Napfény És Holdfény.

Egy idyll a csatazaj közepett.

Milyen jó, hogy nem olyan a föld, mint Herodot térképén van ábrázolva: sima, egyenes, lapos; milyen jó, hogy fa föld gömbölyű. Milyen jó, hogy lehet egy-egy pontja a földnek, a honnan a kerek láthatáron nem látszik meg az égő falvak füstje. A földboltozat hajlása eltakarja azt s engedi, hogy legyenek boldog emberek is a világon.

Ha a föld oly lapos volna, mint Herodot hitte, látni kellene a Kőrös-sziget partjáról délfelé eltekintve, hogy ég Ó-Arad, Ujvidék, hogy robban a légbe Szent-Tamás, hogy gyullad ki Temesvár; nyugatnak nézve meglátszanék, hogy füstölögnek Abrudbánya romjai napokig, hetekig; keletnek tekintve látná a szem Budapestet égni, s északnak nézve, látni kellene az ezernyi őrtüzeket, mik egy közeledő tábort jeleznek. És végig hangzanék a rettenetes sík világon az ágyúk dörgése, mik Aradot, Temesvárt, Péterváradot, Gyulafehérvárt, Komáromot, Budát, Titelt vívják. Egy folytonos szakadatlan dörgés moraja volna az, mely önmagának viszhangot ad.

Nem látszik abból, nem hallik abból ide semmi; a láthatár eltakar mindent.

A Kőrös-sziget nyárfái most hányják virágjaikat; szép májusi idő van. Áldott meleg eső után a buja zöld fű sárgul, kékül a virágtól; valahol a fákon túl a kasza fenése hangzik; ott már kaszálnak is.

Az egész Kőrös-sziget egy kis elzárt paradicsom, költői kedélyű uraság nyaraló tanyája, a fák életbiztosító intézete, hol fejsze nem éri gyökereiket soha; nincs egyéb feladatuk, mint lombot hozni, árnyat vetni, madaraknak otthont adni. S ha van közöttük egy-egy rokkant, kinek dereka tört, karja facsarult a zivatarban, azt sem bántják; nyugdíjba van már téve; szabad neki elmulasztani a kivirulást; ha elszáradt, ha elkorhadt, majd bezöldelli a körüle tekergőző vad komló, téli zöld repkény. Az öreg fát nem vetik a tűzre.

S a fák alatt mintha madarak szentegyháza volna. Lakója van minden bokornak, vándor rigó, fülemile, ott találja tavaszszal a fészkét, a hol őszszel hagyta, s dalával, fütytyével hirdeti a meleget s szerelmet.

Ezen a szigeten lövés nem hangzik soha.

Nem is kinozza ott ártó bogár az embert és a fát. Mindenki hálás egymás iránt; az ember védi a fát és annak tollas lakóit, a fa védi mind a kettőt vihartól, nap hevétől, s a madár védi mind a kettőt közös ellenségeiktől, a rovaroktól. Oh bölcsen van ez elrendezve!

A szigetet köröskörül övezi az ős pagony; az égerfák, mik sötét lombjaikat egész a víz színéig eresztik, még be sem hagynak abba kívülről pillantani.

Hanem egy ponton, a hol a híd átvisz a szigetre, megnyílik a sűrű erdőfalazat, s az összehajló óriási fák, mint egy zöld templom-íven át engednek a sziget belsejébe láthatni.

Egy paradicsomi tájkép az ott.

A derült távlatban egy napsütötte kastély látszik, a skót mezei lakok modorában építve, északi oldalán az egész fal, fel a háztetőig befuttatva sötétzöld repkénynyel, míg a keleti homlokzat lángban égni látszik a felfutó rózsa millió piros virágától, mely épen most van legjobb nyilásában. A kastély déli oldalán egy óriási vén hárs emelkedik fel, még egyszer oly magasra, mint maga az épület fala, melynek fehér márvány estradeján egy fejedelmi páva ül csendesen, hosszú aranycsillogó uszályát a földig eresztve alá.

