Elől Víz, Hátul Tűz.

De most merre?

Ez volt a menekülő huszárcsapatra nézve az élet-halál kérdés.

Útjukat állja egyfelől az egész hadsereg, melynek zászlói közül a magukét kiragadták; másfelől két folyam, a Duna és a March; azután egy hegyláncz, a Kárpátok. A hol út és emberlakta hely van, ott megrakva minden helység a főhadsereghez siető katonasággal, a merre pedig szabad a tér, ott nincs sem út, sem hajlék megpihenésre, sem egy falat kenyér.

Másfél óra hosszat ügetve mentek folyvást egy dülőúton előre, melyről tudták, hogy a Dunához vezet.

Akkor elhajtotta a szél a felhőket, s a mint megszünt az eső, kezdték tájékozni magukat.

Jobbról meglátszott a Duna. Tükre fekete volt a fölötte elvonuló felhőtől.

A jobb parton látszott egy leégett révház, melyet öt nappal elébb még a stájer vadászok védtek a horvát csapatok ellen, s a harczban elpusztítottak.

Ide irányozta csapatját Richard.

A puszta épület kormos falait nem őrizte senki, a tágas udvaron elfért az egész lovasság.

– No fiuk, monda Richard, maga körül gyüjtve legényeit; most rátérünk arra az útra, a melyiken vagy haza jutunk, vagy a pokolba. Jól tudjátok magatok is, de azért én is elmondom, hogy a mit csak ember valaha kiszenvedett, az mind előttünk áll sorban, néhol csoportban is. Futnunk kell éjjel és nappal, usznunk vad és szelid vizeken keresztül, hegyeket megmásznunk, szemünket le nem hunynunk, koplalnunk, verekednünk; a melyikünk kidűl, az elveszett; ha elfognak bennünket, főbe lőnek. Én tehát nem mondom senkinek, hogy jőjjön velem; hanem megyek előre. Nem nézek hátra, nem számlálom meg, hányan jönnek velem abból a kétszázhúszból, a kiből a század állt még tegnap este. Nem esküdtetek meg senkit. Sötét van: a ki másra gondolta magát, elmaradhat, visszatérhet. Hanem ha egyszer a nap feljön, akkor azután, ha odáig velem jött, az készen legyen rá, hogy a csatatér törvénye alatt áll, és megtesz mindent, a mit én parancsolok, zúgolódás, morgolódás nélkül. Most tehát utánam, a kinek tetszik. Jön az első próba!

Az első próba nagyon alkalmas volt arra, hogy valakit, a kinek a szive nem dobog az igazi helyén, rögtön megtérítsen. Richard kapitány gázlót keresett a Dunán keresztül.

Korábbi táborozási hadgyakorlatokból jól ismerte a környéket, a Duna medrét zátonyaival, sekélyeivel; neki és vén huszárjainak játék volt a Dunán átkelni hid nélkül; hanem az ifjabbaknak aligha nem jutott valami eszébe, mikor felnéztek a futó csillagra, mely épen akkor hullott alá az égről, mikor a legelső paripa csülökig kezdett gázolni a vízbe, – s előttük állt az egész széles sötét folyamtükör, melyet nyeregben ülve, fegyverestül kellett átszelni.

Pedig ez még csak játék! Mentül szélesebb a víz, annál lassúbb a folyása, annál sekélyebb a medre. A két part között három zátony fekszik, azokat a víz csillámáról felismeri a vezér lovag, s míg azokon végig csak gázolni kell a vizet, a közöttük fekvő mélyebb folyáson igyekezve úsznak át a lovak.

Ha valaki nézné ezt a képet, a sötét víz tükrén egy ezüst szegélyű óriás kigyót látna átkanyarogni. A lovak fejei s a lovasok derékig emelkednek ki a vízből, kettesével egymás mellett hosszú sorban.

A túlparton fiatal nyárfapagony fogadja a menekülőket.

Annak egyik tisztásán összegyűjti Richard követőit.

– Most számláljuk meg, hányan vagyunk?

Az őrmesterek számbaveszik a legénységet.

«Kétszázhúsz!»

– Lehetetlen! mond Richard; hiszen kettőt az előőrsön hagytunk.

– Már itt vannak, szólal meg egy dörmögő hang, melyben Pál úr borizű hangjára ismer Richard.

– Te vagy az Pál? szól a kapitány megörvendve; utánunk találtál?

– Ismerem az eszejárását.

– No az derék volt tőled. Mi hír a táborból?

– Mikor én eljöttem, a vasasok felkerekedtek s lehuzódtak a város elé, mintha csak ki akarnának bennünket kerülni; akkor aztán én is azt gondoltam, hogy nekünk már itt nincs mit strázsálnunk, gyerünk öcsém a többiek után.

– Nem vettél észre semmi zajt?

– Semmi nesz sincs. Az eső sorban kioltotta az őrtüzeket.

– Hová lett a hadnagy és zászlótartó?

– Azok nem értettek velünk egyet; elzártuk őket egy kriptába.

– Élve?

– Igen. Fel van irva az ajtóra, hogy ott vannak, értük mehet, a kinek kellenek.

– Engem is oda zártatok volna, ha veletek nem jövök?

– Igen. Halva.

– Miért halva?

– Megbecsültük volna vele.

– Köszönöm. Megszolgálom. – Most tegyétek le a kezembe az élteteket, a mint én az enyimet a tietekbe adom. Vedd kezedbe a zászlót; te fogod ezentúl hordozni. Álljatok körülem.

A huszárcsapat négyszöget alakított, melynek közepét Richard foglalta el a zászlótartóval.

A láthatár keleti oldalán halványsárga vonal kezdte el külön választani az eget a földtől; – de még inkább jelenté a reggel közeledését a távoli ágyuvillogás: az ostromtelepek megkezdték munkájukat a torlaszok ellen. Virrad!

A sápadt reggelfény s a tűzvillanások mellett esküdött kétszázhúsz ember, egy sárguló erdő közepett vezére szavára vas engedelmességet, vak bátorságot, végelszánást – egész a hazajutásig.

Mikor a nap tűzveres hegyként kiemelkedett a hegyek mögűl, akkor látták, hogy a középen lobogó zászló – ama háromszinű.

Előre!

– Félnapi egérutunk van, monda Richard bajtársainak; a ki legközelebb észre fogja venni eltünésünket, az Palvicz Ottó, a vértesek őrnagya. Üldözni fog bennünket azon az úton, a melyen menekültünk, s csak itt fogja észrevenni, hogy átúsztattuk a Dunát. Nehéz lovasság ezt nem csinálja utánunk. Vissza kell kerülniök a hajóhidig, hogy a tulsó partra átjőjjenek. Az alatt mi félnapi járóföldet nyerünk előttük. Ha késő estig folyvást nyeregben ülünk, akkor üldözőink minden erőfeszítés mellett sem érik el, hogy utunkat elvághassák. Ez az első nap feladata. A többit majd megtudjuk később.

