Ephialtes.
«Én gyűlölöm a hazámat!»
Lehet-e ennél súlyosabb, végtelenebb, iszonytatóbb mondás?
Lehet-e ennek a mondásnak megfelelő érzés?
Lehet-e tett, melyben ez érzés megtestesülhet?
Ismert a történelem óriási alakokat, kik e szót kimondták. De azok mind összeroskadtak alatta.
Gyűlölettel csapta be Róma kapuját a kiűzött Coriolán, s mint síró gyermek tért vissza a kaputól, midőn kezében volt a boszú.
Átkozódva futott el a csatatérről Salamon, hol hazája népe koronájától fosztá meg, s mint vezeklő remete tért vissza a fehérvári templom küszöbén hazáját megáldani.
Belizár háromszor meggyűlöli hálátlan hazáját, s midőn ellenség közelít hozzá, háromszor menti meg végveszedelméből; az utolsó bánat megöli.
A vén Foscarinak megszakad a szíve hazája gyűlöletében. Bolivár odadobja koronáját meggyűlölt hazájának, de nem harczol ellene. Béldi Pál meghal a börtönben inkább, mintsem gyűlölt hazájának idegen segélylyel fejedelme legyen.
És Krisztus, midőn a keresztfán küzd a halállal, azt mondja: «bocsáss meg hazámfiainak, atyám»: azon hazafiainak, kiket három nappal elébb oly isteni haraggal elátkozott!
Meg kell törni, le kell roskadni e gondolat alatt mindenkinek, legyen az ember, vagy ördög, vagy Isten! a míg lelke körül annak a földnek a porát viseli, a melyet gyűlölni akar.
Nem lehet gyűlölni a hazát. Ahhoz nincs elég nagy lélek.
Hanem eladni: az lehet. Ahhoz éppen nem kell lélek.
Nem gyűlölte Ephialtes Hellászt, csak eladta.
Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint dæmonokat mutogassuk be őket.
Ephialtes nem volt dæmon. Bizonyosan mellőzte Pausanias valami hivatalosztásnál, vagy tán egy thesbiai legyőzte az olympi játékokban; tán gazdag özvegyet akart elvenni, s az elutasította a kezét; vagy lehet, hogy Epikur követője volt, s nem volt hozzá elég pénze, talán a hitelezői szorongatták, s az archonok nem voltak pártfogói. És azután Xerxes biztatta, hogy ha elfoglalhatja Hellászt, megteszi szatrapának Thesszália felett. Bizonyosan így volt.
Erre aztán Ephialtes azt mondta, hogy gyűlöli a hazáját. Pedig nem igaz: – csak jól akart belőle lakni.
Az örömriadalnak, mely Budapest falai közül felhangzik, visszhangja is van.
Ezen echo, mit a Kárpátok bérczei adnak vissza: az orosz hymnus.
A budapesti diadalhang ezt rivallja: «éljen a világszabadság!» – A Kárpát visszhangja ezt zúgja vissza: «a czár mindenható».
Háromezer hatszáz lábnyi magasban a tenger színe fölött, a Kárpát hegysor egyik magaslatán mulat egy vidám társaság, bor és zeneszó mellett.
A magasról gyönyörű kilátás nyílik az alant elterülő vidékre. Két oldalt sötét fenyőrengetegek képezik a tájkép rámáját. A háttérben egy távozó esőfelhő, melynek sötétjén keresztül az alkonyra szálló nap két teljes félkörű szivárványt hidalt át. A belső, fényesebb félkörön belül az egész tájegyetem valami bűvös, ragyogó színt kapott; élénk, földöntúli eleven zománcza van minden tárgynak, s hol a szivárvány átlátszó fénye takarja a vidéket, ott minden tárgy annak a színeit vette fel, s látni aranypiros erdőt, aranyzöld tornyokat, damaszk-lila tavat. E mennyei bűvkörön belül huszonkét falut lehet megszámlálni a völgyben elszórva. Az erdőkből mindenütt patakok törnek elő, mik úgy csillámlanak fel, mintha száz meg száz tükördarabbal volna behintve e tündér vidék. Az az istenáldotta vidék, mely most a vetések zöld bársonyába van öltöztetve, s melynek ősvadon szépségét az emberi mívelés fokozza, egyes országútakat, tornyos városokat rajzolva közé. Alulról fölhangzó kallók és hámorpőrölyök ütése hirdeti, hogy itt az industria él.
A nap mindig lejebb száll, a szivárvány mindig följebb emelkedik, a felhő mindig messzebb távozik; a táj egyre tágul, a látkörön már meglátszik az a vulkán-idomú hegy, melyen a világ leghíresebb bora terem.