S a kastély előtt egy széles tó, melynek azur tükrében az egész ragyogó kép még egyszer megjelen; a fehér márvány mellvédek, a lángpiros homlokzat, a sötétzöld repkényes oldal; három fehér hattyú, szárnyát vitorlául terjesztgetve, lassan úszik végig e tükrön, ezüst vonalat húzva végig rajta.

S a vízparton egy egész falka szarvas hűsel; egy kis ünő a vizet szürcsöli, s tán termetével kaczérkodik a víztükörben; az öreg gím hatalmas agancsát magasra emelve áll mozdulatlanul. Olyan szelídek, hogy meg sem rezzennek, ha valaki közelít feléjük.

Az üde pázsit-ágyak közt kavicsos út vezet a kastély ajtajáig, mely egy boltozatos verandába visz fel, a góth íves ablakok színes üvegkarikái tarka fényt vetnek a padlat kétszínű márvány koczkáira, a mint a nap keresztül süt rajtuk.

A veranda egyik felét nehéz zöld damaszt függöny takarja, mely árnyat tart a délelőtti napnak.

Abba az árnyékba helyezve van egy fehér függönyös bölcső, abban a bölcsőben aluszik egy kis csecsemő. Olyan kövérek az arczai, hogy alig engednek helyet a piczi szájnak kettőjük között. Kénytelen a száját nyitva tartani miattuk, míg aluszik.

A bölcső peremén ül egy kis pacsirta, s énekli az alvó fölött a Rákóczi-indulót. Nevetségesen gyönyörű! A világ legriadalmasabb harczi indulója egy pacsirta gyöngéd, boldogságot zengő hangján. – Aztán mikor jön egy szemtelen légy, s le akar szállani a kis alvó piros arczára: huss! a pacsirta egyet rebben, s úgy elkapja a legyet, mintha soha sem lett volna; aztán megint visszahibban az őrhelyére, s tovább fujja üvegfuvolahangon, légcsengetyű-hangon: «bátran! csatára! hí a szabadság!» – míg új légy nem jön.

A csecsemő anyja a bölcső lábánál ül egy nádfonatú karszékben. Tekintete a nyitott ajtón keresztül a távolban méláz. Fehér csipkés pongyolát visel, derekán széles kék szalaggal átszorítva, hajfürtei rendezetlenül omlanak vállaira és keblére, összekeveredve a csipkefőkötő elszabadult szalagjával.

Szemközt a hölgygyel egy fiatal férfi ül egy festő-állvány előtt, s a hölgy miniatur-képét festi olajban.

A veranda tulsó részében egy három éves gyermeknek van nagy dolga egy óriási newfoundlandi kutyával, melyet minden áron rá akar bírni, hogy legyen neki lova.

Ez a nő, ez a két gyermek, Baradlay Ödön családja; az a fiatal férfi pedig Baradlay Jenő.

Annak a fiatal nőnek meg kellene tébolyodni, ha Jenő nem volna körülötte.

Mindig és mindig azon gondolkozni, hogy férje a halál piaczán jár és nem hallani felőle hetekig semmi hírt, és azután rajzolni képzelmében a veszélyeket, a mik utólérhetik!

Nagy szerencse rá nézve, hogy Jenő ott van. Az úgy ki tudja találni a legvigasztalóbb gondolatokat, minden aggodalmára van ellenmérge; még a néma gondolatában is olvas. Néha-néha elmegy a szomszéd városba s jó hírt hoz onnan. Talán nem is igazat.

Jenő nincs megelégedve az arczképpel! pedig oly nagy igyekezettel festi azt. Nagy adománya van a művészetre; azt is mondja, hogy el fog Rómába menni s festőnek képezi magát. Ráhagyják.

