Az A Harmadik.

Baradlay Jenő az utolsó napokban minden perczét Plankenhorsték körében tölté. Egészen beszállásolta oda magát. A komornyik a harczolók között őgyelgett, annak az üresen maradt szobáját berendezték a számára; éjjel-nappal a háznál lehetett.

A rendkívüli idők sok rendkívüli helyzetet tesznek megmagyarázhatóvá. Mikor az éjszakát az ostromröppentyűtől fölgyujtott paloták világítják be, mikor az álmokat a bombapukkanás űzi el az éjszakából, olyankor nem igen kérdezik, engedi-e az etiquette, hogy egy nőtlen ifju egy családapátlan körben tölti el a rettentő éjszakákat s midőn a gyönge nők ájuldozva, rémledezve dülnek erre-arra, azoknak ápolására, biztatására közel tartja magát, sőt a ház leányát órahosszant keblére ölelve dédelgeti, bátorítja s valahányszor egy bomba szétrobban, valahányszor a szép leány összerezzen, erősebben szorítja őt magához.

Azonkívül is azt hihette Jenő, hogy az már nyilvános titok: az ő viszonya Alfonsinehez; ő magát elfogadott vőlegénynek tekintette ennél a háznál. Ha keblére ölelte a leányt, ha búcsucsókját szívta, ez anyja szemeláttára történt. Itt az elnézés maga az áldás, a beleegyezés. Csupán az van hátra, hogy ezt a viszonyt valahogy formulázni kell.

Mihelyt kedvező idő lesz rá.

De most még minden szívben olyan hullámokat hány a rettegés, hogy elnyelik a világító tornyot.

Minő tündéri gondolat volna az máskor: három éjt, napot folyton az imádott hölgy közelében tölthetni! – Minden órában, minden helyzetben hozzá mehetni. – Felkölteni őt álmából, s máskor meg általa felköltetni. – A bálványozott hölgynek bálványa lenni, kit az imád, kit mindig látni óhajt, kinek eltávozását rettegi, visszajöttére idvezül. Látni ragaszkodását, látni epedését, érezni reszkető tagjait ölében, könyjeit arczán, szemeit szemében. És néha-néha, mikor egyszer az ostromzaj egy-egy órára elpihen, s a mély csendben, az elhallgatásban az üldözött álom ellankasztja a szép leány tagjait, s leroskadva, fejét odaejti az ifju ölébe: ott tartani őt óra hosszat, gyönyörködve alvóan mosolygó arczában; s ha ismét zúgni kezd a távoli ágyúdörgés, egy gyöngéd csókkal költeni őt fel, nehogy a durva bombapukkanás ébreszsze őt fel gorombán! Minő idylli boldogság volna ez, ha ugyanakkor a borzalom, a rettegés, az aggodalom nem uralkodnék minden ideg felett.

De mikor ezt a színültig koronázott kelyhét az elysiumi gyönyörnek képes egyetlen ürömcsepp megkeseríteni; az az egyetlen gondolat: mi lesz holnap?

A saisi lepel ismeretlenének ezer nyelve van: a kérdezőnek annyi feleletet ád. És azután meglehet, hogy az ezeregyediket, a mi valóban történni fog, még akkor sem mondta meg.

Jenő is végig hallgatá e feleleteket aggodalma kérdéseire.

«Mit hoz a holnap?»

Talán győz a fölkelés?

Hát ha leveretik?

Talán rohammal veszik be az utczákat? Harczolni fognak, kapuk alatt, erkélyekből, ablakokból?

Akkor nem irgalmaznak sem nőknek, sem fegyverteleneknek?

Kedvesével együtt fogják őt is lemészárolni?

Vagy megadja magát a város? lerakják a fegyvert?

És visszajönnek az elűzött hatalom emberei?

Kegyelmezni fognak-e azok, vagy megtorolni?

Mi sors vár akkor a Plankenhorst-családra?

Tudva van-e a hatalmasok előtt, hogy ők minő kiváló szerepet vittek a mozgalomban?

Hát ha el lehetne azt tagadni?

Hát ha ki lehetne magyarázni a parancsoló körülményekből?

Talán értenek a hadbirák a psychologiából, idiosynkrásiából, s asszonyi idegeknek imputatioképtelen befolyásából valamit?

Talán a dicsőség nagyobb részét át lehetne engedni meghalt, vagy megmenekült egyéniségeknek?

Az sem lehetetlen, hogy a sok hajdani jó barát között akadhat egy-kettő, ki pártjukat fogja?

De hát ha épen azok lesznek a legkegyetlenebb üldözőik?

Hát ha vésztörvényszék elé fogják őket állítani? Hátha elitélik? Fogságra vetik? Talán meg is ölik?

Hogy saját magával mi fog történni, ha Bécs elesik, arra keveset gondolt Jenő.

Annyit megtett, hogy cilinderét és a frakkját elhozatta a Plankenhorst-házi kis szobájába, a kalabriaiját és egyéb vitézi jelvényeit pedig lepecsételve valami idegen névre, a valódi szállása házmesterénél letéteményezé.

Őt bizonyosan észre sem fogják venni.

Hiszen az egész idő alatt nem tett semmit.

Csak hogy épen ott mulatott, a hol a többi exaltált ifju, a kik komolyan vették a dolgot.

Ő csak a szép hölgy sohajtásait vette komolyan.

Aztán, ha vele is az fog történni, a mi kedvesével, azt már nem bánja. Ha együtt meg is kell halnia vele, az is gyönyörűség lesz.

Ez a gondolat néha elszomorította keblét, midőn egészen kifesté azt maga előtt; hanem megnyugodott benne.

Az utóbbi hónapokban sokat forgott a Plankenhorst-termek olvasó asztalán a girondisták története; olvasott abban Jenő sok olyan eseményt, a hol a leány és az ifju, a menyasszony és a vőlegény együtt mentek ki a végzetes szekéren s egymásután hágtak fel a halálos lépcsőn és «vive la liberté!»-t kiáltottak hozzá.

Már ehhez a képhez is hozzá szoktatta szivét.

Az azonban komoly elhatározása volt, hogy ha Alfonsinet nála nélkül éri baj, azt nem fogja túlélni.

Ha Alfonsinet fogságra fogják vetni, ő megmozgat minden követ, legyen az börtönfalba, vagy emberszívbe vakolva, hogy kedvesét kiszabadítsa. Könyörögni, rimánkodni, ügyvédkedni fog érte; – ha ez nem használ, megvesztegeti tömlöcztartóját, őreit, hogy kiszöktesse.

Ha pedig a legborzasztóbb találna teljesülni, ha Alfonsine drága vére áldozatul hullana: akkor hulljon el az övé is. A pisztoly meg van már töltve, még annak a golyójára is fel van vésve Alfonsine neve: hogy tudja a szive, mikor bekopogtat hozzá az ajtón, ki köszönteti!

Ezeket mind végig gondolta Jenő egy-egy olyan csöndes óráján a nyugalomnak, mikor az ágyúzás szünetet tartott, s a szeretett hölgy akaratlanul keblére nyugtatá álomkínozta fejét s ott elszunnyadt.

A harmadik nap estéjén aztán vége volt a harcznak.

A védők zöme megadta magát. Egyes kis csapatok verekedtek még egymástól szétszórva a roppant város egyes utczáiban; hanem a belváros főutczáin már zeneszóval nyomult elő a győzelmes sereg.

