Sötétség.

A Plankenhorst-háznál egyike volt azon bizalmas estélyeknek, a mikben soror Remigia is részt szokott venni növendékével együtt.

Ama vakmerő szökési eset óta azonban soror Remigia nem kiséré egyedül Edith kisasszonyt, még egy másik kolostorszűz is járt vele; ketten csak megőrzik.

Edith ott hallhatott eleget a magyarországi harcztérről, a mi elrontsa kedvét a férjhezmenetelre. Hányszor és hogyan verték szét a magyar seregeket, mily tökéletesen meg lett az semmisítve; hogy meg van az már szorítva s kénytelen magát megadni rövid időn; ha pedig előre nyomul, mint csalják kelepczébe, hogy vágják el visszavonulási útját? egy sem szabadulhat meg belőle.

Ilyenkor Baradlay Richardról is hallhatott eleget. Már két izben csak lova gyorsaságának köszönheté, hogy Palvicz Ottó kardja utól nem érte. Palvicz fogadást tett, hogy akár élve, akár halva, kézre kell őt kerítenie.

Edith választhatott, azért imádkozzék-e, hogy a kedvesét élve, vagy azért, hogy halva lássa? Halva a csatában, vagy élve a vesztőhelyen?

Azt tudták már Plankenhorsték mindenfelé kiterjedő összeköttetéseiknél fogva, hogy tegnap dél óta döntő ütközet folyik a Királyerdőben.

Windischgrätz herczeg legutolsó távsürgönye azt tudatta, hogy este 7 órakor a magyarok minden ponton vissza vannak verve, s a lovagias bán épen a kegyelemdöfést indul megadni a visszavert ellenhadnak.

Ugy is volt egész este 7 óráig; a fővezér nyugodtan fekhetett le vetett ágyába; a csata meg volt részére nyerve.

A lovagias bán csak reggel 7 órakor verte fel azzal a hírrel, hogy egész hadtestével együtt megérkezett, s ott hagyta a csatatért az ellenfélnek.

Ezt azután ráértek megsürgönyözni Bécsbe.

Ott mindenki hihette azt, hogy a győzelem teljes, másnap estig.

Plankenhorstné és leánya, a két apácza és Edith a theánál ültek az isaszegi csata utáni estén. A társalgás tárgya természetesen a tegnapi ütközet volt, a hogy azt a mindenbe beavatott hölgyek a főhadparancsnoknak bülletinjéből ismerték.

A négy elébb említett hölgy különös derült kedélyhangulatban volt ma. Az utolsó annál többet ábrándozott.

Soror Remigia a multkori tapasztalat óta nem nyilvánít oly tartaléknélküli rokonszenvet a chartreusehöz; a helyett inkább arakot tölt a theához. Azt hiszi, hogy az arak ébren tartja az érző idegeket.

Ma különösen beszédes.

A hölgyek magyarázzák egymásnak az ütközet terét. Soror Remigia érti azt a legjobban.

Kirakják kenyérhéj-darabkákból és czukordarabkákból, hogy állnak szemközt a seregek?

A kenyérhéj-darabok a magyar ezredek, a czukordarabkák az osztrák ezredek.

Így minden a legkönnyebben megfoghatóvá lesz.

Ha az az egy czukordarab egy araszszal elébbre megy a kenyérhéj-darabkák háta mögé, ezek mind el vannak fogva. S mi annak azt az arasznyi utat megtenni ott az abroszon?

Ha a Rastich-dandár jókor megkapja a parancsot, hogy flankirozza az ellenséget; ha a Lichtenstein-dandár en échelon avancirozik, s ha a Colloredo-dandár à cheval veti magát az országútra, egy ember, egy ló meg nem szabadul az ellenségből.

A hölgyek nagy szónoki zajjal magyarázzák azt egymásnak. A hadi műszavak oly folyékonyan mennek nekik, mint akármelyik second lájtinantnak.

E vidám trécselés közepett kopogtatás hangzik.

– Ki az? Szabad!

A kis szőnyegajtón, melyen csak a jó barátoknak volt bejárása, benyitott hozzájuk Rideghváry úr.

A nemes úr arcza pergamentszinű volt, szájszögleteit rejthetlen idegesség galvanizálta.

A két Plankenhorst hölgy eléje szaladt, megfogták kezeit, lármásan üdvözölték, arczába nevettek, az asztalhoz vonták, egy karszékbe beerőltették, s csak akkor döbbentek azután meg tőle, mikor ott látták a lámpavilágnál ülni. Valami mumiaformája volt.

– Nos, mi hír a csatatérről? kérdezé barátjától Plankenhorstné.

Rideghváry felelni akart s csak akkor vevé észre, hogy nyelve és torka száraz, hogy hangja felakad.

Egy korty vizet ivott elébb.