Richard minden nála levő pénzét kiosztá a legénység között, azzal az utasítással, hogy bárhova szórja is őket széjjel a viszontagság, élelmi szereikért megfizessenek, a népet ne zsarolják.

Azzal megindultak a nyárerdőben előre, utat keresni.

A legközelebbi dülőút egy magányos úri kastélyhoz vezette őket.

Az a kastély egy cseh főnemes birtoka volt.

Csak az úrnő volt honn.

Férje a koruna cseszka pártjához tartozik.

Richard maga beszélt az úrnővel; mire a legénység pálinkát, kenyeret, füstölt húst kapott, valamint koszorúba fonott szénát és abrakot lovai számára.

Két óráig pihentek itt. Richard az úrnőtől egy részletezett térképet kapott, melyben minden dülőút fel volt jegyezve egész a morva és a magyar határszélig. Erre volt legfőbb szükség!

Egy erdőkerülője az úri kastélynak vezette el félreutakon az egész csapatot a legközelebbi erdőségig. Ott ismét szerencséjükre bízta őket, s a menekülő hadfiakat elnyelte nemsokára az erdőhomály és a korán beálló őszi éjborongás.

A mint egy hegyhátra felkapaszkodtak, Pál úr figyelmezteté Richardot a hegytetőkön itt-amott kigyulladó tüzekre.

– Ez nekünk szól, monda Richard. Jeltüzek azok, a mikkel szökésünket tudatják.

Nem sokára láthatták, hogy a jeltüzek nemcsak hátuk mögött, hanem előttük is kezdenek sorba fellobogni. Az egész vidék mind a határszélig fel lesz az éjszakán ellenük zajdítva.

Egy máglya a hátuk mögött hagyott ellenkező hegyoldalon az egész tájt messze megvilágítá, a melyen épen keresztül jöttek.

Richard távcsövével kiveheté, hogy a tűz világánál lovas alakok haladnak keresztül.

– Nyomunkban vannak! Sokkal hamarább mint hittem. Most aztán nincs tanakodni való idő.

Hogy útat veszítsen, egy mély völgynek vette irányát.

Ismerte azt a völgyet korábbi hajtóvadászatokból; egyik osztrák olygarcha birtokát képezte az. A völgy oldalán szabályozott hegyi patak fut végig, mely alant roppant medenczét táplál vizével. Annak egy része halastónak van elrekesztve, más része hét kőre dolgozó malmot hajt, s koronkint rétöntözésre használtatik.

Richard úgy okoskodott, hogy ha ő e malmon egyszer túl lesz, annak a vízgátját elszakítja s a vizet ráereszti a völgyre. Akkor aztán nincs az a lovas, a ki azon a völgyön át tudjon hatolni az ő nyomában, kivált ha Palvicz jön utána nehéz lovasaival, azok bizonyosan benne maradnak a posványban.

Hanem egyre nem számított: arra, hogy a mi szolgálatot ő szándékozik megtenni Palvicz Ottónak: ugyanazt megtehette már valaki más ő neki.

Mikor a völgykanyarulatnál a malom tájékára értek, Pál úr vágtatott vissza az előcsapattal, jelentve, hogy az egész völgy tele van vízzel, a gát keresztül van szakítva előttük. A molnár azt mondja, hogy az uradalmi erdész vágatta azt keresztül ezelőtt egy pár órával. Tehát bizonyosan az ő feltartóztatásuk végett történt ez.

Richard a malomhoz lovagolt. A völgy egészen víz alatt állt már. S a vizen csak egy keskeny czölöpös gát vezetett keresztül, az pedig két ölnyi szélességben le volt bontva, úgy, hogy csak a czölöpök álltak ki a vízből.

Richard nem veszté el hidegvérét.

– Nem baj ez. Le kell venni a malom kapuit, keresztül fektetni a czölöpökön s mindjárt lesz hidunk.

Intézkedését rögtön foganatosították. A malom kapui előhozattak s áthidalták velük a gátrést.

Hanem a lovak nem akartak rá menni a hidra.

– Félnek tőle; mert fehér, monda Pál úr.

– Be kell hinteni sárral, parancsolá Richard.

– Nem jó lesz. Akkor majd nem tudjuk meggyujtani.

– Igazad van, Pál. Ha magunk átmentünk rajta, meg is kell gyujtanunk, hogy más ne használhassa. Találsz a malomban degetet.

Azt csakugyan talált Pál úr, egy hordóval. Végig önték s elmázolták a rögtönzött hidon.

Most aztán épenséggel nem akart rá menni egy ló sem. A degettől csúszott a patkója s a tompa dobogástól visszarettent.

Pál úr káromkodott mint egy pogány.

– Bizony itt nyomnak bennünket.

– Dehogy nyomnak, biztatá Richard. Mi ketten szálljunk le a lóról. Egyikünk biztatja hátul, másikunk vezeti a kantárnál fogva, mindenki lován maradjon.

Az volt aztán a pogánynak való munka. Egyenkint vonszolni át minden ijedező, kapálózó lovat a dobogó hidon. A paripa, a mint meghallotta a dübörgést lába alatt, horkolt, tombolt, ágaskodott; a rajta ülő káromkodott. Pál úr könyörgött neki minden szentekre, Richard nyűtte rajta hátulról a rőzsekarókat, csak úgy csattogott. Így vittek át minden lovat.

No ezt a lármát meghallhatta, a ki csak élő emberszámot tett abban a környékben.

Nem is veszett az kárba; rövid idő mulva kigyulladt a jeltűz annak a hegynek a tetején is, a honnan a többi jeltüzet is észrevették. Üldözőik már odáig értek a nyomukon. Bizonyos, hogy erre a lármára csak utánuk találnak.

Richard és Pál úr facsaró víz volt már az izzadságtól.

– No kapitány uram, én ma leszolgáltam a purgatoriumból a fele kapitulácziót, monda az öreg, mikor már mind átvonszolták a lovasságot. Csak harmincz vezeték ló volt még hátra, harmincz vitézzel.

– Trombitaszót hallok a hátunk mögött, monda az egyik legény; jó volna tán a vezeték lovakat hátrahagynunk, s a kik átmehetünk, mennénk tovább.

– Csak fogadjátok az én parancsomat, monda Richard; a lovak közől egyet sem szabad elhagyni; mindenki együtt maradjon. Senki előre ne menjen.

A vezetéket is áthurczolták egyenkint.

A trombitaszó most már egészen közel hangzott a völgyben, s a sötéthez szokott szem kiveheté a közeledő fehér köpenyegeket.

Richard valamit sugott Pál úr fülébe, mire ez két legénynyel eltávozott a gát mentében.

Azután meghordatta Richard a rögtönzött hidat száraz galyakkal, a maradék kátrányt ráöntette s azzal üszköt dobatott belé.

Mikor a láng fellobogott, már akkor színről-színre láthatá egymást a két csapat.

Richard felugrott lovára, s parancsot adott lovasainak az indulásra. «Csendben és vigyázva a keskeny gáton végig a völgy mentében!»

Ő maga leghátul maradt.