A Plankenhorst-teremben csak hárman voltak: a két úrhölgy és Jenő.

A tegnapelőtti emberek elhulltak, elmúltak.

És a mint a bevonuló csapatok zenéje elvonult az ablak alatt, a lépcsőkön siető lépteket hallott Jenő. Ide jönnek. Egyenesen ide tartanak.

És azután csak arra az egyre nem volt készen, a mit látott.

A régi ismerősök, a Plankenhorst-estélyek hajdani celebritásai jöttek egymás után, mosolygó diadalmas arczokkal; és valahány jött, azokat a ház asszonyai mind üdvözlő kézszorításokkal fogadták; és kaczagtak és nevettek, a hogy rég látott jó barátok nevetnek egymásnak, végigélt viszontagságok után; és otthon találták magukat; és beszélni kezdtek élményeikről, egyszerre, össze-vissza, derülten, győzelmi elragadtatással, tréfálkozva, dicsekedve; és a ház asszonyai úgy bele találták magukat egyszerre e zajba, mintha nyolcz hónap minden tüneményes, rettenetes napja csak egy tegnap és ma közötti éjnek álomlátása lett volna.

Jenővel pedig nem törődött senki.

Észre sem vették, hogy van a világon, s nem is kérdezték, hogy micsoda a világon?

Az érkezők egyike sem marad sokáig; csak épen be akarták magukat mutatni, hogy élnek – és ragyognak. Az eltávozók helyett jött más. Az egész régi társaság nyomult a bevonuló hadsereg nyomában.

Egyszer aztán oly ismerőst is látott Jenő megérkezni, a ki elég kegyes volt őtet észrevenni.

Rideghváry úr volt az.

Nagy zajjal jött, messziről gratulált az úrhölgyeknek, egyszerre két kézzel rázott kezet, s miután nehány szót váltott halkan Antoinette asszonynyal, szemeivel fölkeresé Jenőt is, ki egy ablakmélyedésbe támaszkodva, szemlélte némán az előtte végbemenő színdarabot.

Alig érkezett egy új ismerős, ki a hölgyeket elfoglalja, Rideghváry azonnal Jenő fölfedezésére indult, s a mint rátalált, officiosus nyájassággal megszólítá:

– Szervusz, öcsém. Jó, hogy itt talállak. Igen fontos beszédem lesz veled, a mely tensorsodat érdekli. Légy szíves haza menni és szállásodon várni rám.

Jenő szivében is volt annyi kis galambméreg, hogy az ilyen hazaküldetést in optima forma megappellálja.

– Szolgálatára állok méltóságodnak. Ne is tessék szállásomra fáradni. Ezuttal itt lakom a háznál. Szobám a második emeleten, a lépcsőtől jobbra.

– Ah! Ezt nem is tudtam, mondá a kegyelmes úr elcsodálkozva; tehát elvárhatsz néhány komoly szóra.

A kegyelmes úr ismét visszament a hölgyekhez; Jenő pedig kedvetlenül hagyta oda a termet s fölment abba a kis szobába, a hol néhány nap óta otthon képzelte magát.

Még mikor legutoljára e kis szobában megpihent, ez a négy fal köze tele volt pokollal és paradicsommal, miket egy bomlott kéz egymással összekevert: a szerelem gyönyörének végtelenségével csak a rettegés óriásai vetekedtek. Boldogság és halálfélelem, menyasszony-ágy és koporsó uralgott egyszerre képzeletén. Most mind ennek egyszerre vége. Sem pokol, sem paradicsom többé. Száraz élet. A rendes mindennapi élet.

Vajjon miről akarhat vele beszélni ez a sokszögletű ember?

Azt még csak találgatni is hasztalan volna.

Mégis kiváncsi rá.

Sokáig időzött odalenn a kegyelmes úr.

Míg Jenő türelmetlenül várt a közeledést jelentő csizmakopogásra, egyszer csak halk selyemsuhogást hall ajtaja előtt, s midőn az nesztelenül megnyilik: Alfonsinet látja belépni.

Azt hitte, érzékei játszanak vele.

A delnő egyedül jött hozzá, a társaságtól elszökve.

Tekintetében zavar, felindultság látszott, jövetelét szeles elhatározottság jellemzé. Egyenesen, minden tétova nélkül odaveté magát Jenő keblére, átkarolta nyakát, s az indulat reszkető hevével rebegé:

– Barátom! El akarnak minket egymástól választani!

– Kicsoda? kérdé Jenő, ki meg volt ijedve Alfonsine jöttétől, ölelésétől és a mondott szavaktól.

– Ők! ők! fuldoklá a leány. És elkezde zokogni, és zokogása közben annál görcsösebben fonta át karjaival Jenő vállait.

Jenő egyre jobban meg volt rémülve.

– Az égre! Alfonsine, legyen óvatos. Rideghváry mindjárt ide jön. Ha önt itt találja!

Szegény jó fiú! bizony több gondja volt Alfonsine jó hírnevére, mint annak saját magának.

– Ő nem fog ide jönni, sietett őt felvilágosítani Alfonsine. Anyámmal beszélnek odalenn. Elhatározták, hogy önnek rögtön vissza kell menni szállására; tovább nem maradhat itten. Oh én tudom, mi ennek a vége? El akarnak bennünket örökre választani!

Jenő kedélye még ködösebb lett, akaratát zsibbasztá minden szó.

A hölgy pedig egyre szenvedélyesebben szólt:

– De én nem engedem magamat tőled elszakítani; én tied maradok, tied örökké: életben, halálban a tied. Nőd, szeretőd, – áldozatod; – a ki imád, a ki meghal érted. A ki elkárhozik érted!

S a szenvedélyes szavakat őrjöngő csókok bélyegezték: a hölgy feledni látszott mindent, mi kivüle él; lelkét igyekezett átlehelni kedvesébe. Arcza lángolt, szemeiben lélekgyujtogató tűz égett; egy pillanatban kaczagott és sírt, és minden tagja reszketett és szikrázott, a hol kedveséhez ért. A kit azután egészen magával ragadt ez a szenvedélyes bódulat.

Mint az ezeregy éj szellemidézője, ki előtt a felhivott tündér felhőmagasságig emelkedik, s magát az idézőt is kábultan ragadja magával.

Jenő reszketve omlott térdre a hölgy lábaihoz, s átölelte egy szenvedélyes szorítással. Most már nem ismert magára többé.

Akkor hirtelen ijedten taszítá őt el magától Alfonsine, s idegesen összeborzadt.

– Az Istenre! Jenő! Legyen ön eszénél, látja, hogy én elvesztém az enyimet. Ki véd meg engem, ha ön nem?

S itt arczát eltakarva, a szemérmes szemrehányás keserű könyeire fakadt, miktől aztán Jenő földre zúzva, térdein csúszott oda lábaihoz, hódoltan kérve tőle bocsánatot, megbocsáthatlan nagy bűneiért, s kezeit csókolta nagy vezekléssel.