Azután felelt.

– Minden rossz. Az ütközetet elvesztettük.

Csak perczek mulva bir Plankenhorstné gyönge kétséget kifejezni.

– Az lehetetlen.

– Az való, monda Rideghváry.

Most Alfonsine akarta megmutatni, hogy neki több lelki ereje van, mint a többinek, s fel sem veszi a dolgot. Pedig az nála nem lelki erő volt, hanem könnyelműség.

– Ah uram! Az még nem bizonyos. Önök nem tudhatnak semmit bizonyosan. Önök könnyen megrémülnek az álhirekre.

Rideghváry éles, szuró tekintetét Alfonsine arczára szegzé, melyen rózsapiros nevetés tagadta a rémhir hatását.

– Bizony pedig kisasszony, monda kemény hangon: az való, a mit mondok. Oly hirnök hozta meg e tudósítást, ki maga jelen volt ott, a hol Palvicz Ottó elesett…

A rózsapiros nevetés aztán egyszerre elmult a kisasszony arczáról.

– Palvicz Ottó? rebegé soror Remigia. Más nem mondta ki a nevet.

– Igen is. Az, a kit futárnak küldtek, jelen volt Palvicz Ottónak találkozásán Baradlay Richarddal. Egyszerre vágtak mind a ketten egymás fejére, egyszerre estek le mind a ketten a lóról.

Két arcz, a kétségbeeséstől elsápadtan, a rémülettől elmerevülten, fordult egyszerre a beszélő felé; Alfonsine és Edith arcza.

Rideghváry kegyetlen lassusággal folytatá:

– Baradlay megélt; – Palvicz Ottó meghalt…

Edith az üdvösség enyhült mosolyával arczán, roskadt vissza karszékébe, s kezeit összefogta keblén, mint a ki némán hálát ad valakinek. Míg Alfonsine a düh és kétségbeesés torzulatával arczán ugrott fel székéről, szemeit vadul a szólóra meresztve.

Anyja is rémülten nézett, de nem Rideghváryra, hanem leányára. El fogja-e árulni féltve őrzött titkát?

A leány pedig nem bánta, ki látja, ki hallja őt e pillanatban; hanem lelkének egész pokolkeservével felkiálta:

– Átkozott legyen, a ki őt megölte! Átkozott legyen, a ki Palvicz Ottót megölte!

S azzal levágta magát az asztalra, széttörve a mi törékeny eléje akadt s elkezdett zokogni dühvel, kétségbeeséssel.

Plankenhorstné elájult ebben a pillanatban. Nem Palvicz Ottó halálhirére ájult el, hanem azon ijedelemre, hogy Alfonsine így el tudta feledni magát.

Alfonsine pedig nem törődött azzal, hogy ki látja, ki nézi? szabad folyást engedett indulatának.

Egy kitörő vulkán volt az, mely meghajigálja tűzzel a villámló felhőt, s visszadobálja a mennyköveket az égbe!

Elébb homlokával s öklével verte az asztalt; aztán hanyatt veté magát karszékében s engedte könyeit végig omlani orczáján, és haját ziláltan szerteszét bomlani:

«Átkozott az ég! a föld! az emberek!»

És vonaglott, mint egy halálra sebzett tigris.

Aztán felkapott egy kést az asztalról s neki rohant az ajtónak, őrülten hebegve:

– Kit ölök meg? megölök valakit!

A felkapott eszköz pedig nem való volt arra, hogy akár mást, akár magát megölje vele. Földhöz vágta azt: «nyomorult darab vas!» és rátaposott.

Aztán valami jutott eszébe: a falnak borult arczával, karjaival, zokogva: «oh kedves Ottóm», s végig csúszott a fal mellett odaroskadva a földre.

Ott sirt egy ideig, senkisem sietett fölemelni, fölkelt önmagától.

Szemei véresek voltak a sirástól.

Körültekintett.

A két apácza Plankenhorstnéval volt elfoglalva, kit nem birtak ájulásából magához téríteni. Edith egy sarokba vonult s kalapját, shawlját felvéve állt ott, mint ki menekülni óhajt. Csak Rideghváry állt nyugodtan, közönyösen az egész viharban, kezeit zsebébe dugva.

– Vigyék ágyába, a ki beteg s fektessék le. Hívják a cselédeket, mondá Alfonsine, kegyetlen részvétlenül, s azután Rideghváryhoz fordult:

– Uram, e teremben, e városban, az egész világon nincs több ember, a ki jobban tud gyűlölni, mint félni, csak ön, meg én! Ön látott engem. Ön tud mindent?

– Igen!

– Van-e visszatorlás e világon?

– Van.

– Ön rátalál arra?

– Ha a pokolból hivom is elő.

– Ön ért már engem?

– Mind a ketten értjük egymást.

