Az Eldobott Lélek.

Budavár minden utczáin csorgott a vér a csatornákban…

Egymáson keresztül-kasul omolva hevernek szerteszét a halottak. Magyar, német, olasz, horvát. A várfalakon, a köröndök felett, a sétánysoron, a várkert bokrai közt, a György-téren, a lovagiskola előtt, a fegyvertárnál, a főőrhelynél, a Dísztéren, a három kapunál, a József-bástyán, az Uri-utczán, az Országház-utczán, néhol halommal, mint a résnél, hol legdühösebb, legmakacsabb volt a küzdelem.

A királyi vár még egyre lángol. Régibb romok csak füstölögnek már; omladékkal, szenes gerendákkal fedve az utczák; a házak oldalai bezúzva nehéz golyóktól, a tetők széttépve; minden ablak üvegtelen; a kövezet felszántva a bombáktól; szétszórt sánczkosarak között, tönkre zúzott ágyúk mellett a levert tüzérek; az egész fölött egy lomha füstfelhő; lőpor és égő korom füstje.

E szomorú utczákon keresztül halad végig a dél óráiban Baradlay Richard.

Egy frissítő hideg fürdő, egy katonás reggeli elfelejteté vele, hogy ma reggel annyi veszélyes játszmát játszott ki a halállal. Az utolsónál csoda volt megmenekülése. A Vezúvot akarta letakarni papirlappal kitörése előtt. A papirlap elégett, a keze nem. Az a multkori láthatatlan selyemfátyol őrizte fejét, hogy a lánczhidoszlopon szét ne zuzódjék. A tűzakna lefelé tört ki és oldalvást. Így maradhatott élve. Hanem a feje még most is zúg bele.

A legelső volt mégis, a mire megemlékezett, a beteg nő a kórházban, ki Palvicz gyermekéhez utasítja.

Még egy pohár rostopsinnal leöntve kábulatát (a mi ellen azt nagyon jónak tartotta), sietett fel a várba.

A hullákon, az ágyúkon, a cserepeken, a gerendákon kellett még keresztül lépdelnie, hogy eltaláljon arra a helyre, a mit keres.

Egy tizenhét napig ostromolt városban pedig nem oly könnyű valakinek tájékozni magát. Némely jól ismert ház nincsen sehol. Eltűnt.

Azt tudta Richard, hogy a kórházak fölé fekete zászló volt felvonva, figyelmeztetésűl. Czivilizált ellenfél a fekete zászlóra nem lő.

Arról a gyászlobogóról rá lehetett találni a keresett házra.

Hanem abba a kórházba meg nem akarták beereszteni Richardot.

Az őrül állított honvédek azt válaszolták neki, hogy oda mindenkinek meg van tiltva a belépés.

Ki adta a rendeletet? – A térparancsnok.

Ráment a térparancsnokra. Miért nem szabad a kórházba bemenni?

– Mert ott kiütött a kórházi üszög.

– De én nem bánom, ha a fekete halál, vagy a keleti pestis ütött is ki; nekem be kell mennem.

– Elvisz az ördög.

– Dehogy visz. Ma bedugtam a lábamat a kéményén, még sem kapott el. Nem félek én a levegőtől.

– De hát mi dolgod van abban a kórházban?

– Becsületbeli ügy.

– No hát eredj. Hanem ha belehalsz, rám ne hagyd az árváidat.

Richard visszament a kórházhoz a térparancsnok engedélyével.

A kórházban akkor épen egy tábori orvos sem volt. Mind a halálra sebesült várparancsnoknál voltak.

Egy öreg betegápolónéval lehetett csak beszélni.

– Van itt egy Bajcsikné nevű asszonyság?

– Van.

– Merre van a nők osztálya?

– Itt.

– Vezessen hozzá.

A vén banya ajtókat nyitogatott nehéz fojtó légű szobákban, mikbe lépve Richard arra a gondolatra jött, hogy ha a tűzakna torka a pokol kéménye volt, ez itt valósággal a pokol konyhája. Itt főzik a halált.