Mire aztán gyöngéden fölemelte Alfonsine s egy mély reszketeg sóhajjal csendet parancsolva keble indulathullámainak, égre emelé könyes szemeit, s ünnepélyes felmagasztaltsággal lihegé e szókat:

– És most esküszöm előtted, kedvesem, barátom, mindenem: hogy tied maradok, vagy a koporsóé! Nincs hatalom a világon, a mi tőled elszakítson, megtagadom érted minden rokonomat, megtagadom hitemet; megtagadom az anyámat, ha útunkba állanak! Leszek érted földönfutó, üldözött, koldus, de sorsodban, akár élsz, akár halsz, osztozom!

Jenőt e pillanat magasztossága még a megmaradt kis eszétől is megfosztotta. Ő is esküdni akart.

A leány eltakarta ajkait gyöngéd kis kezével:

– Te ne szólj, ne esküdjél. Szivedben lakom. – Te férfi vagy, neked csak akarnod kell és nem esküdnöd.

Azzal forrón megszorítá kezét s gyorsan tova rebbent.

A nyitott ajtónál még egyszer megfordult s hevült arczát hátra vetve Jenő felé, mondhatlan gyönyörtől ragyogó tekintettel mosolygott rá vissza s ujját bűbájos ajkára téve, csókot intett felé.

S azzal elsuhant.

Jenő ámultan maradt hátra. Eszméi kóvályogtak vele.

Való volt-e ez, vagy tünemény?

A leány csókja még most is ott ég az ajkán; a leány könyeitől még nedves kebele, szavai még fülében hangzanak, mosolya még szemei előtt ragyog; a leány szerelme és önfeledsége, bizalma és megrémülése, az őrült repülés vele a szenvedély lángoló pokolmélységétől a felmagasztosult szemérem hideg csillagmagaslatáig: – való volt-e ez, vagy tünemény?

Se nem való, se nem tünemény; – hanem komédia!

Szegény hiszékeny ifju!

Játék tárgya vagy te egy országos histrio-társaság kezében. Egy igen szomorú, véres játék tárgya!

Alfonsine, midőn Jenőt elhagyta, nem sietett vissza a terembe, hol még mindig Rideghváry tanakodott Antoinette asszonynyal; hanem szobaleánya kamrájába tért be.

Mamsell Betti tudatá vele, hogy soror Remigia vár reá hálószobájában. Mielőtt Antoinette asszonyhoz átmenne, elébb a kisasszonynyal akar beszélni.

Alfonsine elébb lemosta arczáról a könyek nyomait, mamsell Betti segített rajta, hogy arcza és szeme égését jótékony halványító szerekkel eltitkolja, úgy kereste fel soror Remigiát.

Nem sok szavuk volt együtt.

– Itt van Palvicz? kérdé Alfonsine.

– Ma visszaérkezett, felelt Remigia, hasztalan üldözte Baradlayt, nem birta utólérni.

– Küldött választ levelemre?

– Itt van.

Soror Remigia átadta a levelet s azzal a folyosóra kikerülve, Antoinette asszony termébe tért át.

Alfonsine a levéllel hálószobájában maradt.

Magára zárta ajtaját, hogy senki meg ne lepje.

S azzal leülve asztalához, felbontá a levelet és olvasta belőle ezt:

«Úrnőm!»

Ha meg tudja ön találni azt, a mit elvetett, meg fogja találni azt, a mit elvesztett.

Palvicz Ottó.»

Alfonsine arczának most már nem volt szüksége a fehérítőre, hogy halavány legyen; kezét, melyben a levelet fogta, az asztalra nyugtatá és fejét a szék támlányára hanyatt fekteté. Az a levél úgy reszketett kezében.

Merev tekintettel bámult maga elé a lámpavilágba.

A lámpa világát egy porczellán fényernyő enyhíté, azon a fényernyőn volt egy nagyon ismeretes kép: egy angyal repül az égen keresztül, s kebeléhez ölelve visz egy kis alvó gyermeket.

A szép hölgy olyan mereven tud elbámulni az átlátszó fehér képre, arra az angyalra azzal a kis gyermekkel, mintha azt akarná megfigyelni: vajjon hová viszi?

Jenő ajtajából leste, mikor távozik el az utolsó látogató Antoinette asszonytól, azonnal lesietett hozzá.

Az asszonyság magánszobájában volt már és egyedül.

– Bárónő, mondá a legifjabb Baradlay, a mai nappal sok változás történt; szabad legyen hinnem, hogy egy dolog nem változott meg: azon viszony, mely a bárónő szemeláttára fejlődött Alfonsine és közöttem. Én e viszonyt sorsom alapjának tekintem. Kérem a bárónőt, sziveskedjék nekem megmondani, ismer-e erre nézve különbséget a tegnap és a ma között?

A bárónő nem neheztelt a nyilt felszólításért, ellenkezőleg, igen kellemesen látszott meglepetve Jenő férfias magatartása által.

– Kedves Baradlay; ön jól tudhatja s abban megnyugodhatik, hogy mi önt igen szeretjük. Változást e tekintetben nem tapasztalhatott, s ezután sem fog észrevehetni nálunk. Leányom őszintén ragaszkodik önhöz, másra nem gondol; nekem pedig megtisztelő ajánlat a Baradlay-családdal való összeköttetés. Ez ellen senkinek semmi kifogása nincsen. Hanem egy változást, melyet a dolgok újabb fordulata hozott magával, csakugyan fel kell önnek fedeznem. S ez az, kedves Baradlay, hogy ön… Nem találja ki?

– Nem képzelem, mit akar a bárónő mondani?

– Nem? – Hm. – Micsoda ön most, kérem?

– Én? – Semmi.

– Ezt akartam önnek mondani. Ön e naptól fogva semmi. Az egész világ két táborra oszlott, s küzd egymással a felülkerülésért. Lehet, hogy ez győz, lehet, hogy amaz, lehet, hogy kibékül s elhelyezkedik mind a két fél. Hanem mindenesetre vesztes marad az, ki egyikhez sem tartozott. Az udvari cancellária, melyben ön azelőtt állást foglalt, megszünt lenni, önnek választása volt, hogy merre térjen? Elmenjen-e Budára a magyar kormányhoz s kövesse az utat, a min testvérei járnak? Ott most ön is lehetne osztálytanácsos, miniszteri titkár, mint más tiszttársai, kik ezt az utat követték. Vagy választhatta volna, hogy elmenjen régi barátaival oda, a hova azok mentek, s együtt visszatérjen velük. Most ismét volna valami. Reám nézve teljesen mindegy leendett, akár ez, akár amaz. Mi asszonyok a politikában megyünk, a merre bennünket visznek, s meggyőződésünk azé, a kit szeretünk. Leányom bizonyosan követte volna önt Pestre, Budára, ha kell a világ végére is, s bizonyosan ő is olyan nemzeti színű volna ott, mint a többi. De ön határozatlan volt; tétovázott, habozott, s most egyike lett azoknak az embereknek, a kiket nem lát meg senki. Megbocsát ön, hogy ilyen nyiltan beszélek.

Jenő ajkaiba harapott. Nem birta e nőt megczáfolni. Hisz az volt egyedüli mentsége, hogy őrjöngő szerelme lánczolta őt épen ide, az nem engedte utat választani. Érezte, hogy ez nem mentség.

