Húsz Év Mulva.

Történetünk be van fejezve, csak a számadás van hátra. A számadás: elvesztett és visszanyert lelkekről.

Palvicz Ottó fiát, mint saját gyermekét nevelte Baradlay Richard.

A kis Károlyka eszes fiú volt: tanulékony. Kissé önfejű és makacs, de azt a nevelés szelidítheti s helyes irány jellemzővé idomíthatja át.

«Magam is ilyen önfejű ficzkó voltam kicsiny koromban.» Szokta őt menteni Richard.

Jöttek kis testvérkék is időjártával Károlyka mellé, és soha sem vette észre senki Richard családjában: melyik az édes gyermek, melyik a fogadott?

Sokat betegeskedett a fiu. Az első három év nyomorát sokáig birta kiheverni. Edith éjeket töltött betegágya mellett. A fiu nagyon szerette fogadott szülőit.

Mikor tizenkét éves lett a fiu, egyszerre átcsapott kedélye a legrosszabbra.

Nem akart többé tanulni; boszantotta nevelőjét; a kis gyermekekhez kegyetlen volt; kereste, hogy hol tehessen valami kárt a háznál s szembeszállt fogadott szülőivel.

Richard azt mondta, hogy ez csak a kamaszévek hozománya. Minden suhancz ilyen infámis rossz, mikor a feje lágya kezd benőni. Ez olyan krizis a gyermekeknél, mint a fogzás. No bizony, ha akkor majd mindjárt kidobnák a gyereket az ablakon, mikor a foga nő és egész nap rossz!

Károlykát nem kellett az ablakon keresztül kidobni, megszökött ő magától is.

Szöktében holmi keze ügyébe esett ezüstnemüket is magával vitt utiköltségül.

Richard utána ment és felnyomozta.

Ráakadt egy korhely-barlangban. – Már akkor nem volt semmi az ezüstneműből, sem a magával vitt ruhákból. Azok helyett mindenféle rongyos, piszkos öltözet volt a nyakába hányva. Azt mondta, hogy a másikat ellopták tőle.

Richard hazavitte a fiút ismét a házához. Kegyesen, szeliden beszélt hozzá. Egy kézzel meg nem ütötte, egy rossz szóval meg nem riasztotta.

Csupán azokat a rongyos ruhákat, a mikben rátalált, zárta egy szekrénybe s ha a fiu visszaesési rohamokat tanusított, olyankor Richard e rongyokat a szekrényből eléje tartotta:

– Ez az, a mit az önfejüségeddel szereztél magadnak!

Valami egy évig aztán töredelmesnek látszott. De meghunyászkodásán észrevehető volt az alattomosság. Tettető volt és fondor.

Egy napon, mikor Richardnak hosszabb útra kellett menni, ismét eltünt. Ezuttal nem vitt el magával semmit. Hanem annak a szekrénynek a zárába, melyben ama rongyos ruhái álltak, bele volt törve egy kulcs.

Mintha azt a szekrényt akarta volna felnyitni, s aztán a nem hozzá való kulcs tollát bele törte.

De hát mit akart azokkal a rongyos ruháival? Miért akart azokhoz ily alattomosan hozzá jutni? Mi lehet azokban?

Richard csak akkor kezdett e rongyokra figyelmes lenni s átkutatta azokat.

A felöltöny bélésébe bevarrva talált egy levelet.

Abban a levélben ez volt:

«A te gyámapád megölte a te apádat és kirabolta. Most azért tart magánál, mert furdalja érte a lelkiismeret. Apád nagy úr volt: ezredes, Palvicz Ottó. Anyád pedig előkelő úrhölgy Bécsben. Neked most úrnak kellene lenned, nem pedig apád gyilkosának a kezét csókolnod.»

Richard könnyen kitalálhatta, hogy ki irta ezt a levelet? Ki az az egyedűli lény a világon, a ki ily ördögi boszuállásra kész legyen ő ellene és Palvicz Ottó gyermeke ellen?