Az ápolónő egy függönyös ágyhoz vezette Richardot, s annak a függönyét félrehuzta előtte. Ott feküdt egy emberalak, rövidre nyirott hajjal, szederjes ábrázattal.

– Ez az.

– Alszik? kérdé Richard.

– Meghalt, felelé az ápolónő.

– Mikor?

– Ma reggel.

– És a cselédje?

– Az meghalt tegnap éjjel.

Richard maga elé bámult. Mintha egy talányt akarna megfejteni, mely a más világba tűnt el előle.

Odahajolt a typhusban elhalt nőalak fölé; s akkor vette észre, hogy az ágy melletti falra ákombákom írással valami van feljegyezve.

Kibetűzte az írást.

«A félrézpénz – Monor – Kaszáné – 73».

Ezt akarta tudni.

Visszabocsátá a függönyt a nyoszolyára. A betegápolónőnek adott egy aranyat s azzal sietett a halál e házából.

Mikor kilépett belőle, oly jól esett egyet lélekzhetni a friss levegőből, a lőportfüsttel, korombűzzel terhelt levegőből.

A dísztéren Ödönnel találkozott. Az eléje sietett derült arczczal.

– Hat lépésnyire tőlem, kiálta eléje Richard. A typhuskórházból jövök. Ma ne közelítsen hozzám, a kit szeretek.

És elfutott előle.

Richard bérkocsit keresett és hajtatott Monorra.

Ott hagyta Pestet friss diadalmámorával.

Legalább egy millió éljenkiáltást s egy pár ezer csókot vesztett el vele.

Ment a helyett fölkeresni a «meghalató intézetet».

Mi az a meghalató intézet?

Majd mindjárt megtudjuk.

Chinában, a mint tudós Wagner Cristophorus írja, az a bevett és törvényesen helybenhagyott szokás van, hogy miután évi átalány szerint tíz százalékkal több leány születik, mint fiú, ez a manco a természet bilánce-ában akként üttetik helyre, hogy a fölös csecsemők egy meghatározott napon a Lileu Ping szigetre összehordatnak, ott megáldatnak, beszenteltetnek s aztán a «sárga folyóba» belehajigáltatnak. A sárga folyónak a keleti partja mocsáros, ott a bambusz közt sok gyíl lakik, mik tátongó százfogú fejeiket feltartják a vízből. Egy kis ideig úsznak a gyermekfők a víz fölött, mire a mocsárhoz leértek, már akkor csak a krokodilfők úszkálnak a vizen.

Ekkor aztán a mandarin megköszöni a százkezű Vishnunak, hogy ilyen sok hím- és nőnemű újszülöttet ajándékozott ez évben is a mennyei birodalomnak: íme a differentia tisztelettel visszaküldetik. És ezzel lequitteltek egymással: a társadalom és a természet.

Nálunk a hasonló lequittelést gyermekgyilkosságnak nevezik; büntetése öt esztendő.

Ez ítt sokkal rafinirtabb módon intéztetik el.

A helyett, hogy chinai barbár őszinteséggel azt mondanák annak a felesleges istenáldásnak: «te kis sírórívó portéka, a ki senkinek sem kellesz, midőn megvagy, a ki magad sem tudod még, mit tesz lenni vagy nem lenni? Látod, eltévesztetted a dolgot, nem ide voltál híva; valami más csillagzaton kelletett volna születned; itt nem ismer senki. Az apád nem bán, az anyád nem ér rád; ez talán cseléd, ki maga is más házánál kuporog; talán divathölgy, kinek bölcsőd útjában lenne; talán szerencsétlen, kinek lételed szégyen; vagy talán takarékos gazdaasszony, kinek sok pénzébe kerülnél, míg felnősz. Eredj Isten hírével vissza! Szüless át egy másik csillagzatba, a hol privilegium nélkül lehet születni. Te kis porba esett isteni szikra, te csírája a léleknek egy tökéletlen állatban, te semmiből lett semmi; szállj le a víz fenekére, szállj fel az égbe, s mondd meg Vishnunak, hogy itt is voltál», – e helyett minálunk kitalálták a «dajkaságba adást».

Ez a «meghalató intézet».