– No hát, ha lesz önnek egyszer szüksége egy szívre, a melytől öldöklő mérget kérjen kölcsön, mikor már az öné elfogyott, gondoljon rám. Én önnek egy kölcsön adott pokollal tartozom.

– Fizetni fogunk, kisasszony! arról legyen nyugodt. Fejet fejért! Semmi sem marad ingyenben. Ha a világ darabokba esik is szét, bosszút állunk. Olyan sírást csinálunk Magyarországon, hogy három nemzedék nem fogja elfelejteni, és divat lesz a gyászruhaviselés azon a földön tíz esztendeig! – Én gyűlölöm a hazámat! – Tudja ön, mit tesz az: «én gyűlölöm a hazámat!» Minden fűszálát, minden csecsszopó porontyát gyűlölöm! Most már tudhatja ön, ki vagyok, a mint én is tudom, hogy ön kicsoda? A hol egymásra szükségünk lesz, – ott majd találkozunk.

Azzal vette a kalapját, s senkit sem üdvözölve, eltávozott.

Alfonsine pedig leült a mindenkitől elhagyott asztal mellé, s két összekulcsolt kezét homloka elé téve, odakönyökölt a lámpával szembe, s elkezdett beszélni ahoz a néma világossághoz, szemeit annak fényébe meresztve.

– Hát meghaltál? Hát megcsaltál? – Hát elhagytál örökre? – Elmenjek-e utánad? Kit küldjek el utánad? Mindenkit! Szeretnek ott, gyűlölnek ott még, a hova te mentél? Én ott sem fogok feledni. Jaj nekem, a kit elhagytál! Jaj neked, a ki elmentél. Jaj annak, a ki elküldött! Nem fogsz tőlem alhatni a sírban, s én nem fogok tőled alhatni az ágyban, s egymást fogjuk kisérteni mind a ketten. És ketten együtt gyilkosodat. Van még egy átkozott hely, a mi gyászosabb a sirnál: a vesztőhely – ott találkozunk mind a hárman; – de ott sem békülünk ki. Ki békíti ki a leányt, a ki nem lehet többé asszony? Egy egész mennyország sem, tele szentekkel és angyalokkal! Egy egész pokolnál több vagyok én, tele ördögökkel és elkárhozottakkal.

A delnő úgy beszélt a gömbölyü lámpa üvegéhez, mintha az egy világító lélek volna, mely szavait megérti. Talán sok álmatlan éjfélen át szokott ő e néma világgal beszélgetni; máskor némán, most önfeledtében hangosan.

A közben a lámpa lángját mindig feljebb csavarta, hogy üveghengerén át már égő veres füsttel lobogott az túl. Mégsem volt neki elég fényes. Egyszer aztán szétpattant az ízzó üveg, szerteszét rugva forró cserepeit.

Alfonsine felrettent.

A szétpattant üveg is gyászt jelent. Valaki meghalt, a kiről épen gondolkoztak. Mi ereje van a testetlen léleknek, hogy az, mikor már megszünt egy egész emberalakot fejjel az ég felé egyenesen tartani, még képes legyen egy üveget végerejével szétszakítani? Babona! azt mondják a tudósok. Pedig azt már kitalálták, hogy az «f» hang kettős keresztet rajzol egy porral hintett üvegtáblára, a «d» hang kettős kört alakít rajta, s a kétszer vonalzott «c» hang szétrepeszti az üvegpalaczkot. Hanem a lélek testentúli hatalma – az babona.

A két apácza visszajött Plankenhorstné szobájából. A hystericus görcsökbe esett hölgyet lefektették, s rábizták a cselédekre.

Soror Remigia – szokásból – vigasztalni iparkodott Alfonsinét.

– Forduljon ön az ég irgalmához. Az Isten meg fogja önt vigasztalni.

Alfonsine egy dæmon vad tekintetével felelt vissza:

– Én nem beszélek többé az Istennel. Én nem imádkozom többé soha.

A kegyes hölgy áhitatosan tevé össze kezeit s engesztelni akarta.

– Az égre és minden szenteire! Bárónő, gondoljon rá, hogy ön keresztyén.

– Én nem vagyok többé keresztyén!

– Gondolja meg, hogy ön nő.

– Én nem vagyok többé nő! Az vagyok, a mi önök: apácza. S ha kellett a sorsnak, hogy legyenek teremtések a földön, a kik azért szüntek meg nők lenni, hogy imádkozhassanak, legyenek hát olyanok is, a kik azért vannak teremtve, hogy átkozódjanak! – És még rosszabbat is tesznek.

Soror Remigia ijedten szedte föl a köpönyegét, hogy meneküljön e vétkes hangok elől, miket meghallani botránkozás, megérteni bűnrészesség a kárhozatban.