Látvány, minőt Isten mutatott Mózesnek, midőn egy pillantást engedett neki vetni a Nebo hegytetőről a Kanahánba.
Ez Magyarország!
A hegytetőn mulatozó társaság elragadtatva nézi e látványt.
Mind férfiak. Mind katonák. Az orenburgi ezred tisztei; orosz testőrlovagok; cserkesz és muzulmán előkelő vitézek.
Van közöttük két polgári férfi is, két magyar ember.
Az egyik Rideghváry Bencze; a másik Tallérossy Zebulon.
A társalgás németül folyik. Az orosz tiszteknek épen úgy obligat tantárgyuk a német nyelv, mint a burkusoknak a franczia.
– Nézzétek, szól Rideghváry Bencze, miután sorba elszámlálta a városokat, a falvak neveit, mik ott lábaik előtt el vannak szórva. – Nézzétek: ez az út Konstantinápolyba!
Hurrah! Magas kiáltás üdvözli szavait. «Éljen a czár!»
S az összecsördülő pohárcsengés után rákezdi a társaság az orosz néphymnuszt.
Rideghváry együtt énekel velük. Már megtanulta az orosz hymnuszt.
Mindenki leveszi a fövegét az ének alatt.
– Hát te nem énekelsz, Zebulon? kérdi Rideghváry a mélázó öreg úrtól.
– Hangom páva, felel a bús férfi.
A hymnus a kőszáli magaslatról messze hangzik a vidék felett. Alant a hosszú országúton szakadatlan sorban vonulnak a minden oroszok czárjának lovas ezredei; azok folytatják az aláhangzó hymnuszt; azt a nemzeti dalt, melynek a ki szavait nem érti is, megértheti a hol riadozó, hol mysticus, majd fenyegető, majd sötéten elborongó dallamból: hogy az a minden oroszok urának dala, mely szól azon vakmerő népeknek, a kik büszkélkednek vele, hogy még nem viselnek rabigát. Góg és Magóg dala a sziklák mögül.
– Nézd, szól Rideghváry, oda vonva maga mellé Zebulont. Négy lovas ezred halad el itt előttünk az úton. Az egyik az Olga Nikolajewna, a másik a Cesarevics huszárezred, a harmadik az Olviopol dzsidás ezred, a negyedik a muzulmán lovasság. Minden ezrednek egyforma színű lovai vannak. Az Olga Nikolajewnának szürke, a Cesarevicsnak sárga, az Olviopolnak fekete, a muzulmánnak pej. Még hátra vannak a doni kozákok és a wosnecensk dzsidások. Azután jön az ágyúpark. Azután a gyalogezredek. És végül a szekerészet. És aztán a második és harmadik hadtest. Nyolczvanezer ember.
És megszorítá Zebulon kezét.
– Most következnek a mi diadalaink napjai! Most fogjuk a lábaink alá gázolni a mi ellenségeinket! Ennyi erő alatt szétmállik az egész nyomorúság.
És ragyogott bele az arcza.
Hogy jobban gyönyörködhessék e látványban, egészen a szélére lépett a meredélynek, mely száz ölnyi magas falként emelkedett ki a fenyőerdők közül, fent buja pázsitszőnyeggel terítve.
És Tallérossy Zebulonnak, a mint e meredélybe lenézett, az a szédületes gondolata támadt, hogy mi lenne belőle, ha ő most ezt az ő kedves barátját derékon kapná, s mint Dugovics Titusz a törököt, lerántaná magával együtt oda a mélységbe?…
Úgy segéljen!
Csak az az öt leány ne volna odahaza!
A nap a láthatáron alul szállt már. Az a tűzgolyó, mely még az égen izzadni látszik, már nem a nap, csak annak a gőzkörtül fölemelt optikai csalképe. A szivárvány még ívlik az égen; de nem hétszínű többé, hanem egyszínű, tűzvörös.
A völgy útjain még tovább hangzik a hymnusz. Az orosz lovasok zene helyett énekszóval vonulnak be a városba.
Tallérossy Zebulonnak sehogy sem tetszett ez az állapot.
Addig csak szerette a mulatságot, a míg az ő kedves barátja és pártfogója társaságában előre-hátra utazgatni kellett, idegen nagy férfiakkal megismerkedni, nagy kitüntetésekben részesülni: a magas politikában tényleges szerepet vinni.
Azt hitte, a magas politika majd mindent elvégez szépen, csendesen, okosan.