Hanem ez a kép nem akar sikerülni. Valami hiányos rajta. Minden vonás egyenkint találva van; de együtt mégis idegen.

– Bélácskám, kis öcsém, jer ide.

A kis fiu ott hagyja a newfoundlandit s oda megy Jenőhöz.

– Bélácskám, nézd meg ezt a képet, s mondd meg, ki ez?

A kis fiu megbámulta a képet nagy kék szemeivel:

– Egy szép asszony.

– Nem ismersz rá anyádra?

– Az anyám nem ilyen.

Azzal a kis fiu visszament a newfoundlandihoz.

Aranka vigasztalni akarta Jenőt.

– Jó az a kép, én tudom, hogy találva van.

– Én tudom, hogy nem jó. És annak te vagy az oka. Mikor előttem ülsz, mindig azon gondolkozol, hogy most Ödön milyen veszélyben lehet, s én nem akarom ezt a kifejezést visszaadni a képen. Meg akarjuk vele lepni Ödönt. Neked nem szabad e képen olyan szomorúnak, olyan aggódónak lenned.

– De hát lehetek-e másforma?

– Hiszen tudod, hogy Ödönt semmi baj sem érte; ezután még kevésbbé érheti. «Ők» győznek.

– Ezt te mondod nekem.

– S te nem hiszesz nekem?

– De hát te honnan tudod azt?

– Anyámtól tudom.

– És anyánk honnan tudja?

– Vele tudatja azt Ödön.

– De miért nem ír nekem Ödön?

– Csak nem vagy féltékeny az anyánkra?

– Oh, mit mondasz? De hát legalább egy olyan levelét hoznád el egyszer nekem, a mit az anyánknak írt.

Jenő ugyan meg volt szorítva.

– Oh, hát aztán mit nyernél azzal a levéllel? Gondolod, hogy az olyan irást, a mit valaki egy ellenséges vidéken át küld, úgy írják, hogy azt mindenki elolvashassa kedve szerint? Az chiffrekben van írva.

– Jó, elhiszem. Ha chiffrekben van is írva, de legalább a vonásait megismerném bennük. Kegyetlenség tőletek, hogy még csak a betűit sem engeditek látnom, ha nem érthetném is.

Most még jobban meg volt szorítva Jenő.

– Ah! Haha! nevetett. Te azt hiszed, hogy azok a chiffrek olyan közönséges betűk, a mikben valakinek a kézvonását meg lehet ismerni. Megállj: mindjárt megismertetem veled a mi chiffreinket, a mikkel egymás közt, ha titkunk van, levelezni szoktunk. Két egyenes vonás ide amoda téve adja ki az abéczénket.

Azzal lerajzolta Arankának egy szelet papirra az egész titkos ábéczét:

a b c d e f g h i k l m n o p r s t u z j v

– Aztán ne gondold, hogy ezt is papirra szokás írni, hanem a mit izenni akarunk, ilyen keresztöltésekkel felvarrjuk egy zsebkendőre. Akárki a kezébe veheti; mit lát rajta? De a ki tudja a titkát, a fehér zsebkendőről egy nagyító üveggel szépen leolvassa az izenetet. Már most hát hogy ismered meg ezekből az egyenes pálczákból az Ödön kézvonásait?

Jenő tökéletes örömöt szerzett ezzel a titkos ábéczével Arankának.

– Oh abba én rögtön beletanulok. És aztán fogok Ödönnel levelezhetni. Várj csak.

S azzal az irónt kezébe véve, elkezdte a betűk összeállítását próbálgatni egy szelet papiron.

– Nézd, el tudod olvasni?

Jenő kibetűzte az abrakadabrát.

«Kedves Ödön szeretlek».

Aranka arcza ragyogott a mosolytól, mikor Jenő azt kitalálta.

Hanem az a ragyogás megint olyan szomorú volt ez ifju arczon. A delejes álomjáró mosolygása volt az, kit a képzelet összehoz a távollevővel. A szemek, mik örömtől sugárzanak, csak mindig a láthatáron túl keresnek valamit.