Ez a levél változtatta meg Palvicz Károly kedélyét.

Richard még egyszer utána indult, hogy fölkeresi és visszahozza. Talán fel is lehet majd a felől világosítani, mi e rejtélyből a való?

Nyomozta ismét az eltüntet, míg egyszer megtudta, hogy az anyja házához menekült.

Hogyan talált oda?

A közmondás azt tartja, hogy titkok, a miket három ember tud, nem titkok többé.

Palvicz Károly tehát haza talált az anyja házához.

Ott szívesen látták megjelenését; de nem hosszú időre.

Anyja iparkodott sorsáról gondoskodni, beadta a hadi tengerészethez.

Egy év múlva aztán kapott tőle Richard levelet, tele szánó-bánó töredelemmel. Elmondta, minő rossz dolga van. Richard házánál a legutolsó szolga úr ő hozzá képest. Itt mindenki üti-veri. És koplal. Szidta az anyját, a ki ide beszerezte. A tizenötéves gyermek már itélt az anyja fölött. Az egy világhölgy, kinek víg termeiben nincs helye egy nagy kamasz fiunak. Szívtelen hölgy. A nagyanyját is elpusztította a háztól, rábizonyítva, hogy megtébolyodott. Azt most az őrültek házában tartja. Hát a fiával hogy bánt volna jobban? Őt is azzal a biztatással bolondította, hogy majd hadapródnak adja be havi fizetéssel a tengerészethez s közönséges matrózinasnak adta be. – Könyörög végre Richardnak, hogy szabadítsa őt meg e helyzetéből. Váltsa ki onnan. Örökre hű, engedelmes fia, szolgája fog lenni!

«A tengeren megtanul az ember imádkozni.»

Richard utána ment, kiváltotta.

De házához nem vitte többé. Beadta a legjobb hitelű nevelő-intézetbe. Fizetett érte, a mit kértek.

Persze, hogy a fiu végiglakta Pest valamennyi nevelőintézetét. Sehol sem tűrték meg félesztendőnél tovább.

Végre Richard nagyot gondolt: hazavitte magához. Azt tette fel, hogy ebből a fiuból okvetlen derék embert fog faragni! Maga fogja őt nevelni. Azontúl saját szobájában tartotta; mindenüvé magával vitte; oktatta, tanította; közölte vele saját eszméit. Igyekezett őt szabadelvű, magasröptü gondolatok által fölemelkedésre bírni.

A kísérletnek az lett a vége, hogy a fiu beárulta gyámapját, mint veszélyes felforgatópárti főnököt. Akkor azokra épen rossz idők jártak.

Richardot befogták többekkel együtt, hurczolták, vallatták másfél esztendeig; akkor aztán kibocsátották azzal az utasítással, hogy máskor megválogassa az embereket, a kik előtt politikáról beszél, mikor a levegő tele van provisoriummal.

Richard még akkor sem tudta elítélni gyámfiát, csak az «anyja vérét» átkozta benne. És törte a fejét rajta, hogy mit gondoljon ki jövendőjére nézve?

E gondtól megszabadult, mert a fiu azalatt beállt önkénytesnek. Úgy híttak egy hirtelenében toborzott ezredet. Bevettek oda minden gyereket.

Onnan írt még azután csak keserves bűnbánó levelet Richardhoz. Ott nem tetszett neki még az élet!

Már akkor nem ment érte Richard, csak a váltságdíjat küldte meg, a mennyit kér az állam, azért, hogy elengedi valakinek hazája védelmezését. A fiura pedig rábízta, hogy válaszszon magának valami tisztességes életpályát. Akármi legyen az, számíthat az ő segélyére.

A fiu aztán választott is. A legtisztességesebbet. Beállt fináncznak.

Ott azután egészen jól érezte magát.