Azt hitte, az orosz diplomatia majd közbeveti magát a harczoló felek közé, s arra aztán mind a két fél recipiskál: beveszi a jó tanácsot.
Legelőször is visszavétetik a debreczeni vésztörvényeket. Azután legfeljebb a mostani miniszteriumot leköszöntetik, a főispánokat leteszik, másokat raknak helyettük, s a jövő országgyűléssel elfogadtatnak kétszáz millió státusadósságot. Talán egy pár nagy embernek útlevelet is adnak Amerikába.
Hanem azután, mikor azt látta, hogy nagyobb baj lesz itten: akkor az egész magas politikától elment a kedve. Ezt ő nem így képzelte.
Azt nem bánta volna, ha Boksa Gergőt eszére térítik, meg a többi hasonló embereket; de hogy azt az egész mappát, a melyről őt Boksa Gergő et consortes lekergették, azért rátartsa a gyertyára, s nézze, hogy ég az el az utolsó körömfalatig? már az nem fért az ő érzékeny keblébe.
A kedélyes majális után, melyet együtt élvezett a fényes idegen urakkal, Rideghváry társaságában kocsizott haza a völgyben fekvő városig Zebulon.
Útközben aztán sincerizálgatott vele.
– Hja, bizony ez nagy erő. Ennek, nem tudom, hogyan fognak ellene állhatni azok odabenn?
Rideghváry kérkedő gunyorral mondá:
– Fuimus Troes! Ruet Ilium et ingens gloria Parthenopes. (Voltunk Trójaiak! Megdől Ilium és Parthenope roppant dicsősége.)
– S mi lesz akkor a legyőzöttekkel?
– Væ victis! (Jaj a legyőzötteknek) volt rá a válasz.
– De csak nem fognak valami erősen izélni velük? (Nem merte az igazi szót kiszalasztani a száján.)
– Ense recidendum immedicabile vulnus. (Vassal kell kivágni a gyógyíthatlan sebet.)
«Vigyen a tatár, gondolja magában Zebulon, a diák classicusaiddal, beszélj velem magyarul.»
S aztán egyenesen föltette neki a kérdést.
– No már, teszem föl, egy olyan emberrel mit csinálunk, mint Baradlay Ödön? a kit szerettük, becsültük, és az egész ország. A kinek atyja volt olyan jó barátunk, a kinek anyjának megfogadtunk, hogy gyermekeit fogjuk mindenütt védelmezni; a ki, ha tette, a mi nekünk nem tetszett, nem tette haszonból, hanem meggyőződésből. Szép talentum, nagy ész; sok hasznát veheti még valaha ország. Lehet még trónusnak oszlopa. – Nos?
Citált aztán Rideghváry Zebulonnak diák auctor helyett német classicus mondatot:
– Mitgefangen, mitgehangen.
Zebulon aztán nem szólt hozzá többet az egész úton egy szót se.
Hanem mikor Rideghváry Bencze az nap este az íróasztala fiókjában hagyott útlevélblanquettek közé nyúlt, úgy tapasztalá, hogy azok közül a legfelső hiányzik. Az pedig egy angol útlevél volt, a legpontosabb láttamozásokkal ellátva, közbeeső országok követségeinek bélyegeivel hitelesítve, csak a név- és személyleirás hiányzott belőle. Ily üres útleveleket tartottak készen titkos missiókban járó megbizottak számára. – Azt nem lophatta el más, mint Zebulon. Kinek lopta?
Rideghváry mosolygott e fölfedezésen.
Jártában-keltében mindig egy kocsiban utazott Zebulonnal, s egy szobában hált vele.
Mintha attól tartott volna, hogy elszökik tőle Zebulon.
Minő nagy barátság kötötte e kegyelmes urat ez ismerőséhez?
Egyszerű a magyarázat. Rideghváry nem tudott azon vidék lakóinak nyelvén, a melyre legtöbbet számítottak; Zebulon pedig annak a népnek valóságos orákuluma volt. Szerették, prófétájuknak tartották. Ha azokkal értekezett, valódi Áron volt Mózes mellett. Csak a thémát kellett neki feladni, ő azt igen szépen felczifrázta. Ennél a válságos expeditiónál olyan szükség volt Zebulonra, mint a falat kenyérre. Azokat a felháborodott népeket, a miknek falvain keresztül vonuland az orosz sereg, bölcs felvilágosításokkal rábirni, hogy a fegyveres vendégeket ne tekintsék ellenségnek, hanem jó barátnak, testvérnek, fajrokonnak.
Ez volt Zebulon missiója.
Érezte ő annak szagát előre!
És sehogy sem vette a nyaka!