Jenő félretette ecsetjét, s gondolá: «nem; e mosolyt sem örökítem meg a vásznon».

Hanem az asszonynak adott legalább valami dolgot azzal a titkos irással.

Nem fog egész nap annyit kínlódni aggodalmaival.

«Mi hír Ödönről?»

«Mikor fog hozzánk visszajönni?»

«Mit írnak a lapok? Ismét ütközet volt? Ödön is ott járt? Nem sebesült-e meg? Nem fogták-e el?»

«Miért nem látjuk anyánkat?»

«Miért nem mehetünk oda, a hol Ödönhöz közelebb volnánk?»

«Apámat sem láttam már hónapok óta.»

A mikre Jenőnek ezerféle változatait kell kigondolni a magyarázatoknak.

Hogy nehéz hírt kapni a Tiszán innenről; – hogy Ödön közel sem jár az ellenség lőtávolához; – hogy rövid idő mulva ismét itt lesz; – hogy lapokat nem lehet kapni mert nincs postajárás. A mi jön, Debreczenből jön, s abban nincs egyéb, mint országgyűlési disputa, meg kaliforniai események; – hogy a mamát az egész gazdaság gondja terheli, azért nem jöhet ide.

Mennyi munkájába kerül sógorasszonyával mind ezeket elhitetni. Hogy kell a debreczeni levelekkel érkező postát lesnie, hogy valami olyat ne adjon át, a miből Aranka valami bajt megtudhatna. Hogy kell előtte saját szomorúságát eltitkolnia, mikor Richard bátyja megsebesültét hírül hozták. És mindennap és folyvást diadalmas arany időket mesélni előtte, mikor saját szivében a fekete semmi van: a hitetlenség, a kétségbeesés sötétje.

Mind azt, a mi szörnyűt a nő csak álmodik, ő már mint bizonyosat tudja: de biztatja az ellenkezővel.

Ő látja az ország minden szélén, a világ mind a négy oszlopán égő tüzeket; ő hallja a közeledő táborok nehéz dübörgését; tudja, mi lesz mind ennek a vége? És a kis pacsirta énekli a Rákóczi-indulót.

Hanem most egy új hang kér figyelmet. Két gömbölyű kezecske ott abban a bölcsőben el kezd mozogni, fölnyitja ujjait s ismét összecsukja; két sötétkék szem jelenik meg a hosszú szempillák alól, s aztán megint hirtelen lehunyódik a nagy világosság elől; hanem a helyett megnyilik két parányi cseresznyeajk s hallatja azt a hangot, a min még a szerafimok dicsérik az Istent: a minden népeknél egyformán érthető hangot, a betűkkel le nem írható, szótagokkal ki nem fejezett, mégis mindent elmondó hangot: a gyermek hangját anyjához.

És az anya megérti azt a szót jól. Oda rebben a bölcsőhöz, kiemeli a vánkoskájával együtt a parányi embert. A gyermek lefelé görbíti két szájszögletét, mintha sírni akarna; az anya megcsókolja a száját, s arra aztán a gyermek fölfelé görbíti szájszögleteit és nevet.

Aztán mindketten nevetnek: egymásnak a szeméből kilopnak valamit, a mi része az istenség örök üdvének.

Az anya aztán nem lát semmit a világon, csak azt a mosolygó gyermekarczot.

Leül vele, ölébe veszi. Egyik karját oda teszi a feje alá.

És aztán lefosztja kebléről a hímzett patyolatot s megszoptatja gyermekét. Láthatja nap, ember és Isten.

És gyönyörködhetik benne.

Ez az egy képlet, mely a tiszta gömbölyű eget, együtt a felkelő nappal, s annak kerek hajnaludvarával, szépségben, magasztosságban, gyönyörben megközelíti: a nő keble gyermeke ajka előtt.