Pedig ő értette azokat.

Az apácza némán inte Edithnek, hogy kövesse őket.

Alfonsine azonban útját állta a leánynak, s hevesen megragadá kezét.

– Nem fog többé visszamenni a kolostorba. Itthon marad!

A jámbor apácza nem mert ellenmondani. A hogy tetszik! Örült, hogy társnéjával együtt ép testtel elmenekülhetett e furia gőzköréből, mely terhes volt a blasphemiától.

Edith pedig remegve oldá le kalapját, s rakta le felöltönyeit magáról.

Alfonsine odaállt eléje, mikor mindenki magukra hagyta.

– Tudod-e, miért tartottalak itthon?

– Nem tudom.

– Nézz a szemembe jól. Mit látsz abban?

– Sötétséget, felelt Edith.

És jól mondta; a pokol örvénye nem lehet sötétebb, mint Alfonsine két szép fekete szemének mélysége volt.

– Hanem ez a sötétség él, és tele van alakokkal. Te is közöttük vagy. – Megölte az, a kit te szeretsz, azt, a kit én szerettem! – Megölöm én azt, a kit te szeretsz!

Mintha megmérgezett tőr lett volna összeszorított öklében, oly fenyegető mozdulattal mondta e szókat.

– Megölöm! Eléri őt a kezem, ha egy világ áll is közöttünk; eléri, ha egyikünk az égben, másikunk a pokolban lesz is! Nem gondolkozom sem éjjel, sem nappal egyébről, mint arról, hogy hogyan ölhessem meg? Akarom, hogy olyan nyomorult légy, mint én. Akarom, hogy tudd meg, milyen nyomorult vagyok én? – Akkor aztán gondolkozzál rajta, hogy mikor fogsz engem utólérni? Az egész világon egyetlen egy ember volt, a kit szerettem szívvel, szenvedélylyel, bűnömmel: egyetlen ember, a ki csinálhatott belőlem nőt, angyalt, vagy hetærát: de mindig boldogot. Azt egy Baradlay megölte. Még egy másik ember volt a világon, ki, ha nem tehetett is boldoggá, de tehetett volna nővé, adhatott volna nevet, megszabadíthatott volna enmagamtól; azt az eljegyzés napján, a világ gúnyhahotájára elrablá tőlem egy Baradlay nő. Engem azok orozva megöltek, élve eltemettek, halva meggyaláztak, elkárhozva feltámasztottak: – én ördögük fogok nekik lenni. Megölöm őket mind! Kiirtom férfiát, asszonyát az egész családnak; és az lesz a legboldogtalanabb közöttük, a kit élve hagyok, hogy a többit felemlegesse! Az, a mit te a szememben sötétségnek láttál, az a sötétség már az én lelkem előtt meg van népesülve. Az egész jövendő jár-kel s tolakodik benne. Nem vagyok őrült, ne hidd. A mit megigértem, kezemben tartom. A fejeiket. A hogy engem megajándékoztak a kedvesem fejével: úgy foglak én is téged megajándékozni az övével. – Egész terv van erről a fejemben. Olyan ép egész terv, mint a megkristályosodott sötétség. – Megölöm, szerencsétlenné teszem őket. – Ezért marasztottalak ide haza. Hogy minden éjjel, mikor aludni mégy, minden reggel, mikor fölébredsz, ezt sughassam a füledbe: «megölöm a kedvesedet». Hogy láthassalak olyan nyomorultnak, mint a milyen magam lettem. Lettem te általad, lettem a tied által. Légy te én általam. Hogy lásd bennem magadat, és essél kétségbe, mikor magadra ismersz bennem, míg megbolondulunk mind a ketten s rugdaljuk lábainkkal egymás szeretőinek koponyáit, mint két játéktekét.

Oh kedves Ottó!

A hölgy arczczal a pamlagra veté magát és ott maradt fekve.

Edith reszketve hallgatá végig e medeai dühöngést, mely tépett gyermektagokkal jelöli boszorkányröptét; nem megtorolni, de fogalmával utólérni sem birta e dæmoni kitörést; midőn látta, hogy Alfonsine elcsöndesül és fekve marad, nesztelenül elhagyta a szobát: hátravonult a nőcselédekhez; azok lefektették hajdani kis szobájában, ismert egyszerű ágyába, vánkost melegítettek lábára, hogy ne fázzék, s magára hagyták, hogy aludjék.

És Edithnek úgy tetszett, mintha a sötétségnek csakugyan alakjai volnának, a mik élnek és mozognak, feketék a feketében, s mintha egy azok közül, melynek arcza még az éjszakán, még a poklon, még a vakságon is keresztül sötétlik, s az által lesz láthatóvá, hideg lehelletével ezt sugná fekhelye fölött:

«Megölöm őket mind».