– Mint egyszerű gavallér, mint magyar földesúr fia, igaz, hogy mindig elég distinguált helyzetet foglalhat ön el a világban; hanem ez álláspontot vizsgálva, két nehéz aggodalmat kell önnek fölfedeznem. Egyik az, hogy ön még nem nagykorú; másik pedig az, hogy önnek birtokai Magyarországon feküsznek. Hogy ott most minő jogviszonyok vannak, azt ön maga is tudni fogja. Olvasta a franczia emigratio történetét? Emlékszik ön a sok koldussá lett marquisra és vicomtera, a kikkel egyszerre meg lett ajándékozva a külföld? Ma egyik győztes foglalja el a birtokát, holnap a másik. Vegye még hozzá azt is, hogy rokonai, kikre támaszkodhatnék, minket engesztelhetetlenül gyűlölnek. – Én pedig arra nem vagyok elég gazdag, hogy két házat tudjak tartani: sem elég unatkozott, hogy gyermekeim kedvéért magam a világtól visszavonuljak. Igen őszintén és világosan szóltam önnek.

– Az már igaz.

– Ne véljen ön szavaimban elutasítást, vagy csak félreértést is. Mi szeretjük önt. Óhajtjuk az ajánlott összeköttetést. Én nem tűzök ön elé hét esztendei határidőt, mint Jákob ipa; mihelyt ön oly állást tud elfoglalni a világban, a hol önt ismét meglátják, mihelyt ön ismét kiemelkedik a láthatatlan emberek sorából, én fogom önt legelőször üdvözölni. Ha holnap, hát holnap… Isten önnel.

Jenőnek a vett leczkéből nem volt mit visszaadni. Ezzel bizony be kellett érnie s szépen hazaballagnia vele a szállására.

Ott azután gondolkozhatott a sors tréfás leleményessége fölött, mely azalatt, a míg a halandó ember a költészet képzelmének minden lehető borzalmaiból megalkotta a jövendőt, s száz alakban végig álmodta saját temetését: – oly prózai, oly mindennapi katastrophát talált ki számára, a mi bizony legközelebb feküdt hozzá, legkönnyebben előrevárható volt, de a mire legtávolabbról sem gondolt a rémnapok izgalmai alatt. Pedig bizony temetés ez! Jenő megtudta, hogy mit tesz eltemetve lenni?

S még csak nem is tudta magát ez asszony ellen védelmezni, a ki ilyen szépen lefekteti őt a gödörbe s végül körülrakja zöld hanttal, s még szomorú fűzfát is ültet a fejéhez s biztatja a boldog feltámadással.

Megmondta neki: «Ön semmi».

És a «semmi»-nek nem volt mit tagadni rajta.

Sőt még annak is eszébe kellett jutni, hogy a múlt hónapban nem kapván meg az anyjától küldött havi pénzt, jelenleg még a legközelebbi napok miatt is financiális aggodalmakkal kell megküzdenie.

Az üres tárczának oly kijózanító kámforillata van.

Még csak fájni sem mert a szive, hiszen egy semminek ahhoz sincsen joga… az legyen veszteg s ne alkalmatlankodjék se másnak, se magának.

Még nem ért rá körülnézni magát otthoni koporsójában, midőn inasa jelenté, hogy Rideghváry úr ő méltósága keresi: nem akarja-e magát előtte eltagadni?

Jenőnek eszébe jutott, hogy az eltemetett embernek még van egy társa a föld alatt: a vakandok.

Hát csak hadd jőjjön. Nem lehet az elől elszökni.

Rideghváry úr elég feszes nyájassággal üdvözlé Jenőt.

– Magam jöttem hozzád, öcsém, a helyett, hogy hozzám rendeltelek volna, miután én most még vendéglőben lakom, s ott áthallik a beszéd. Nekem pedig igen fontos és bizalmas közlendőim vannak veled. Kérlek, ülj ide velem szemközt.

Rideghváry úr a pamlagon foglalt helyet s Jenőt készteté a gömbölyű asztalka túlsó végén helyet foglalni.

– Legelőször is egy levelet kell neked átadnom. Anyád küldi. Tedd most a zsebedbe, pénz van benne: majd elolvashatod később. Tudhatod, hogy két hét óta az ostromzárló sereg parancsnoka minden postaküldeményt lefoglaltatott, nehogy valami tudósítást küldhessenek a másik seregtől a megszállottaknak. Azokat a leveleket mind felbontották. A szükség parancsolta. A tieden történetesen ráismertem anyád irására s így megmentettem a felbontástól. Az én szavamra ideadták, hogy kézbesítsem neked. Nem olvasta a tartalmát senki. Egyébiránt legyőzött álláspontok lehetnek benne, miken ma már túl vagyunk, s a miknél anyád maga nehány óra múlva majd személyesen többet fog neked elmondani.

– Anyám itt? kérdé Jenő elbámulva.

– Valóban itt jár, s hogy veled eddig nem találkozott, onnan van, hogy azóta folyvást Plankenhorstéknál ülsz, a hova neki okai lehetnek nem menni; de arról bizonyos lehetsz, hogy legalább húszszor keresett a szállásodon s még ma egyszer föl fog itt keresni.

– De hát mit tesz itt az anyám?

– Rosszat. S az a baj, hogy ez tudva van róla. Azért jött, hogy Richard bátyádat rábeszélje csapatjával együtt való hazatérésre.

– És rábeszélte?

– Igen. Most Richardot három nap óta üldözik. A Kárpátok közé menekült; ott lóval keresztül nem hatolhat. Anyád pedig itt rekedt a városban, s egyike azoknak, a kiknek elfogatása el van rendelve.

– Az Istenért! kiálta Jenő, helyéről felugorva.

– Csak maradj a helyeden; még holnap reggelig semmi baj sincs. A város meg van már szállva katonailag, de polgárilag még nincs berendezve. Rendőrség, detectiv policzáj még nem intézkedik. Az nem megy olyan hirtelen. Még most fenekestől fel van fordulva minden; még most kavaroghat a menekülni akaró elem alá s fel, egyik házból, egyik utczából a másikba: van rá huszonnégy órája. Akkor helyre áll a régi rend. Odáig járhat, kelhet ide benn, a kinek féltő az alakja, nincs a ki rá ügyeljen. Hanem a városból már most sem menekülhet ki, mert a sorompókat őrzik. És mindenkit letartóztatnak, a ki nem a legújabb közegektől láttamozott útlevéllel jelenik meg. És még az sem segít, ha valaki ügyesen utánozna aláirást, pecsétet, bélyeget; mert vannak bizonyos titkos jelek az útleveleken, a miknek hiányáról a vizsgálók a gyanús menekülőkre ráismernek. Innen tehát kijutni emberi lehetetlenség.

Jenő úgy érzé, mintha az egész emberi lehetetlenség átlász-terhe nyomná kebelét. Forgott vele a világ.

– Nekem nagy keserűséggel kell ugyan családodra emlékeznem, folytatá Rideghváry, hanem azért nem engedhetem, hogy atyád özvegye ily nyomorultul elveszszen. Ime szereztem számára útlevelet: ha eljön hozzád, add át neki, ezzel bizton kijuthat: Lady Tankerwill nevére szól; anyád jól beszél angolul. E mellett semmi baj nem érheti.

Rideghváry olvashatá Jenő meghatott arczvonásaiból, ellágyult tekintetéből a bámulatot, melyet az ifjuban maga iránt gerjesztett.

