Végszó.

Nagy idő múlt a nagy harcz óta! – Húsz év. – Egy század ötöde: egy ifjúkor.

Uj sarjadék képezi az emberiség tavaszkorát, mely minden találkozásnál tudatja velünk, a mit oly nehezen akarunk elhinni, hogy már megvénültünk.

A budai várkertben buja zöldben nő a fű, – s a zöld füvön, az arany verőfényen fehér báránykával játszik mosolygó arczú kis gyermek, – s kék és fehér mezővirágokból koszorut fon a fehér bárányka nyakába.

… Jó az Isten! – Zöld fűvet ád a harczáztatta földnek; fehér bárányt a zöld fűnek; ártatlan szelid angyalkát játszótársúl a báránynak; – feledés írját a mély sebnek; – jobb idők reményét a szegény magyar nemzetnek.