Amazok ott tulnan nem jöttek a szokott zárt rendben. Az üldözés alatt nekik is úgy felbomlottak a soraik, hogy órajárásnyira voltak elszórva egymástól; négy-ötöde az ezrednek itt-amott elmaradozott.

Azok között, a kik a nemes hajtóvadászatban legközelebb érték a kergetett vadat, ott volt Palvicz Ottó maga. Jó telivér lova győzte az üldözést. Húsz óra hosszat tartott az már, pihenés, etetés nélkül.

Nem is igen volt Palviczczal több húsz embernél. A többi még ki tudja, mikor érkezik.

Hanem ennek a húsz embernek az élén mégis oda lovagol Palvicz Ottó az égő hidhoz s megkisérti a lovát nekihajtani. A paripa megtagadja a tűzbeugratást.

Palvicz ekkor átkiált Richardra:

– Baradlay Richard százados!

– Itt vagyok, Palvicz Ottó őrnagy.

– Add meg magad, kényre, kegyre.

– Jőjj ide és fogj el.

– Azt meg is teszem, bizonyos légy felőle.

– De ma nem.

– Még ma bizonynyal. Addig meg nem pihenek.

– Megpihentet ez a mocsár.

– Egy óráig. Egy óra alatt betömetem a rést, s ismét sarkadban vagyok, nem menekülsz meg tőlem.

– Majd meglátod.

E szóváltás alatt a halastó tájáról harsogó moraj hangzott, mint mikor vízzuhatag omlik alá, s Palvicz Ottó észrevevé, hogy egy új áradat rohan a gátrés felé, mely azt szélesebbre kezdi szakítani.

– A halastó zsilipjét is felhúzattam, monda Richard; nem fogod te azt a rést egy óra alatt betömetni.

Palvicz Ottó látta, hogy Richardnak igaza van.

– Azt látom, hogy nem jutok hozzád, hanem ha gavallér ember vagy, maradj a helyeden s vívjunk meg a tűzön, vizen keresztül, a hogy derék katonákhoz illik.

– Elfogadod a pisztolyt?

– Elfogadom.

– Lövünk egymásra addig, míg egyikünk a lóról lemarad.

– Nem bánom; hanem előbb katonáink menjenek a lőtávolon kívül; minek lőnők meg egymás helyett ezeket a derék fiúkat?

– Igazad van! Jobbra át!

– Balra át. Indulj!

A két vezér a zuhatag két partján maradt, mely fölött recsegő lánggal égett a hid; jó világítás egy éjjeli párbajhoz.

Fehér köpenyeg volt mind a kettőn, jó czéltábla. Kétszer lőttek egymásra; Palvicz golyója Richard csákóját furta keresztül, míg Richard ónja Palvicz mellvértjén ütött horpadást.

– Újra töltsünk! kiálta Palvicz. Hanem már ahoz nem volt sem alkalom, sem idő; Pál úr a halastó zsilipjét kivettette helyéből, s az egész víztömeg neki zúdult a malomgátnak, az egész hidat czölöpöstül beledöntötte a mocsárba; egy percz alatt sötét lett, s a két ellenfélnek menekülni kellett jobbra-balra, a rohanó ár elől.

– Holnap folytatjuk! kiálta át Palvicz.

– Ott leszek! viszonzá Richard.

A mocsár, mely egy percz előtt még vérveres volt mint a Phlegeton, most fekete lett, mint a Styx.

Ez félnapig fel fogja tartani az üldöző lovasságot, az alatt tovább menekülhet Richard futó csapatja.

Csakhogy most már fel van lármázva ellenük az egész vidék. A legközelebbi faluban, melyet elérnek, már megtagadják tőlük a parasztok az élelmet. «Ti nem jó járatban vagytok», mondják s odább kell menniök étlen, mert rabolni nem akarnak.

Egy hid előtt már kaszás népfölkelés fogadja őket s megtagadja tőlök az átkelést a hegyi folyamon.

– Kapitány uram! A hogy Bécsben az apácza-klastrom előtt tettünk!

– Nem szabad, mond Richard; a föld népével nem verekszünk.

Azokat ugyan egy sor lövéssel is szétriaszthatta volna, de inkább más útat vett s két órai kerülőt csinált.

Nem akart vért ontani, míg hazájába nem ér. Enni sehol sem kaptak már, a nép mindent eldugott előlük.

Dél felé egy korcsmában jutottak egy egész kenyérhez és pálinkához.

A kenyeret maga Richard felosztá annyi darabra, a hány embere volt, s kiosztá közöttük, mint az úr vacsoráját. Egy korty pálinka a kenyérhez: ez volt minden ebédjük. Mint a hajótörötteknél, kik egy tutajon menekülnek a tenger hátán.

Délután ismét egy patakmalomhoz jutottak; az épen haricskát őrölt.

Eldorádó ez! Haricska-puliszka lesz itt minden ember számára! Lucullusi vendégség! Nincs ugyan hozzá se zsír, se szalonna, de fejedelmi lakoma az magában is. Ki ne ismerné az ízét; mikor vadászaton elfogyott minden eleség, s aztán a jó sors egy juhászkunyhóhoz vezetett, a hol volt minden: – víz és haricskaliszt.

A huszárok lenyergeltek, egy rész a lovak vasalásához fogott, másik a konyhához látott, roppant kondérban kavargatva a fakóbarna liszttömeget, mely különös szakácsművészi vegytan folytán, a víz hozzájárultával lassankint egy tömör egészszé idomul, a mit úgy neveznek, hogy puliszka.

Richardnak az alatt, míg a lakoma készült, gondja volt az előőrsöket kiállítani, nehogy meglepessenek.

Mikor készen volt a puliszka, rúdra vették a vas kondért, s mert abban estig sem hült volna meg, leterítének a gyepre tizenkét huszár-köpenyeget; s a nagy fakanállal kitálalták tizenkét részre a párolgó főzeményt, a mihez még a farkas-éh sem közeledhetett volna azon forrón.

Mikor aztán épen neki akartak telepedni a fehér köpenyegnek, mely egyúttal abrosz volt és tál, jönnek vágtatva az előőrsök: «rajtunk vannak a vértesek!»

Hirtelen nyergelni és lóra kapni! A forró puliszkát bele csavarintani a köpenyegbe; azt átvetni a nyergen! Még csak bele sem kóstolhattak.

Zengett is az erdő a sűrű áldástól!

És már most megint előre; a hogy a ló birja!

Most már nem kereste Richard, merre van út, csapás, hanem a merre a napnyugatot tudta, a rónán keresztül: mezőkön, tarlókon, szántott földeken át, hogy a hab csorgott a lovakról két felől.

– Minden lovunk itt vész! dörmögé Pál úr a háta mögé, mikor a szétziláltan futó csapatra visszatekintett.

Egy-egy ló ki is dült; annak a lovasa felkapott a vezetékre. Jó volt azokat elhozni. S aztán igyekezett az elmaradozó a többieket utólérni.

Hanem az üldöző csapat sem volt jobb állapotban.