Nagyon czélszerű elővigyázat volt Rideghvárytól, hogy ékesen szóló Áronát mindenkor saját szobájában hálatta; mert az bizonyosan megszökött volna tőle már régen.
Törte azon a fejét Zebulon, hogyan veszthetné el valahol ezt az ő nagyméltóságú protectorát? De nem lehetett! Szerette az őtet nagyon. Azt is próbálta már, hogy összevész vele s akkor brusquirozza a szakadást. Nem lehetett. Nem tudott igazán megharagudni. Mindjárt kibékítették. Rideghváry olyan szépen bánt vele, hogy nem lehetett vele haragban maradni.
A legutóbbi discursus óta pedig komolyan elhatározta Zebulon, hogy elcsapja magától ezt az ő kedves barátját.
«Ha te nem engedsz engemet elszökni magadtól, majd elszöktetlek én téged magamtól.»
Egy terve volt Zebulonnak már régóta.
Ez a terv akkor szülemlett az agyában, a mikor a legelső kozákot meglátta sárga uborkát enni, nyersen éhomra. Csak azon módon harapta a kozák az uborkát, a hogy leszakította a kertből, mint valami kedves csemegét.
Érlelte e tervét azon szakácsművészet szemlélete, melyet a muszka tábor inyenczei szeme láttára kifejtettek: disznótököt, tehénrépát összemetélve, vörös liszttel összekeverve és forró vízzel leöntve. A mi magában még nem volt jó, mindaddig, míg rá nem jött valaki, hogy a világításra osztott egész csomag fagygyúgyertyát a forró lébe belemártsa; a mitől a gyertya vékonyabb lett, de azért jó lett; a bouillon pedig egészen jó lett.
Tökéletességre jutott aztán Zebulonnak terve akkor, midőn az orosz hadseregben oly mértékben kiütött a kolera, hogy vesztett ütközetnek is sok lett volna a pusztulás. Kétezer száznyolcz halottjuk volt, mielőtt egy ütközetük lett volna, s minden megpihenésük helyét egy új temető, meg egy ezer emberre való új kórház jelölte.
Ez az árnyéka volt Rideghváry ragyogó pályájának.
A kolerától félt. És benne kellett járnia.
És aztán nem volt felőle bizonyos, hogy vajjon a szent Wladimir-rend megóvja-e az embert ettől a bajtól?
Annálfogva mindenféle præservativát hordott magával. Kámfort viselt zacskóban a mellén, shawlt kötött övül a derekára; a csizmájába kénvirágot hintett; a szobáját chlormészszel ragálytalanította; veres bort ivott este, arakot reggel, s fenyőmagot rágicsált napközben. És megtiltotta mindenkinek, hogy neki arról referáljanak, hányan haltak meg ma kolerában? Harangozni nem volt szabad halottra, sem fényes nappal temetkezni olyan városban, a hol ő megszállt.
Ezt a gyöngéjét tehát ismerte a főúrnak Zebulon.
Azon majális utáni estén elment Zebulon a gyógyszertárba és kért magának tartarus emeticust.
A gyógyszerész szabadkozni kezdett; de Zebulon letorkolta.
– Most nem parancsol doctor! Most én parancsolok! Van kivételes állapot. Ha én mondom kell, hát kell!
A gyógyszerész megijedt tőle; csakugyan rendkívüli idők jártak. A kozák urak a higított vitriolt az utolsó kupiczáig kihörpölték a gyógyszertárban, mint valami delicatesset; hátha ennek a kozákvezetőnek meg ezt kívánja a gyomra?
Adott neki tehát tartarus emeticust, apró adagokra felosztva.
Azt Zebulon eldugta a flanell-jaklija alá.
Éjjel aztán, mikor Rideghváry úrral egy szobában aludt, bevett belőle két adagot.
Uraim! Ehre, dem Ehre gebührt! Minden embernek megvan a maga saját vitézsége. Zebulontól ez heroismus volt!
Ilyen veszedelmes időben mesterséges kolerát csinálni magának.
Terve tökéletesen sikerült.
A katastropha, mely a kettős adag tartarus emeticusra következett, felriasztá mély álmából Rideghváry urat.
Kiugrott az ágyából a szoba közepére. Itt kolera van! Kifutott a folyosóra.
– Ott hagyta minden ruháját, a mi le volt vetve s más öltözetet kért! a mi irata, málhája abban a szobában volt, megfüstöltette. S azzal befogatott, s sötét éjjel elmenekült abból a városból; meg sem állt a szomszéd faluig ijedtében. Úgy megrettent Zebulon veszedelmétől.