– Kedves öcsém. Tudod, hogy engemet anyád és testvéreid mily kiméletlenül taszítottak el maguktól. De ez én bennem gyűlölséget nem hagyott. Meggyőződéseink különböztek – s én tisztelem az ellenkező meggyőződéseket. – Politikai meggyőződésekért meg tudunk halni, ha kell, meg tudjuk egymást ölni, ha kényszerűség, de nem gyűlöljük egymást. – Én azért meg nem feledkezem azon fogadásról, a mit boldogult atyádnak tettem, hogy családját védeni fogom, a hol lehet. – Itt hagyom nálad az útlevelet, a többit okosságodra bizom. Intézkedjél, hogy a legnagyobb szerencsétlenséget elfordítsd családodról.

Jenő úgy fázott, mikor az útlevelet átvette. Félt anyja sorsát kezében tartani. Hát ha elejti?

– Most szóljunk a te ügyedről, kedves öcsém, szólt Rideghváry, más tárgyra térve. – Azt hiszem, hogy te vagy még családod tagjai közül az egyedüli, ki nem fosztott meg azon jogtól, hogy sorsának intéző keze lehessek. Félre ne érts. Semmi oly ügyedbe nem avatkozom, mely érzelem dolga. Lényeges, existentialis kérdésről beszélek. Te Bécsben maradtál a márcziusi napok után s ezzel eléggé kifejezted, hogy mit érzesz a mostani fordulatok iránt. A legbölcsebb közönyt. Magam is osztom azt: okos ember józan felfogással nem vetheti magát e felzúdult szenvedélyek közé; a midőn még azt megitélni sem tudjuk, hogy melyik szenvedély igazságos? annál kevésbbé azt, hogy melyik lesz a győztes? Hanem azért egy lángész nem lehet arra kárhoztatva, hogy pályát veszítsen.

Jenő meg volt hatva az által, hogy ily szigorú biráló elmétől lángésznek hallotta magát neveztetni.

– Azt jól teszed, ha a zivatar tényezői közé sem ide, sem oda fel nem esküszöl, hanem azért lelked röptét elzsibbadni engedned nem szabad. A szerencsés véletlen azon helyzetbe juttatott, hogy egy épen most megürült állomás betöltése iránt véleményadásom döntő befolyást gyakorolhat. Képességeid feljogosítnak azon elővéleményre, hogy e hivatás betöltésére legalkalmasabbnak higyjelek. Ez volna a szentpétervári nagykövetségnél az első titkári hivatal.

Jenőnek nagyot dobbant a szive rá.

Atyjától sokszor hallotta, hogy ez állomás, mint legfényesebb hely, Ödön bátyjának volt szánva.

– Pályának igen szép, folytatá Rideghváry, az itteni felkavart világtól egészen távol esik, az ember menekülhet az egész társadalomtól, melyből fáj kiválogatni a barátait és ellenségeit, iszonyú alkut tenni kötelességek és hajlamok között. Amott mindezeknek fölötte állhatsz. Európai magaslat az, melyhez nem csapkodnak fel a vármegyei tenger-viharok hullámai. – És mindjárt elég fényes anyagi helyzet: tizenkét ezer forint rendes fizetés és illő repræsentationalis költségek. – S aztán minő jövendő! Minő messzelátó magaslat! – Ez a hely nyitva áll számodra.

Jenő lelke egészen elszédült e kápráztató ajánlatra. Ez több, mint a mit valaha álmodni mert volna.

Rideghváry úgy tett, mint a ki nem is figyel szavainak varázshatására. Óráját nézte s aztán hirtelen felállt.

– Sokáig is időztem nálad; bizonyos helyen már várnak reám. Arra, a mit ajánlottam, ráérsz holnap reggelig válaszolni. Gondold meg a dolgot. Elhatározásod egész életedre kihat; azért érdemes ennek körülményeit minden oldalról megvizsgálnod. Tanácslom, hogy ha anyáddal találkozol, az ő tanácsait is kérd ki e tárgy fölött; meglehet, hogy ő nyomatékos ellenindokokat tud felhozni. Azokat vesd össze az én szavaimmal s a szerint határozz. Jó éjt öcsém.

Azzal magára hagyta.

Oh be jól tudta azt a kegyelmes úr, hogy mi hatása volt szavainak a viaszkedélyű ifjura. Dehogy fogja az anyjának említeni ezt az ajánlatot!

Kivált ha anyjának azt a levelét elolvassa, a mit most Rideghváry kegyéből megkapott.

A mint feltörte azt a levelet, nem a pénz érdekelte jobban, mint a mellé irt tartalom.

Anyjának saját irása volt az.

«Kedves fiam!

«Olvastam soraidat, mikben felszólítasz, hogy boldogságodban vegyek részt, és szeressem én is azt a némbert, kit menyasszonyodul megnevezsz. Ha a te szived boldogsággal megtelik, annak a fölöslege az enyimet tölti meg. Rangot, vagyont, születést nem számítok a boldogság tárgyai közé. Ha választasz egy leányt az ismeretlen néptömeg közül, munkásnőt, becsületest, egyszerűt, áldásom fogadd, büszke leszek rá. S ha választasz egy divatleányt, kinek rossz hire ismerős világszerte, kaczért, pazarlót: kérni fogom Istent, áldása fordítsa jóra a rosszat s engedjen boldognak lenned. Azt a nőt is elfogadom. – De ha nőül veszesz egy Plankenhorst Alfonsinet, azt meg nem áldja sem Isten, sem anyád! Akkor tőlem örökre búcsut vettél.»

A legkeserűbb döfés egy szerelmes szivén!

Tehát egy divatleánynál, egy kaczér teremtésnél alábbra becsüli azt, a kit ő imád! akárkit; annak a «némber»-nek az utolsó cselédjét üdvözölné fia menyasszonyául, csak Alfonsinet nem.

S mit vétett Alfonsine neki? mit vétett Alfonsine bárkinek a világon?

A nők túlságosak, ha egyszer politikai hevélyekbe keverednek.

De hát ott is legfeljebb Plankenhorstné ellen lehetne kifogása: Alfonsine ártatlan minden diplomatiai cselszövénytől.

Eszébe jutottak Alfonsine szavai:

«Megtagadom érted hitemet, megtagadom családomat, megtagadom az anyámat!»

És eszébe jutottak a forró csókok, az őrjöngő ölelések, mik e szavakat megelőzték.

Az nem törődik anyja haragjával, anyja átkával: «leszek földönfutó, leszek koldus, de veled megyek».

És neki nincs-e bátorsága hasonlóan érezni? hasonlót mondani?

Hát ő fölötte nagyobb hatalma van-e az anya indulatának, mint kedvese szerelmének? Ki parancsol itt? Az erő, vagy a gyöngeség? Nem gyöngeség-e a gyermek ragaszkodása anyjához, s nem erő-e a férj szerelme nejéhez?

Hiszen te nem vagy már gyermek!

Az a másik anya milyen hideg gunyolódással mondá: «Ön most semmi! Ön egy nem látott ember! Ki adna önnek feleséget? Tegye ön magát láthatóvá s visszajöhet megint. Ha holnap, hát holnap».

Minő diadal volna e büszke, nagyralátó nő előtt mindjárt holnap megjelenni s azt mondani neki:

«A holnap itt van, én is itt vagyok. Vagyok már valami, állok már valahol, a hol mindenki meglát.»