Richard utána járt, hogy sorsát ott is előre mozdítsa. Fölhasználta befolyását az alkotmányos korszak férfiainál, hogy gyámfiának előléptetését eszközölje. Azt el is érte. Palvicz Károly a hivatalnoki osztályba emelkedett, s ott úgy látszott, hogy meg is ragadt.

Voltak ugyan apró, financzialis természetű kellemetlenségei, hanem azokat a gyámatya rendesen elintézte, mielőtt kritikussá fajulhatott volna a baj.

Így teltek el a napok, a míg nagykoruságát elérte.

Egy délelőtt, mikor a hosszú teremben, a mit bureaunak neveznek, több kollegájával együtt szaporítja a számokat, jön be a bureau chefje s mondja neki, hogy:

– Hallod-e te. Ide kinn van egy asszony, a ki téged keres.

– Fiatal?

– Nem tudom; a te brancheod a spiritus. Vedd az alcoholometert és méresd meg.

– Elegáns?

– Tertia qualitæt.

Palvicz kiment az őt kereső nőhöz, ki az előszobában várt reá.

Kopott elegantiába öltözött, viselt fiatalságu nő volt az.

Mikor kilépett Palvicz Károly, a hölgy egyszerre nyakába borult és elkezdett sírni.

– No no no, asszonyom. Csak csendesen. Hátha nem én vagyok az, a kit keres.

– Palvicz Károly!

– Igen.

– Az én fiam!

– Teringettét, madám, mikor először volt szerencsém, akkor nem volt ilyen kopott. De hát miben lehetek szolgálatjára?

– Oh! én nagyon szerencsétlen vagyok.

– Azt mindjárt gondoltam. De hát hova tette ön a szerencséjét?

– Koldussá lettem.

– Az szép mesterség. Csak értsen az ember hozzá. Még jövedelmi adó alá sem esik. De hát hova tette ön a palotáját?

– Oh! a gonosz emberek, a hitelezők, elfoglalták tőlem.

– Átkozott hitelezők! Nem kellett volna velük ismeretséget kötni. De hát én grófokat és bárókat is láttam a házadnál, persze, csak egy pillanatra, a míg a tengerre nem küldtél. Azokat is a hitelezők vették el?

– Oh! mikor az ember szerencsétlenségre jut, akkor senki sem akarja megismerni.

– Látod, milyen bölcs lesz az ember, vége felé.

– És most nincs hová hajtanom a fejemet: egyedűl a te kebledre.

– No, azzal volna még rajtam csak segítve. Semmi sem hiányoznék a boldogságomból, mint az, hogy most a nyakamra jőjj.

– Fiam! Édes fiam!

– Bezzeg, a míg jó dolgod volt, a míg gazdag voltál, nem mondtad, hogy «fiam! édes fiam!» Én magam is alig élhetek. Én nem tudok neked adni egy piczulát sem. Az ellen, hogy koldulj, in thesi, semmi kifogásom, hanem hogy én tőlem koldulj, az ellen idején reklamálok.

– Ne szólj hozzám ily kegyetlenül, anyád vagyok.

– Én pedig annyi jót sem tehetek veled, a mennyit te tettél az anyáddal, hogy vénségére az őrültek házába beszerezted; nekem nincs annyi befolyásom.

– Károly! Fiam. Én cseléded leszek. Mosok rád! főzök, takarítok, csak engedd, hogy meghúzhassam magamat egy fedél alatt.

– No hiszen csak ez a szerencse kellene nekem. Hogy megtudják itt ezek a kuruczok, hogy te vagy az anyám. A nélkül is nagyon szeretnek. Tudod, milyen elátkozott neved van ebben az országban! Minden gyerek tudja, hogy miket tettél. Utoljára oda át is meggyülöltek, mert mikor már nem kaptál tárgyat az árulkodásra, koholt összeesküvéseket jelentettél fel, míg végre kikergettek mindenünnen, s most, mikor szerencsésen egyesítetted magadban a nevetségest a gyülöletessel, ide jösz az én hátamra, hogy vigyelek tovább. Nem viszlek én! Ha valaki megtudja, hogy kivel ölelkezem itt, végem van. Ha neked egy hatost adok, nem kapom meg a drágasági pótlékot, mint könnyelmü pazarló. Azt mondom, keress magadnak valami gazdagabb fiut.