Jenő felkapta ecsetét és festett.

Ez a nő igazi arcza. Ezekben a vonásokban ismerhetni reá.

És az anyát nem zavarta meg néma gyönyörében az, hogy arczvonásait az ecset meglopja.

Miért szégyenlette volna előtte magát? Hiszen testvér!

S miért szégyenlette volna magát? Hiszen anya!

És Jenő gondolta magában, míg e képet festé, hol a gyermeket, hol az anyát nézve: «és titeket küldtelek volna én koldulni a világba?»

Pedig hát mind az, a mit az ifju nőnek mondtak, nem volt igaz.

Férjét folytonosan rémület és veszély környezi, atyja nem jöhet hozzá, mert a táborban jár; napa nem küld neki levelet soha és férje soha, az egész titkos irás: mese; ő maga, az ifju nő: fogoly, elzárva e szigetre, és sógora, Jenő, az ő börtönőre, ki vigyáz rá, hogy a szigetet el ne hagyja, s hogy senki ne közeledjék hozzá.

Féltik?

Igenis. Féltik attól a nagy hódítótól, a kitől azon év nyarán ezer, meg ezer, táborban járó férj féltette honhagyott nejét: a kolerától.

Ott kinn köröskörül a kolera dühöng.

Késő éj van.

A hold keresztül világít a nemesdombi kastély ablakain. A mint delejes fényét ráveti a falon függő rámák életnagyságú arczképeire, úgy tünnek azok fel, mint Macbeth kisértetei, mik sorban megjelennek, s ismét eltünnek, mikor a hold fénye odább megy. Legfenyegetőbb valamennyi között a kőszivű ember arczképe.

Valamennyien egy nőre szegezik szemeiket, ki ott járdal előttük, fehér ruhában. Mintha a sírbolt előtti márványszobor szállt volna le, hogy a kisérteteknek bebizonyítsa, hogy ő is él, nemcsak ők.

Az éj csendét egy-egy fájó sóhaj veri fel koronkint, mely nem tudni honnan jő? a kastélyon végig hangzik; – egy nyögés, melybe fogvaczogás vegyül; – egy kínos jajkiáltás, mely utat tör összeszorított ajkak közül, s elfojtatik újra összeszorított ajkak közé; – egy csendes zokogó panaszhang; – egy hirtelen felordító szó, minő a lázálmodóé, melylyel lelkét a pokolból visszakiáltja; – egy félelemteljes hördülés…

Minő kisértet-hangok azok, melyek innen alulról jőnek?

A Baradlay-kastély jelenleg egy egész kórház. A kastély nagyasszonya megnyitá azt a szabadságharcz sebesültjei számára. Először az alsó földszinti osztály szobáit; azután, mikor azok megteltek, a felső osztály egyik szárnyát; mindig többen jöttek: berendezé számukra a dísztermeket; utoljára nem maradt más számára, mint saját szobái, a többi mind sebesültekkel van tele.

Azok sóhajtoznak, azok nyögnek, azok kiáltoznak az éj csöndében oly kisértetes hangokon. Talán haldoklik is valaki közöttük.

Baradlayné két orvost tart számukra, gyógyszertárrá van alakítva a könyvtár, s a czímerterem műtő-teremmé.

Maga és nőcselédei egész nap tépést, sebkötőket készítenek.

Éjjel aztán hallgatja ezeket az alvilági kínhangokat, a miknek hallásától egy arkangyalnak is össze kell borzadnia. Mikor elhatározta rá magát, hogy kastélyát a harcz sebesültjei számára megnyissa: jól tudta, mit cselekszik.

Elébb gondja volt rá, hogy Ödön nejét, kis gyermekeivel elküldje kőrös-szigeti kastélyába. Fiát, Jenőt, utasította, hogy mint ügyeljen reájuk?

Azoknak nem szabad azt még csak sejteniök sem, mi történik az ősi lakban?