És azután eltávozni innen; messze, más égalj alá; a hova ez itteni zürzavarból semmi sem fog követni, egyedül a boldogító szerelem. Itt hagyni czivódó, dühöngő pártfeleket, kiknek gerjedelmeiben sem innen, sem túl nem tudsz résztvenni; kiknek küzdelme csak izgat, csak szomorít, aggálylyal tölt el. Itt hagyni az egészet.

A mellett úrnak lenni; nagybefolyású, magasan álló, emlegetett tényezőnek a világban. Egyszerre egy nagy lépéssel foglalni el a pályát, melyen a nem hétköznapi emberek járnak.

Ah ez a ragály lelkének minden érzelmére kiterjedt már. Szerelme égett, hiúsága ragyogott, félelme melegedett a lángnál.

El volt már határozva, hogy holnap reggel mit fog felelni Rideghvárynak: ez egyetlen, e legnagyobb jóltevőjének!

Soha sem fogja neki e szolgálatot elfeledni.

S ha anyja eljön és minden varázshatalmát megkisérti is fia fölött: előre el van határozva, hogy győzni nem fog. Tisztelet az anyai szeretetnek – egész a hitvesi szerelemig. Ott az a másik szerelem megy elől. «Te férfi vagy, neked csak akarnod kell!» mondá a leány, – Jenő azt hitte magáról, hogy eljött az idő, a melyben meg fogja mutatni, hogy akarni tud!

Jenő meghagyta inasának, hogy a mint az a nő, a ki őt az utóbbi napokban több izben kereste a szállásán, ismét eljő, bejelentetlenül bocsássa be.

Azonban hiába várt. Anyja nem jött el.

Késő éjig fenvirrasztott. Inasát többször leküldte a házmesterhez, megtudakolni, nem kereste-e őt ugyanazon asszonyság, ki többször kérdezősködött utána a múlt éji órákban. Az nem jött vissza.

Azután csak rá adta magát, hogy lefeküdjék; de nagyon rosszul tudott aludni; mindenféle rossz álmok szüntelen felriaszták.

Alig várta, hogy reggel legyen. Az pedig így ősz utolsó napjaiban nagyon szeret magára váratni. Már a ködök is beálltak.

Anyja csakugyan nem kereste őt többé. Azt vagy elfogták, vagy kimenekült már.

Nem nyughatott, míg magának e felől bizonyosságot nem szerez.

A mint a nagyvárosi értelemben megreggeledett, értve alatta azt az időt, a melyben præsupponálható, hogy egy subalternus a bureauchefjét nem háborítja többé a kávézásnál, bérkocsit hozatott (ma már az is kapható volt, még tegnap ágyút vontatni járt a gazdája), s Rideghváryhoz sietett.

Az volt hozzá a legelső kérdése:

– Nem tud ön valamit az anyámról? Maig sem jött el hozzám.

– Azt tudom. Már kimenekült. Az éjjel elfogták a zöldségárúsnét, a kinél rejtőzött; az bevallotta, hogy álruhában ő szöktette keresztül a zöldséges kerteken; ott kocsi várt rá, ezóta Pozsonyban van.

Jenő keblét nagy lidércznyomás hagyta el erre a szóra.

Tehát megszabadult az anyja! Tehát megszabadult az anyjától.

Most már akarhat.

– Aludtál egyet a tegnapi ajánlatomra? – kérdezé Rideghváry.

– Elhatároztam magamat. A követségi titkárságot elfogadom.

Rideghváry megszorítá a fiatal ember kezét.

– Bizonyos voltam felőle. Hogy lásd, mennyire biztam hozzád, milyen hitem volt józan felfogásod iránt, ime, itt van már nálam készen kineveztetési okleveled.

Azzal kihúzta a szekrény fiókját s kezébe adta Jenőnek az iratot.

Jenő el volt ragadtatva a szeretetreméltó gondoskodás által.

Hisz így csak a hajdankor tündérei szoktak gondoskodni választottaikról.

– Holnap fel fogsz esküdni, s azután egész nyugalommal intézd el ügyeidet itt Bécsben, oly módon, mint a ki hosszabb időre távol marad. A mi feloldani való viszonyod van, azt oldd fel, a mi megkötni való van, azt kösd meg végkép.

Jenő elértette a gyöngéd czélzást.

– Ez nem fog méltóságod tudta nélkül megtörténni.

– Értelek. Tehát siess, a hova legelébb vágyaid visznek.

Plankenhorstné e napon nagyon korán készen volt a toilettjával, annak köszönheté, hogy Jenő nem a fésülködő szobában rontott rá. Mert bizony rárontott volna ott is.

Nem is lehetne emberileg kivánni, hogy egy megszünt cancelláriának extra statum fogalmazója, mikor egy elvesztett ezerkétszáz forintos hivatalból egyszerre egy tizenkétezer forintosba fölemelkedik, ne a fejével törje be azt az ajtót, a melyen őt imádottjának anyja, mint tegnap fumigált kérőt, kicsukta.

Antoinette asszony mindazáltal úgy tett, mint a ki csodálkozik.

Jenő is gondolta azt; fog neki meglepetést szerezni! Egész applombbal járul a delnő elé s jól kigondolt beszéddel kezdé:

– Asszonyom. Ön azt mondá, «ha holnap, hát holnap». A holnap ime itt van, s én – vagyok már valami. Szavainak bizonyítékául odanyujtá Antoinette asszonynak a kinevezési okmányt.

Plankenhorstné a kellemetes meglepetés mosolyával olvasá azt végig, s azután a legszivélyesebben nyujtá kezét Jenőnek.

– Igen örülök rajta.

Jenő érzé, hogy most egy kicsit meg kell mereszteni a nyakát. Most már az ember valami. Nagy valami.

– Szabad tehát a tegnapi kérdésemet újra föltennem?

– Már válaszoltam rá, szólt Plankenhorstné malasztteljes kegyességgel. – Kivánja ön, hogy Alfonsinet értesítsem e felől?

– Könyörgök érte.

Plankenhorstnénak csak a szomszéd szobába kellett átlépni, hogy Alfonsinet kézen fogva kivezesse. Alfonsine zavarodottnak mutatta magát, s iparkodott úgy tenni, mint a ki nem érti, hogy mit akarnak tőle? Antoinette asszony pedig odavezeté Jenő elé s bemutatá neki az ifjut.

– Ő nagysága a szentpétervári követségi titkár úr.

– Ah! – Alfonsine most aztán üdvözlő mosolylyal nyujtá kezét Jenőnek, ki azt remegve fogadta.

– Csak tartsa ön meg, sugá kegyteljes mosolylyal Antoinette.

Mely anyai jóságteljes kimélytelenségre Alfonsine hirtelen odaborult anyja keblére, – valószinűleg arczának szemérmes elpirulását eltakarandó. Jenő pedig sietett kezet csókolni leendő napának, mire az Jenő homlokának egy csókot adott: hideget, mint egy fakép.

Alfonsine nem volt többé rábirható, hogy lesütött szempilláit fölemelje: most már vőlegénye előtt áll.

– Mikorra kivánja ön, hogy ismerőseinket értesítsük e felől? kérdezé Antoinette. – Holnapra? ugy-e bár? Délelőtt tizenkét órára? Eléggé sietek-e?

Oh, Jenő nem talált elég erős szavakat hálája kifejezésére.

– Tehát holnap tizenkét órakor. – Ön jöhet hamarább is. Nemde Alfonsine?