Egy öreg irodaszolga ott az előszobában nem állhatta meg szó nélkül ezt a szívtelen beszédet.

– Ejh, ejh, uram; már csak mégis az anyjával nem kellene önnek így beszélni.

Palvicz Károly rátekintett. Félénk volt. Akárki szembe szállt vele, nem merte letorkolni, ha férfi volt.

– No jól van no! Itt most nem beszélhetek veled, mindenféle ember előtt; hanem majd gyere el hozzám délután két órakor a szállásomra, ott aztán majd kedélyesen diskurálhatunk. Nesze, itt a lakásom czíme.

Azzal odaadta a némbernek látogatójegyét s visszatért a bureauba.

– No’s ki volt az? kérdezék tőle a kiváncsi kollegák.

– Hát képzeljétek: megszaporodtam egy anyával!

– S mit csinálsz vele?

– Kiadom dajkaságba.

Nem sokára ismét bejött az iroda főnöke.

– Te Palvicz! Ma nagy szerencséd van. Gyámapád keresett.

– Hát mért nem jött be?

– Nem akart a dolgodban háborítani.

– Mit hozott?

– Pénzt.

– Sokat?

– Nagyon sokat.

– Kitelik tőle, a milyen bolond. Mennyi az a sok?

– Valami ötezer forint. Nesze, itt van.

Palvicz Károly bámulva vette át a levelet, melyben a pénz volt, s ez a néhány sor:

«– Palvicz Károly! Ön nagykorú lett s ezzel én megszüntem önnek gyámatyja lenni. Önnek atyja halála óráján nekem átadta vele volt pénzét. Hogy mennyi volt az, meglátja ön az átvevő hadparancsnok elismervényéből. Önnek atyja azt kivánta, hogy ez összeget, mikor ön nagykoruvá lesz, kézbesítsem önnek. Azon idő óta takarékpénztárban feküdt az, s a kamatok mindig hozzácsatoltattak. Most az egészet kézbesítem önnek. Fordítsa hasznos czélra. Baradlay Richard.»

– Hahhó! kiálta fel Palvicz Károly. Quinterno! Egy braziliai nagybátya, a ki meghalt! Bajtársak, ma mind Frohnernél ebédelünk. Lesz pezsgő, osztriga. Oda jőjjetek három órakor, mindenkit megvendégelek ma.

– Még talán az édes anyját is! sugá neki a vén irodaszolga.

– No természetesen!

Azzal becsapta a sok számu könyveit. Szedte a kalapját, s futott a bureauból. Nem is igyekeztek visszatartóztatni.

Hanem biz az nem vendégelte meg sem az anyját, sem a kollégáit sem pezsgővel, sem osztrigával; hanem futott egyenesen haza, bőröndjét összecsomagolta, s onnan a budai vasutra; ott kapott egy vegyes vonatot, mely épen indulóban volt Trieszt felé, arra felült és hátra sem nézett többet.

A kopott ruhás úrhölgy pedig pontban két órakor megjelent a fia szállásán. Azt azonban zárva találta. A bérlő, kitől fia egy szobát bírt, egy hátrahagyott névjegyet adott át neki, melyre ez volt írva:

«Madame!

Én megyek Amerikába: oda, remélem, nem tetszik utánam jönni!

Adieu!»

Még csak borítékba sem volt zárva.

A szerencsétlen asszony aztán ott leroskadt a küszöbön. Testi és lelki nyomor összetörték.

Végső menedékét a szerencsétlen nő azon ápoldában találta, melyet a «magyar gazdasszonyok» alapítottak. Néhány lelkes nő, ki, mert maga sokat szenvedett, ezért úgy áll boszút a sorson, hogy a mások szenvedéseit siet enyhíteni.