Minden másodnap temetnek onnan.

És minden szobában kínlódó nehéz sebesültek feküsznek, kiknek jól esik, ha egy szelid női arcz mindennap kétszer-háromszor végig járja kíntanyájukat, ápolásukra felügyel, s jó szóval vigasztalja őket, szükségeikről gondoskodik, angyali jó tekintetével gyógyít.

Hanem annak a nőnek is kőszíve legyen, a ki ezt teszi!

Kőszív, de gyémántszív! A gyémánt az a kő, a melynek lelke van.

Baradlayné helyt állt e rémesen magasztos feladatnak.

Nem nő volt, nem asszony: egy szent volt.

Szent, a kihez a haldoklók imádkoznak, a kiről a felgyógyulók dicsérő zsolozsmát zengenek, a kinek ujjai érintésétől a martyrok fájdalma gyönyörré válik.

Hanem azért a magasságért meg kell szenvedni!

Mikor már tömve volt a háza sebesültekkel, akkor kiütött közöttük a kolera.

A halálnak nem volt elég a csatatéri aratás; két kézre fogta kaszáját, úgy vágta a rendet. A mi nemét a fegyvernek ki nem találta ember, kitalálta ő.

Akkor még Magyarországon 1831 óta csak másodszor hangzott a kolera neve. Hírét csak a tizennyolcz év előtti rémképekből ismerik. Akkor is oly kevéssé tudták, hogy mi az? mint az első megjelenésekor.

Ragály-e? dögvész-e? vagy járvány? a föld betegsége-e? vagy a lég nyavalyája? rossz szellem-e, Isten csapása? belehellt állatparányok okozzák-e, vagy megevett cryptogamok? Hogyan és miért utazik vidékről-vidékre? Miért választ ki magának egy városban egy negyedet, egy utczát, néha egy utczának egyik felét, s a másikat békén hagyja? Hogyan jár egy ember száz kolera beteg között fertőzetlenül, míg a másik egy halálhírre, e szó kimondására megkapja azt és meghal bele?

Mind erre olyan kevéssé tudott valaki felelni, mint 18 év előtt.

Óvatosság, elővigyázat és erős szív. Egyéb tanácsot nem tudtak adni.

A leveleket, mik egyik vidékről a másikra küldettek, most is átlyugatták és megfüstölték. Legtöbben pedig épen nem leveleztek.

Baradlayné ezért nem küldött soha levelet Kőrös-Szigeten lakó gyermekeinek. Ezért nem engedte Ödön leveleit is nejéhez eljutni, mert a táborral együtt járt a kolera.

Azért nem látogatta meg menyét és unokáit soha, azért volt eltiltva azoknak őt meglátogatni; mert az a ház, a hol most Baradlayné lakik, a halál királyi kuriája!

És ő maga meg nem mozdult onnan.

Az órák az éjfél szakaszait számlálják, a tele hold a magas ablakon át a rámák kisérteteit eleveníti meg: a ház nagyasszonya ott jár végig e sóhaj-hallgató szobában, s kezeit hátratéve, meg-megáll a legfenyegetőbb kép előtt.

A kőszivű ember képe az.

És beszél vele.

– Nem! Nem riasztasz el innen… Helyt állok… itt maradok… Hallom szemrehányásodat… Azt mondod: «ez a te műved»… Nem tagadom… A mennyi részem van benne, annyi részt kiveszek belőle… Ezek a borzasztó hangok itt körülöttem nem hagynak aludni sem engem, sem téged… Téged sem, úgy-e?… Én hoztam őket ide… Meg kell őket hallgatnom; mert nekem beszélnek… Ha ajkaik hallgatnának, nyitott sebeik fognának beszélni… Minden seb azt mondaná: én appellálok a mindentudó Istenre!… Én nem félek előtte megjelenni… Hát én nem apellálhatok-e oda?… Te már a túlvilágon vagy; te már tudod a jövendőt, te már látsz a szivekbe és a századokba. Miért jösz hát nekem szemrehányást tenni?… Tudod jól, hogy ennek a vérnek ki kellett folyni, hogy ezt a kínt végig kellett szenvedni. Tudod jól, hogy meg kell halni, a ki fel akar támadni…