Bár ily közel beérte ellenfelét, az egyenes úton nyomába szelve annak, ki kanyarogni volt kénytelen: itt a szántóföldeken keresztül futtatásban nem állta ki vele a versenyt.

Richard jól számított arra. A nehéz lovasság csak léptetve tudott haladni a süppedő talajban, míg ők koczogva győzték.

Mégis csak amazoknak kell elébb kidülniök.

Richard leghátul maradt, hogy egyetlen emberét se veszítse el. Ha valamelyiknek valami baja történt, segített rajta.

Így került össze másodszor is Palvicz Ottóval.

A vértes főtiszt messze háta mögött hagyta utolsó kisérőjét is. Ő egyes egyedül rugaszkodott Richard után.

Richard hátra-hátra nézett rá, s engedte magához közelebb jönni.

Egyszer aztán oly közel jutottak, hogy egymás szavát meghallhatták.

– Állj meg egy szóra! kiálta Palvicz.

– Így is meghallom, felelt Baradlay.

– Ha bátor vagy, ne fuss előlem!

– Pedig leszek olyan bátor, hogy egészen elfutok előled.

– Az gyávaság. A hátadat látom!

– Majd lesz még megfordítva is.

– Nem mersz velem megverekedni.

– Nem akarok. Az alatt míg mi verekszünk, a te csapatod utolérhetné az enyimet.

– Ugy is utóléri.

– Gondolod?

– Bizonyosan tudom. Ti balgák! Látjátok ott azt a füzes vonalt? Az ott a March partja.

– Ismerem.

– Ott meg vagytok szorítva.

– A Duna sem szorított meg.

– A Duna még jó ember; de a March rossz ember. Azt te nem ismered.

– Majd megismerkedünk egymással.

– Jobb lesz, ha szembeszállsz és megverekszel; ha elfoglak, nincsen pardon!

– Nem is kértem.

Ez a szóváltás egész kedélyesen folyt a két vitéz közt, kiket alig három lóhossznyi tér választa el egymástól. Richardnak gondja volt rá, hogy egészen közel ne ereszsze magához üldözőjét.

Az előrehaladt huszárcsapat egymás után elért ama füzes vonalhoz, mely a March partját jelzi. Ott megálltak.

– Látod! kiálta Palvicz. Huszárjaid nem mernek neki vágni a Marchnak.

– Majd mernek mindjárt!

– Őrült vagy. Lovad, embered mind elvész, ha most tajtékzó izzadtan a jéghideg vízbe viszed.

– Ha vész, velem együtt vész.

Ezzel a szóval sarkantyúba kapta paripáját Richard s vágtatni kezdett.

Palvicz utána.

Gyepes térre jutottak, a hol a két nemes mén könnyedén futhatott.

Palvicz két lóhossznyira beérte Richardot, mikor az a partra felkapatott.

Richardnak két pillanatnyi ideje volt.

Az egyik arra, hogy végig tekintse a veszedelmet, mely elől huszárjai visszadöbbentenek. A March meg volt áradva a záportól, s sebesen hömpölyögve rohant partjai közt iszapos, sárga hullámaival. Ez a halál lakása!

A másik percz pedig arra, hogy csapatjának e szót kiáltsa, «utánam!» s azzal a magas partról a hab közé ugrasson.

A nyomába kaptató Palvicz rémülten rántá vissza paripáját.

Pillanat mulva felmerült ló és lovas a fejük fölött ívben csapó hullámok körül. Richard nevetve kiálta vissza ellenfelére:

– Nos hát, jer utánam.

Erre az egész huszárcsapat egy harsogó éljenordítást rivalva, neki ugratott a sebes árnak s követte vezérét.

Palvicz Ottó elbámulva nézett utánuk: nézte vergődésüket a ragadó árzajlatban – s talán még aggódott is, hogy oda ne veszszenek.

Mind átjutottak a tulsó partra.

Nem ártott meg nekik a jéghideg fürdő. Még új erőre kaptak.

Hanem a vértes csapat nem csinálta utánuk ezt a merényletet. Palvicz végkép elszalasztá őket.

– Baradlay! Még találkozunk, kiálta át a tulsó partra.

– Keresni foglak; viszonzá Richard.

Lucskosan, bőrig átázva folytatták a lovasok az útat.

Még jó volt rájok nézve az új erőfeszítés; hiszen ha meg akartak volna pihenni, ázottan, a kemény őszi éjben megvette volna őket az Isten hidege.

Ló és lovas füstölgött a párázattól. Hányadszor száradt meg már rajtuk az a ruha, a hideg széltől!

A March tulsó partján süppedékes róna fogadta a menekvőket. A lovak csülökig dagasztottak a sárban. Mégis előre kellett menni; most már lehetetlen volt a végszükségnek, az életfentartás parancsszavának nem engedni. Vezér és közvitézek mind azt hitték, hogy ha a jövő éjszakát lovastul együtt födél alatt nem tölthetik, mind elpusztulnak; már akkor a harmadik éj következett, hogy szemét le nem hunyta senki. Ki kell egyszer aludni magát mindenkinek s legalább egyszer jóllaknia, hogy a továbbihoz ereje legyen.

Csak egy falut hozna már elénk az úr Isten! imádkozott magában némely fiatal huszár. Pedig a huszárnak nem jó imádkozni. Ez Pál úr életbölcsészete. Csata órájában sokszor meglátja az ujoncz legény arczán, hogy ez most magában imádkozik, s veszekszik vele e miatt: «Ha imádkozol, bizony rád talál a golyó. Azt hiszi, ez jó ember, hadd üdvözüljön.» De azért mégis egyre fohászkodnak azok magukban: «Csak már valami falu jönne!»

És ime csakugyan megjárta a huszár az imádsággal; mert a jó sors hozott eléje nagy kivánságára nem is falut, hanem várost.

A mint egy dombra felkanyarodtak, az előttük fekvő völgyben ott láttak egy szép hattornyú mezővárost.

Azt pedig nem kértek a sorstól. Az már sok volt. Ők csak falut óhajtottak.

A mezőváros ó-német szokás szerint kőfallal volt körülvéve. Abba bemenni nem volt tanácsos.

Kerülő úton el lehetett ugyan mellette haladni, hanem azt az utat egészen uralta egy magas sánczok közül kilátszó épület. Tapasztalt szem könnyen felismeri benne a lovassági kaszárnyát. Ez valószinűleg egyike azoknak a vidéki városoknak, a hol a tartalékszakaszok tanyáznak. Meglehet, hogy a mostani hadjárat miatt nincs benne katonaság. De az is meglehet, hogy épen a miatt több is van központosítva a szokottnál.

Kérdezősködni nem lesz tanácsos. Itt senki sem jó barát. A legelső ember, a ki a menekvő csapatot észreveszi, el is fogja őket árulni.

Tehát vissza az erdőbe, a melyből épen kijöttek. Ott meg kell várni, míg az éj leszáll. Sokáig időzniök azonban nem lesz szabad, mert a felől is bizonyosak lehetnek, hogy Palvicz rögtön küldött hirnököt valami csónakon keresztül, ki a térparancsnokot a futókra figyelmeztesse.