Zebulon pedig, miután a tartarus emeticus bevégezte hatását, szépen elaludt és horkolt világos viradtig.
Még tán akkor sem ébredt volna fel, ha rá nem nyitják az ajtót, s be nem jön valaki.
Az a valaki egy kis alacsony emberke volt felgyűrt ingujjakkal, borzas gubancsos hajjal, papucsban, kék köténynyel. A körmeit diszítő schellak-maradványok bizonyítják felőle, hogy asztalos.
Zebulon csak úgy a félszemének a pillája alól leste, hogy hát ez mit akar? Nagyon álmos volt még.
A kis borzas csendesen odalépkedett az ágyához s előhúzott mellköténye alól egy czollstokkot.
S a mint Zebulon ott hanyatt feküdt az ágyon, s a rövid paplan alól ki voltak dugva a lábai: a kis borzas elkezdte a czollstokkal végig mérni. A lába ujjától az ináig két láb, onnan a melle közepéig másik két láb. Onnan aztán neki indult, hogy a tarkójáig is megméri, hány hüvelyk?
Hanem azt már Zebulon nem várta végig; hanem a mint a kis ember az orra körül kotorászott a hüvelykmérővel, egyszerre belekapott mind a két markával a borzas hajába, megczibálta irgalmatlanul a hajánál fogva az egész tömpe alakot, hogy az se látó, se halló nem volt ijedtében; hanem a mint Zebulon az üstökét elbocsátá, csak térdre esett s hüledezve rebegé: «Jézus Mária, Szent Anna!« s a mellét verte a két tenyerével.
Zebulon pedig kiülvén az ágy szélére, két kezét két csipőjére tette s úgy förmedt rá:
– Hát te akasztófa! mit méregeted czollstokkal termetemet?
– Jahahaj! Názáretbeli Jézus ne hagyj! rebegé a megriasztott emberke s vaczogott minden foga.
– De majd mindjárt megnázáretozom én tégedet, lurko; kiálta Zebulon talpra ugorva. Mi bajod neked az én termetem hosszuságával?
Mikor aztán a kis emberke azt látta, hogy Zebulon nagyon keresi az ágy mellett a nádpálczát, kezdte észrevenni, hogy egészen e világból való veszedelem fenyegeti, s annálfogva sietett a mentsége előadásával.
– Kérem alásan, nekem az excellentiás úr, a ki innen elment, hagyta meg, hogy jőjjek ide: itt van egy halott úr, csináljak neki koporsót. Az árát is kifizette.
Zebulon most aztán restelni kezdte felgerjedését.
– No no. – Akkor jól van. – Excellentias barátom gondoskodta rolam. – Nagy gráczia. – Rendelte nekem koporsot. – Hanem hát nem élek vele. – Ha kifizetett árát, azt maga majszter igya meg egészségemre. Aztán ne mondja senkinek, hogy micsoda tréfa volt közöttünk? mert kinevetik mind a kettőnket. – Inkább nevessünk magunk.
A szegény megszeppent asztalos pedig nevetett volna is, sírt volna is.
– De megijedtem én nagyon. Még most is reszketnek a beleim. Nem tudom, nem lesz-e valami bajom? Mikor azt hittem, hogy megtetszett halni, aztán a hajamba tetszett kapni.
– No hát ott egy palaczkban arak. Tessék egyet húzni belőle. Úgy ni. Mi neve magának?
– Sztrupka Márton.
– No jól van Tamás gazda. Hát igyék még egyet, aztán itt van még egy forint. Ezt én adom. Keressen nekem lovat. De nem Szentmihálylovat. Arra még nem ülöm. Forspontot, ki engem elvisz Pukkersdorfbe. Oda akarok evangelicus papomhoz, ki nekem nagyon jó barátom.
A mint aztán Sztrupka Márton megtudta, hogy Zebulon lutheránus, egyszerre ki lett engesztelve; elmult minden félelme iránta; a forintot elvette, megköszönte, kezet csókolt.
– Mindjárt itt leszek egy jó ismerős kocsissal; magam is elmegyek vele, az útat megmutatni neki, én is jól ismerem azt a tisztelendő urat, három esztendeig voltam ott egyházfi.
Zebulon örült annak nagyon.
Minden psychologiai és ethnographiai alaptétel ellenére volna, ha Sztrupka Márton valahogy tudtára nem adta volna Zebulonnak, hogy ő is «nostras».
És ezzel a saltomortaléval sikerült Zebulonnak leugorni a láthatárról.
Ephialtes pedig vezette a «halhatatlan sereget» a Thermopylén át tovább…
És nem akadt Amphiktionja…