Nem ölik meg azokat a szárnyavesztett apró angyalkákat, csak meghalatják őket.

A Pest körül levő falvak mind tele vannak ilyen dajkaságokkal.

Erről a dologról nem vezet senki statistikát.

Kerül-e valaha vissza «egy» azok közül, a kiket oda küldtek? Nehéz volna rá megfelelni.

A mint Richard belépett a megholt nő által jelzett házba, a konyhán keresztül az udvarszobába nyitva, csaknem elfutott onnan. Minden érzéke meg volt támadva egyszerre.

Az a megnevezhetlen bűz, a mi egy mindig emberrel telt, soha nem szellőztetett, alacsony, földes szobában megörökült: miasma, penész, piszok együtt! A typhusos kórház halálgőze nem éri azt utól.

Az a nyirok, mely egyszerre végig borzongatja az egészséges bőrt, s közelgő nyavalya előérzetét költi fel az idegekben.

Az a savanyú, émelyítő íze a légnek, a mit minden pórus érez, mintha csupa íny volna mindenik.

S e bűzben, e nyirokban négy ágy és egy bölcső tele nyivákoló, ordító, bömbölő porontyokkal; a kik közül legjobban van ellátva az, a melyik meztelen; a kin nem lóg a gyalázatos rongy.

Hármával összezsufolva egy vaczokba, melyet használnak addig, míg egészen össze nem rohad, hentereg, mászkál, dulakodik az állativadékok legtehetetlenebbike. Egy és két évesek többnyire.

A tizenharmadikat a bölcsőben ringatja egy harmadfél éves gyermek, kinek ezzel a munkával kell megszolgálni azt a főtt krumplit, a mit markából fal nagy mohón. A bölcsős gyermeknek még hímzett ruhája van és szalagos vánkos a feje alatt. Az nem sír; egy nagy szopacs (czuczli) van a szájába dugva. Azzal csalják meg az anyai emlő helyett.

A kályha padkáján nyavalyog egy két éves fiú gyerek, kinek a két lába be van kötve: bizonyosan sebes.

Richard eliszonyodva nézett körül ez oduban: melyiket képzelje e nyomorult alakok közül Palvicz Ottó gyermekének? Egyik visszataszítóbb volt, mint a másik.

És volt ideje szemlélődhetni, mert jó haladékba kerűlt, míg az intézet tulajdonosnéját valahonnan a kertből előkurjongatták, a hol fokhagymát ültetett. – Bizony nem is strázsálja ám azokat a porontyokat napestig a fészkükön; elég, ha háromszor megeteti napjában.

Kaszáné asszony nagy, csontos, erős némber volt. Semmi rosszaság, gonosz indulat nem látszott a vonásain. Úgy vette ő ezt az üzletet, mint egy meglevő bajt, a mit nem ő talált fel.

Az ilyen látogatásokhoz is szokva volt már, mint Richardé. Ritka ugyan a férfi látogató e háznál, de mégis megesik.

– Oh tessék innen kijönni, nagyságos úr, a tiszta szobámba, ebből a bűzös veremből.

– Bizony, hallja Kaszáné asszonyom, ez utálatos egy odu, hanem maradjunk itten.

– Hát bizony palotát nem adhatok nekik nyolcz forintért egy hónapra, nyelvelt vissza a némber.

– Hát csak annyit fizetnek? kérdé elbámulva Richard.

– Annyit bizony édes lelkem, nagyságos úr; s még azért is mennyi hercze-hurczám van. Holmi szegény cselédfélétől csak könnyebben megkapom azt az öt forintot, mert annak minden hónapban kijár a bére; de mikor valami úri dámával van dolgom: az Isten őrizz. Mert vannak ám itten úri gyerekek is. Ne tessék rosszat gondolni. Ez a kis poronty a bölcsőben (mért nem ringatod jobban, te akasztani való hóhér), hát ez egy jó módú kereskedőnének a kicsinye, a kinek derék ura van, szép szállása van, kocsin jár, selyemmel söpri az utczát, hanem hát nem tudja tűrni a szoptatós dajkáknak a szekaturáját. Tudja lelkem, egy szoptatós dajka nagy úr egy úri háznál, s inkább kiadta hozzám dajkaságba. Az igaz, hogy ez tizenkét forintot fizet: de tisztába is kell tartanom a kicsinyét s minden hónapban egyszer be kell hozzá vinnem a városba, hogy lássa.