Itt ismét sora volt, hogy Alfonsine elrejtse arczát anyja csipkéi közé.

– No felelj hát. Hisz ez a te dolgod.

Alfonsine alig hallhatólag birt annyit rebegni, hogy «igen».

Mikor úgy megzavarja a szemérmes leánykának az eszméit az a gondolat, hogy most férjhez kérik. – Ez kegyetlenség!

Jenő pedig túlboldoggá lett ettől a suttogó szótól. Még a kinevezési oklevelet is majd ott feledte Antoinette asztalán, mikor elment. Annak kellett azt utána vinni.

Legalább még egyszer megszoríthatá leendő veje kezét a kegyteljes delnő, s szemébe mondhatá:

– Büszke vagyok önre!

Jenő most már rohant haza.

Úgy érezte, hogy most kezd el élni.

Az eddigi csak növényélet volt. Most lett már ember.

A mi vágyainak zenithjét képezte, egyszerre egy napon elérve mind a kettő. Úr lett és férj. Irigylett úr, irigylett férj.

Az egész világ új alakokkal népesült meg egyszerre körüle.

Hanem valami mégis úgy borongott kedélyén.

Olyan volt az, mint az őszutói nap. A verőfény süt, de valami vékony köd fekszik előtte, mely nem engedi, hogy tisztán ragyogjon és melegítsen.

Ez a ködborongás Jenő boldogsága verőfénye előtt az a folyton nyomasztó tudat volt, hogy anyja erről semmit sem tud, az nem akarta, az nem örül ennek.

És ő hozzájutott ehhez a boldogsághoz, a nélkül, hogy megküzdött volna érte anyja ellenvetéseivel, a nélkül, hogy meggyőzte volna annak szerető szivét magával e szeretettel. Megszökött, bujdokolt előle. Örül gyáván, hogy nem találkozott vele. Titokban örvend, hogy e harcz el lett engedve szivének.

Valami nyugtalan szellem jár minduntalan mögötte, s büszkesége, boldogsága álmain keresztül suttogja szivébe ez ébresztő szót: «te gyáva!»

Hasztalan menti magát e nyugtalanító kisértet ellenében azzal, hogy hiszen annak örül, hogy anyja megmenekült; «hazudsz! – súgja neki az igazmondó öntudat, – annak örülsz, hogy te menekültél meg az anyádtól».

Az est közeledte még nyomasztóbbá tette ez önvádat. Nem tudott honn maradni. Felkészült, hogy kimegy valahová. Pedig ezen a napon nem sok szórakozás kinálkozott Bécs utczáin és mulató helyein.

Mikor tükre elé állt, hogy nyakkendőjét megigazítsa, egyszerre visszatántorodott.

Az a rettegett rém, a ki egyre szivébe suttogja e szót: te gyáva! most egyszerre alakot, arczot öltve, támad elé. Édes anyját látja belépni a szobába.

– Anyám! kiálta a rémület fojtott hangján az ifju.

Oh nem az az alak állt előtte, a kitől ő rettegett, a kit ő úgy várt, mint büszke parancsoló tekintetű úrnőt. – Egyike a golgothai alakoknak, kik ott roskadoznak a keresztfa tövében, halavány, kíndúlta arczczal; szemekkel, mik már elpazarolták könyeiket: a fájdalom élő kifejezése. Ez volt az ő anyja.

És e pillanatban meg lehetett elégedve szivével az ifju. Nem jutott eszébe, hogy ez a nő az ő nagyravágyását, az ő szenvedélyét megtámadni jő ide, csak az jutott eszébe, hogy anyja a veszély tűzhelyén jár.

Megölelte őt, mintha ölelésével akarná eltakarni, hogy meg ne lássák e drága alakot.

És érezte arczán anyjának égő lázas csókjait. Oh ez nem olyan csók volt, mint azé a másik anyáé.

– Hogy jösz ide, édes, kedves anyám?

– Nagy útról jövök.

– Nekem azt mondták, kimenekültél, s már Pozsonyban vagy.

– Úgy volt. Három nap hasztalan kerestelek; azután felhagytam a reménynyel, hogy megtaláljalak s elhagytam e várost. Hanem Pozsonyban hallottam valamit és az visszahozott.

– Te visszatértél!

– Hogy veled beszéljek.

– Oh minek tetted azt? Hiszen ha tudattad volna velem, én mehettem volna oda, a hol te vagy. Miért nem parancsoltál velem?

– Oh fiam, én nem parancsolok. Én nem tanultam azt. Könyörögni jöttem hozzád. Oh ne félj tőlem. Ne nézz engem kisértetnek, ki közéd és vágyaid közé áll. Nem akarlak én lebeszélni semmiről, a mit te elhatároztál magadban. Csak könyörögni jöttem hozzád.

– Anyám, ne szólj ezen a hangon, kérlek!

– Bocsáss meg érte. Nem akartalak keseríteni. Néhány nap előtt még voltak követeléseim fiam iránt; ma már nincsenek. Akkor irtam hozzád egy levelet, megkaptad-e? Büszke, sértegető levél. Tépd össze. Ne emlékezzél rá többé. Azt egy haragos asszony irta. Az a haragos, büszke asszony nincsen többé. Minket igen nagy csapások aláztak meg, és azoknak még nincsen vége. Oh én nem vagyok más, mint egy gyászoló özvegy, ki fiainak megásott sírja előtt könyörög, maga sem tudja kinek? talán a sírnak, hogy ne kivánjon megtelni.

– Oh, édes jó anyám, hiszen fiaid élnek.

A nő szeme a könyek közül villámokat lövelt e szóra. Megragadta Jenő kezét hevesen.

– Tudod, hol élnek? Az egyik most tör utat magának a Kárpátokon keresztül hazájába. Előtte, mögötte, körüle, üldözők; alatta a tátongó hegyszakadék, az áradt hegyfolyam, felette a vihar és a keselyűk. Ha el nem fogják, ha éhen nem vesz, ha folyamok el nem nyelik, talán a csatatérre menekülhet. Ott várja őt már a másik fiam, vezetője egy csapatnak. Tudod, kikből áll ez a csapat? Gyermekekből, kik anyjuktól megszöktek, és családapákból, kik nőt, gyermeket elhagytak. Valami rettenetes láz űzi valamennyit a halál mezejére. Ott el fognak veszni valamennyien.

– De hát miért kell nekik elveszniök?

– Mert nagyon fáj nekik a szivök, s nem tudják másként meggyógyítani.

– De hátha győzni fognak, anyám?

– Fognak! Az Istenre mondom: fognak! De az nekik nem fog használni semmit. Csak nagyobb veszedelem támad belőle. Csodákat fognak tenni, kényszeríteni fogják a világot, hogy őket tisztelje, ragyogni fog csillagzatuk az egész elsötétült Európa fölött. Annál rosszabb rájuk nézve. Itéletük már ki van mondva, megpecsételve a világ minden hatalmasai által. Ha meghalnak egy ütéstől, jó; ha nem, kapjanak másik ütést; és annyit, a mennyi elég lesz nekik, hogy meghaljanak. – Pozsonyban tudtam meg ezt, elfogott leveleikből. Ez hozott vissza. Engedd meg, hogy leüljek nálad; nagy útat tettem és sokat gyalog.

– Oh szegény jó anyám!

Jenő leülteté anyját maga mellé a pamlagra és átölelte vállait.