A mint az éj beállt, az első óra meghozta a biztos tudósítást. A sánczos épületben takarodót trombitáltak.

Az ismeretes «tradra, tradritradra» hangjára nyugtalanul hegyezték a füleiket a huszárlovak, máskor azt jelentette az: hogy éjszakára abrakot hoz, s puha almot vet szalmából gazdájuk. Héj messze voltak most attól!

A trombitaszó négyszer újra kezdődött a sáncz négy szögletén. Mikor pedig az elhangzott, akkor következett a dobszó. A városban verték a takarodót, arra az ismeretes nótára, a miről azt képzeli a katona, mintha így szólnának a dobok: «Kenyeret, kenyeret, kettőt, kettőt!»

Tehát gyalogság is fekszik a városban.

Megkerülni a várost és kaszárnyát teljes lehetetlen. A tőzeges mocsáros ingoványba ló és lovas oda veszne.

Valamerre pedig csakugyan menni kell, mert az az őszi éj nagyon embertelen.

De hát merre?

Talán csodálatos is ez a kérdés? Kétszázhúsz magyar huszár, az új mythologia centaurusai ne tudnák merre menjenek, mikor kard van a kezükben?

De hozzá kell gondolni, hogy ezek a vitézek két éjjel nem aludtak, s még ma nem ettek, hogy lovaik el vannak csigázva, ruháikat átáztatta a folyam, tagjaikat megdermeszté az őszi nyirkos hideg. Tudják azt a hadvezetők, hogy sok csatát elvesztett már az éhség; sok derék sereget, a ki az eget vívni indult el, megvert a lenézett ellenség – a ki jól volt lakva.

Richard jól tudta, hogy csapatját ezúttal a tűzpróbán nem viheti keresztül. Ők most nyavalyás emberek, a kiknek nem szabad vitézkedni.

Majd eljön annak is a napja, csak ezt a krizist kiállhassák.

Végre is ki jött segítségükre? Az az embertelen őszi éj, a kit oly szitkozódva emlegettek. Az az embertelen őszi éj egyszerre oly sürű nehéz ködöt bocsátott le a tájra, hogy nem lehetett húsz lépésnyire látni, mintha mondta volna: majd én betakarlak benneteket.

– Fiuk, monda Richard, jó kedvvel fordulva huszáraihoz, most egy furcsa tréfát csinálunk. Minden ember takarja be a nyeregtakaró darabjaival a lova lábait, s aztán induljunk.

A legénység elértette a szándékot. Félóra alatt minden ló lába be volt burkolva pokróczba. Így nem hangzott lépteik dübörgése.

Azzal megindultak egyenesen az országút felé. És azután folyvást az országúton haladtak előre, mint a kik legjobb járatban vannak.

Szemközt nem jött rájok senki. Ilyenkor tisztességes kisvárosi polgár alszik már.

Ők sem láthatták merre járnak. Csak mentek előre. Egyszer hallották, hogy kiáltja az éji őr a tizenegy órát. Azután láttak egy lámpát közeledni maguk felé. Valami ötven lépésnyi távolban megállt az előttük s ott megint elkiáltotta az őr a tizenegy órát. Ha meglátta őket, azt hitte, kisértetek, a mik nesz nélkül járnak a köd felett.

Egy-egy fehér ház is maradozott el itt-amott mellettük, a minek ablakában még gyertyavilág égett. Csak a kutyák vonítottak eléjük szokatlanul, míg a város alatt végig haladtak; még föllármázták az embereket.

Most következik a legveszélyesebb pont. A hol az országút a várost elhagyja, ott van egy sorompó. A sorompóknál egyúttal őrtanya is szokott lenni.

Hogy itt is úgy van, arról rögtön tudósítva lettek. Pár száz lépésnyire előttük egyszerre felhangzott a hosszúra vont kiáltás: «válts fel!»

Nagyon jó.

Már most következik, hogy jön az egész őrjárat az őrszemeket felváltani.

Az is jött. Hallották a robogását. «Egy róta lehet», mondá Pál úr, félig magának dörmögve.

Néhány percznyi megállapodás után a robaj közelebb jött.

– Ezek egyenesen ránk jönnek! monda Richard. Ki a kardokkal!

Most már csakugyan nem látszott másban a menekülés.

A szemközt jövő lovasság azonban, mielőtt a ködben egymást megláthatták volna, szép csendesen félre kanyarodott s nemsokára elhangzott a dobaja. Bizonyosan más őrszemeket felváltani tért el a város felé.

Richard azután egész nyugalommal folytatta az útját a nyitott sorompón keresztül, az őrszem előtt végig haladva. Az a sötétben és ködben egész bölcseséggel a saját csapatjának nézhette őket, csak azon bámulhatott, hogy mi módon szaporodott meg az iménti róta ily sokaságra? hanem a mint ezen észrevételét közlötte két óra mulva az őrvezetővel, s az még egy óra mulva a parancsnokkal, már akkor Richard régen hetedhét országban járt a hátuk mögött.

– No fiuk, most már pipára gyujthattok; monda Richard egy negyed óra mulva, s leszedhetitek a lovak lábairól a bocskort.

E pompás tréfára még jókedvük is lett a fiuknak. A jó kedv a lovakra is kiterjedt. Mintha csak most kezdték volna, úgy fogtak hozzá az ügetéshez. Egy fiatal legény elkezdett danolni az éjszakában: «Piros bársony süvegem: Most élem víg életem». Pál úr kontrázott, csak úgy magában dudolva, mély medvehangon: «Bokréta van mellette, barna babám kötötte». Míg az egész csapatra elterjedt a danoláskedv.

Egész éjjel danoltak.

A járt országúton sokkal könnyebb volt a haladás, a tegnapi sárdagasztás után még pihenésnek lehetett azt nevezni. Az út egyre emelkedett, úgy látszik hegyes tájékba visz.

Mikor a nap fölkelt, a köd egészen elmaradt, előttük a Kárpátok emelkedtek. Azokon túl már a haza!

Gyönyörű őszi tájkép. A közelben a dér festette bükkerdők sárga és veres facsoportjai, a távolban a fenyvesek örök sötétzöldje, mik közül már havas hegyhátak emelkednek ki.

A tulsó oldalon pedig egy világtenger! A mennyire a szem ellát, egy hullámzó oceánt lát, a földön fekvő köd oceánját, mely hófehéren, tornyos habokkal a tengert utánozza. Egy-egy magasabb dombtető látszik ki belőle zöld szigetnek. Ennek a tengernek a fenekén fekszik az egész hátrahagyott tájék, a melyen három nap, három éjjel keresztül vergődött a menekvő csoport. S mintha mindazt, a mit átszenvedett, ott feledte volna e ködoceán fenekén, olyan kedve támadt. Nincs már semmi panasz.