– Hát ennek sem tart ön dajkát?

– Hja, az itt ki nem állná. Aztán miből? tizenkét forintból?

– Hát mivel tartja?

– Oh ez nagyon jól él. Még pépet is kap. S tejbe mártva a szopacsot.

– S mi van a szopacsban?

– Jó fekete kenyér; az legjobban tisztítja a gyermeknek a vérét. Hja lelkem, mikor azért a másik porontyért három forintot fizetnek, piskótával nem tarthatom.

– Három forintot! s ki az a kegyetlen, a ki három forintot ad egy gyermek havi élelmére?

– Jaj édes lelkem, nagyságos úr; azt a magistratus adja; mikor egy olyan eldobott porontyot felvisznek a biztosok, a kapitányság összehivatja a dajkaságokat, s a melyik legolcsóbban elvállalja, annak odaadja. Már ennél olcsóbban nem lehet. Aztán hányat itten felejtenek. Megszöknek tőlük: azt sem tudom, hol keressem. Ez a kutya is olyan, a ki a padkán ordít. Majd be fogod a szádat. Kérem nagyságos úr, tizenegy hónap óta nem láttam érte egy batkát.

– Mi baja annak a gyermeknek?

– Hát az égetni való rossz kölyke, annak is maga az oka. Levest főztem nekik, mert hogy vasárnap volt, s a rossz, pákosz kölyök magára rántotta a fazekat, s mind leforrázta a két lábát, hogy végig kisebesedett.

– S ön gyapot-rongygyal kötötte be a nyomorultnak a sebes lábait. Az irtóztatóan szenvedhet alatta.

– Árt is az neki! Úgy sem lesz belőle ember, mert a sok sivalkodástól már sérvet kapott, Belehal. Apja, anyja nem nagyon bánják. Kocsis, kocsisné. Szegény emberek. Itt sem laknak már.

Richard lelke megkönnyebbült. Ez nem Palvicz gyermeke.

– Kaszáné asszonyom. Én egy gyermeket keresek önnél, a kiért szintén régen nem fizettek már. A gyermeket Bajcsikné adta át önnek, a neve Károly, nyakába egy fél rézpénz volt kötve, a mellén szederjes anyajegy.

– Oh bizony édes lelkem, azt ugyan jól teszi, ha megfizet érte. A Károlykáért, a kedves kis Károlykáért.

– Melyik az ezek közül?

– Oh az nincsen ezek között. Az odakinn van: az külön helyen van.

– Külön helyen? Richard kezdett jó véleménynyel lenni Kaszáné asszonyom felől.

– Majd mindjárt behozom. Tessék besétálni addig a tiszta szobába.

– De én is oda akarok menni hozzá. Én azt a gyermeket magammal akarom vinni.

– Magával vinni? Oh az már más. Hanem bizony egy kis alkalmatlanság lesz vele. A kis Károlyka nagyon beteg.

– Mi baja?

– Szemfájása van. Azért tettem külön, hogy a többiekre rá ne ragadjon. Erre is úgy ragadt egy másikról, a ki a mult héten bele halt.

– Hát miért nem gyógyítják?

– Próbáltuk mink azt mindenképen: még gáliczkövet is fujtam a szemébe, az sem használt. Csak rákszemet lehetne kapni! Ha a «nagysárfű» magtól meg nem gyógyul, hát aztán semmitől sem.

E beszéd közben végig vezette Richardot a sáros udvaron Kaszáné egész az istállóig, az istállóból nyílt egy sötét fakamra; ott, abban a sötét oduban látott Richard egy rongyos szűrdarabbal betakart gyermekalakot heverni, félmeztelen, fájdalomtól lehunyt szemekkel. Az a gyermek, a mint a belépés neszét hallotta, elkezdett nyöszörögni: «oh, adjanak egy kis vizet; meghalok szomjan».