A nő ismét végig jár a holdvilág-sütötte padlókoczkákon, s ismét visszatér vitatkozó feléhez:

– Azt hiszed, hogy én félek itten egyedül magamban; egyedül veled itten?… Alattam és körülöttem a halál; de fölöttem az Isten… Egymás szeme közé nézünk: én és a halál… A ki megretten tőle, midőn megmondja neki a nevét, annak mint szörny jelenik meg; a ki üdvözli őt, annak mint angyal… Aztán az ég nem a csillagoknál kezdődik, hanem a fűszálak hegyénél: a fejünk mindenütt az égben jár… Én nem félek attól, hogy ezt tudom.

Megint végtül-végig járja a szobáit; megint szembeáll a kisértő arczképpel.

– Azt kérded tőlem: «mit tettél gyermekeimmel?… Ellenkezőjét annak, a mit meghagytál… Mondtad, hogy visszajösz, mondtad, hogy fülembe fogod suttogni e kérdést… Hallom… Ellenkezőjét tettem annak, a mit te akartál… Két fiam a csatatéren: egyik már sebet kapott, mindennap üthet haláluk órája… Harmadik fiam egy élő halott, egy nulla… Én tettem mind ezt… Én vittem őket oda, a hol vannak… Nem bántam meg!… A mi végezve van felőlük, bevárom nyugton… A végzetet megfordította az én kezem… Lehet, hogy elvesznek mind,… az meglehet… Többet ér a jó veszteségben részt venni, mint a rossz diadalban… Én adtam nekik az életet, az én tejemet szopták; meghalhatnak az én lelkemmel egyesülve; de nem volt szabad élniök az én lelkemmel ellenséges éltet…

És ismét jár és ismét hallgatja a túlvilági kérdéseket.

Talán amaz is hallja az ő szavait?

Visszatér ismét a képhez és arcza most oly gyöngéden mosolyog.

– De oh ha látnád azt a két szép gyermeket, a mint anyja ölébe borulva játszik, cseveg és gagyog… Azokat megőrzöm, mint egy házi oltárt… Azokat jó helyre vittem… Oh ha látnád őket, nem néznél ily haragos arczczal… Azok egy boldogabb kornak az örökösei. Mi mind megáldozzuk magunkat azért, hogy ők boldogok legyenek… Te nem akartad, hogy e két mosolygó főre süssön a nap… Én akartam… Látod? Nemcsak halált, nemcsak szenvedést tudtam én előidézni a sors titkaiból, hanem életet is, és boldogságot… Ezt az életet, ezt a boldogságot eltettem innen jó helyre; a hol megvédi őket Isten végtelen irgalma s az én soha el nem hallgató imádságom… Nem hagytam őket itt, a te haragos arczod előtt… Ők élni fognak s expiálják egykor a mi ki nem gyógyulhatott bajainkat.

A nő egész látnoki gyönyörrel merengett sokáig e gondolaton.

Abban azután megerősíté szivét; megnyerte nyugalmát.

Még egyszer emelt fővel fordult az arczkép felé.

– A mit tettem, – jól tettem… És most akarom, hogy térj aludni, – s akarom, hogy aludjam én is.

A holdfény is elhagyta az arczképet, más tárgyra vonulván ezüst világával; az visszasülyedt a homályba.

S a nő, a ki meg tudta parancsolni a kisértetnek, hogy menjen nyugodni, tudott parancsolni saját magának is, hogy aludjék.

És aludt nyugton.

Pedig tudják, a kik próbálták, hogy ez a legnehezebb parancsolat:

«Én akarom, hogy aludjam!»