– Hogy ne jöttem volna vissza, hogy még egyszer lássalak utoljára ez életben.

– Oh ne mondd azt.

– Messze fogsz menni tőlünk, s jaj nekünk, mikor ismét visszatérsz. A büszke emberek már sorakoztak és kifőzték, hogyan álljanak boszút az anyjukon, a ki őket megfenyítette.

– Kik azok?

– A te barátaid. A te pártfogóid. Nem szidalmazom őket, ne félj. Ők jobbat akarnak veled, mint én. Én elvesztenélek, ők megmentenek. Én sötét, zord, örömtelen életet készítenék számodra; ők neked boldog szerelmet, fényes pályát adnak. Jobban szeretnek, mint én. Nem versengek velük. Nem, fiam! Igazad van neked és nekik. Mi őrjöngők vagyunk, kik egy semmiért, egy gondolatért, egy álomképért mindenünket odaadjuk; megkínozzuk magunkat, és meghalunk. Ne érts meg bennünket soha. Légy boldog ember. Eredj azokkal, kik most elindulandnak a minden oroszok birodalmába szövetséget keresni felháborodott hazájuk ellen. Mind magyarok ők, s bizonyosan mindannyinak úgy fáj a szive, mint néked, midőn legfélelmesebb ellenségüket meghivják tulajdon anyjuk, tulajdon testvéreik ellen. És mégis megteszik: mert erős meggyőződésük, hogy az anyát, a testvért meg kell hódítani. A Baradlay-czímeren két nagy folt esett: Ödön és Richard nevei. A te neved be fogja azt aranyozni. Minő fényes czáfolat lesz az a világ előtt, ha hirdetni fogják: a két hűtelen Baradlay ellen tulajdon testvérük, a harmadik, indult el meghívni a nagyhatalmú szövetségest.

Jenő arcza sápadt lett, mint a szobor; merev tekintettel bámult maga elé. Ezt neki nem mondták elébb. Pedig bizony magától is rájöhetett volna.

– A kimenetel nem kétséges: bizonyos, folytatá Jenő anyja, látnoki tekintettel bámulva a gyertya világába. – Mi el fogunk veszni. De te megmaradsz. Két hatalom ellen meg nem állhatunk. Ha mind vasból volnánk is, eltemetne bennünket a ránk ömlő láva. Bátyáid majd elesnek itt-amott. A halál olcsó. Te boldog ember leendesz, és új családot alapítasz. Te maradsz a Baradlay családfő. Szép nő irigyelt férje leendesz, felejthetlen szolgálatokért fényes kitüntetésekkel jutalmazva. Magas, előkelő férfi. Az új korszak leendő büszkesége.

Jenő megannyi nehéz követ érzett fejére hullani e keserű dicsőítés szavaiban.

– Hozzád jönnek majd könyörögni sokan az alacsony emberek közül, kiknek olyan porban mászó panaszaik vannak. Sok jót fogsz tehetni. Tenni is fogsz, tudom; mert jó, kegyelmes szived van. Azok között, kik hozzád, mint nagy, hatalmas úrhoz folyamodni jönnek majd, fiam, el ne felejtkezzél az én kérésemről. Lásd, én siettem hozzád a legelső folyamodással.

Oh mennyire megalázva érezte magát az ifju. Hiszen ha gúny volna az, a mit anyja mond neki; de való!

– Nem magamért, nem testvéreidért könyörgöm hozzád. Minket a mi végzetünk majd utólér. S ha utól nem érne, hidd el, szemközt megyünk rá. Richard bátyád nőtlen, nem marad utána senki. De Ödön bátyádnak két szép fia van. Az egyik csak most egy hónapja született. Bizonyos az, hogy nagy szolgálataidért fényesen léssz megjutalmazva. Bátyáid vagyonát majd el fogja kobozni a hatalom. És azt akkor majd mind te nyered meg.

Jenő rémülten szökött fel helyéből, mint Saul, mikor a próféta lelkét eléje idézte az endori bűvésznő.

Anyja folytatá:

– És majd akkor, midőn gazdag és hatalmas fogsz lenni, midőn egyedül fogod birni mind azt, a mit most együtt birunk veled; midőn boldogságod fényében úszni fogsz: fiam, emlékezzél ez órára, anyád könyörgő szavára, fiam! – bátyád gyermekeit koldulni ne engedd!

– Anyám! kiálta fel magán kívül, keservtől agyon kínozva a legkisebb testvér, s oda rohant iróasztalához, kirántotta fiókjából kinevezési oklevelét s darabokra szakgatva szórta azt el maga körül.

S aztán sírva borult anyja ölébe.

– Én nem indulok el azon az úton.

Oh az leirhatlan öröm volt, a mivel e szavakban anyját megajándékozá. Hogy ölelte, hogy csókolta gyermekét, ezt az utolsót, ezt a legjobban szerettet.

Nem félt neki megmondani, hogy ő a legkedvesebb gyermeke mind a három között.

– Ugy-e velem jösz, fiam?

– Anyám, veled megyek.

– Téged nem bocsátlak harczolni; te velünk maradsz. Vigasztalónk leszesz. Én azt akarom, hogy te élj; én azt akarom, hogy te boldog ember légy. Úgy-e megengeded nekem, hogy én azt remélhessem, hogy te boldog ember fogsz lenni?

Jenő nagyot sóhajtott. Eszébe jutott valami, a minek most már vége. Még átlátszó a víz, a melybe elmerül az: de már halva van. Az álmodott boldogság képe.

Nem felelt semmit, csak megcsókolta anyját. A kinált áron nem akart boldoggá lenni. Más áron pedig a boldogság nem kináltatott.

– Siessünk innen, mentül elébb.

Eszébe jutott az útlevél.

– Itt várt számodra az útlevél, anyám; ha tegnap jöttél volna. Ma ismét hasznát veheted.

– Ki adta neked ezt az útlevelet? kérdé Baradlayné.

Jenő gondolkozott, hogyan ne említse azt a nevet.

– Családunknak egy régi ismerőse, ugyanaz, ki a kinevezési oklevelet szerzé számomra.

– S hiszed, hogy én e kézből elfogadok valamit?

Baradlayné a többi papirrongyok közé veté az eltépett útlevelet. Legyenek együtt.

– Mit tettél? Most hogyan menekülhetsz? minden út, minden kijárat őrizve van.

A delnő büszkén emelé fel most már diadalmas arczát.

– Mintha nem tudnék túljárni valamennyinek az eszén! Vedd köpenyedet fiam. Elviszlek én magammal úgy, hogy emberi szem meg sem láthat.

* * *

És másnap hiába várta a kegyelmes úr az új követségi titkárt, hogy elvezesse a felesküvésre; – hiába várta örömanya és menyasszony és meghivott vendégsereg a vőlegényt a gyűrűváltásra: nem jött az többé elő.

Bizony magával ragadta a harmadik fiát is az a rettenetes asszony.

Merre tünt el? hol mehetett ki a szoros őrizet közül? Soha sem találta ki senki. Hiszen minden útja el volt állva.

Arra a gondolatra nem jött senki, hogy ilyenkor a Duna folyama is jó országút, olyan emberek számára, a kiknek van szívük, éjjel, sötétben, sűrű köd alatt egy pár vakmerő halász evezése mellett egy keskeny csónakon a hullámokra bízni életüket.