztott lapot adott kezébe, hogy olvassa, a mi azokon van írva plajbászszal.

Hogyne emlékezett volna azon szavakra Jenő? hisz Alfonsine irta azokat fel amaz emlékezetes erkély alatt, midőn testvére szónoklatát hallgatták együtt. Az ő vállára téve tárczáját, jegyezgeté fel e nevezetes mondásokat – – albuma számára.

És ő rajta hideg borzadály futott akkor végig. Valami azt susogta akkor lelkében, hogy e nap ragyogásáért valakinek még meg kell egykor fizetni.

Az a valaki most itt áll.

Amaz erkély volt a második lépcső azon megjósolt magaslathoz. Az utolsó lépcsőfokon áll – Jenő.

Hidegvérrel nyujtá vissza az elolvasott sorokat.

– Igaz. Mindezeket én mondtam.

A birák bólogattak fejeikkel: «Ezt nem lett volna kénytelen bevallani, csak «egy tanú» van ellene.»

Folytattatott.

– Önnek egy testvére volt a gárdánál, később a huszároknál, azt egész csapatjával együtt ön bírta rá a hadsereg elhagyására.

(Ah! Ezt nem tudják, ki tette? Vagy tán szándékosan az egész család terhét mind egynek a vállaira halmozta össze valaki, hogy annál biztosabban elsülyeszsze, s meg akarja hagyni az anyát, hogy fiait elsirassa.)

Jenő sietett felelni rá:

– Igen, én tettem azt.

Oly mohón válaszolt, hogy feltünt a vallatónak.

– Önnek volt egy másik testvére is, Edmund, vagy Jenő?

– Igen. Magyarul Jenő, németül Edmund.

– Nem megfordítva van? Eugen a Jenő, Edmund az Ödön? E fölött hallottam vitatkozni.

– Ezt mi jobban tudjuk. Úgy van, a hogy mondtam.

– Ezen testvére is eltünt önnek Bécsből a másikkal egyidejüleg. Mi oka volt arra?

– Úgy hiszem az, hogy az udvari kanczelláriával együtt az ő állomása is megszünt, s így neki nem volt oka Bécsben miért lézengeni tovább.

– S hová lett önnek e legkisebb testvére?

– Az egész hadjárat alatt otthon volt; ügyelt a gazdaságra, nem vett részt semmi mozgalomban, festészettel, zenével foglalkozott s tanította játszani kis fiamat. Most is otthon van.

– Ön azalatt egy szabad-csapatot alakított saját költségén?

– Igen. Kétszáz lovasból, háromszáz gyalogból állt az; a kápolnai ütközetben magam vezényeltem a lovasságot.

– Ön megelőzött. Nem volt ön jelen a debreczeni országgyűlésen?

– Miután két helyen egyszerre nem lehettem.

– Ez igaz. Hanem a helyett a hadseregnél működött ön, mint kormánybiztos?

– Elejétől végig.

– A forrói csata után nagy buzgalommal segített a szétrobbant felkelő sereget összegyűjteni.

– Úgy volt.

– E hatáskörében ön nagy erélyt fejtett ki. Hogyan tudott ön két hét alatt három ujoncz zászlóaljat felruházni? Nem lenne szives ez iránt felvilágosítást adni?

Jenőnek szomorú szerencséje volt, hogy erről is pontosan értesülve kellett lennie.

– Megtudtam, hogy egy hajószállítmány posztó megy alá a horvát határőrök számára; azt elfogtam az útban. Ugyanazon barna posztót használtuk honvédeink attilájához is.

Jenő feleletei többet árultak el, mint kellett volna. Nemcsak nyugalmat, hidegvért, de életuntságot, önelhagyást.

A hadbiró próbára tette. Talán gyanúja volt.

Keresgélt a félretett vádiratok között. Talált egyet.

– Itt az mondatik, hogy ön a bányavárosi hadjárat alatt az állam pénzverdéiből minden érczkészletet elkobzott s azt magának tartotta.

Most már a harag pírja lepte el az ifju arczát. Indulatosan kiálta fel:

– Az nem igaz! Az rút rágalom! Azt egy Baradlay nem tette!

E felindulás pecsételte meg halálát.

Ez bebizonyítá, hogy ő az igazi. Igy haragra gerjedni csak az képes, a ki érezte a vádat, csak Baradlay Ödön maga.

Még azután sok apró részletet kérdeztek tőle. Meg tudott mindenre felelni. Ödönnek anyjához írt leveleiből ismerte bátyja szerepét.

Voltak olyan kérdések is, a mik által más személyek lettek érintve; azokra megtagadott minden választ.

– A mit magam tettem, azt elmondom; másra nem fogok tanuskodni.

Tartania kellett tőle, hogy ha valakivel a többi vádlottak közül szembesítik, az rögtön elárulja kilétét. Azon kellett igyekeznie, hogy röviden és gyorsan végezzenek vele.

Czélt ért.

Olyan idő volt, a mikor röviden végeztek és gyorsan.

Még egy utolsó vádpontot kellett meghallania.

– Ön a budai várostrom alatt a testvérével Richarddal, összezördült, s e miatt párbajt vívtak együtt.

– Mink? riadt fel Jenő, elsápadva. Erről a két testvér minden levele, miket anyjukhoz irtak, hallgatott mélyen.

– Igen. «Forradalmi párbajnak» hívják azt; a franczia forradalom alatt az volt a divat, hogy ha két bajtárs összekapott, a vitát úgy egyenlítették ki, hogy mind a ketten az ostromlott várfal, vagy a megrohant ellenség harcz-sora ellen vezették csapataikat; míg egyik győz, vagy elesik. Ön ott is első volt a lábtón, s testvérét megelőzte. Igaz ez?

Jenő keble elszorult. Mi szörnyű háborgás lehetett az, mely ilyen hullámokat vetett! Hogy két ilyen testvér azt tehette? ő még hinni sem képes azt; ki feküdt az alatt a tenger fenekén.

Mit feleljen erre? Talán nem is volt igaz?

– Egy Baradlay nem szokott dicsekedni!

Jó felelet volt.

Meg voltak vele elégedve.

– Mit tud ön felhozni védelmére?

Az ifju büszkén felelt meg mindannyi helyett.

– Tetteinkben a védelem. Az utókor itélni fog azok felett.

A hadbiró kikeresé könyvéből az esketési formát; a vészbirák felálltak és utána mondták azt, a vádlott jelenlétében.

Azután kivezették az előszobába.

A vészbiróság ülnökei voltak egy ezredes, egy őrnagy, egy százados, egy főhadnagy, egy alhadnagy, egy őrmester, egy tizedes, egy szakaszvezető és egy közlegény.

Legelső a közlegény, a ki szavazatát adja, és így fölfelé.

Egy óranegyed mulva visszahívták.

A hadbiró felolvasta előtte az itéletet.

El voltak számlálva tettei, bevallva, rábizonyítva. Ki volt hagyva az, a mit visszautasított. Maradt még elég.

És ezekért meg kell halni.

Fejével inte, hogy jól van.

Holnap reggel.

Nagyot fohászkodott.

Czélt ért.

Csak azt kérte, hogy engedjék meg neki, hadd irjon levelet az utolsó éjszakán nejének, anyjának, testvérének.

Az meg lett engedve.

Megköszönte.

És olyan szeliden mosolygott végig biráin. Egy köny nem ragyogott szemében.

Hanem a birákéiban igen.

Hiszen ők nem voltak okai annak, hogy az Eumenydák szomjaznak, hogy a Diráknak vér kell.