S még hozzá egy barátságos falu fogadja őket, a hol nem tagadja meg a föld népe a részvétet az üldözöttektől. Apraja, nagyja, férfia, asszonya szivesen látja őket; megnyitják előttük kapuikat, szérüskertjeiket, térdig állnak a lovak a szénában, a gazdák segítenek vasalni, szerszámot igazítani. Előadják, a mi enni, inni való. Nem gazdagok, sokkal nem szolgálhatnak; de most az árpakenyér is jó. Kecskéket vágnak a hadfiaknak s kezdik sütni nyárson, főzik jó sárga kásával, hordószámra hordják elő a friss turót, csapra ütik a fenyőpálinkás csobolyót, azt sem kérdik, ki fizet meg érte?

Hej ez nem olyan ebéd lesz, mint a tegnapi volt!

Pedig hát épen olyan ebéd lett.

Mikor félig volt sülve, főve minden, jönnek vágtatva az előőrsök: itt az üldözők csapatja!

Ugyan igyekeztek helyrehozni a mult éji kudarczot, hogy úgy meghagyták magukat tréfálni. Kocsira rakták a gyalogságot, előre küldték a lovasokat s vágtattak lóhalálában a szökevények után. Nem volt nagy mesterség pihent lovakkal utólérni az agyoncsigázottakat.

Tovább innen!

Mégis futni?

Most már kitört a harag: «verekedni fogunk!» ordíták a felzavart huszárok; «vagy mi eszszük meg őket, vagy ők esznek meg minket».

Úgy látszott, hogy nincs is más választás.

Az üldözésükre siető lovasság hátuk mögött nyomult előre, míg a kocsikon érkező vadászok a falu felett elhaladva, a kivezető út melletti erdőt igyekeztek megszállni, hogy elvágják a menekvők útját. Valószinű volt, hogy hamarább odaérhetnek, mint a huszárok, kiknek dolgot ád a felnyergelés.

A mennyi időt elvett a huszároktól a felkészülés, annyi kellett üldözőiknek is arra, hogy az elmaradozottakat összevárják. Richard ezt az időt arra használta fel, hogy körülszemlészte a tájékot.

Az országútat csak erős harcz mellett lehetett elfoglalni a vadászoktól. És ha el lesz vala foglalva, fenmarad a folytonos üldöztetés a lovasság által. Ebben a harczban lassankint fel lesz morzsolva a huszárcsapat; egy sem jut belőle hazájáig: elvész hasztalanul, ok nélkül, siker nélkül.

De van még egy út. Egyenesen fel a hegyeknek! Keresztül a havasokon, a merre az ormok jégtarajai világítanak.

– Kapni-e útat és vezetőt a havasok felé? kérdé házi gazdájától Richard. A jámbor ember juhos gazda volt, élete alkonyán lévő férfi.

– Út van uram, s ha kell, én elvezetlek rajta, míg más vezetőnek adhatlak; s azon az úton tudom, hogy meg nem üldöz benneteket senki; hanem azon az úton meg lehet halni éhen.

– Megkisértjük.

A huszárság összeczihelődött már. Sorrendbe álltak kivont karddal. Némelyiknek a kardjára fel volt tűzve a félig sült kecskeczomb, a mit a nyársról leszelt. Onnan csak nem veszi azt el senki.

– Hüvelybe a kardot! vezényelt Richard. Aztán jobbra át.

– Hová? kiálták azok dühösen. A falra megyünk-e lóháton? Inkább neki az ördögnek magának, ha husa van!

Richard elszántan húzá ki pisztolyát nyeregkápájából.

– A ki esküjét elfeledte: ajánlja lelkét Istennek.

A zúgás elcsendesült.

– A ki bízik bennem, jőjjön utánam, hisz én megyek elől!

A hüvelybe eresztett kardok csörömpöltek: «menjünk hát!» kiálták a hadfiak; hanem mikor a félig főtt lakoma mellett el kellett haladniok, senki se vehette nekik rossz néven, ha elkeríték hozzá a huszár asztaláldást.

A vezetőjük elől ballagott, hegymászó bottal, szeges talpú csizmával ellátva; utána Richard, azután egyesével a többi, bezárta a sort Pál vitéz; ő volt a sereghajtó.

Az üldöző ellenfél, ki egy óráig folyvást csatarendben várta, mely oldalról akarnak a faluból előtörni a menekvők? egyszer csak nagy bámulva látta őket fenn a meredek hegyi úton végig léptetni, hosszú, elszórt sorban: egy szédületes sziklafal oldalában, melynek keskeny párkányzatán volt olyforma hegyi út, hogy egyik lábnyom a másik után épen helyet talál rajta. Sohasem jártak ott lóval. S ez istenkísértő úton haladtak végig a huszárok, alattok száz ölnyi mélységben tombol a hegypatak, az egyik kengyel már a mélység fölött csügg, míg a másikat korholja a sziklafal a tulsó oldalon. Egy szédület, egy félrelépés s ember és ló összezúzva hever ott lenn.

A bámulat, az elszörnyedés után a düh lepte el az üldözőket. Valóban, ide már nem volt kedvük utánuk menni. De hogy szűzen ne bocsássák el embereiket, a vadászok utánuk lövöldöztek jó czéllövő fegyvereikkel, mik ezer lépésnyire elhordanak. Kedvező volt a czéltábla. A fehér mészkő sziklafal, s azon sorban a sötétkék ruhás lovasok. A golyók ott pattogtak sűrűn a sziklafalról vissza, s jöttében mentében minden golyó kétszer fütyölt el a maga emberének a füle mellett; mintha nem elég rettenet volna számára a szédítő mélység fölött járni.

S e rettenetes órában – a nap melegen sütött az izzó sziklafalra – a huszárok valamennyien aludtak a nyeregben s jobbra-balra bóbiskoltak; nem volt már okuk ébren lenni. Csak Richard, ki legelől ment, s Pál vitéz, ki leghátul járt, tartották magukat ébren s dörmögtek társaikra egyszer-egyszer: «ne aludjatok, héj!»

Az üldözők szeme elől egy új hegykanyarulat lassankint elfedé a menekvőket. Ott, a hova most betértek, ember nem fogja őket többé üldözhetni.

A sziklai úton végig mentek szerencsésen. Itt egy fenyves fogadta őket, ünnepélyes, viszhangos erdő, mint egy templom.

A legénység itt a jó hűsben meg akart pihenni, de vezetőjük sietteté őket: használni kell a derült órákat az utazásra, mert a havasok közelében gyakran meglepi az utazókat a köd s akkor majd lesz idő pihenni, mert senki sem tudja tájékozni magát.

Tehát csak előre, a hogy ember és ló birja!

Délutánra egy juhászkunyhóhoz értek. Az eddigi vezető beajánlotta a hadfiakat a juhásznak a további kalauzolásra.

Ott találtak egy boglya szénát, azt megvették, hogy legalább a lovaik jóllakjanak.

– Hát valami embernek való eledel nincs-e itt?