Palvicz Károly anyja ez ápoldába jutott. Eszméletlenül hozták ide s lázban jött magához.

Mikor eszmélni kezdett, épen akkor járta végig az ápolda lakosztályait a hölgyek napi bizottmánya az orvos kiséretében.

Az orvos jelenté a két bizottmányi tagnak, hogy egy új beteget hoztak be, ki súlyosan szenved; de baja nem olyan, mely rögtön lefolyna, évekig el fog tartani és nincs már számára az alapítványból több üres hely. Nem tudják, mit csináljanak vele. Kénytelenek lesznek más kórháznak átadni.

Az egyik úrhölgy magas, fenkölt alak volt; halavány szép matrona-arcz, mely ifjúdadnak volna még mondható, ha minden ezüst nem volna már rajta; haj és szemöldök és szempillák. Pedig a szemek még most is oly ragyogók, tele fénynyel, tele lélekkel.

A szépség ideálja az – hatvan évvel.

A beteg nő arczán két tűzfolt gyullad ki ez alak láttára. Megismerte a közeledő nőt. Baradlay Kazimirné az.

– Hogy hívják e beteget? kérdé Baradlayné az orvostól.

Az orvos sugva lehelli oda neki a nevet.

Baradlayné bámulva tekint a kór-hölgy arczára, s aztán kétkedve ingatja fejét. Francziául mond az orvosnak:

– Az nem lehet! Én ismertem azt a hölgyet nagyon közelről. Az egy ideál szép volt.

A beteg pedig ért francziául, s e szóknál elsápad az arcza.

Tehát annyira el kellett vesztenie szépségét, hogy még csak el sem hiszik neki, hogy ki volt?

Ez legjobban fáj mindazon kínok között, a mik gyötrik.

A magas, fehérhajú hölgy odalép hozzá: megfogja a kezét, s angyali szelidséggel kérdezi tőle:

– Régóta szenved ön?

A kérdezett nem felel, csak lehunyja szemeit, hogy elzárja lelkét, nehogy ez a másik lélek behatolhasson oda.

– Legyen nyugton és ne aggódjék sorsa miatt.

Azzal az orvoshoz fordul.

– Orvos úr! Én a mai nagy nap emlékére egy új ágyat alapítok ez intézetben s kivánom, hogy e szegény szenvedőt minden ápolással ellássák az én költségemre.

Az orvos kiváncsi tudni, miért nevezte az úrnő e napot nagy napnak.

Baradlayné felel rá szelid, nyugodt, enyhült hangon:

– Mai nap vétettem fel Jenő fiam hamvait a kerepesi temetőből, s vitettem át a családi sírboltba.

– Jenő? szólt bámulva az orvos. Tehát nem Ödön volt az, a ki martyrhalált halt?

– Végzetes névcsere történt. Jenő sietett Ödön helyett megjelenni s bátyja családjáért ő áldozta fel magát – legkedvesebb fiam!

És szemei nem könyeztek már e szónál. Most már boldogsággá szentesült ez érzés.

– Csak egy maroknyi hamv volt már belőle; csak egy pár ismertető platina inggomb, mely bizonyítá, hogy az a hamv az övé volt, és a hamv között három ólom-golyó.

Az úrnő megmutatta az egyiket. Fekete lánczon hordta azt keblében.

És dicsőülten derengett arcza hozzá. Nem sírt.

Hanem az a másik asszony ott a kórágyon a pokol minden vizióit végig szenvedte e nehány szó alatt.

Tehát még a halált sem remélheti többé mint nyugodalmat! még a túlvilágot sem mint menedéket; még az Isten végtelen irgalmára sem számíthat; mert ha Isten megbocsát is neki, ő maga nem bocsáthatja meg magának soha azt, a mit tett!

Az ősz úrnő tova halad a termeken; ő pedig ott marad egyedül, lelkének soha el nem alvó kisérteteivel.