– Tudja, édes lelkem, nagyságos úr, azért tettem erre az árnyékos helyre, hogy ne ártson a szemének a világossság.

– Menjen és hozzon neki vizet.

– Jaj, édes lelkem, nagyságos úr, betegnek nem jó vizet adni. Én soha sem hagyom inni a beteg gyermeket, mert az annak rossz.

Most aztán Richard olyat kiáltott rá, hogy majd hanyatt esett az asszony ijedtében.

– Hozzon neki rögtön vizet.

Kaszáné aztán hozott a kútról egy vászonkorsóval.

Richard térdére emelte a gyermek fejét és ajakához tartá a korsót.

A nyomorult teremtés félig kiitta azt.

Richard a vízből a markába töltött s gyöngéden megmosta vele a gyermek orczáját. Olyan jól látszott az annak esni.

Azután elővett egy fehér zsebkendőt s beköté vele a gyermek fájós szemeit.

Akkor aztán felvette a szecska és fürészpor közül, a miben feküdt s beletakargatá a köpenyébe.

«Csak félczipőcske van szegénykének a lábán.»

Mikor kivitte a világosságra és meglátta, minő állapotban van, eszébe jutott, hogy Palvicz Ottónak rettenetes oka volt nőül nem venni azt az anyát, ki gyermekét hideg vérrel ide hagyta kerülni. Ha Palvicz Ottó maga talált volna itt rá: talán megölte volna azt a némbert, a ki a jegygyűrűjét hordta.

Richard a hintóig vitte ölében a kis fiút.

Kaszáné egész odáig kisérte az urat. Mert nem addig van az; hanem hát a tartáspénzt ki fizeti?

Mikor a gyermeket elhelyezte Richard, kivette a tárczáját s egy csomó pénzt dobott az asszonynak.

– Jutalmul a jó gondviselésért.

Kaszáné kétszerezve találta a járandóságot, s hálálkodni akart. Richard bevágta az útját.

– Hallja maga Kaszáné: én most csak azt sajnálom, hogy nem olyan időben élünk, a mikor megégetik a boszorkányokat; mert a mikor magát égetnék, azt még magam is megnézném.

Mely nyájas istenhozzád után búcsút vett a «meghalató intézettől».

Mikor a falu alatt elrobogott, figyelmesen nézte az oldalt eső temetőt; ott hosszú sorokat látott apró sírokból, miket kicsiny, fehér, kékzöld keresztecskék jeleznek. Ezek a földből kiálló apró keresztek: a jancsekiángi mocsárból kimeredő kajmánok fejei.

Csakhogy a mit a kajmánok elvégeznek egy percz alatt, ahhoz amazoknak évek hosszú kínzásai kellenek.

Richard egyenesen a gyermekkórházhoz hajtatott Pesten.

Ne gondolja valaki, hogy ez valami államintézmény. Magánpolgárok jószívű adakozásából áll az fenn; a státus csak annyit tesz meg vele, hogy az adakozásokból lehúz egy pár ezer forint jövedelmi adót! az emberek legszánandóbbját fosztva meg, ki háromszorosan részvétet igényel, mint gyermek, mint szegény, mint beteg.

Hanem hát «Astaroth éhezik». A budget a gyermekpépbe is belezabál.

Richard a legjobb helyet találta ki Palvicz Ottó gyermekének.

Ott visszaadják azt az emberiségnek.

A takarékpénztárnál annyi összeget tett le, a mennyinek a kamatjából a gyermeket tartani és nevelni lehet.

A városi tanácsnál bejegyeztette magát mint a gyermek gondnokát. Palvicz Ottó alhatik nyugton a föld alatt.

Másnap nagyszerű ünnepélyek voltak Budapesten.

A csatában elhullott hősöket temették egy diadalmas nemzethez illő pompával; az ostrom alatt kitűnt vitézeket érdemrendekkel diszíték fel; s Pest város hálás polgárai nagyszerű lakomával vendégelték meg a napok ünnepelt hőseit.

Richard alig várta, hogy mind ennek vége legyen.

A gyermekkórházba sietett.

– Jobban van-e már a Károlyka?