A juhok odalenn a völgyben legeltek, azokból nem lehetett mára felhozni. Hanem volt egy szapu savanyu tej; a mi olyanformán készül, hogy a juhtejet napról-napra egy edénybe öntögetik, s azt folytonosan kavargatják, hogy meg ne aludjék. Rossz eledel, de tápláló. Nem is urak számára gondolták azt ki. Ebből jutott minden huszárnak fél pohárral.

Még mást is kaptak.

Felfedeztek egy verem répát. A birkák számára volt eltéve. Émelygős, lenézni való eledel. De most az is vendégség volt. Jól laktak vele.

Egy huszár a térdén firkált valamit piros bőrtárczájába.

– Mit firkálsz, héj? kérdé tőle Pál vitéz.

– Felirom ezeket a dolgokat, a mik itt velünk sorban történnek, mert ha egyszer hazakerülünk, azt fogják rá mondani: hej de elvetemedett poéta lehetett az, ki ezeket kigondolta! ha csak mind meg nem esküszünk rá.

Pedig még hajh, de sok feljegyezni való következett abba a piros bugyellárisba!

Este felé egy kis holdvilág kezdett sütni. Richard fel akarta használni a szép ezüstös méla fényt, hogy előbbre hatolhasson. Hiszen még csak most voltak a kezdetén az óriási erőfeszítésnek. Megindult a vezetővel előre.

Most már folyton meredélynek vitt fel az út. A fenyőerdő ritkulni kezdett! Helyét elfoglalta a boróka, eleinte sűrű szálas erdőnek nőve; mentől feljebb, annál törpébbre zsugorodva, míg a havas közelében egészen lelapul a földhöz, s kúszik mint a szederinda, az apró áfonyabokorral osztva az uralkodást.

Reggel már csak áfonyával volt terítve a hegyoldal, melyen felkaptattak. Az legalább reggelivel szolgált nekik, a piros és kék bogyók épen akkor értek.

Hanem a napfelkölte ma nem volt olyan szép, mint tegnap. A havasok csúcsai ködökbe voltak burkolva, s a nap fénytelenül izzott a láthatár lilaszín gőzkörében.

A vezető hózivatarral kezdett biztatni.

A kopár hegyoldalt lassankint elhagyta minden növényzet, fenn a hegygerinczen már fű sem tenyészett, csak barnaszürke zuzmók terjengtek a kőrepedések között. E hegygerinczen haladtak naphosszant végig. Nem ember, de még madár sem járt e tájon. A halál országa volt az; egy tájék csupa sírkövekből.

S az előttük emelkedő havasok, mintha minden órai haladásnál fenyegetőbb rémóriásokká magaslanának fel: annál elriasztóbbak, mentül jobban közelednek.

A mennyire szem ellát, emberi lakásnak semmi nyoma, sehonnan a völgyből nem kavarog fel füst; nem révedez fel kolomphang, pásztorkürt, vagy vadász lövése. Nem lakik itt más, csak a felhő.

Most nincs itthon. Nagy szerencse. Valahol melegedni jár a napsugárban, vagy vizet szivárványoz a tengerből, vagy alszik valamelyik völgyben. De ha egyszer megjön s itt kapja a vakmerő vándorokat! A felhő nagyon haragos úr a maga országában!

Dél felé, a mint a hegygerinczről alá kezdettek szállani a völgybe, mely a legközelebbi havastól elválasztá őket, mint egy lomha fehér rém emelkedett ki eléjük a mélységből valami formátlan ködtömeg, mely a havas oldalán látszott csendesen végig libegni.

– Ha ez meglep bennünket, ott nagyot kell pihennünk, monda a vezető Richardnak. Igyekezzünk lejutni a völgybe, a hol cserjét találunk; legalább tüzelhetünk, ha rossz idő lesz.

A ködalak terjedt, szétborult, néhány percz mulva beburkolá az egész csapatot.

Itthon a felhő! s azt kérdezi, mit kerestek az én országomban?

És meg kell parancsára állni; nem lát többé útat senki maga előtt.

A kalauz azt az indítványt teszi, hogy majd ő előre halad pár száz lépésnyire, s ha biztos a járás, visszakiált, azután mehetnek utána.

A hadfiak azalatt helyben maradtak. A hideg felhő úr egyszerre megőszité valamennyi haját és bajuszát, fehér zúzmarával lepve be mindenkit.

Azután vártak egy negyedig az eltávozott kalauz kiáltására. Nem jött jel. Majd Richard maga elindult a nyomán s soká kiáltozott utána. Nem kapott választ.

A vezető valószinűleg iparkodott a csapattól megszökni; nem akart velök együtt ott veszni s magukra hagyta őket.

Most aztán ott voltak a felhőkirály országában elhagyatva, tájékozatlanul, beburkolva farkassötét ködfellegbe, étlen, szomjan, fázva.

Nem zugolódott senki.

– Jertek utánam, monda Richard s elkezdte csapatját találomra vezetni a meredélyen alá. Nem ült már senki a nyeregben, lovaikat kantárszáron vezették maguk után.

A felhő még a völgy aljában is úr volt. Azonban nehány órai veszélyes botorkálás után csakugyan eljutottak egy hegyoldalba, a mely sűrű borókacziherrel volt benőve.

– Itt kell maradnunk éjszakára. Gyujtsatok tüzeket.

Az éjszaka itt is volt már. Lehet, hogy a nap még fenn van. De a felhő fenekén már beéjjeledett.

Legalább lesz mivel tüzelni; a megfagyástól meg lesznek őrizve.

A lovakat egymáshoz kötözték; nem volt már nekik mit enni adni, hisz a gazdák is éheztek egész nap.

(Talán épen ebben az órában mondta Baradlayné legkisebb fiának: «bátyád fut a Kárpátokon át üldözve, kergetve; lába alatt a meredek örvény, az áradt hegyfolyam, feje fölött a zivatar és a keselyük. Talán elfogják, talán éhen vész, talán megfagy?!»)

(Oh ha látta volna fiát, mily helyeken jár!)

A huszárok őrtüzeket gyujtottak s azokat körül feküdték. Fáradtak voltak halálba: álom kellett már nekik, semmi más.

Richard megparancsolá, hogy minden tűznél egy ember ébren maradjon, a ki vigyázzon a parázsra s ne engedje a lángokat kialudni.

Azután ő maga is köpenyébe burkolta magát és lefeküdt egy tűz mellé.

A fiatal huszár jegyezgeté piros tárczájába a mai nap viszontagságait s nagyot sóhajta utána.

«Oh én uram teremtőm! mi következik még?»

S aztán ő is csak elaludt, mint a többi.

Emberfölöttit kivánt, a ki azt kivánta, hogy egy ember minden tűznél ébren maradjon; az őrök azt hitték, hogy ha ők jól megrakják a tüzeket, elégnek azok magukban is; s ők is aludtak mellette.

És aztán a hazaálmodónak alig volt annyi ideje, hogy elrepülhessen a szülői házig, s megkérdezhesse: hogy vagytok idehaza? midőn rémséges üvöltés verte fel valamennyit édes honnjártából. A paripák vésznyerítése volt az.

A felriadókat a pokol rémképe fogadta.

Az őrzetlen hagyott tüzektől meggyulladt az erdő egész hosszában, mire az alvók felriadtak.

A láng, mint egy hegynek felfelé rohanó láva, terjedt fölfelé, a széltől hömpölygetve, s keresztül világított ködön és éjszakán.

– Fel a havasnak! kiálta Richard s kantárján kapva paripáját, iparkodott a tűz közül menekülni, mely előttük, körülöttük, recsegve, süstörögve harapózott odább.

Volt már világítás! Lehetett már látni, merre van út? Átkozott, kétségbeejtő út; de fel kellett rajta mászni. Embernek, állatnak új erőt adott a végveszedelem. Néhol gázolni kellett a zsarátnakon keresztül; a szél, mintha tűzzel utánozná a hóesést, lángpelyheket zúdított arczaikba; a füstben meg kellett fulladni a tétovázónak; csak előre; fel a hegynek!

Mikor két órai titáni égostromlás után visszatekintettek arra az útra, a mit meghaladtak, a fejük szédült bele. Hihetlennek látszott saját maguk előtt, hogy ott fel tudtak jönni. Az egész hegyoldal egy izzó palásttal volt már beborítva, mely terjedt, a meddig bokrot talált.

Most aztán párologva a verítéktől, ott álltak a havas kezdetén, a hideg, fagyasztó éji légben.

Ott állva nem maradhatott, a ki a halált nem akarta hazavinni. Menni kellett, csak azért, hogy menjenek.

Mindenki vezette a lovát kantárszárán. Némelyiket vezetni sem kellett: ment magától a gazdája után.

Nem volt már miről tanakodni. Megy előre minden ember, ameddig bir; a ki nem, az kidől.

Újra megvirradt. A legkegyetlenebb napja virradt fel a menekülésnek. Köröskörül jéghegyek, jégmezők. Semmi út, semmi vezénylő pont.

Már második napja, hogy egy falatot nem evett senki.

Az égető szomjat szájukba vett hógolyócskákkal oltják. Utána még jobban éget.

S van valami, a mi szomjnál, éhségnél is jobban éget.

Egy-egy ló nem bírja már tovább, s kidől az útból. Gazdája ott könyez fölötte. Maga is szeretne lova mellett ott maradni fekve a kegyetlen hideg földön.

De Pál vitéz nem enged senkit elpusztulni. Ott jár leghátul, biztat, vigasztal, káromkodik, szidja az angyalokat; elesett, hóba beleszakadt lovakat segít kiemelgetni; a kidültek helyett vezetéket kerít; a fiatalokat példaadásával buzdítja. «Egynek sem szabad közülünk hiányzani. Hiszen mindjárt otthon vagyunk már.»

«Otthon! Az égben», susogja a fiatal huszár, a végjeleneteket jegyezve tárczájába.

A csapatrend végkép felbomlott már; két óra járásnyira vannak elszórva egymástól a menekülők. Richard az elejével messze elől töri az útat a mély hóban; Pál vitéz az utóhaddal a nyomában gázol.

Csodával határos, hogy még tart az erejök.

A ruha csonttá fagyva testükön, a kard maga is nehéz már. A lovak körme letöredezve, patkóik lemaradozva; hasuk nincs már, a nyeregszorítónak nincs mit szorítani. És még ki tudja, hol a végczél?

A sors még egy próbát tartott fenn a számukra. Délután bekövetkezett a hózivatar.

Sötét lilaszín felhők gyülekeztek a világító jéghegyek csúcsai körül, s onnan alábocsátkoztak a hómezőkre. A szél üvöltve vágta a futók arczába az éles havat. Aztán madártoll nagyságú hópelyhek kezdtek esni sűrűn, mik az előbbre haladtak nyomát eltakarták; most már csak kiáltozás után találtak egymás nyomába.

És ki tudja, hova jutnak így?

Ha Richardot a véletlen egy kijárástalan völgyszorosba vezeti, valamennyien odavesznek.

A hegyoldalokon óriási hógörgetegek mennydörögnek alá, s egy-egy hócsúszamlat embert és lovat eltemet.

Még sem vesztik el lelküket. Zivatarban, iszonyatban melegíti még valami kebleiket.

Már közeledik ismét az est.

Richard azt veszi észre, hogy az út egy idő óta folyton lefelé halad.

Egyszer nagy szál erdőbe jut. Még a fenyves is üdvözölt menedék most.

A zivatar zúg a sudarak között, mint egy borzasztó orgonán; de e rémzenén keresztül megkapja Richard figyelmét egy hang, mely a borzalmak között vigaszt öntött szivébe. Az egy fejszecsapás hangja.

Itt emberrel találkozunk!

Oh milyen örvendetes lesz egy új emberarczot látni! Tudni azt, hogy itt már megszünt a halál országa!

Richard és néhány kisérője oda siettek a hang után, s ott találtak egy bocskoros embert, ki egy ledöntött szálfát csonkázott.

Richard megszólítá azt morva nyelven.

Mire a megszólított magyarul monda:

«Dicsértessék az úr Jézus!»

Nem is hogy ölelték, nem is hogy csókolták, de majd hogy meg nem ették azért a szóért a bocskoros embert a bujdosó hadfiak.

«Hát te magyar vagy? hát ez már magyar föld?»

S leborultak arra a hideg havas földre arczczal.

«Bizony, dicsértessék! mind örökké! Amen!»

Az a bocskoros paraszt azután elmondá előttük, hogy várják ám a hadfiakat oda lenn a városban; nem messze van az már. Ma délben hozta hírét a kalauz, ki őket elhagyta s előre sietett, hogy segélyt vigyen eléjük, nehogy ott veszszenek.

A havasi zivatar egyszerre elvonult, s a mint a felhőfüggönyt elgördíté a tájról, a hadfiak onnan a magaslatról maguk előtt látták, a miért olyan messziről eljöttek: a szép magyar hazát.

Látták-e? azt könyeik mondják meg.

A hegy alatt feküdt egy szép kis mezőváros. A hegyoldalon kanyargott fel egy út.

Azon az úton jött ünnepi processióval egy menet zászlókkal és zenével az érkezőket üdvözölni. Messziről láthatták a zászlókat, messziről hallhatták a zenét.

Richard és társai lövésekkel adtak jelt hátul maradt társaiknak. Ott bevárták valamennyit. Nem siettek többé előre.

Mindenki megjött; egy sem veszett oda. Már hadsorban álltak, mikor az üdvözlő honfiak serege feljutott hozzájuk.

A mi akkor történt, azt újra átérezni nem való a mi nyugodt idegeinknek.

Lenn a városban díszlakoma volt rendezve az érkezők tiszteletére; s a huszár, ki hat nap hat éjjel nem aludt, – a hetediken kivilágos kivirradtig tánczolt.

És mind ez nem költemény, nem képzelet; ama fiatal huszár, most már öreg legény, jegyezgeté föl ezt sorban; s ma is tanuskodik róla, hogy ez így történt mind!